„Apsich hadseregét a Duna mentén vezetve juthatott el az anták földjére, a Dnyeper‒Dnyeszter vidékére. Előző évben ugyanis már az al-dunai Kataraktánál táborozik egy nagy létszámú sereggel (Theophylaktos SimocattaVIII, 5,5‒7, in: SZÁDECZKY-KARDOSS 1984, 67.), ahonnan talán nem is tér vissza, amikor a kagán parancsa eléri, hogy induljon az anták ellen. 602‒603-ban az anta elnevezésű politikai szervezetre olyan halálos csapást mér, hogy arról ezután soha többé nem hallunk. Valószínűleg azonban továbbra is a térségben marad, és segítséget nyújt a türkök ellen fellázadó ogur‒bolgár törzseknek. Feltehetően ez a segítségnyújtás az alapja annak az onogur‒bolgár‒avar szövetségnek és vazallusi kapcsolatnak, amit majd csak az avarok hatalmának meggyengülése után 634‒635 körül számol fel Kuvrát, az onogur‒bolgár kaganátus vezetője. (PRITSAK 1955, 35‒36.; SZÁDECZKY-KARDOSS 1968, 85‒87.; BÓNA 1970, 259‒261.; Bóna 1981, 79‒112.; CZEGLÉDY 1981, 53‒57.; WERNER 1984, 38‒40.) Hazatérőben azonban Apsich valószínűleg még egy haditettet végrehajt, aminek kizárólag zsákmányszerző célja volt: megtámadja és kifosztja az anták északi szomszédságában élő dulebek földjét, s nagyszámú foglyot ejt. Majd feltehetően a vereckei hágón átkelve visszatér szállásterületére, foglyait pedig ‒ harcosainak egy csoportjával együtt ‒ területének délnyugati határánál, az addig lakatlan Zala völgyében, a Balaton és Mura közti területen és a Principális völgyében telepíti le. Az avarok és dulebek sajátos kapcsolatáról egy kései, torzult és mesés elemekkel feldúsult krónikás adat is beszámol a Kijevi Évkönyvben (Povest’ Vremennyh Let): »Ebben az időben voltak az oborok (= avarok) is, akik Iraklij (Hérakleios) császár ellen hadakoztak, és majdhogy elfogták. Ezek az oborok hadakoztak a szlovénekkel, és erőszakoskodtak a duleb asszonyokkal, mert utazásain minden obron 5‒6 duleb asszonyt fogott a taligája elé, és így büszkélkedve húzatta magát, röhögvén a szlovéneken. Az oborok ugyanis magas termetűek és igen erősek voltak, úgyhogy senki sem ellenkezhetett velük, ezért igen elgőgösödtek, és az Isten elveszté őket, és elhaltak mind Isten haragjától, és ma is megvan az orosz közmondás: elvesztek, mint az oborok, akiknek sem nemzetségük, sem ivadékuk nincsen.« (HODINKA 1916, 35.) A forrás arról is szól, hogy ezek »a dulebek a Bug mentén éltek, ahol ma a volynjánok«. (Uo.)
Ez a terület a prágai, más néven a Prága‒Korcsak (Zsitomir) kultúra elterjedési területének keleti szélén fekszik (erről ld. legutóbb összefoglalóan SEDOV 1982, 10‒19., 27‒28., 92.; KLANICA 1986, 33‒48., obr. 10; BARAN 1989), melynek díszítetlen edényei semmiben sem térnek el a Középső-Dnyeper-vidék és Volhynia (a duleb szállásterület) vidékétől az Elba‒Saale vidékéig terjedő hatalmas elterjedési területen belül előkerült hasonló edényektől, így a fentebb idézett cseh-morva-medencei, ill. szlovákiai edényektől sem. A Délnyugat-Dunántúlra telepített szlávok legkorábbi régészeti emlékei (mint pl. a Balatonmagyaród‒Hídvégpuszta 40. objektum) is fenntartások nélkül beilleszthetők e körbe, nincs tehát régészeti akadálya annak, hogy készítőiket ne származtathassuk akár a duleb szállásterületről is. Az idézett forrásban egyetlen, pontosan meghatározható történeti adat is szerepel, az az akkor már hírhedtté vált és a későbbiekben is gyakran felidézett esemény, amikor 623-ban az avarok váratlanul megtámadják a Konstantinápoly előterében fekvő Hérakleiát, s majdnem foglyul ejtik a gyanútlanul a kagán elé menő Hérakleios császárt, aki csak álruhában tud elmenekülni (a vonatkozó forrásokat Id. SZÁDECZKY-KARDOSS 1986, 106‒111.). Ez az anták elleni hadjárat idejéhez közeli esemény, amire bevezetésként, mintegy az időben való tájékozódás megkönnyítéseként hivatkozik a krónikaíró, ugyancsak azt erősíti, hogy a dulebek elleni avar támadás a 7. század elején történhetett.
