A "magyari" elnevezést magyar Adorjantol kölcsönöztem, s magaba foglalja minden néptöredékünket, melyek a történelem folyaman, különbözö helyeken és idökben mas-mas nevek alatt szerepeltek. Ennek a topicnak nem az a célja, hogy kardoskodjon valamelyik feltételezett eredet mellett (KM., Mezopotamia, Turan..) - mivel mindezek csak részei lehetnek a teljes igazsagnak - hanem, hogy a szélrozsa minden iranyaba szétszorodott népi elemeinket megprobalja összeszedni és egy csokorba kötni.
Ki ismeri ezeket a szerzöket és mi a véleménye az iràsròl (mennyire hiteles?)
Dr. Henkey Gyula – Zombory István
A magyarság katonai segédnépei a IX. és XV. század között
Katonai segédnépeink nagyrészt időponti sorrendben az alábbiak voltak: kabarok, székelyek, besenyők, bolgár-törökök (böszörmények), Derbent környéki alánok, úzok (oguzok), kunok, jászok. A fentiekben felsorolt katonai segédnépek közül egyesek több csoportban is csatlakoztak a magyarsághoz, így a kabarok alán rétege és a székelyek első csoportja még a honfoglalás előtti időben. A besenyők első csoportja már a 895. évi honfoglalás idején a kabarok egyik részeként részt vett a Kárpát-medence elfoglalásában is. A kabaroknak is volt besenyő rétege, mely horezmiként van említve, és melynek nyelve Harmatta (1977) szerint besenyővel kevert alán volt. A bulakok is segédnépeink közé sorolhatók, akik Erdély déli részében a székelyekbe olvadtak be, és a székelyek egyik csoportjaként sorolhatók a magyarság katonai segédnépei közé. A székelyek első csoportja a kabarokkal egy időben, még a IX. század közepén csatlakozott a magyarsághoz (Győrffy, 1983), másik csoportjuk a Kárpát-medencében élte meg a magyar honfoglalást, és a Kórogy-ér környékén csatlakozva részt vett a Kárpát-medence meghódításában. Valószínűnek látszik, hogy harmadik csoportjuk a kabarokkal együtt a Kassa és Losonc közötti sávban már korábban katonai őrhelyeket alakított ki. Ezek várták be a honfoglaló magyarok érkezését, és megfigyelték a katonai mozgásokat. A honfoglalás után kezdetben a történeti Magyarország gyepűit nagyrészt kabarok és székelyek védték, akiket főleg Taksony fejedelem időszakában besenyőkkel erősítettek meg. A magyar – besenyő közeledést főleg az segítette elő, hogy Taksony fejedelem felesége (Géza anyja) besenyő hercegnő volt, akivel egy egész besenyő törzs és a fejedelemnő testőrsége is beköltözött a Kárpát-medencébe. Valószínűleg a Közép-Ázsiát sújtó szárazság és a nyugat-szibériai arab előretörés miatt a jelenlegi Nyugat-Kazahsztán területéről kiűzött úzok hódították meg a besenyők lakta területeket, de lehetségesnek látszik az is, hogy a besenyőkkel kevert úzok a keleti gyepűinket támadó népességek miatt hol besenyőként, hol úzként vannak említve. Megjegyezzük, hogy az Amu-Darja deltavidékén ma is élő karapalkakok (fekete süvegesek) az őshazába visszatelepült besenyők és úzok (Györffy, 1990). A besenyők fele, de legalább harmada a magyarságba olvadt be, többi részük pedig a déli és keleti ukránokba, valamint a moldvai románokba, aminek hatásaként feltételezhető volt a többi szlávoktól és a havas-alföldi románoktól való jelentős embertani eltérés, amit a moldvai magyarok beolvadása is erősített.
A történeti, régészeti, és embertani adatok arra utalnak, hogy a katonai segédnépeinknek jelentős szerepük volt a magyarság kialakulásában. Embertani szempontból az írásos források szerint főleg a kabaroknak, székelyeknek, besenyőknek, kunoknak, jászoknak és a bulaknak tartott népességek mai leszármazottainak etnikai embertani vizsgálata nyújthat támpontot. Az említett rokon népeknek tartott segédnépek közelségére nézve igyekszünk a fentiekben említett csatlakozott népességek utódaira vonatkozó adataikat időrendi sorrendben vázolni. E téren problémát jelent, hogy egyes néprészek több alkalommal is csatlakoztak a magyarsághoz, és meg kell jegyeznünk, hogy a magyarságtól elszakadt e néprészek különböző időpontokban váltak ki. Ezek közül már korábban is tudtunk arról, hogy Azerbajdzsán, Grúzia és Örményország határára telepedett le egy magyar néprész, valamint egy másik néprész a volt volgai bolgárok szomszédságába. Újabban tudomásunk van Kazahsztánba, Üzbegisztánba és Mongóliába elszármazott magyarokról is, de lehetségesnek tartjuk, hogy a Közép-Ázsiába került néprészek nem a honfoglalás előtt kerültek a jelenlegi lakóhelyükre, hanem a tatároknak nevezett mongolok által 1241−1242-ben elhurcoltak utódai, leszármazottai.
