Egy vers a ma reggelről, amikor furkó módon nem akartalak dolgozni vinni<
Ma a reggeli ködbe bújva
A metró felé csúszkáltál a jégen
Zümmögött fejedben egy bosszús gondolat
S talán a nevem is átkoztad éppen
Olyan haragosan trappoltál
Lépteid darabokra törték a jeget
A szemeidben dacos, konok könny ült
Fagyos könnyed pilládon billegett
Ültél a hideg metróülésen
Leült veled együtt a harag is
Kis ráncaid mosolyra húzódtak
Elmosták a szemeden a könny-havat is...
kerékbe tört szivem
szerelemért kiált
hiába!
nincs kire gondolnom,
nincs kit simogatnom,
nincs kiért éljek,
s félek, most nem is élek,
de örökké remlélek,
hogy a szerelmem,
egyszer megtalál.
mert én hiába keresem:
vak vagyok?
talán...
talán a szemem van csukva,
tán nem is akarom kinyitni
tán elfáradtam már Őt keresni.
oly sokszor megégtem,
oly sokszor összetörtem,
de talán...egyszer...
megtalál
de akkor el nem ersztem!
az én igaz,
szép Szerelmem!
Csak egy tégla voltam
tested falában
Csak egy vízcsepp voltam
Szép lelked tavában
Csak egy parázs voltam
Két szemed tüzében
S lassan leomlottam,
elfolytam, elégtem...
(s örökké keringek
vérednek szelében)
nemisvers Ha baj van, csak eszembe kell, hogy jusson
az első napunk,
hogy nem hitted,
hogy mégis elhitted...
az első lakásunk,
hogy elborzadál,
hogy kitakarítotunk,
hogy "Hawaii-n nyaraltunk",
és felneveltünk egy kismacskát...
a botlásaim
és a mosolyaid
az erőd...
sok kicsi emlék
sok kicsi kép a falon
és egyre újabbakat festünk
remélem.
Elzsibbaszt, ahogy a gravitációt
Szeded ki alólam, hogy ne legyen
Meg az a biztonság, amit a lelkem
Nem-elvágyódása okozna nélküled
Hozzáfeszítve létezésem legapróbb
Részeit ahhoz a nagyhoz, amit
Kell, hogy okozz, mert enélkül
Nem esne néhanap jól a súlyom,
Mikor visszaállok, hogy nélküled
Legyek.
Ez az oldal az egyik legjobb itt a Fórumon... Öröm volt olvasni a verseiteket! De most adtam én is valamit a "közösbe", remélem tetszik. Ha nem, assebaj. Lényeg, hogy Neki tetszett :-)
A hangod némán cseng. A képed
vak karakterek hozzák elém.
Csak a szavak tesznek széppé téged,
vagy sokkal több vagy, mint azt sejteném?
Az éjszakában szenvedélyed érzem.
Szellemhajóként hajt feléd a vágy.
Szívem remeg, alázva, tetten érten,
és nem hallom, szól e már a szád.
Ki vagy te hát, akit szemem nem ér el?
Hol élsz, milyen világhoz tartozol?
Mily földet éltetsz napjaid hevével?
Ki tisztel istenül, s ki káromol?
Kereslek rég, szívem csudára tártan.
És képzelem csak, hogy reád találtam.
Sápadt arccal futok előled,
fátylam lobog a szélben,
nem tudom, tán azért félek tőled,
mert rejted magad előlem.
Lecsukódó szemünk pillái alatt
torzul a hűvös valós világ,
álmainkban újra kinyílnak a rózsák,
s örvendve dalol az álomvirág...
Tévedsz..
Holdon ülve hegedülsz,
szelek szárnyán elrepülsz,
a magány legjobb barátod,
legalábbis így látod...
Bántottak, s Te csalódtál,
pedig mindig jó voltál...
Nem hiszel már nekem sem,
nem hiszed, hogy szerelmem
egyedül csak Neked ragyog,
mint nyári égen a csillagok.
Tudom, hogy most azt hiszed,
álarcod az, mit szeretek.
Tévedsz kedves Vándorom!
Én átlátok az álcádon,
az ember az, kit szeretek,
és nem nézem a nevedet...
Szíved kapuján kopogtatok,
nem rémítenek a viharok,
megvárom, míg leomlanak
szívedről a kőfalak.
Sziasztok!
Csak pár napja találtam rátok, és örülök, hogy vagytok...:)
Jó látni más verseit, sokat lehet tanulni belőlük..
Fájdalom szülte könnycseppeim a verseim, és nem mind értek még el oda, ahova szólnak....
Talán majd egyszer...
Könnyezem.
Már túlcsordult szivemen
A szerelem.
Álmodom.
S álmom beragyogja
Nappalom.
Szeretem.
Nélküle koldus lenne
A szivem.
Nem értem, miért Ő az,aki
Kell nekem?
Idegen.
Mégis ezer éve
Ismerem.
Miért hallgatsz? Kérlek,
törd meg már csendemet,
maly bennem nem is csönd,
inkább csak rettenet,
rettegve várok hűs
őszi hajnalokat,
hajnaltól estéig
új, s újabb gondokat,
gondolkodom és már
elkap a képzelet,
képzelgéseimben
szabadon lebegek,
lebegve úsznak már
felhőim is tova,
s rámzuhan hiánya-
ival az éjszaka.
Éjóra,
csendhajnal,
ködfátyol
betakar.
Moccanni
nem tudok,
repülni
felejtek,
föld felett,
ég alatt
könnyeket
elrejtek.
Rejtelmek,
sejtelmek,
felsejlő
féyjelek
csupán csak
szikrái
didergő
léleknek,
csendbe hullt
szárnyalás,
hamvadó
lángolás,
elfakult
látomás,
elnémult
álmodás...
Robin:
> Subject: Tél
>
> Az ablakon kívül tombol a rideg tél,
> A fák koronáit tépázza a jeges szél.
> Megfagyott az élet egy picit meg is halt talán,
> Hova tűnt a nyári simogató napsugár.
>
> A szobában kandalló ontja melegét,
> És oly jó érezni a kedvesem lágy kezét.
> Suttogó szavak, minden mint egy álom,
> Tomboljon a rideg tél, én már nem bánom.