De milyen további adataink vannak arra, hogy Zala megyében valóban a dulebek egy csoportját telepítették le? Németh Lajos 860. évi birtokadományozási és megerősítő oklevelében ad Tudleipin a neve egy salzburgi birtoknak (MMFH III, 60.; VÁCZY 1974, 1045., 17. jegyzet), ahol ‒ in Dudleipin ‒ a Conversio szerint Keresztelő Szent János temploma állt (WOLFRAM 1979, 54‒55.). Egy Arnulf nevére hamisított oklevél (891) alapján pedig lokalizálhatjuk is ezt a birtokot. Eszerint „in partibus Sclauiniensibus vero in comitatu Dupleipa vocato in loco Ruginesfeld, sicut Chocil duxquondam inibi ad opus suum habere visus est et veluti Reginger in eodem comitatu iuxta aquam, quo dicitur Knesaha, in beneficium habebat." (MMFH III, 127‒128.). A Knesahát általában a Gnas patakkal azonosítják, s ez alapján Dupleipint ennek közelében, valahol a Mura mentén, Radkersburg‒Radgona körzetében kereshetjük (KOS 1936, 86.; CS. SÓS 1973, 38.; VÁCZY 1974, 1045., 18. jegyzet). Ez a 9. századi forrásokban fennmaradt helynév, ami megőrizte számunkra a vidék lakosságának nevét, fontos nyelvtörténeti adatot is tartalmaz. Ez alapján ugyanis e nép nevének eredeti hangalakja a dudleb volt. A -dl- hangcsoportról tudni kell, hogy az a keleti és délszláv nyelvekben még együttélésük idején átalakul, a d asszimilálódik, s csak az -l- marad meg, míg a nyugati szláv nyelvekben továbbra is -dl- marad. Ebből következően elképzelhető, hogy a Pannóniába került du(d)lebek őshazájukban a nyugati-szlávok (keleti) ágához tartoztak ‒ aminek valószínűségét erősíti,hogy szállásterületük a nyugati-szlávok régészeti műveltsége, a Prága‒Korcsak kultúra elterjedési területébe tartozott. Ugyancsak fontos adat, hogy az ószlovénben is -dl- volt még a mai -l- helyén, bár a 11. században Karintiában, a mai Spittal mellett már egy Dulieb nevű helyet említenek (MELICH 1925‒1929, 395.). Emellett érdemes megemlíteni, hogy Dél-Csehország területén, a Vltava völgyében is élhettek dudlebek, a 10. században pl. egy Dudleby nevű várat említenek itt (TUREK 1960, 299‒309.).
A Kijevi Évkönyvekben leírt erőszakoskodások, az elszenvedett hatalmaskodások mély nyomot hagytak az addig szabadon élő du(d)leb szlávokban. Nem volt azonban különb a sorsa a többi, avaroknak alávetett szlavoknak sem. A 7. században keletkezett ún. Fredegar-krónikában azt olvashatjuk, hogy »a hunok (= avarok) minden évben a szlávok közé mentek telelni, és ott a szlávok feleségeit és leányait vették az ágyukba. A szlávok az egyéb elnyomatáson kívül még adókat is fizettek a hunoknak. A hunok fiai, akik a vinidek feleségeitől és leányaitól születtek, végül is nem voltak hajlandók tűrni a hunok gonoszságát és elnyomását, nem ismerték el uralmukat, és ‒ mint fentebb említettem ‒ felkelést szerveztek ellenük.« (MMFH I. 20., magyar fordítása: GRACIANSZKIJ-SZKAZKIN 1952, 34.). A Senoganumból (Sens) származó Samo és kereskedőtársai által felkelésre sarkallt vinidek (venédek) sikeresen szálltak szembe mind az avarokkal, mind pedig a Meroving-királysággal ,és Samo királysága Wogastisburg központtal 623 tájától 35 évig önálló államalakulatként virágzott a Felső-Duna-völgy és a Keleti-Alpok területén. (LABUDA 1949‒1950, 241‒252.; PREIDEL 1954, 101.; GRÜNWALD 1958, 99‒120.).
A du(d)lebek avarsággal kapcsolatos élményeiket nemzedékeken át szintén megőrizhették. Váczy P.szellemes gondolatmenetben fejti ki, hogy a du(d)lebeknek ez az »avar hagyománya« hogyan került a Kijevi Évkönyvekbe, és őrződött meg számunkra.
