nekem az első "szülésem" császár volt, amit nem akartam, én azok közé a nők közé tartozom akik rendesen szeretnének megszülni és nem császárral, ezért van aggályom, mert semmiképpen (ha baj van az más) nem szeretnék még egy császárt bevállalni, meglehetősen megrázó volt az első is. azért köszi a bíztatást
teljesen megnyugodhatsz, mert szules kozben folyamatosan ellenorzik a hegvastagsagot es ha gond van azonnal vagnak. a legrosszabb ami tortenik veled, hogy 2 ora vajudas utan az asztalra kerulsz. de ha gond van, az az elejen ki szokott derulni.
köszönöm szépen a válaszod, meg is nyugtatott rendesen, habár azért még vannak kételyeim, mindenesetre érdemes kivárni a 2 évet, ha valamelyest biztosra akarunk menni...
2 ev utan a csaszarral szult no is olyannak szamit, mintha nem szult volna csaszarral, habar a hegvastagodas a szulest koveto 6. honap vegere befejezodik. annyi az egesz, hogy szules elott neznek egy hegvastagsagot es ha 5 mm-nel nagyobb akkor mehet.
hát nem is tudom annyira kellemetlen leírnom ezeket, de az az igazság, hogy az apja még csak nem is neveli a lányom. Ebben lehet hogy én is hibás vagyok, mert amikor terhes lettem 38 évesen akkor az a férfi akitől teherbeestem (akkor a pertneremnek gongoltam) nem igazán volt beszámítható állapotban. Tudtam, hogy a gyermek nevelésében nekem lesz csak szerepem, nem mintha őt nem érdekelt volna, nagyon örült Zsuzsi jövetelének, de mindig attól félt ha én "bepasizok" es az ő szava járása, akkor az új férfi bezsarolhatja őt az anyagiakkal, nekem ez nagyon rosszul esett ezért inkább nem szorgalmaztam látogatásait, Zsuzsi nem is apának szólítja, hanem a keresztnevén. Mindenesetre nagyon rosszul esett nekem a hozzáállsa a dolgokhoz és most már teljesen el van tiltva a Zsuzsitól, nem bízom meg benne és csak akkor láthatná a lányunkat ha együtt vagyunk, akkor meg szinte csak a veszekedés megy körülöttünk, ami semmiképp nem jó akislánynak.,A vita általában arról szól hogy én kértem a rendszerességet tőle, ő viszont nem hajlandó mondván a holnapi napját sem tudja, hogy jöhetne mindig a előre megbeszélt időben. Akkor haragudtam meg rá nagyon amikor azt mondta, hogy úgy sem számít most még a gyerekkel való találkozás mert nincs miről vele beszélni és a lányoknak az anyukájukra van inkább szükségük mint az apukájukra, ettől aztán teljesen kiakadtam, gondolhatod milyen veszekedések vannak köztünk. Illetve voltak, mert most már nem vagyok hajlandó vele találkozni. Tudom Zsuzsinak tényleg kellene apuka , de azt hiszem nem mindenáron. Várom véleményed.
Én nem vagyok szülész-nőgyógyász, úgyhogy ez a kérdés nem igazán az én asztalom. Kérdezd inkább mr.Spockot erről.
Bár nekem az a tapasztalatom, hogy aki előszőr császárral szült, nem jelenti azt, hogy a következő gyerekét is feltétlenül császárral fogja szülni. A császármetszést sokszor pszichés okok is előidézhetik. Pl., ha valaki nehezen tudja elengedni a magzatot. Vannak olyanok is akik nem bíznak eléggé önmagukban és a magzatukban és ezért, tudat alatt a terhességük alatt végíg császármetszésre készülnek, aztán érdekes módon tényleg így végződik a terhességük. Persze számos más orvosi oka lehet a császármetszésnek, de nem árt tudni a pszichés tényezőről sem! A terhesség alatt rendszeresen végzett terhesmeditáció nagymértékben segíti feltárni többek között ezeket a pszichés tényezőket, és ezáltal segíthet elkerülni a nem kívánt császármetszést is ! Én is tartok ilyen meditációt, ha aktuális lesz a téma, nyugodtan keress meg!