Az összehasonlított népességek feltűnően közel állnak egymáshoz
A főbb embertani jellegek elemzése
Testmagasság: E tekintetben a szerzők egyike által vizsgáltak közül a legmagasabbak az újkígyósi férfiak (176,77 cm), és a kulcsodi nők (164,59 cm), a legalacsonyabbak pedig a moldvai magyarok (f.: 164,77 cm, n.: 156,93 cm). Feltűnően magas a termet a besenyő eredetű magyaroknál (Bős f.: 175,86 cm, n.: 161,58 cm, Kulcsod f.: 175,70 cm, n.: 164,59 cm). A Rába-közben vizsgált magyaroknál minden helységben magas a termet, legnagyobb mértékben a kabar eredetű mihályiaknál (f.: 174,24 cm, n.: 160,62 cm), és a besenyő eredetű rábapatonaiaknál (f.: 173,67 cm, n.: 160,04 cm). Egyelőre határozottan nem dönthető el, hogy a Rába-közi népességek közül melyek a besenyő és melyek a kabar eredetűek, ugyanis a besenyők első csoportja még a magyar honfoglalás előtt csatlakozott a kabarokhoz. A IX. század közepén a magyarokhoz csatlakozott kabarok egyik csoportjának nyelve besenyővel kevert alán volt (Harmatta, 1977).
Jelentős tényként kell említenünk, hogy Taksony fejedelem időszakában a Csallóközbe és a Mátyusföldre betelepített gyepűőrök besenyő eredetűek voltak.
A szerzők egyike által vizsgált csallóközi, mátyusföldi és egyéb magyar népességek közül a besenyő eredetűeknél (Bős, Kulcsod, Padány, Alistál, Pered, valamint a csicsóiak egy része) a termet mindkét nemnél feltűnően magas. Bár a csicsóiak besenyő eredete egyelőre nem bizonyítható, de nem kizárt a csicsóiak besenyő vagy kabar eredete, mert a helység neve a török csicsak (jelentése: virág) szóból vezethető le (Blaskovics, 1991). (Magas a termet férfiaknál 170 cm-től, nőknél 159 cm-től kezdve, de az utóbbi 50 évben a termet átlaga fokozatosan emelkedett, magyar férfiaknál 3 cm-rel, nőknél 2,5 cm-rel.)
A szerzők egyike által vizsgált népességek közül a felvidéki magyarok a legmagasabbak (férfiaknál 174, 29 cm, nőknél 161, 22 cm), A nem magyar népességek közül a legmagasabbak a dél-somogyi horvátok (férfiak 172,44 cm, nők 159,56 cm), a legalacsonyabbak pedig a hazai németek, más szóval svábok (férfiak 168,51 cm, nők 156,23 cm).
Visszatérve a besenyő eredetűekre, megállapítható volt, hogy az összes besenyő eredetű helységben magasabb volt a termet a magyar átlagnál.
Fejjelző: (fejjelző=fejszélesség/fejhossz×100) A magyar népességekre a rövid fejjelző a jellemző (férfiaknál 81,00-tól 86,00-ig, nőknél 82,00-től). Az összehasonlított népességek közül legnagyobb a fejjelző mindkét nemnél a pétervásáriaknál, a legkisebb pedig az udvarhely-megyei székelyeknél (I. táblázat).
Arcjelző: (arcjelző=arcmagasság/járomív-szélesség×100- ) vonatkozásában a legszélesebb a bősi besenyő eredetű férfiaknál és a pétervásári palóc nőknél. Legkevésbé széles a mihályi férfiaknál és az Udvarhely megyei székely nőknél. Az összehasonlított népességek ebben a tekintetben is közel állnak egymáshoz.
Szemszín: A magyaroknál sötét, zöldes, világos az előfordulás sorrendje. Az összehasonlított népességek közül a sötét szemszín a leggyakoribb a kabar eredetű mihályi férfiaknál (55,6%), valamint a nagykun származású kisújszállási nőknél (65,7%).
Hajszín: A magyaroknál szinte kivétel nélkül a barna-fekete hajszínárnyalatok a jellemzők. Az összehasonlított őslakos eredetű népességek közül a barna-fekete hajszínárnyalatok férfiaknál 98,0-100%-ban, nőknél 97,5-100%-ban voltak észlelhetők.
A csicsóiak viszont mind besenyő, mind kabar eredetűek lehetnek.
Típusok megoszlása
A vizsgált magyaroknál minden tájegységben a turanid típus a leggyakoribb, és a Duna-Tisza közének kivételével a pamíri típus áll a második helyen. Ezek közül Pétervására és Mihályi kabar, Bős besenyő, Kisújszállás nagykun, Agyagfalva-Bögöz székely, míg Csicsó és Kulcsod együtt részben besenyő, részben kabar eredetű. A turanid és a pamíri típus gyakorisága minden közölt népességnél meghaladja a magyar átlagot. E két típus főbb jellemzői a következők:
1) Az előfordulás szempontjából első helyen álló turanid típusra jelenleg a magas, vagy nagy-közepes termet, a fej nagy méretei mellett rövid fejjelző, széles arc, előrehajló járomcsont, közepesen kiemelkedő, egyenes, vagy enyhén konvex orrhát, barna, vagy zöldes szemszín és barna-fekete hajszín a jellemző.