Mint ismeretes, Methód és Konstantin (Cyrill) 866-ban Rasztiszláv morva fejedelem udvarából tanítványaival együtt útnak indult, hogy átkelve a Dunán, Konstantinápolyban felszenteltesse őket. Eközben megállnak Kocelmosaburgi (Zalavár) székhelyén is. Kocel tisztelettel fogadja a térítő papokat, 50 tanítványt ad melléjük, s maga is megtanulja a szláv írást. E tanítványokat nyilván a helyi lakosságból választották ki, akik között ‒ mint ezt a 9. században többször is említett Dudleipin ~ Dudleipa helynév alapján feltételezhetjük ‒ du(d)lebek is lehettek. Így tehát megvolt a lehetőség arra, hogy a térítő testvérek és a Mosaburgban létrehozott iskola megismerkedjék a Zala‒Mura völgyi du(d)lebek »avar hagyományával«. Ezt a hagyományt ‒ mint Methód szellemi örökségének részét ‒ magukkal viszik a tanítványok, amikor előbb Morvaországba (879), majd onnan 885‒886 táján Methód halála után, amikor innen is távozni kényszerülnek, délre, főként Bulgáriába menekülnek. Az itt kezdetben csak megtűrt Methód-tanítványok 893—894 körül kapják meg az engedélyt, hogy a fővárosban, Preszlavban is tevékenykedjenek. Ez egyszeriben lendületet adott a szláv nyelvű s immár cirill írású irodalom művelésének. Itt fordítják le Nikephoros patriarcha rövid bizánci krónikáját is ószlávra, amit azután a Kijevi Évkönyvek is felhasznál (ld. a Hérakleios császárral történtekre utalást), és itt ismerik meg Nikolaos Mystikos konstantinápolyi patriarcha Simeon bulgár cárhoz írott levelét is, amiből szintén merít a du(d)lebek avar hagyományának lejegyzője. A patriarcha ugyanis arról igyekszik meggyőzni Simeont, hogy felesleges Konstantinápoly ostromával kísérletezni, mivel a város felett isteni gondviselés őrködik, s aki mégis megkísérli az ostromot, az halálnak halálával lakol. Így jártak a perzsák, s így az avarok is, akik »elvesztek, s népükből maradék sem létezik«. Ez a mondat, ami mély hatással lehetett a preszlavi udvar klerikusaira is, s amit mintegy szállóigeként idézgethettek, már mint »orosz közmondás« került a Kijevi Évkönyvekbe. A du(d)lebek »avar hagyományá«-nak írásba öntése tehát nagy valószínűséggel a preszlavi udvarban történt meg, írói pedig Methód tanítványai vagy azok utódai lehettek. (VÁCZY 1974, 1044‒1074.). Ezt az írást használta fel azután a Kijevi Évkönyvek szerkesztője is, miután az első bulgár cárság megszűnése (1018) után Preszlav klerikusai a kijevi fejedelemségbe menekültek. A 7. század eleje óta azonban az eredeti történet sokat módosult, torzult, a részletek el is homályosodtak, így kerülhettek olyan mondai elemek a szövegbe, mint pl. hogy azavarok szekerét du(d)leb asszonyok vonták, vagy hogy az avarok óriások voltak. (ZÁSTEROVÁ 1960, 15‒17.).
Az eddig elmondottakat összefoglalva, nagy valószínűséggel a következőképpen rekonstruálhatjuk Zala megye 7. századi történetét. Az avarok 567‒568 táján történt megtelepedése után Pannóniát egy Apsich (személy- vagy méltóság-)nevű avar vezetővel az élen egy olyan avar (törzs vagy nép-)csoport szállta meg, mely hagyományaiban, szokásaiban s esetleg antropológiailag is (ÉRY 1983, 49‒51.) a többi avar törzstől némileg különbözött. Vezetőjük, Apsich 602-ben azt a feladatot kapja az avar kagántól, hogy vezessen hadjáratot az anták népe ellen, s pusztítsa el őket. Az avar kaganátusnak ez a ‒ történetében egyedülállóan kelet felé vezetett ‒ hadjárata teljes sikerrel járt. Bár a közvetlen források nem szólnak róla, de a közvetett adatokból kikövetkeztethetően Apsich hadjáratából visszatérőn a dulebek földjén vonul keresztül, számos foglyot ejt, akiket azután szállásterületének délnyugati szélén, az addig lakatlan zalai dombvidék folyóvölgyeiben telepít le. Feltehetően hamarosan ezek is részt vesznek ‒ legalábbis részben ‒ a Dalmácia, Isztria, Friaul és a bajor területek elleni zsákmányszerző, fosztogató hadjáratokban (ld. a zalakomári, kehidai, pókaszepetki temetők sírjainak »import« tárgyait), amellett egyfajta élelemtermelő biztos hátországot is jelentettek a kalandozásokhoz. Régészeti emlékanyaguk a kezdetektől bizonyítja az avarokkal való szoros együttélésüket. Telepeik kerámiájában rövid idő elteltével kimutatható az avar hatás, temetőiket pedig kezdettől fogva az avarokkal közösen használták. Következésképpen kizárhatunk minden olyan feltevést, hogy vidékünket esetleg már az avarok megjelenése előtt megszállták volna, s esetleg a Cseh- és Morva-medencéből beszivárgott szlávsággal kellene számolnunk már az avar honfoglalás előtt. Ellenkezőleg, a régészeti megfigyelések is azt támasztják alá, hogy vidékünkön a szlávok az avarokkal együtt jelentek meg, s régészeti oldalról is valószínűsítik azt a következtetésünket, hogy bennük az Apsich hadjáratával elhurcolt du(d)lebeket és leszármazottaikat lássuk, akik az avarokkal együtt népesítik be vidékünket.