Hát mit ne mondjak, elég ... (majdnem leírtam amit gondolok) módon viselkedik a lányod nemző apja.
Járt a kislányod bölcsibe? Vagy ez az első szociális hely, ahova rendszeresen járni fog? Ha most jár előszőr közösségbe, akkor elkerülhetetlen, hogy szembesüljön azzal, hogy az ő szülei nem élnek együtt, úgy, mint más gyerekéi. Ez független attól, hogy az apja a nevére veszi-e vagy sem. Az, hogy ő hogyan viseli ezt a helyzetet, viszont nagy mértékben függ tőled, és az óvónénitől. Én a helyedben mindenek előtt nyiltan beszélnék az óvónénivel arról, hogy milyen körümények között nevelem a kislányt. Megbeszélném a kislányommal, hogy mennyire szeretem, és hogy nekem ő az egyetlenem, függetlenül attól, hogy egyedül nevelem őt. Ha az apja nem akarja ne vegye a nevére. Ha ennyire nem foglalkozik vele, úgysem változik semmi egy vezeték névtől,és meg sem érdemli, hogy a lányod tovább vigye a nevét!
amit írtam a múltkor "csak én tudom megoldani a problémát" itt konkrétan saját magamra gondoltam, nem arra, hogy adott esetben problémám van pl. a gyerekneveléssel és akkor azt nincs kivel megbeszélnem, nem,... csak a magam kusza fejére gondoltam,.
talán azért nem engedem ki a gyeplőt a kezemből, mert nincs aki elkapná és szétszaladnának a lovak...
Mindenestere most próbálom úgy rendezni a dolgaim, ha Nikol azt szeretné, hogy játszam vele, akkor félre teszem a munkát és vele foglalkozom, ezt ő annyira édes-meghálálja és utána enged dolgozni, nem tudom ez tudatos e benne, mindenestre nekem jól esik és így viszonylag nyugodtabban zajlik 1 fokkal az élet körülöttem..
azt hallottam, hogy aki császárral "szűlt" annak három évet kell várnia , ha biztos akar benne lenni h. a következő nem lesz az, feltéve ha baj van az más szitu. szerinted ez igaz? szerintem butaság, kis esélye van, hogy normál úton szüljön....
Lányom Zsuzsi 3 éves, oviba szeretném beiratni. Édesapjával nem túl jó a viszonyunk, nem élünk együtt és most hogy felmerült a kérdés: nevére venné e ugyan a lányát, azzal utasított el, hogy így ő bármikor zsarolható lesz a gyermeket megillető gyerektartásért. mivel én nem szorulok rá a pénzre biztosítottam felőle, hogy emiatt nem kell aggódnia, ő viszont elutasítja a név szerinti felvállalást. Az ovi miatt nekem pedig ez eléggé fontos lenne, annyira ciki amikor belenéznek az anyakönyvi kivonatba és mindenféle dolgokat látnak benne, nekem ez nagyon kellemetlen, sőt ennek muszály tisztázódnia...
Hogy sikerült elérni, hogy a férjed ilyen rövid idő alatt jobb belátásra térjen?Mindenkinél testi-lelki adottság, hogy mikor kezdi a szexuális életet, hiszen az érzéki (erotikus) vágy már egészen kicsi újszülőtt kortól létezik. Az első erotikus érzés maga a szopás. Az újszülőtt léte függ a táplálástól és a meleg öleléstől, ezért úgy is fogalmazhatnék, hogy a létezés maga erotikus élmény egy újszülőttnek! Csak meg kell nézni egy kisbaba lábfejét, amikor szopik, kéjesen megfeszül. Persze az erotika nem jelent egyet a nemi élettel!Szerintem is korai még 15 évesen a szex.
