Hársillatot hoz a szél, miközben a fűz mesél. Hallgatja a telihold: Egyszer volt és hol nem volt... A tóparti fűz alatt kilested a titkomat, álomszárnyon szállt az éj, fellobbant a szenvedély... Ezer csillag lebegett, a tó és a hegy felett, felhők közé bújt a hold, óvó árnyék ránk hajolt. Óhajok és sóhajok, táncot járó csillagok, víztükörbe hullt a hold - egyszer volt és hol nem volt…
Csend ízű éjjelek mögöttünk, lomb neszez ablakunk alatt, csókodban jövőnk volt, s van, fátyolt terít mosolyod rám, s míg reggelt szül a pirkadat, kezeimben ébredsz boldogan.
néha álmomból hirtelen felriadok nem tudom hol vagyok ki vagyok hány éves (voltam annyiféle helyen voltam annyiféle éves voltak férfias és nôies ambícióim) meglepetést okoznak személyi adataim és a lélegzetem
a reggel fehér vászonjelmez csak az ágynemű csak a falak s különös hogy van egy ajtó is amin ki lehet s ki is kell menni
és azután az utca lélekcserélő zajai
s már csak a színes ruhák léteznek csak az ajtó amin kiléphetek
Leomlik a Hold Mert kölcsön fényét Visszaadnia Mit kapott megosztania Kényszerül most Nincs mentség Nem lehet kétség Nem a tulajdonában Nem is lehet valójában A saját ragyogás Valahol belül bújik Mint erdőben búvik Fák közé a Nap Mit ajándékba kap Felhőtlen ragyogása Kifolyik ujjai S gondolatai Közül S egyként örül A melegítő fény Nem eshet folt hírén Feladatát vívén Új kezekbe bízván Vajon méltó lesz-e rá Az új nap új hírnöke Az új élet kezdete Pislákol elő Ki vigyáz rá ezentúl Lesz-e megfelelő?
Ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött, a kicsi madarakat látod-e vállainkon? Mi vagyunk azok és szelíd arcunk is egymáshoz ér - Nyissuk ki egészen magunkat, egyszerre jusson mindenki a szeretetbe.
A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek telepednek küszöbeinkre Gyémánthidak szökkennek mindenfelé s az elaludt aknák Pacsirtákként emelkednek szívünkbe és szelíden fölrobbannak csókjainkban.
Hát pazaroljuk szét harangjainkat, kitárt ajtónál mosolyogjunk Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk vidékeit Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre Aki hajnalonta gyönge virágokat okoz.
Fényből árnyékból álló test vagy halálos repülő indokolatlan benned ami ember indokolatlan ami nő örökös tűzkarokba fognak az égig érő kínjaid de a földön az agyonégett földön örökké emel valakid röpülj vagy sírj a könnyeidnek arcomra hullik harmata röpülj röpülj én tartalak mint ha az isten tartana.
Hajnal, fényleni kezd legyezősen a párafutotta magasság bokros akácok résein át. Tűzzel teljes a táj, most kondul az ércszavu templom, a dolgok kék ragyogása kibontja magát.
Ímé két aranyos madarunk, kavarogva lecsapnak az örvényverte magasból, mígnem a kút káváján zárja be szirmát tárt repülésük, s mélylila izzás vonja a lombot kávástul, madarastul.
Lenn az acélszinü víz, a sötét szem tartja a mézsürü fényt, a megfordított képű világot. Hallod, a kertben pattog a borsó, duzzad a héj, levesednek az almák, mert a világ szerelemmel áldott.
Ó kígyósimaságu karod kígyószoritása! Kátrányzuhatag, villámok fészke sörényed! Sajdul vággyal a tested, ragadozó szerelemmel, feszíti emésztő láng remegése a mélyed.
Tegnap a hold delejes ragyogása se volt ily teljes, az érett húsu gyümölcsön a héj se ily édes, mint ruganyos, sima bőröd, vízillatu, napfényillatu bőröd, melled telt feszülése.
Íme a nap magként, örökös zuhogó tűzkútként villog minden dolgok, minden fény közepében. Távol a barbár tülkök, búgnak az öblös tülkök a parttalan égen.
Hajnal
Lassan lépdel a hajnal a harmatozó réten,
Napsugarak törnek szét az oszladozó éjben.
A pára, a szellő vizes fűszálak közt lebeg,
Fény szóródik szerteszét aranyló gyöngycseppeken.
A bogarak, madarak is kijönnek a fényre,
Kidugja fejét az egér is, halkan fut, félve,
Gondtalan nádirigók csacsognak a tónál,
Lomha darvak szállnak a levegőben némán
Hallod-e már sziklák dallamát a napsütésben
Hallod-e néma tölgyfák susogását a szélben
Hallod-e már a felhőkben a hegyek énekét,
Érted-e már az ébredő hajnal üzenetét?
Ez a reggel - e könnyű mámor - ez a nap - ez a fényzenezápor - ez a nagy, kék varázs - e hang, mely fent tovaszárnyal - ez a sok hang - ez a madár-raj - ez a gyors csobogás;-
ez a fűz, ez a nyír - ez a zöld gyep - ezek a hegyek - e völgyek - e zöld pihe mindenütt - e méhek - e harmat a bükkön - e csöppek, e gyöngyök - e sok könny - e sok éles, tarka fütty,-
ez az alkonyat - e sose-szűnő - ez az álmatlan tovatűnő éj a falu felett - ez az árny - és hogy süt a friss ágy - e futamok - ezek a trillák - ez - a Kikelet!