A nyugati területek elleni avar‒szláv kalandozások a 630-as évektől megszűnnek, a Mura‒Zala közti területen élők azonban ‒ kihasználva kedvező földrajzi fekvésű vidékük előnyeit, s az Alpokban megtelepült nyelvrokonaik közvetítését ‒ a 7. század utolsó harmadáig, végéig élénk kapcsolatokat tartanak a bajor-alemann területekkel és Itáliával, amit e korból származó import sírleleteik bizonyítanak. Egyelőre tisztázatlan okok miatt azonban legkésőbb a 8. század elejétől a temetőket és a települések nagy részét is felhagyják vidékünk lakosai. Kérdés, hogy azért történik-e ez, mert a lakosságot nagyobb központ(ok) ‒ esetleg Keszthely ‒ környékére telepítik (erre gondolhatunk esetleg a Keszthely körüli több ezer síros temetőkből következő nagy népességkoncentráció alapján) (LIPP1884; LIPP 1886; KOVRIG 1958, 66‒72.; KISS 1968, 93‒101.; SÁGI 1970, 147‒199.), vagy mert valamilyen ok miatt elmenekülnek innen. Ha az utóbbi feltevés igaz, egyfajta magyarázatot találhatunk arra a szokatlan híradásra, amely szerint ‒ mint feltételezik ‒, 741‒743 táján az avarok »ellenséges pártütés« miatt megtámadják a Dráva és a Mura között élő »karantánokat«, akik vezére, Boruth dux ekkor segítségért a bajorokhoz fordul. A bajorok el is űzik az avarokat, »biztosítják« a karantánokat »és alávetik őket és hasonló mód szomszédaikat is a királynak való szolgálatra«. (WOLFRAM 1979, 42‒43.,77‒80.) Szokatlan a hír, mert az avar kalandozásoknak immár egy évszázada vége, s a nyugati határokat is fél évszázada biztosították. S furcsa azért is, mert a vereséget nem követi az avarok újabb támadása, márpedig az avar történelem számos példáját mutatja annak, hogy ők nem hagyják megtorlatlanul vereségeiket. Érthetetlen pedig azért, mert látszólag semmi nem indokolta az avarok támadását. Tudjuk azonban, hogy a nomád népek megbocsáthatatlannak tartják alattvalóik szökését. Nem tarthatjuk ezért kizártnak, hogy a Mura‒Zala völgyi avar-szláv lakosság ‒ esetleg éppen a központosítással járó újabb áttelepítés ellen fellázadva ‒ részben átmenekült a nyugati szomszéd karantánokhoz. Ez esetben nem lehetetlen, hogy forrásunk, a Conversio két eseményt vont egybe, a 7. század végi »pártütést« megtorló avar hadjáratot és a karantánok 8. század közepi bajor alávetését, amelyben az avarok talán nem is játszanak szerepet. Mindenesetre tény, hogy vidékünk csak a 8. század végén, 9. század elején települ be újra, s elgondolkoztató, hogy ekkor ugyanott nyitják meg a temetőket, ahol a 7. században voltak (Pókaszepetk, Kehida, Zalakomár, Alsógyenes). Valószínű tehát, hogy ugyanazon lakosság leszármazottai települtek itt meg újra, s tudatosan akarták folytatni őseik sírhelyei mellett a maguk temetkezését. Ezt a hagyományőrzést mutatják a temetkezési szokások is: ahogy a 7. században, úgy most is birituálisak a temetők, hamvasztva, ill. csontvázasán (korhasztva) temetik el a halottakat.”
Szőke Béla Miklós
7. és 9. századi településmaradványok Nagykanizsán
Manethón/Manethósz: Aigüptika II (Iosephus Flavius: Apión ellen I, 14): Avarisz nemcsak a hükszószok fővárosa volt Egyiptomban, de egyúttal az általuk lakott térség neve is. 511 évig uralkodtak e terület fölött, melyet később – miután szabadon elvonulhattak – Aigüptosznak kezdtek nevezni Aigüptosz (Szethósz) fáraóról
Csak egy kisebb részük vonult el Itáliába, ahol részben külön Zibedo, Zebedo (= Gepida) nevű falvakban tekepítik le őket a langobardok, részben pedig Alboin feleségének, Rosamundának a testőrségét alkotják. Rosamunda Kunimund gepida királynak a lánya volt, akit Alboin csatában legyőzött, s akinek sztyeppei szokás szerint ivókupát készíttetett a koponyájából.
No de mi lett a többi, itthon maradott gepida sorsa? Hallgassuk meg erről Bóna Istvánt: „Az avaroktól legyőzött, illetve a hadba nem vonult gepidák Gepidia egész területével együtt avar uralom alá kerültek. Az avarok valószínűleg nagy áttelepítéseket végeztek, nagyobb, zárt gepida közösségek fennmaradásáról Erdélyben temetők, a Tisza alsó folyása mentén bizánci írott források tanúskodnak. Kétes, hogy valóban olyan »keserves szolgaságba« jutottak volna, ahogyan azt a 8. század második felében Paulus Diaconus képzelte. Az avarok még csak le sem fegyverezték őket, a keletrómaiak ellen vívott háborúikban egészen Konstantinápoly 626. évi ostromáig nemegyszer hallani gepida egységekről, falvaikban megülték saját ünnepeiket. Maradványaik, ha hihetünk a 870 körül írott Conversio Bagoariorum et Carantanorum című salzburgi egyházi vitairatnak, még a 9. században is éltek a Szerémségben s a vele határos területen.”