Az egészséges szexuális fejlődésnek megvannak a maga szakaszai (most senkit nem akarok fejlődéslélektani tényekkel untatni). Ezeken a fejlődési szakaszokon keresztül, kielégítő családi élet és nagyobb traumáktól mentes külvilággal való találkozás (nemi erőszak stb.) mellett, valamint szerető , odafigyelő, a gyerek test-lelki szükségleteit figyelembe vevő szülői gondoskodás biztosításával (kinél-kinél, egyéni adottságoktól függően) általában mindenki eljut a szexuális partnerkapcsolatig. Az, hogy hány éves korban az nagyon sok mindentől függ, pl. kulturálisan is eltérő lehet. De ahhoz, hogy a felek kölcsönös megelégedettséggel, örömszerzésre, testi-lelki kielégülésre, az érzelmi kötődés magas szintjének kimutatására, gyermek nemzésre használják a szexet, nem elég a biológiai fejlettség, hanem érzelmi fejlettség is szükséges. Ehhez pedíg nagyban hozzájárul a nyitott, elfogadó, bizalmas családi háttér, ahol nyiltan lehet beszélni a felmerülő gondolatokról, érzelmekről, már egészen kis kortól!
Az én lányom még csak 3 éves, úgyhogy nem tudom mi lesz, ha azzal áll elém, hogy: "Mami, szexuális életet szereretnék élni"-(bízom benne, hogy még előtte szól, hogy a megfelelő megelőzésről tudjunk, tudjanak gondoskodni!) de remélem, ha az odavezető úton rászolgálok a bizalmára, akkor ezzel sem lesz semmi baj!
Kedves Thor!
Nekem semmi bajom a radikalitásoddal! Egyébként meg a gyerekek testi-lelki bántalmazása ellen én tényleg mindíg nagy hévvel lépek fel, mert azt hiszem az egész társadalmunk, és az abban élők léte (így az enyém a Tiéd és a Mi gyerekeink léte) függ attól, hogy hogyan segítjük a gyerekeinket a felnőtté váláshoz vezető úton! +spontán sajnálom őket
Kedves mindenki, köszönöm, hogy foglalkoztat benneteket a sorsunk. Nem írtam pár napig, mert nyaraltunk, és örömmel mondhatom, hogy nem volt újabb incidens. A férjemnél legalább azt elértem, hogy elismerte, hogy nem jó módszer az erőszak, és a nyaralás alatt is visszafogta magát, bár azt hajtogatja (szerencsére csak nekem), hogy ha időben bevetett volna egy-két atyai pofont, nem itt tartanánk (még mindig a terhességről van szó). Azt látom, hogy egyáltalán nem tudja megemészteni, ami történt. Sose gondoltuk, hogy a gyerekeink az engedélyünkre fognak várni a szex-szel, de azért attól, hogy valaki "ivarérett", még igencsak 15 éves, és szerintem is teljességgel éretlen a szexre. Tudom, hogy én valószínűleg egy nagymama vagyok hozzátok képest, és ódivatúnak tűnök, de állítom, hogy attól, hogy valaki technikailag képes a szexre, érzelmileg még nagyon sok szempontból nem az. Biztos sokféle 15 éves van, az enyém még egy labilis nagy gyerek. Persze már minden osztálytársa azt állítja magáról, hogy nem szűz, némelyek 11(!) éves koruk óta, de hát... Ma már nem szülői engedély kell a szexhez, hanem kortársi engedély ahhoz, hogy még ne csinálja...