2) A pamíri típus főbb jellegei: nagy-közepes termet, a fej kis méretei mellet rövid fejjelző, lekerekített járomcsont, a közepesnél erőteljesebben kiemelkedő konvex, vagy egyenes orrhát, sötét, vagy zöldes szemszín és barna-fekete hajszín.
Meg kell jegyeznünk, hogy a pamíri típusba soroltak mintegy háromszorosát teszi ki a jellegzetes pamiro-turanid átmeneti forma.
Etnogenetikai összefüggések
Rendkívül kedvező körülmény, hogy mind Kazahsztánban, mind Kínában és Északnyugat-Indiában ma is él a magyar, illetve a hun rokonság tudata. A legbiztatóbb a helyzet Kazahsztánban, részben azért, mert Iszmagulov kutatásai alapján az ottani embertani adatok jól ismertek, másrészt, hogy e kutatások szakmai irányítását Bíró András antropológus vállalta. A következő kutatást Kínában a szerzők egyike segítségével Horváth Izabella művészettörténész-antropológus végezte, részben a rokon, Kínában élő kazakok, valamint az ujgur-hun testvérnép körében (Henkey–Horváth, 2001−2002). Mind a kazakok, mind az ujgurok állnak hozzánk a legközelebb embertani szempontból. A kazakok azért állnak hozzánk rendkívül közel, mert náluk főleg a hegyvidékieknél a legnagyobb a turanid típus gyakorisága, míg az ujguroknál a turanid típus előfordulása némileg kisebb, viszont ennél nagyobb a pamíri és a kaszpi előfordulása.
Szervezés alatt állnak az északnyugat-indiai kutatások, melyek irányítását Aradi Éva végzi. Az északnyugat-indiai népességeknél főleg a radzsputoknál ma is él a szkíta és a hun származás tudata. Némi támpontot nyújthat, hogy a Schwidetzky-féle sorozat indiai kötetében angol és német kutatók az Ahmedabad város körül mintegy 250 kilométeres sugarú körben kimutattak olyan szkíta és hun eredetű népességet, akiknél a fejjelző nem hosszú, hanem rövid, az arc nem magas, hanem középmagas, és a bőrszín indiai viszonylatban a legvilágosabb.
A radzsputok lélekszáma 1968-ban mintegy 20 millió volt. (Az indiai össznépesség 4%-a.) A radzsputokon kívül más rokonnak tekinthető vándornépesség is található a Thar sivatagtól délre, akik létszáma szintén 4%. A szkíta és hun nyomok kimutathatók délen Bombayig, kelet felé Dzsarpurig, ahol a közép-ázsiai hindukkal és dravidákkal kevert népességek élnek.
A The Turks című (kb. 3000 oldalas), a török népek történetével foglalkozó kiadvány 2002-ben Ankarában, annak 6. kötetében megjelent demográfiai tanulmány megjelölte a törökök őseinek tekintett népeket: i.e. 3000-től kezdve az annaui kultúra népességeit, valamint az i. e. 1000 évtől kezdve a szkítákat és szarmatákat a hunokon és a türkökön kívül. A fentiek ellenére a nézet nem tekinthető romantikusnak, mert a kiadványban olyan tanulmányok is megjelentek, melyek a szkítákat és szarmatákat iráninak tartja, harmadik részét pedig vegyesen török plusz iráninak. Említenünk kell, hogy a demográfiai tanulmány a zsidó vallású litvániai karaimokat és ukrajnai krimcsakokat is a török népek közé sorolja. Ezek közül a karaimok ma is törökül beszélnek.
A török népek összes lélekszáma mintegy 150 millióra becsülhető, bár a demográfiai tanulmány 171.065 ezer főt említ, de megjegyzi, hogy hat, döntően török nyelvű országban az egész lakosság lélekszámát adták meg, melyekben a nem török népességek lélekszáma mintegy 21 millió. Meg kell említeni a mohamedán vallású török népek rendkívüli szaporaságát, amelynek eredményeként Törökországban 50 év alatt 3,5-szeresre emelkedett a lakosság száma.