Már Schlözer felismerte: "es sind die Deutschen – oder wie man sie gewönlich, wiewol historisch unrichtig, nennt – die Sachsen in Siebenbürgen"
Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen
Vandenhoeck & Ruprecht, Göttinga, 1795, I. köt., VII. (előszó), kiemelés tőle
"A szakirodalom jelentős részének álláspontja szerint a türkök (a sasanida Perzsiával szövetségben) a heftaliták ellen 557–558-ban indították el háborújukat, amely háború a heftaliták vereségével és a Heftalita Birodalom felosztásával ért véget (l. FELFÖLDI 2002: 64–9; vö. FELFÖLDI 2005: 99–102). 1980-ban GRIGNASCHI részéről felmerült az a gondolat, hogy a türkök már 557-nél korábban, egész pontosan 555-ben elindították támadásukat a heftalita területek ellen (GRIGNASCHI 1980: 221). GRIGNASCHI az adott helyen JULIEN kínai forrásokat feldolgozó klasszikus munkájára utal, ahol azonban a megadott oldalon (vö. JULIEN 1864: 335) nincs szó egy heftaliták ellen vezetett 555-ös türk hadjáratról. A 331. lapon JULIEN egyik kommentárjában ugyan szó van a yedák (JULIEN 1864-ben még a getákkal hozza összefüggésbe a nevet, ma már tudjuk, hogy a név a heftalitákat takarja) elleni türk hadjáratról (évszám megjelölése nélkül), ugyanakkor JULIEN fordításában nem szerepel semmilyen 555-ös hadjárat, így minden erre épített elképzelés megalapozatlannak tartható"
1907-ben megjelent könyvében Stein Aurél is 555-re helyezi Jinagupta beszámolóját, ekkor haladt át szerinte az említett buddhista zarándok Yü-t'ien területén Kína felé (Ancient Khotan; I. köt., Clarendon, Oxford, 172.).
"Nem lehetetlen ..., hogy az 550-es évek első felében valóban lezajlódott egy heftalita–türk összecsapás. Elképzelhető, hogy ennek kezdeményezői azonban nem a türkök voltak, ahogyan azt GRIGNASCHI és KUWAYAMA felteszi, hanem a heftaliták ... tény: Katulfos megpróbálja uralkodóját lebeszélni egy kétes vállalkozás folytatásáról, majd ezt követően átmenekül a türkökhöz (ennek egyik oka Menandros szerint az volt, hogy a heftalita uralkodó megerőszakolta Katulfos feleségét). A két igen homályos híradás, azaz Jinagupta és Menandros információja tehát ily módon egymást erősítve kapcsolódhatna egymáshoz."
Érdemes lenne megvizsgálni, van-e köze ennek az 550-es évek első felére helyezett összecsapásnak Ál-Zakariás 555. évi tudósításához...
In: Tsvetelin Stepanov–Veselina Vachkova szerk.: Civitas Divino-Humana – In honorem annorum LX Georgii Bakalov; Centăr za izsledvaniia na bălgarite Tangra TanNakRa IK, Szófia, 2004, 513–50.
Püspöki Nagy Péter: "Szamóról a vele csaknem egykorú Fredegar Scholasticus mint a winidek királyáról beszél. Sajnos Fredegár Krónikájában semmilyen földrajzi meghatározást nem találunk Szamo országának fekvéséről. A másik forrás, amely Dagobert frank király viselt dolgairól szól, Fredegar szövegét vette át, ezért benne semmi újat nem találunk. A harmadik s egyben az utolsó forrás, amelyben Szamóról kifejezetten szó esik, a salzburgi püspökség már említett, 871 körül készült emlékirata, a Conversio. Ebben az emlékiratban, ellentétben Fredegarral, Szamo országának pontos földrajzi meghatározásával találkozunk: »… a frankok dicső királyának, Dagobertnek idejében valami Szamónak nevezett szláv Karintiában maradt, és annak a népnek vezére lett«. A forrás hitelének mérlegeléséhez tudnunk kell, hogy a salzburgi püspökség alapítására 35-40 évvel Szamo halála után került sor. Szamo ugyanis 623–658 közt uralkodott. Salzburg értesülései tehát még az emberemlékezet határán belül mozogtak. Mivel a salzburgi szék 748–784 közt már missziókat is küldött Karintiába, még a helyi hagyományt is ismerhette. A salzburgi érseki kancelláriában készült helyi hagyományt is ismertette. A salzburgi érseki kancelláriában készült Conversio szerzője tehát hiteles karintiai hagyományra és az érsekség saját ismereteire támaszkodhatott."