szerintem (sorry, hogy még én is belepofázok), büszkének kellene lennetek arra, hogy lányotok előállt a problémával, ez azt jelenti, hogy teljes bizalma van felétek, amit nem szabad elrontani, sokan sokat dolgoznak a bizalomért a családban és nálatok ez megvan/volt. Sajnos a terror és agresszióval még senki sem ért el semmit, kár lenne a ti kapcsolatotokat megmérgezni. Szerintem mindenféleképpen a férjedben kellene azt tudatosítani,- hisz ő is szereti a gyermekeit, és a szeretettel eddig elértétek azt, hogy bíznak bennetek, és ez a legfontosabb, -, hogy az agresszióval még soha senki nem ért el semmit, lehet, hogy az ő lelkiismeretét megnyugtatja, de itt akkor is emberi lényekről van szó aki a szeretetből tanul, akit nem lehet állat módjára kezelni és utasítgatni, érző lények vagyunk akik tudnak beszélni és gondolkodni ez nekünk adatott meg, akkor miért ne beszéljük meg a problémákat emberhez illően... szóval csak pár gondolatomat szerettem volna megosztani veled, sok sikert ebben a nehéz feladatban!
Konkrétan nekem is az jutott eszembe, hogy az első alkalomnál - erősebb nálam, avagy sem - úgy vágtam volna hozzá az egész tányérkészletet meg minden súlyosabb tárgyat, ami a kezem ügyébe kerül, hogy attól koldul. (1ébként ne vedd szó szerint, azt tapasztalom, hogy általában ezeket nem kell megtenni, bőven elég az, ha érződik rajtad az elszántság, hogy még egy lépés, és ez sem lesz tabu. De ugyanígy az is szaglik messziről, ha előre elhatározod, hogy "úgysem tehetsz semmit, mert kisebb/gyengébb vagy). Csak kussolok itt csöndben, mert Judit szerint mindig túl radikális vagyok, most én is meglepődtem a válaszán.
Jaj, nagyon vártam, hogy válaszoljatok, mindig néztem ezt az oldalt, és persze igazatok is van, mégis bevallom, letaglózott egy kicsit a válaszotok. Abban persze megerősítettetek, hogy nekem kell erősnek lennem, és valahogy kiharcolnom a változást, de attól nagyon messze érzem a helyzetünket, hogy elhagyjam a férjem, vagy hogy ahhoz a borzalmas, agresszíven férfiellenes szervezethez forduljak, bocsánat.
Csak hogy jobban értsetek, nem vagyunk fiatal szülők, az 52 a nicknevemben sajnos a koromat jelenti, a férjem most múlt 50. Mindkettőnket nagyon keményen neveltek, gyakran előkerült otthon a fakanál, vonalzó. Mire szülők lettünk, ráadásul nem is fiatalon, elhatároztuk, hogy mi nem így fogjuk csinálni, és ez eddig ment is. Azt látom, hogy a férjemet annyira megrendítette ez a korai terhesség, egyáltalán szexualitás, hogy összeolmott, és megkérdőjelezi az egész eddigi liberális nevelését. Lehet, hogy én egy feudális maradvány vagyok, és biztos hogy soha nem turnéznék a fent említett nőszervezet felvonulásain, mégis azt hiszem, talán nem fenyegetni, elhagyni, feljelenteni kellene a férjemet, hanem inkább abban erősíteni, hogy jól csinálta eddig, és nem az ő hibája, hogy a lányunk mégis bajba került...
Mindenesetre sokat segítettetek, mert mindettől függetlenül valóban nekem kötelességem megvédeni a gyerekeimet, kemény dolog, ha nekem kell, de mégiscsak az én dolgom.
Így látatlanban elég nehéz megítélnem azt, hogy milyen változás ment végbe a férjednél. Minden esetre tényeg furcsa, hogy 15 évnyi gyereknevelés után tör ki valakiből a verekedős apuka. Azt gondolom, hogy persze érdemes keresgélni az okokat, hogy mi történt vele, de a legfontosabb mégis csak az, hogy Neked, mint anyának elsősorban, és minden felett a gyerekeid érdekeit kell nézned. Márpedíg nekem meggyőződésem, hogy semmilyen körülmények között nem vezet jóra, ha megütik a gyerekekeket! Ez nem azt jelenti, hogyha véletlenül elcsattan egy popsira verés attól egy életre sérül a gyerek, de nevelési eszköznek semmiképpen nem alkalmazható a testi fenyítés. Ugyanis az erőszak erőszakot szül. Ugyan lehet , hogy félelemből engedelmeskedik a megfélemlített gyerek, de a hatás csak addíg marad, amíg a közvetlen fenyegetettség fennáll. Aztán viszont agressziót szül!