Henkey Gyula: Iszmagulov Orazak kazah antropológussal 1961-ben vettem fel a szakmai kapcsolatot, aki 2004 nyarán lakásomon felkeresett adataink egyeztetése céljából. A találkozón jelen volt Erdélyi István régész-történész egyetemi tanár is, aki vállalta a tolmácsolást, egyben részt vett a szakmai vitában is. A megbeszélésen jelen volt Bíró András antropológus és Zombory István helytörténész (asszisztensem) is. A megbeszélés fő célja a személyes találkozón túl a magyarok és a kazahok (kazakok) közötti embertani közelség okainak megvitatása volt, pontosabban főleg a turanid típus nagy-magyar alföldi és észak-kazahsztáni változatok pontos leírása volt. A két turanid változatra jellemző méreteket, jelzőket és morfológiai jellegeket én (H. Gy.) ismertettem. Iszmagulov kollega hozzászólásában kifejtette, hogy az ősi europoid (így) jellegek főleg az orrhoz, míg az ősi mongoloid jellegek főleg a szemtájékhoz kapcsolódnak. Ezt kiegészítéseként megemlítettem, hogy a szemtájékon kívül a közepesen, vagy erősen előreálló járomcsontforma is a mongoloidhoz kapcsolódhat.
Megjegyezzük, hogy Ginzburg, volt leningrádi professzornak az volt a véleménye, hogy az általam (H. Gy.) turanid-turanoidnak meghatározott magyarok jobban megőrizték e típus ősi andronovói, mint az ősi mongoloid jellegeit, szemben azzal, ami Közép-Ázsiában történt, majd 1966-ban azt is közölte, hogy az általa erősen andronovóinak nevezett turanid forma szerinte az alföldi változat extrém variánsának is tekinthető lenne, amit én el is fogadtam. (1998 előtt az észak-kazahsztáni változatot még erősen andronovói jellegű turanidnak neveztem, mert Andronovo község Észak-Kazahsztánban található.)
<Eltekintve attòl, hogy itt csak mondàval van-e dolgunk vagy történelmi valòsàggal, amely csak a szàzadok folyamàn, népajkon alakult àt meseszerûvé, fölhozhatjuk, hogy I.Istvàn kiràny idejében a màr kereszténységre tért magyarok is kétségtelenül még igen jòl ismerték az ôsi hagyomànyokat és szokàsokat, ha ôk maguk màr nem is éltek ezek szerint. Tudtàk tehàt azt is, hogy Tonuzòba a következô okokbol nem emelhet fegyvert az ôt körülzàrò és betemetô népre: Minden törzsünk, mint a besenyôk, kunok, jàszok stb., magàt a magyar ôstörzsbôl szàrmaznak tartotta, amiértis a magyar törzs irànt tiszteletttel voltak sôt azt szentnek tekintették. Ùgyszintén ôseinknél a fölmûvelô ember, amilyenek pedig a magyar törzsbeliek mind voltak, szentnek tartatott, azon törzseknél is amelyek maguk földmûveléssel nem, vagy alig foglalkoztak. Öseink szerint ugyanis a földmûvelés volt az egész emberiség megélhetésének alapja, ami nélkül az egész emberiségnek el kellene vesznie. De különösen szent és sérthetetlen volt szemükben az ember aki kapàt tartott a kezében, annàl inkàbb pedig ha ezzel a földet érintette (..). Elképzelhetô tehàt, hogy ôsei vallàsàhoz és hagyomànyaihoz szent meggyôzôdéssel ragaszkodo ember, magàt körülvéve és minden menekülhetést elzàrva làtvàn, inkàbb a halàlt vàlasztotta mintsem hogy az àsòval és kapàval a földön dolgozò magyar fôldmûvesekre fegyvert emeljen. Vagyis Tonuzòba ilykép valò elvesztése tulajdonképpen visszaélés volt a magyari népek egy hagyomànyos szokàsàval...>>
Bevezetésül egy Magyar Adorjàn àltal rekonstruàlt monda:
<<...A besenyôk földérôl jött volt Tonuzòba. Hires neves vitéz volt és szàmos harcban sok dicsôséget szerzett a magyarok fegyvereinek. Testvértörzse volt a magyarnak a besenyô és csak idegenek àrmànyossàga veszitette volt ôket néha össze. Mikor Vajk fejedelem az Istvàn nevet felvevén, az orszàgban a kereszténységet kezdé terjeszteni, Tonuzòba nem akarta ez idegen vallàst elfogadni. Amikor pedig Istvàn ôt a fegyverek hatalmàval szàndékozta kényszeriteni, akkor Tonuzòba és neje is fegyvert ragadtak. Ösi besenyô szokàs szerint ugyanis nagy veszélykor a nôk férjeiket a harcba is követték és ijjal, karddal a kezükben férfiak mòdjàra harcoltak. Nàluk a nôk ugyanolyan jogokkal és kötelezettségekkel birtak mint a férfiak és harcban ugyanolyan ruhàban és fegyverzettel is jàrtak. Az Istvàn àltal küldött fegyveres német csapatot, élükön egy német pappal - aki Tonuzòbàt meg akarta keresztelni -, mind egy szàlig levàgtàk. Istvàn most màr egész hadsereget küldött ellenük. Hàrom nap és hàrom