A harmadik és egyben utolsó Kean, azaz kagán, akit természettől megerősített vidéken István király »nagy harci verítékkel« legyőz és megöl, s akit a krónikás összezavar Gyula (III.) vezérrel"
Nehéz dolga volt a 14. századi krónikásnak, mert nem értette meg, hogy az a Nagykán a "Dulo" nemzetség tagja. Ezért sorjáznak a Gyulák...
Történeti forrásaink három Keant említenek, közös ismérvük, hogy a bolgárok és szlávok vezérei"
Az első lehetne Karom (szlávosan Krum) de még rá nem alkalmazták mert "Canizauci" Isazúgi kán volt. (Persze lehetne Igaz kán is, Kán-isa, [isa por és hamu...)
Omurtágra már használták a frankok a Nagykán fogalmat, úgyanígy Malamirre is, de Istvánunk (Zerind vezér unokája) az utolsó nagykánt (Preszjám) győzte le szívós küzdelemben...
Szegfű László (Gondolatok a X–XI. századi kettős névadásról; in: Az V. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai I., Bp.–Miskolc, 1997, 23–31.):
„célszerű tisztázni … Gyula (III.) viszonyát Keanhoz, a bolgárok és szlávok vezéréhez, akit István legyőzött és megölt, területét Erdőelvi Zoltánnak adta, kincseiből pedig felépítette a fehérvári egyházat … Hogy valójában két külön személyről van szó, akiket egy rosszul sikerült krónikai interpoláció kapcsolt össze, ezt Kristó Gyulának sikerült verifikálnia. Kean valójában egy dél-erdélyi vezér volt, akinek szállásbirtoka fennállt egészen István koráig, s akit szláv alattvalói, török méltóságnevét az említettek szerint lefordítva, vajdának neveztek (Kristó, Széttagolódás 101–15).
Általánosan elfogadott nyelvész álláspont, hogy a Kean név csak a kétszótagú kagán címből származhat (Melich, HonfMg. 40–42). A kagán azonban csak nehézkesen azonosítható más méltósággal, ugyanis azon népeknél, amelyeknél szerepel (avarok, türkök, ujgurok, kazárok) ő a szuverén nomád fejedelem, a legfelső uralkodó, a törzsek szövetségének a feje, a nép összetartó ereje. A kagánját vesztett nép – az orkhoni felirat szerint – rabszolga (Németh, HonfKial. 31–4). Konsztantinosz Porphürogennétosz csak a kazár uralkodót címzi kagánnak, a besenyők arkhonjairól beszél, a magyarok esetében a törzsfőket vajdának mondja, a fejedelmet pedig arkhonnak (Moravcsik, DAI 13., 38., 42., illetve 37. és 38. cap.; Németh, HonfKial. 225–7). Nem származhatott tehát e vezér elnevezése a szlávoktól, de a magyaroktól sem. Nem eredhetett a dunai bolgároktól, hiszen ők sem ismerik az említett méltóságot (Golden, KhazarStud. I, 192–6; Ligeti, MNyTKA. 480–1).
A Kárpát-medencében a kagán címet utolsóként az avar fejedelmek viselték; utoljára valószínűleg a keletre szorult néprészek vezetője, mert a frankok által leigázottak főnöke csak kapkan, aki éppen Nagy Károlynál kívánja azt kieszközölni, hogy őt tekintsék kagánnak (Ligeti, MNyTKA. 471).
Történeti forrásaink három Keant említenek, közös ismérvük, hogy a bolgárok és szlávok vezérei (Melich, HongMg. 38). Mivel ez a tény a kagán cím folyamatos megőrzését bizonyítja, olyan népesség felett kellett uralkodniuk, amely hatalmuk devalvációja ellenére is elfogadta, megőrizte és használta azt jelölésükre. Az e népet fegyveresen hódoltató dunai bolgárok (Bóna, MTört. I, 275, 371), nem ismervén, nem sokat törődtek a helyi vezér címével.
Közülük az első Keanus magnus volt, aki – midőn a frankok elfoglalták Pannóniát – a Duna–Tisza közét szállta meg. Ő lehetett Salan vezér anyai nagyapja, leányát és vele országát Szvatopluk morva vezér nyerte el, ugyanis a magyar honfoglaláskor az ő fia uralkodik itt (Senga, Sz. 117: 334–5). Szvatopluk a 850-es évek vége felé juthatott e terület birtokába úgy, mint a szintén krónikabeli Beliud (SRH. I, 291). Az említett területet nevezte Konsztantinosz Megalé Moráviának, azaz »Régebbi Moráviának« (Moravcsik, DAI. 38. cap.), ugyanis a magyarok felszámolták e birodalmat (Szegfű: H–B. 5: 35–69). Valószínűleg éppen ennek az eseménynek a hatására tevődik át a kagáni székhely Erdélybe.