TE is írod, hogy a lányod ugyan elment az abortusztra, de nem az apai fenekelés hatására. Az pedíg főleg káros, hogy a gyerekeid bíznak az apukájaban, aki eddíg sohasem bántotta őket, és erre egyszercsak bántalmazottá válnak általa. Ezt semmiképpen nem engedheted! Nem beszélve arról, hogy a gyermekek verése az új Gyermekvédelmi Törvény értelmében (ha jól tudom) büntetőjogi kategóriába esik! Én már attól is rosszúl vagyok, amikor látom, hogy szülők a nyílt utcán, mindenféle gátlás nélkül, csapkodják a gyerekeiket, és a járókelők ezt flegmán nézik. Ezzel azt akarom mondani, hogy Neked is felelőséged van a férjed viselkedéséért, ha hagyod, hogy megverje a gyerekeket! Tudom, hogy nagyon nehéz most Neked, de soha ne felejtsd el, hogy amíg a gyerekeid nem tehetnek róla, hogy kik a szüleik, így az apjukat sem ők választották, addíg TE igenis hozzámentél feleségül. Még akkor is, ha eddíg nem így viselkedett, ha most így viselkedik meg kell védeni tőle a gyerekeidet!
A férjed ezzel a viselkedésével azt fogja elérni, hogy a gyerekekeietek szép lassan el fognak fordulni tőletek, agresszívak és deviánsak lesznek. Én még azt is megkockáztatom, hogyha egy másik lányod fog idejekorán teherbe esni, ha így álltok hozzá, nem valűszínű, hogy jobb belátásra fog térni!
Tudom, hogy elég ijesztő amit írok, de szándékosan fogalmazok keményen, mert a helyzet így tényleg tarthatatlan. Azt javaslom, hogyha szép szóval nem lehet meggyőzni a férjed, akkor még idejében keményíts be, nehogy a férjed újfajta "nevelési elveit" rajtad is bevezesse. Ha nem változik a helyzet, akkor Én még a különköltözést is megmerném kockáztatni! Hátha attól észhez tér, ha látja, hogy hova vezet az a "jó kis verekedés". Hogyha nem érzed magad elég erősnek, hogy szembeszállj a férjeddel és a szép szó már nem segít, nyugodtan kérj segítséget a lakóhelyed szerinti Gyermekvédelmi vagy CSaládsegítői Szakszolgálat szakembereitől.
Én is örülök, hogy ilyen gyors változás következett be az anyukádnál. Engem ez arra enged következtetni, hogy már őbenne is megszületett az igény a változásra, és, hogy nagyon szeret Titeket. Ez nagyon jó. Azonban továbbra is legyél résen, nem akarok vészmadár lenni, de továbbra is igaz, hogy ezen túl is neked kell irányítanod a gyereked nevelését!
Az, hogy tudod mi a baj, már félsiker. A gyógyírt pedíg sajnos nem lehet receptre kapni. DE, ha lehetne is, akkor sem hiszem, hogy szívesen bevennéd, hiszen az nem lenne teljesen a Tiéd. Szerintem, ha jól körülnézünk az életünkben, kapcsolatainkban, megnézzük a dolgokat amik történnek velünk, tükröt kapunk saját jelenlegi állapotunkról. Engem az érdekelne, hogy mit jelent az, hogy kicsúszott a kezedből az irányítás? Hogy-hogy csak Te tudsz mindent megoldani? Talán egyedül neveled Nikolt? Nincsen egyáltalán segítséged a háztartásban és a munkádban? Nehezedre esik a munkád megszervezése? Vagy inkább arról van szó, hogy nehezen adod át a gyeplőt másnak? Nem tudom csak találgatok...