A Hajnal, aki szeretőm volt S egyetlen, akit el nem én hagytam, Tegnap megállott cicomáson Én miattam. Ideges vállain a felhők Patyolatai remegtek. Így néznek vissza a volt szeretők, Akik már nem szeretnek. Ébredt a város, nyiló ablakok Tátogtak, mint friss éhü szájak S valahova gondoltam búsan, Hol a Hajnalra várnak. Óh, volt szeretőm, ha rózsás lábad A svájci hegyeket tapossa, Legyél bűnbánó asszony egy kicsit, Szerelmi posta. Az a másik is el akar hagyni Az a másik is Hajnal-asszony, Mondd, hogy szabadítson meg a gonosztól, Nem is szeretett még, el ne hagyjon.
Koromsötét kéménysorok között felkelt a hold, vágyódva szertenézett, s hideg ezüstrózsákat tüzdögélt a bús szemérmes éj sötét hajába.
*
Az összefutó háztetők között kék utca nyíl a sápadt éjszakába, és fölfelé az égre túrja útját, s a rózsaszínű hajnal tetszelegve járdal szagos, harmatfriss szőnyegén.
Majd elmúlok szelíden, mint egy álom És följárok bús téli éjszakákon. A magyar bánat szenderét virrasztom S kopogtatok a túlvilági ajtón. A magyar Istent kérem csöndesen meg, Hogy irgalmazzon árva nemzetemnek S véremnek bíborából lesz kelendő Az új hajnal, a boldogabb jövendő.
Hajnalka volt az édesanyám, hajnalra születtem én. S lelkemben már ily fiatalon nincs hajnal, semmi remény, nincs hajnal, semmi vidámság, nincs hajnal, nincsen öröm. Hajnalka volt az édesanyám s csak alkony az örököm.
Hajnalka volt az édesanyám: Kedélybeteg, árva nő ma; Mióta meghalt édesapám, házunk oly szomoru, néma: Mióta meghalt édesapám, házunk oly hallgatag, árva: Gyermekkoromba' - szegény fiú: e házba valék bezárva.
Novemberben születtem én, Hajnalka volt az anyám: Ah, annyi gondja volt, szegény, hogy gondolt volna reám? Hogy gondolt volna fiára, ki titkon búra hajolt? (Hajnalka volt az anyja, de ő November gyermeke volt.)
Síromra, ha meghalok, ez jön: »Itt nyugszik az, ki nem élt: Nem nyúlt az eléberakotthoz, jöhetleneket remélt. Világa nem a nap vala, csak a kölcsönfényü hold: Hajnalka volt az anyja - de ő e hajnal alkonya volt.«
Emlékezem: a hold sarlója bágyadt, Már harmat sírt a szürkülő mezőn, Az éjszakára hideg bánat áradt S én mentem, országúton, könnyezőn.
Már harmat sírt a szürkülő mezőn S az éjszakai mámor tovalengett, Nem ujjongott már gyantás hegedű, Hogy vágyakat hazudjon még szivemnek.
Az éjszakai mámor tovalengett S az országút a végtelenbe tűnt - S én nem találtam könnyező szivemben A mindig odarejtett hegedűt.
Az országút már végtelenbe tünt, Mint múltam és reményem és a mámor, A végtelen szürke köd feküdt S én mentem, mentem ki a vén világból.
A múltam és reményem és a mámor Mind elhagyott. Beteg, kábult fejem Gondolkozott asszonyhaj illatáról S elbíbelődött holmi verseken.
Gondolkozott beteg, kábult fejem, Valami szépet próbált még akarni, Szétnézni még a tűnő életen - Oly rút a fűbe íly árván harapni.
Valami szépet próbált még akarni, Egy emléknek kendővel inteni, Egy bolondságra még halkan kacagni, Egy csók ízét ajkamra küldeni!
Egy emléknek kendővel inteni, A pisztoly csövét búsan simogatni, - Ó összes májusok emlékei, - Be furcsa így, hajnalban sírva halni.
De még furcsább az életben maradni, Az országútról más utakra térve S városokon át és könnyeken át, Sírokon át és reményeken át Csak botorkálni új napok elébe.
Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam
Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam, s az ablakból kihajolva bámultam, két óra tájt. Mind aludtak, langyos éj volt, nesztelen, halotti-csönd és a gáz arany dzsidával silbakolt az útakon. A másik ház emeletjén szemben vélem egy ebédlő, az ablakja tárva-nyitva, halkan ég a villanya. Véghetetlen, érthetetlen áll a kép az éjszakában, mint üres és furcsa szinpad, a szereplők nyugszanak. A pohárszék hosszú árnya mozdulatlan nyúl a falra, a márványlapon darab sajt és fölötte sajtharang. A falon szorgalmasan jár egy polgári ingaóra, sétálója sárgarézből és egész hozzám ketyeg. Arra gondolok, kik élnek itt, akiknek házi titkát egy szorongó éji órán mindörökre ellopom. S megriadva kémlelődöm, mért e zajgás, mért e fájás, hogy a szám se tud beszélni s száj helyett beszél a szív. Volt nekünk is sajtharangunk és volt kedves ingaóránk mely szelíden járt az éjben, míg aludtunk, gyermekek. Most, álomtalan kesergő, nézem ezt a titkos órát, itt a hangtalan magányba, hálóingbe hallgatom, és azon jár álmos elmém, hogy a föld száguld az űrben óriás, zúgó robajjal mind ijedve vágtatunk, én, ki nézem, az, ki alszik, sajtharang és ingaóra, s reszketek, hogy életünk csak negyven, ötven, hatvan év.