A második Keannak már nyugati ellenfele a Bihar vidékére települt Kulan vezér és veje, Beliud, illetve a Gyulák (SRH. I, 291). Kulan jelentése ’vad ló’ (Melich, HonfMg. 40), tehát – ha igaza van Györffy Györgynek abban, hogy a Névtelen a X–XI. század fordulóján élt személyeket vetít vissza a honfoglalás korába (Györffy, Kron. 23–4) – azonos lehet Ménmaróttal, aki nevében az egykori Megalé Moravia emlékét őrzi, ugyanakkor »Bulgarico corde superbe« fogadja a magyar követeket, bár leányát Árpád fiához adja feleségül (SRH. I, 49, 60–4, 70, 101–6). Személye most csupán abból a szempontból érdekes, hogy a kagán területének kiterjedését segítsen meghatározni.
A harmadik és egyben utolsó Kean, azaz kagán, akit természettől megerősített vidéken István király »nagy harci verítékkel« legyőz és megöl, s akit a krónikás összezavar Gyula (III.) vezérrel (SRH. I, 172, 316–7).”
ezért szólította fel III. Béla királyt: jelöljön ki Szt. István király mellett még egy uralkodót, akit szentté lehet avatni. Béla, aki azelőtt való évben látta kellemetlen vendégül Barbarossát Esztergom–Istergomban, amikor seregével – nagyrészt rablókkal – a Szentföld felé vonult, gúnyos, de korántsem boldogtalan mosollyal helyeselt."
Der Eintritt des ungarischen Stämmebundes in die europäische Geschichte (862–933)
Hase und Koehler, Mainz, 1968 (Studia Hungarica 4.) PDF
Faludy György (2006): "mellékelte az egyik könyvét, nagy köszönettel. A könyvben arról van szó, hogy végül meg kéne tisztítani történelmünket a ráragadt legendáktól. »Honfoglalás«, ilyesmi ismeretlen fogalom volt a múltban. A néptörzsek vándoroltak és maradtak, vagy tovább vándoroltak, mint a vandálok észak-keletről Spanyolországba, majd Marokkóba és Algériába, vagy a normannok Normandiából Angliába, és így tovább. A magyarok állítólag már szállingtak a Kárpátokon át száz esztendeje, és úgynevezett »honfoglalási dátum« sohasem volt, még ha egyesek 896-tal vagy 889-cel jöttek is elő a múlt században. Ezt már ismertem, viszont Szabolcs történelmi kutatásaiból tudtam csak meg, hogy a tizedik századi, kóborló és rabló magyarok nemcsak azért járták be a Bizánci Birodalom és a Nyugat jelentős részét, hogy lovat és marhát raboljanak, hanem azért is, mert európai, keresztény szövetségeseik biztatták és részben fizették is őket, hogy keresztény ellenfeleiket támadják meg és raboljanak országaikban.
Ugyanekkor a másik rablóbandával, a normannokkal egyezséget kötöttek, hogy Európa melyik részét melyikük rabolja ki. (Így például Dél-Itália a normannoknak, Észak-Itália a magyaroknak jutott kirablás céljából.) Szent Lászlóról is tőle tudtam meg, hogy semmi szent emberhez illőt el nem követett, viszont a pápa, aki rendkívül rossz viszonyt folytatott Barbarossa Frigyes császárral mindaddig, míg 1190. június 10-én a Kálikándosz vizébe fulladt, magyar barátokat akart ellene, és ezért szólította fel III. Béla királyt: jelöljön ki Szt. István király mellett még egy uralkodót, akit szentté lehet avatni. Béla, aki azelőtt való évben látta kellemetlen vendégül Barbarossát Esztergom–Istergomban, amikor seregével – nagyrészt rablókkal – a Szentföld felé vonult, gúnyos, de korántsem boldogtalan mosollyal helyeselt.
Mindezt persze – mármint a történelem kezelését még az úgynevezett legjobbak részéről – nehezen tudom megérteni. Ha itt valaki tudós társaságban elmondja, hogy Deák Ferenc 1848. március 19-én levelet írt Zalába (a levél megvan) sógorának, Osterhuber Lajosnak, melyben azt mondja, hogy »az első rémületben átment a jobbágyság eltörlése, de mihelyt lehet, visszacsináljuk«, vagy arról beszél, hogy ugyanakkor Kossuth Lajos Horvátországban eltöröltette a horvát nyelv használatát, és Jellasics szeptemberben ezért támadta meg Magyarországot – nos, akkor alighanem rögtön távozásra szólítják fel az illetőt".
A szakirodalomban számos nyelvészeti alapú okfejtés olvasható arról, hogy a Kárpát-medencében már az Árpád vezette honfoglalás előtt magyar nyelvű népesség élt, amelyre az avar-lakta régiók magyar helynevei utalnak"
Nagy a gyanúm, hogy a "Sabariam at Carnuntum" AD 805-ös említése nem a mai Szombathelyt takarja, hanem egy másik Szombathelyt, amely a Fertő-tó északi csücskén létezett. A frank krónikás tehát tudta, hogy a hely neve Szombathely (a hun-avarok csak így említhették) de archaizálni akart, így keverte be Savariát. Egészen jól értelmezhető ennek a Szombathelynek a helyzete Nagy Károly hazatakarodása kapcsán is, hiszen Hringből (Győr) Regensburg felé a leggyorsabb út nem a mai Szombathelyen keresztül vezet...