sok mindenben igazad van/lehet. Sajnos én nem vagyok egy túl lassú, alacsony vérmérsékletű ember, így valóban talán a te tanácsaidat kellene megfontolnom.... mivel nem áll módomban otthon maradni a babával, nem igazán tudom megmondani, hogy valóban csak a külvilág kényszeríti e rám a munkát v. pedig ebbe én is rendesen bennevagyok. Nyilván nem tudnék 24 órán át 3 évig csak a lányommal lenni, -abba tényleg belehülyülnék, -de akkor nem lenne meg a kényszerítő körülmény, hogy dolgoznom kell, akkor nem állnék ilyen feszülten a kérdéshez. Tudom ,hogy most kicsit kicsúszott az irányítás a kezem küzül, annyira káosz uralkodik, mind a háztartásban, mind a munkám és a gyerenevelés terén, amit csak én tudok megoldani, amit viszont nem az pedig a vérmérséklet problémám, nem szeretném ha Nikol sérülne, miattam mert néha egy idegbeteg anyukája van aki nem tud urrá lenni a körülményeken... tudom ám már, hogy mi a bajom, csak a gyógyír hiányzik rá....!!! péntek du..
Én már nem is tudom, mit csináljak. Azért jutott eszembe ez a fórum, mert egyszer olvastam egy tinédzser terhes kislány levelét. A mi történetünk is így kezdődött, sajnos. A 15 éves lányom pár hónapja előállt azzal, hogy terhes. Én majdnem elájultam, annyira váratlanul ért, nem tudtuk hogy szexuális kapcsolat van köztük a vele egyidős barátjával. A férjem viszont rögtön úgy nézett rá, mint egy bűnözőre, és undorodva közölte vele, hogy majd elintézi az orvos barátjával, egyébként meg tűnjön a szeme elől. A lányom - nyilván ő sem volt magánál - elkedtedd üvöltözni, hogy ez az ő gyereke, és meg fogja tartani, stb. Szerintem ő se nagyon hitte, amiket mondott, de most nem is ez a lényeg. A férjem teljesen kivetkőzött magából, és azt üvöltve, hogy majd ő megmutatja, ki diktálja itt a szabályokat és ki fog szót fogadni, elkapta a lányunkat és alaposan elfenekelte. Az egyik döbbenetből a másikba estem, és nagyon megakadályozni se tudtam, a férjem sokkal erősebb nálam. Nem tudom, elhiszi-e, amit írok, de soha nem vertük a gyerekeinket, egy pofon sem csattant el 15 év alatt, és a férjemen sem láttam, hogy viszketne a tenyere. Az a szomorú ügy már véget ért, a lányom egy hét múlva - nem fizikai kényszer hatására - "jobb" belátásra tért, és elment az abortuszra. Azt látom, hogy úgy-ahogy már jobban van, és én sokat beszélgetek vele. A problémám a férjem, aki teljesen megváltozott. Az óta az eset óta eldöntötte, hogy nincs más, mint a vasszigor, és hogy még egyszer nem engedheti, hogy a dolgok így kicsússzanak a kezei közül. Három lányunk van, 15, 11 és 8 évesek, és a férjem iszonyúan szigorú azóta mindhárommal. Nem voltam itthon délelőtt, és a legkisebb ma is kikapott valamilyen engedetlenkedésért. Az a legrosszabb, hogy a férjem büszke erre! Hogy ő most kézbe vette a nevelésüket, és többet nem fognak elkanászodni! Borzasztó, mert rövid távon minden őt igazolja. Mivel egész életükben máshogy bánt velük, még megvan a szeretet és a bizalom az apjuk iránt, néhány pofon és verés az utóbbi hónapokban ezt még nem rombolta le, viszont már nagyon tartanak tőle, és egy szavára engedelmeskednek. Ő meg úgy érzi, most kézben tartja a dolgokat - de mi lesz ebből? Kedves Judit, higgye el, a férjem nem brutális ember, szerintem csak nagyon megrendült ettől a váratlan terhességtől, és magát okolja, hogy nem volt elég szigorú! Próbáltam beszélni vele, de hajthatatlan, nagyon kemény ebben. Kérem írja meg, mit tehetnék! Előre is köszönöm, J.