éjjelen àt tartott màr a küzdelem de akàr mennyien tàmadtak Tonuzòbàra, ôk mind levàgtàk azokat. Körülöttük, köröskörül egész bàstya tàmadott màr az elesett németek és hitehagyott magyar harcosok szàzaibol, Tonuzòba és felesége pedig àllottak lòhàton, fönn a hullahegy tetején, fegyverrel a kezükben, vàrva az uj tàmadàsokat. Hirül vitték istvànnak hogy nem birnak Tonuzòbàval, mire ô, nem tudvàn mitévô legyen, összehivta németjeit és keresztény magyarjait tanàcskozàsra. Környezete magyarjai azt tanàcsoltàk hogy a harcot hagyjàk abba, gyûjtsék össze fegyvertelenül a békés, földmûves magyar népet; menjenek ezek àsoval, kapàval, vegyék körül Tonuzòbàt és feleségét, hogy semmerre el nem mehessenek és köröskörül kezdjék a földet hànyni, temessék be a halottakat, aztàn hànyjàk a földet mind magasabbra, magasabbra, amig Tonuzobàt és feleségét is betemetik... Es ime, Tonuzòba és neje, a fegyvertelen, földmûves magyar nép ellen nem birt fegyvert emelni. Karjuk erôtlenül hanyatlott alà s csak nézték, nézték mint emelkedik körülöttük mind magasabbra az oriàsi sirhalom... Mikor màr egészen be voltak temetve s csak fejük làtszott ki a földbôl, Istvàn hirnöke fölszolitotta ôket: - Tonuzoba, vedd föl a keresztséget! Azt üzeni Istvàn: te leszel ôutàna az elsô ember az orszàgban. De ôk csak igy feleltek: - Nem, nem soha! Be is temették hàt ôket egészen. Igy temették el a magyarok az abàdi révnél Tonuzòbàt és feleségét. Ott àll most is a nagy, magas, kerek sirhalom, amelyhez hasonlo sok van még Magyarorszàg földén, de ezt Tonuzòba sirjànak nevezik most is. Benôtte a gyep és nyàjak legelésznek rajta. De azt regélik a juhàszok hogy néha, az éj csöndjénben, ha a halom tetején feküszik az ember, meghallhatja olykor Tonuzòba és neje fegyverei csörrenését és sohajtàsukat. Mert ôk nem haltam meg hanem élnek most is a nagy sirhalom mélyén és vàrjàk szàzadrol szàzadra hogy a magyarok ismét eljöjjenek egyszer, àsoval, kapàval és ôket kiszabaditsàk. Mert el jön még az ideje annak!..>>
Japàn alap-néprétege, az ajno nép àllitolag kiveszôben van. Japàn legészakibb szigetein van màr csak belôlük. (Az a "rémàlom" üldöz, hogy a mi "fajtànk" mindenhol kihalò félben van.:-(
először is olyan jól mutat sormintának...))) nagyanyámnál volt ilyen a fal...
másodszor, engem nem zavar...
harmadszor, a témagazdát sem zavarja...
negyedszer, a világon először van vaninfor a sok forinvan, meg tvuinvan között :))
ötödször, és ez a lényeg: lehet elégszer elolvasni, amit éppen oda írtam ?????????
még kevés is ! olvasd el mégegyszer, szótagolva...! lassan írom mégegyszer, hogy mindenki megértse: a z a m.-i r é g é s z e k , a z a m.-i i n d i á n o k ő s t ö r t é n e t é b e b e v e z e t t é k a z u g o r é s a t u r a n o i d d i s t i n k c i ó t !!!
Tudtommal, először jött a tengerbiológia. De ez már mindegy, a felfedezés a lényeg: Beöntötték a bíbircsuga festéket - ha jól emlékszem - a keleti parton, az út kezdetén, és :mit ad Isten ?.:Yukatánban kötött ki !!! Namost: ottan is cseréptömeg a tengerfenéken - persze ezek képletes fogalmak -.
Custeau-nak azt a "feladatot" adta Hirohito, hogy ball-fenetudjamivel merüljön le azokaon a pontokon, ahol a légifelvételek alapján iránytörést kapott a festék, hogy ottan miket rejt a mély. Hogy mi lett a végeredmény, arról nem ír a könyv, mert nem ez volt a lényeg, hanem a turáni vándrolás lehetségessége tengeráramlás segítségével. (A turáni most azért így jött elő, mert szó van a japánok őseinek a szigetre megérkeztekor ottan talált népesség emlékezetéről, mely a fentit valószínűsítette.)
Igy mondjàk, hogy a vértesszôlôsi elôember (közben az agytérfogata meg homo sap-sapiensnek felel meg, miàltal egyre följebb toljàk létezésénék dàtumàt, mert nem fér be a képbe, hogy Europàban olyan régen ez màr létezett volna... De még ha elôember volt is, akkor itt fejlôdôtt tovàbb h.s.s.-szé, (és akkor màr elszakadt koràbban az afrikai "ôsöktôl", nem? S vajon miért vàndorolt el Afrikàbol màr elôember koràban? (amikor még alig lehetett pàr ember az egész Földön, ezen az oriàsi területen)
Ja, és egy érdekesség, most olvastam: állítólag újabban az amerikai régészesség az é-am.-i indiánokra az am.-i ugorok, a délire (nagyjából) az am.-i turanoid disztinkciót használja.
