A kertbe is utálok kimenni, egyszerűen hiányzik. Persze jó koszos volt az a terület, amit ő birtokolt, azt most rendbe raktuk. Elbontottuk azt a kerítést, ami a "szép kertből" kiszorította (hogy ne pisilje ki a tujákat). Nem ketrece volt, hanem kertrésze, méghozzá bazinagy. Soha nem volt megkötve. Hiányzik a kerítés, hiányzik a kutya. Bármikor arra nézek, megrendülök, mert egy pillanatra keresem, hogy hova lett, aztán persze ugyan azzal a lendülettel rájövök, hogy már hiába keresem.
Kerestünk a kertben egy helyet, ami "jó" lesz neki, és tisztességgel eltemettük. Raktam a testére avart, hogy ne közvetlenül rá kerüljön a föld, és kapott 4 szem mogyorót is, mert azt nagyon imádta, és mert szentimentális hülyék vagyunk. Vagyis én mindenképp.
Hát, ez teljesen ismerős... Hónapokig éreztem, ahogy Artúr a lábamhoz dől... De rájöttünk, hogy kutya nélkül már nem nagyon tudunk meglenni... Pedig mi is azt hittük, hogy soha többet...
Nincs. És egy jódarabig nem is lesz. Vagy egyáltalán nem lesz. Fogalmam sincs.
Azt tudom, hogy utálok bemenni a konyhába. Bármihez nyúlok, mindenről az eszembe jut, hogy ennek vagy annak a maradékát ő szokta megkapni, persze pluszban. A kutyakajákat már átszállítottam anyámhoz.
Az is volt mindenkinek. Aki csak jött mindenkit szépen megszagolgatott, és várta a símogatást. Egy félős gyereknek sem okozott csalódást, pedig már kölyök korában sem volt mosolygós fajta. Kicsit komor a feje, de mégis nagyon barátságos.
éjszaka szólt, hogy szeretne kimenni és kinn is akart maradni, amit soha életében nem tett (ő büntetésnek vette, ha kinn kell lenni a kerben úgy, hogy senki sincs mellette)
másnap semmi sem érdekelte, került minket...nem evett, csak ivott
semmit még májkrémet, daráthúst sem...semmit
az sem érdekelte, hogy jöttek vendégek észre sem vette.
csak elvonult a ház másik oldalára és ott feküdt és idegesítette, ha valaki odament hozzá.
valószínűleg, ha nem lennének állatorvosok, akkor már nem élne (persze már nem élne egy éve).
de elvittük még aznap az orvoshoz, aki majdnem egy liter véres folyadékot szívott le a mellkasából és kapott medrolt.
ettől visszajött az életkedve és most a kajának él, persze ez a gyógyszer hatása
...igazából a légzése nem igen javul, de vidám
mindig néz, hogy akkor most ugye megint eszünk, ugye :-)?
Az én öreg-16 éves vizslámat februárban kellett elaltatni. Ő 11 éves korától teljesen süket volt, 13- tól kezdett megvakulni, és szenilis lenni, de még szeretett élni, ezért eszembe sem jutott.
Aztán 15 éves kora után egyre nehezebben állt fel, feküdt le, már nem mindig érezte, hogy mikor kell pisilni-kakilni, de még mindig szeretett enni- sétálni-hízelegni=élni.
És egyszer csak az étele felét meghagyta, aztán többet is, már nme akart sétálni, már nem jelentett szinte semmit a simogatás, csak fejjel előre beállt a sarokba, lógatta a fejét- és ott állt egész nap.
Akkor tudtam, hogy itt az idő. Szerintem te is azonnal tudni fogod.
és végül mi lett vele...elaltattad, vagy magától ment el?
idegörlő ez az egész. én is úgy voltam vele, hogy próbáltam nem gondolni az egészre, amig jól volt, de persze ez nem megy olyan könnyen...szerencsére majd egy egész évig jól volt, de mindig bennem volt a gondolat, hogy mikor jön el az az idő, amikor eluralkodik rajta a betegség :-((...és ez nagyon közel van :-((
de ma voltam vele sétálni...örült nagyon, még ha csak nagyon picit mentünk is
...tegnap olyan szomorúan nézett, hogy elmaradt...:-(
Én teljesen együttérzek veled,mert pontosan ezekben a tüntekben szenvedett az én szetterem is,bár a szetteresek szerint én hagytam szenvedni,de nagyon nehéz önhatalmúlag dönteni,mert Ő is Isten teremtménye és nagyon nehéz biráskodni felette.Nagyon sajnálom.Őszintén Sajnálom,ez annyira szörnyű ,leírhatatlan!!!:-((((
Mi sajnos már elveszítettük a drágaságunkat,de még mindig olyan ,mintha tegnap lett volna,igazából ezt senki sem értheti,mert nincs a helyemben....
Én nem ítélkezem,mert szerintem ugyis saját magad fogod tudni,amikor annyira szenved,hogy nincs tovább,mert nem hagyod szenvedni,mert nem hatnak a gyógyszerek sem,mert az én drágaságomat is csak a gyógyszerek tartották életben sajnos és amikor már azok sem hatnak,akkor a szervezete már nem küzd.Pont egy évvel ezelött mi is leküzdöttük a halál kapuját és sokan ,akkor azt ajánlották,hogy altassam el,de úgy érzem jól döntöttem,mert még egy évig velünk lehetett és ilyenkor egy nap is sokat számít,amikor nincs továbbb...
Hát, ami engem illet én is kivagyok. Nekem a 11 éves kutyám tart a "vég" felé. Szörnyű.
Vagyis a szörnyű az, hogy látom a gyógyszertől jobban érzi magát, de közben meg látom mennyire épül le szegény napról napra. Szeroidokat szed és ettől jobban van meg persze csak a kajára tud gondolni...meg a sétára.
De ma már nem is vittem, mert tegnap 20 lépéstől már iszonyú fáradt volt és szegényke összerogyott, mikor kakilni próbált. Iszonyú volt látni.
Annyira nehéz. Honnan tudjam mikor altassam el? Iszonyú, hogy nekem kell ezt végigcsinálni, meghozni a döntést, hogy akkor ma történjen meg és végignézni...
...de azt szerteném, ha otthon altatnák el és mellete lehetnék még akkor is ha iszonyú lesz végighallgani, ahogy az utolsó lélegzetét veszi
Daganata van és folyamatosan megtelik a mellkasa folyadékkal és nehezen lélegzik, de még így is a nap fénypontja neki séta :-(...vár a lépcsőm allat, hogy vigyem már.
Persze igazából örülnöm kellene, hogy idáig jól volt, mert már 11 hónapja azt hittem meghal...és végül az orvos álltal "megjósolt" leghosszabb ideig jól volt.
Nem tudom...
:-((((...de ez az élet, megis kell halni, annak ami megszületik...rajta csak én segíthetek azzal, hogy megrövidítem a szenvedését, ha megint rosszul lesz.