Megbeszéltük a dolgokat telefonon, azóta már járt nálunk, és végig nagyon jó fej volt. A babával is jól kijöttek, miután elment, Mandula még órákig emlegette, és minden öltözködésben hasonló hölgyre rákiabált, hogy mama-mama (mármint nagymama :) Tehát érdemes volt bízni a dologban, és ez csak a pozitív hozzáálláson múlt :)
Amit egyébként ő változtatott: nem jósolt vészt, amiért a baba még mindig szopik, nem ijedezett a játszótéren, amikor a babó a szokott veszélyes mutatványait végezte, nem tett megjegyzést arra a plezúrra, amit az előző nap egy ilyen mutatvány során szerzett, nem tett megjegyzést a konyha állapotára, pedig lett volna rá oka, nem tömte a babát, hanem etette, kedves volt a férjemmel, kedves volt velem.
Amit én változtattam: letöröltem azt a csúzdát, ami csak kicsit volt saras, megkértem a babát, hogy ezúttal guggoljon a homokban, ne üljön, diszkréten szopiztattam meg otthon, amikor a baba szükségét érezte.
Kedves Agyöngy! Hány éves is Nikol? Van már 2 éves? Nekem az a véleményem, hogy 3 éves korig a gyerekeknek családi gondoskodásra van szükségük. Nem feltétlenül csak az anyukájára, vagy csak az apukájára, de állandó emberekre, akik csak vele foglalkoznak. 0-kb. 1 éves korig főleg szeretgetik, babusgatják, szopiztatják, egyszóval babáznak vele. 1- és kb. 2 éves korig előre totyognak nekik, mint a kacsamama, vagy a tyúkanyó, segítenek nekk a belső és a külső világgal való első találkozásban, és kb. 3 éves korig, bevezetik őket a szociális életbe. Biztonságot nyújtva nekik, a számukra idegen és hangos külvilágban. Ez tehát nem zárja eleve ki azt, hogy lehetne találni olyan kis létszámú bölcsödét (kb. 5-6 gyerek az ideális), ahol egy, vagy inkább kettő igazán jó fej bölcsis néni oda tudna figyelni Nikol szükségleteire, de ahhoz, hogy igazán kiegyensúlyozott gyerekkora legyen, Neked is ügyesen kell szervezned a munkád és a magánéleted, hogy amikor ehozod a bölcsiből ne érezze a feszültségedet, mert a kisgyerekek ilyenkor még mindent magukra vesznek és vagy azt hiszik, hogy ők a hibásak mindenért, vagy utánozni kezdik a szüleiket, ami nem feltétlenül vált ki elégedettséget a szülőkből (ki szereti saját görbetükrét nézni?!) rászólnak a gyerekre, és ez így megy tovább, mint egy körforgás. Ezt előbb utóbb meg kell állítani! (Nem azt mondom, hogy Te ezt csinálod, csak könnyen vezethet ide, ha a szülők túl sokat, illetve nem a gyerek szükségleteinek megfelelően szervezve dolgoznak, vagy nem dolgozzák fel a saját feszültségeiket.) Szerintem erre nem feltétlenűl a bölcsi a megoldás. Az csak segítség lehet. Ráadásul szomorú tapasztalat, hogy a bölcsiben elég sok betegséget kapnak meg a gyerekek, így aztán sokat maradnak otthon, ezelatt szintén neked kell majd rá vigyáznod. DE azt hiszem erről már írtam, egy másik válaszban. Saját bőrömön tapasztalom, hogy nehéz a kismamák anyagi helyzete. Nagyon kevesen tehetik meg, hogy ne dolgozzanak, és csak a