Még délibábosabb az a magyarázat, hogy Sabaria nem a mai Szombathelyt takarja, ahol a mai napig nem találtak egyetlen Sabaria feliratos követ sem...
Moson vármegye térképvázlata a "Magyar atom" 124. oldalán.)
„A Kárpát-medence különböző régészeti korú népességeinek embertani vizsgálata több esetben is azt az eredményt hozta, hogy a klasszikus honfoglaló-leletanyaggal eltemetett honfoglalás kori népesség sokkal jobban hasonlít a késő avar kori, semmint az Árpád-kori, 11. századi népességre (Éry 1994; Szathmáry 1996). Ezt alátámasztják a honfoglalás kori magyar népesség mitokondriális DNS-vizsgálatának eredményei is (Tömöry 2007) … A szakirodalomban számos nyelvészeti alapú okfejtés olvasható arról, hogy a Kárpát-medencében már az Árpád vezette honfoglalás előtt magyar nyelvű népesség élt, amelyre az avar-lakta régiók magyar helynevei utalnak (Györffy 1970; Nagy 1991). Lipták Pál szerint a késő avar kori népesség a temetők csontanyagának antropológiai jellege alapján nagyon közeli hasonlóságot mutat a honfoglalás kori népességgel (Lipták 1983).”
Róna-Tas András szerint a IX. század végi honfoglalók Etilközbe és az annak szerinte a keleti részét képező Lebediába való érkezése "nem sokkal Kuvrát Bulgáriájának 660-670 tájékán, a kazárok megerősödése miatt bekövetkezett bukása után történt. Bizánci és örmény források szerint Kuvrát Szeretig tartó birodalmának központja a Déli-Bug folyó környékén lehetett. Az írott forrásokat megerősíti, hogy Kuvrát sírját a mai Poltava közelében találták meg a régészek. A bolgárok a kazár birodalom támadása következtében – akkor Kuvrát már nem élt – háromfelé szakadtak. Egyik részük a Duna mentére, sőt Dalmáciába, Itáliába keveredett. A másik részük – őket onogur-bolgárokként tartja számon a história – beköltözött az avarokhoz a Kárpát-medencébe. A harmadik északnak indult, belőlük lettek a »volgai bolgárok«. Kuvrát birodalma helyén vákuum támadt. A sztyeppe törvényei szerint azonban az űrt valaki hamarosan betölti … a »nagy szembenállás« főszereplői a kazárok és az avarok voltak."
Ibn Fadlán a kazárokról följegyezte, hogy amikor kagánjuk meghal, egy gyors sodrású folyónál egy húsz kamrából álló síremléket építenek neki, s a temetés után a vizet a sír fölött vezetik el, hogy se ördög, se ember, se férgek ne bánthassák a testet. A temetés után lefejeznek mindenkit, aki részt vett a temetésen, hogy senki ne tudja, hol a sír. A síremléket selyembrokáttal és arannyal borítják be, Paradicsomnak nevezik, s mikor belehelyezik a kagánt, azt mondják, átlépett a Paradicsomba.
„Anonymus tud bizonyos cozar népről, amely a honfoglaláskor már a Kárpát-medencében élt. Menumorout földjét kazárok lakják (terram illam habitarent gentes, qui dicuntur Cozar). Ha ezek a cozárok azonosak a kabarokkal, ami nagyon valószínű ...”
Miután a DAI szerint a szabarok "kazár nemzetségből valók", értelemszerű, hogy a Kazár Birodalmat létrehozó valamelyik népcsoportról van szó. Kazária megalapítói a türk balandzsárok mellett a szabarok/zabenderek voltak (vö. onogur, onogundur, nándor). A VIII. század 20-as éveinek második felétől Balandzsár helyét, még mindig a Kaszpi-tenger nyugati partvidékén egy másik város, Szamandár veszi át, mely az 598-ban ide érkező hun zabenderekről kaphatta a nevét (Theophülaktosz Szimokattész). A Terek menti Kizljár mellett lévő romokkal azonosítják. Isztakhrí szerint termékeny kertjeiről, szőlőiről és boráról volt híres, Khorenei Mózes M-s-n-d-r alakban közli a nevét. A zabenderekben Szádeczky-Kardoss Samu szabarokat/szabereket lát (Sinor Dénes szerk.: The Cambridge History of Early Inner Asia; 1990, 222.). Előttünk van Lebediász vajda országa, amelytől 3 vagy inkább 303 évi szümmakhia után a kazár kagán behódolást várt. Innen űzhették el tehát a kabarokat, mivel a Kazár Birodalom alapításában való részvétele miatt a közvélekedés egyszerűen csak kazárnak tartotta Lebediász népét. E néptöredék Árpád vezetése alá történő besorolása Anonymus műve. A Kárpát-medencét valójában Árpádnál korábban érhették el, hódoltatásuk pedig a IX. század utolsó évtizedében is kétséges.
Az idén elhunyt történész alapműve a világhálón:
Rekonstruált var-khun sisakok