Ja, és egy érdekesség, most olvastam: állítólag újabban az amerikai régészesség az é-am.-i indiánokra az am.-i ugorok, a délire (nagyjából) az am.-i turanoid disztinkciót használja.
Ja, és egy érdekesség, most olvastam: állítólag újabban az amerikai régészesség az é-am.-i indiánokra az am.-i ugorok, a délire (nagyjából) az am.-i turanoid disztinkciót használja.
Ja, és egy érdekesség, most olvastam: állítólag az amerikai régészek az é-am.indián népességre az am.-i ugorok, a délire (nagyjából) az am.-i turanoid disztinkciót használják.
Dr. Simon Péter ír róla a "Aki Őelőtte jár " c. könyvében. J. Costeau, és Hirohito császár a két szereplő a történetben, valamint az I. és a II. japán "cserépút". Az első a kontinensről Japánra vezet, a II. Japánból Yucatánba. (Mondanom sem kell ugye, hogy a tengerfenéken. És (bár evvel nem kezdünk mondatot) a cserepet a hajótörések iszonyatos száma tette oda, ahol most talál(j/t)ák azokat. - mogyoróhéjban ennyi.
Kösz Athila, hogy föltetted ezeket, viszont az egyik helyen (a genetikai benépesitések) azt irjàk, hogy Namibiàbòl indult ki az ôsember (amely ugyebàr Dél-Ny.Afrikàban talàlhato); közben a térképeken szisztematikusan Kelet-Afrikàra (Kenya-Etiopia környéke) teszik a kiindulo pontot. S hogy illik bele ebbe az idôsikba a vértesszôlôsi ôsember, ha Europàba csak kevesebb, mint 200ezer évvel ezelôtt érkeztek volna? Nem tiszta ez nekem még mindig...:-(
Újabb bizonyítékot találtak arra, hogy Amerikát minden bizonnyal a mai Bering-szoros helyén húzódó földnyelven keresztül hódította meg az ember. Az első betelepülők 15 ezer évvel ezelőtt érkezhettek.
Még mindig nem tisztázott az a kérdés, hogy az Ázsiából történő vándorlás és az Újvilág kezdeti benépesülése vajon part menti útvonalakon avagy a szárazföld belsején át történt-e.
A tudósok számára régóta ismert, hogy Amerika benépesülése Északkelet-Ázsián keresztül zajlott le. Kelet-Szibériát és a vele szomszédos észak-amerikai területeket összefoglalóan Beringiának nevezik, amely az Újvilág eredeti kolonizációjának magterülete volt. Az is ismeretes, hogy a Csukcs-félsziget és a mai Alaszka közti terület a jégkorszak során a sarki jég fölhalmozódásával együtt járó globális tengerszint-csökkenés következtében szárazulattá vált, és kialakult a két kontinens között egy szárazföldi híd, amely biztosította az átjárást.
A legújabb ősrégészeti bizonyítékok alapján az első emberek 15 ezer évvel ezelőtt már megérkeztek az amerikai kontinensre. Az ősemberek feltehetően néhány ezer éves beringiai tartózkodás után aztán innen indultak Amerika meghódítására. Arról viszont régóta viták folynak, hogy vajon milyen útvonalon indultak el.
"...a magyarok, másodízben jöttek ki Szkítiából ilyenképpen: Ügek fia Előd, Szkítiában Euned-beli lánytól fiat nemzett, kinek neve lett Álmos, azért, mivel anyjának álmában egy turul-forma madár jelent meg, rászállott és ettől teherbe esett, méhéből sebes patak fakadt, mely nem a saját földjén növekedett meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származtak. Miután a somnumot a mi nyelvünkön álomnak mondják és születését álom jövendölte meg, ezért nevezték őt Álmosnak, ki Előd, az Ügek, ez Ed, ez Csaba, ez Atilla fia volt." :)
<< Az pedig ismeretes, hogy a Szeméremség, amely ma Horvàtorszàg része, csak Deàk Ferenc engedékenysége folytàn került hàrom magyar vàrmegyével Horvàtorszàghoz, éspedig azon cimen, mivel lakossàga 60 %-ig horvàt és szerb. De tudjuk azt is, hogy viszont a török hàboruk elôtt a Szerémség lakossàga még tiszta magyar volt, és hogy onnan a magyarsàg egyrészt a törökkeli harcok alatt pusztult el, egy része pedig elmenekült, helyére aztàn török alalttvalo szerbség települt be Szerbiàbol. A török hodoltsàg megszûntével pedig a még ottlévô magyarsàgot az osztràk uralom ûzte el végképpen, a délibb Szerémségbôl, és ott az un. "hatàrôrvidéket" szerbekkel, az un. "granicsàrokkal" telepitették be, mivel ezek törökgyûlöletében és harciasssàgàban jobban bizott, mint a békés fôldmûvelô magyarsàgban, amelyrôl különben is igen jol tudta, hogy az osztràk uralom neki a töröknél is gyûlöletesebb. Igy maradtak azutàn meg csak Szerémség északibb részében az olyan magyar falvak, mint Korògy, ma Gorjan, Erdôvég, ma Erdevik, Erdôd, ma Erdut, Ujlak, ma Ilok. De megvan még mai Daruvàr vàros magyar neve. Mi több, hiszen még Bosznia északibb, sik részei is régen, a török hàboruk elôtt magyar, azaz helyesebben SZARMATA-SZEMERE lakossàguak