gyereküknek éljenek. Ez így igaz. Azon már elgondolkoztál, hogy Te mit tennél akkor, ha anyagilag nem lennél rászorulva, arra hogy dolgozz? Tudnál "csak" anya lenni? Rá tudnád bízni magad a férjed munkájára, keresetére? Hogy is állsz ezzel a dologgal? Mert abból amit írsz, nekem úgy tűnik, hogy csak a külvilág tehet arról, hogy Neked dolgoznod kell. Így van ez? Ezt fontos átgondolnod, mert sokszor úgy élünk meg dolgokat, mintha a világ kényszerítené ránk, és ez plusz feszültséggel, elégedetlenség érzéssel jár, ami felesleges energiát vesz el. Amit pedíg a gyerekre lehetne fordítani, ha szépen végíg lenne gondolva. Nem tudom, hogy ez Nálad, hogy van, de érdekelne. Ha ráérsz írj egy picit róla! üdv: Judit
egy ideje nem találtalak a tanácsadóknál, teljes pánikba estem és mint kiderült (bedöglött a számítógépünk) eltűnt a piros szin a gépről és a tanácsadók pirossal voltak jelölve, így az én gépemen láthatatlan maradt a tanácsadók címjegyzéke, tehát most csak egy üres foltra kattintottam gondoltam ott vagytok és íme láss csodát....,
szóval már el is felejtettem amit akartam kérdezni,: egyre kevesebb energiám van Nikolra, főleg a besűrüsödött munkám miatt, és arra gondoltam annak nincs értelme, hogy az idegességtől vele kiabáljak, inkább fél napra beadom egy bölcsibe, ahol vele foglalkoznak legalább, nem úgy mint én. Mellesleg a sírógörcs kerülget e miatt, de muszály dolgoznom a magyar szociális háló által nyújtott pénzből nem tudunk megélni. Mit tegyek most tényleg el vagyok keseredve...
Köszi a választ, feltétlenül keresek egy jó megoldást, ami mindenkinek (anyunak, nekem, babának) jó lesz, mert szerintem érdemes. Az embernek szüksége van a nagyszüleire is. Valahonnan onnan indulok majd, hogy ők is voltak gyerekek, és talán nem véletlenül lettek olyanok, amilyenek lettek. Könnyű őket mulasztásokkal, gyerekkori sérelmekkel vádolni, holott nekik nem voltak olyan lehetőségeik a gyereknevelésben, mint nekünk, például okos kérdéseket feltenni egy kedves internetes tanácsadónak :)
De igen, hiszek benne. Viszont ez a "hiedelmem" nem változtat azon, hogy az én felelőségem, úgymond meghálálni azt, hogy engem (minket) választott az a Kis Lélek. Viszont segít abban, hogy bízzak benne, hogy az én akaratomtól függetlenül, neki is dolga van ezen a világon. Nekem az a feladatom, hogy segítsek Neki kibontakozni, megtalálni Önmagát. Kiváncsian kövessem a benne zajló változásokat,vagy azt, ahogyan megküzd a küszöbbel... Ugyanakkor a határok szabása egyenlőre az én kötelességem. Mint egy kertész, aki szeretgeti, gondozza, öntözgeti, öleléssel, jó szóval, dícsérettel, hasznos kritikával vagy akár metszegeti a vadhajtásokat akár tiltással is. Azonban a szülő a kertésszel ellentétben példát is mutat! És ez a legfontosabb, szerintem! Ez nagy felelőség tudom, de ha ezt nem teszem túl nagy terhet róvók a gyerekemre! Magára hagyom egy számára érthetetlen, kesze-kusza óriás világban.