voltak, ahonnan a magyarsàg még ma sincsen kiirtva, mert 1930-ban...Zelenikàn ...egy jugoszlàv baka megszolitott magyarul...beszélgetés közben elmondta, hogy ô boszniai, falujàt Vucsjàk-nak hivjàk, hogy az egész falu magyar, csak 3-4 szlàv csalàd van benne, s hogy csak Zelenikàn a katonasàgnàl tanult meg ugy-ahogy szerbül. V. Klaic Poviest Bosne (Zagreb, 1882) c. horvàt nyelvû könyvében megirja, hogy Bosznia északibb, sikabb részét régebben "Oldfeld"-nek nevezték, és értelmezi is e szot a magyar "alföld" szoval...Tény, hogy a délszlàvok a magyar "a és "ö" hangot mindig "o"-nak és "e"-nek halljàk és ejtik. Akkoriban, 1882-ben ilyesmit még horvàt irok is megirtak, ma föltétlen elhallgatnàk. Amint hogy pl. a Zbornik horvàt néprajzi folyoirat (Zagreb, 1934.) leirja és bôven foglakozik a dalmàciai horvàtok szàmrovàsàval, elmondja, hogy ezt "rovas" és "rabos" néven nevezik, de egyetlen szoval sem emliti a magyar szàm- és betûrovàst, sem hogy a magyar "rovàs" mûveltségi szo a magyar "ròni" természeti ôsszòbòl szàrmazik és hogy tehàt a dalmàciai szàmrovàs is magyar eredetû... Josip Horvat: kultura, hrvata kroz 1000 godina c; mûvében (Zagreb, 1939) is emliti a horvàt szàmrovàst és ennek rovas nevét de ennek magyar szàrmazàsàt elhallgatja. ...emliti a régi horvàtok "szabol" és "gomb" szavàt, de elhallgatja, hogy elôbbi a magyar "szabni"= vàgni és "szabo" szòbòl, utòbbi pedig a magyar gomb, gömb, gömbölyû, gombolyag stb. szòcsoportbol szàrmazik... Emliti, hogy 1848-ban "volt forradalom", de elhallgatja, hogy ez magyar forradalom és szabadsàgharc volt az osztràk csàszàri elnyomàs ellen, valamint elhallgatja, hogy ekkor a horvàtok az osztràkok mellett harcoltak, de a magyarok àltal megveretve bànjuk, azaz fôvezérûk Jelasic Bécsbe menekült. Könyve 118. oldalàn közli Zrinyi Péter képét és hozzàteszi, hogy a kép Zrinyi Péterrel egykoru. A kép alatt azonban e latin fölirat àll: "Petrus comes Serini". A ma Zriny-nek nevezett, magànhangzokihagyàsosan elszlàvositott boszniai helység igazi neve tehàt Szerény volt, ami tiszta szarmata-szemere név, de amely hangozhatott Szeriny-nek is, mivel a magyarsàg is több helyen az "é" hangot "i`"-nek ejti. Teljesen megokolatlan tehàt, hogy mi is az elszlàvositott, magànhangzokihagyàsos Zrinyi alakot hasznàljuk. Amde ugyanilyen megokolatlan az is, hogy a horvàtok ma Zrinyiek nevét Zrinski-nek irjàk és ôket horvàtoknak àllitjàk, csak azért mert Bosznia azon vidékét, ahonnan szàrmaznak, ma horvàtul beszélô nép lakja. Ez ugyanolyan dolog, mintha azt àllitanok, hogy a szumerek arabok voltak, azért mert Mezopotàmiàban ma arabul beszélnek, avagy, hogy Atalhualpa inka kiràly spanyol volt, mert egykori fôvàrosàban ma spanyolul beszélnek. Hercegnoviban..a nyilvànos könyvtàr Gjonovic részében van egy Thenier nevû szerzôtôl szàrmazò Zàgràbban 1876. évben nyomatott "Vetera monumenta slavorum meridonalum" c. könyv, amely egészen a dél-szlàvokra vonatkozò okmànyok màsolata szövegeibôl àll. A nagy könyv màsodik részében több, Zrinyi Miklòsròl szòlò okmàny szövege is megvan. Sehol egyetlen helyen sem talàltam benne a "Zrinski" vagy "Zrinjski" elhorvàtositott nevet. Ellenben egy 1566-bol szàrmazo latin okmànyban àll: Zrini Nikolaus. Tovàbbà egy 1663-bol szàrmazo okmànyban "conte Zerini" àll. A 174. oldalon "comitis Nicolai Serinii". Elôfordul nyilvàn tévesen irva, még Zdrini is, csak Zrinski nem sehol, amibôl kitûnik tehàt, hogy ez csak egészen uj névelferdités, valamint az is, hogy még a "Zrinyi" is csak elszlàvosodott kiejtés, illetve hogy a csalàd szàrmazàsi helye igazi neve is SZERÈNY avagy ZERÈNY volt, ami szserint tehàt a csalàd igazi neve is Szerényi avagy Zerényi, Zerinyi kellett hogy legyen.>>
Erdekes dolgokra hivja föl az olvaso figyelmét ez a Cser Ferenc. (Gyôkerek)
Pl. a magyar konyhàval kapcsolatban azt irja, hogy a magyar népi konyha mindig inkàbb "fôzô" volt (és most is az), nem "sütô". A magyar mindig inkàbb vizben (levesek, pörköltek) fözte, pàrolta a hust, szòszosan, ha süti, akkor is elôször pàcolja...stb. A nem magyar europai népek inkàbb sütôk. Ràcson, lapokon, serpenyôben hirtelen sütik a hust. Ma is ny.-europàban a barbecue a csalàdi, baràti összejövetelek étkezési szokàsa, amikor a szabadban sütik a husszeleteket, ugyanakkor nàlunk a bogràcs. A magyari népek - még ha éppen pàsztorok voltak is - akkor is fôztek. A kiszàritott husport, zôldségport csak vizzel össze kellett keverni és készen volt az étel.
A Kárpát-medencei újkőkori koponyakultuszoknak szenteli legújabb könyvét Zalai-Gaál István, az MTA Régészeti Intézetének tudományos tanácsadója, aki szakmai konzulensként vett részt 2006 és 2009 között az M6-os autópálya építésével kapcsolatos leletmentő régészeti feltárásokban.
A Zur Herkunft des Schädelkults im Neolithikum des Karpatenbeckens címmel német nyelven megjelent mű az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) támogatásával az Archaeolingua Series Minor sorozatban látott napvilágot - tájékoztatta közleményben a Régészeti Intézet.
Az intézet munkatársai Bátaszék mellett, az Alsónyék-Kanizsa-dűlőben a Kr. e. V. évezredben élt késő újkőkori-korai rézkori, úgynevezett lengyeli kultúra népességének temetőjét és települését tárták fel. "A zsugorított csontvázaknak és a cölöpszerkezetű hosszúházaknak ez a mennyisége egyazon temetőn és településen belül eddig ismeretlen volt az egész európai őskorban" - emeli ki a közlemény.
A temetőben hatalmas mennyiségű leletanyag került elő: hatezer síredény, több ezer hasított és csiszolt kő-, agancs- és csonteszköz.
Mivel feltűnően sok sírban volt megfigyelhető a koponyakultuszra utaló "manipuláció" - hiányzott a koponya vagy nem a szokásos helyén és formában helyezkedett el -, Zalai-Gaál István összegyűjtötte az erre vonatkozó adatokat a korábban kutatott lengyeli temetőkből is, elvégezte ezek tipológiai-kronológiai és társadalomrégészeti kiértékelését. A szerző ugyancsak feldolgozta a Kárpát-medence, Nyugat-, Délkelet- és Kelet-Európa területéről a lengyeli kultúrával egyidős népcsoportok, ahogy korábbi és későbbi időszakok koponyakultuszára vonatkozó adatokat is.
A közlemény szerint a temetési ceremóniát követően, miután a lágyrészek nagyrészt lebomlottak, a sírt felnyitották, a koponyát kiemelték, s különféle kultikus gyakorlatokat végeztek rajtuk. Egyes esetekben a koponya nem került vissza a sírba, más esetekben visszahelyezték, ám a csontvázhoz viszonyítva "másodlagos" helyzetbe.
Elvégezték az alsónyéki temetőben talált csontleletek antropológiai vizsgálatát is, amely fényt derített az elhunytak nemére, életkorára, betegségeire.
Szembetűnő, hogy a koponyakultusszal kapcsolatba hozható alsónyéki temetkezésekben egy kivétellel nők nyugodtak. Ugyanakkor a zengővárkonyi temetőben, a lengyeli kultúra korábbi periódusaiból származó sírok esetében főként férfiak esetében gyakorolták a koponyakultusz szokását - mutat rá a dokumentum.
Az is megfigyelhető volt, hogy az ilyen sírok többségéből különlegesen gazdag leletanyag került elő, vagyis az elhunytak kiemelkedő szerepet töltöttek be közösségükben.
Zalai-Gaál István végkövetkeztetése, hogy a lengyeli kultúra népességének koponyakultuszában a korábbi korszakokból származó európai kultikus gyakorlat továbbéléséről, továbbfejlődéséről van szó. A koponyák a helyi közösségek tagjaitól származnak, tehát "nem trófeaként használták őket, s feltehetően az ősök kultuszával összefüggő kultikus-vallási tevékenységek, ceremóniák céljaira emelték ki őket a sírokból".
