Nem volt más, csak minden
Mi fájt, s fájhatott
Minden mi akkor rám talált.
Szenvedély, szenvedés egy napon
Mind egynek rokona lett,
Mígnem a szívem fájó-dermedőn
Kőkemény jéggé fehéredett.
Szántam-bántam sosem vétett
Bűnöm, s űztem a Sorsot,
Szívemet szeretvén sietve
Könnyítse meg.
De nem volt akkor senki már,
Hogy kínomat enyhítse,
Szívemet repítse az égig.
Csak a magány kísérte bús árnyékom,
Társat ígérve az örökléten végig.
S aztán jöttél TE, a végtelen
Kékségnek szépséges angyala,
Szelíd harcosként
Szívem üdvéért,
Saját poklomba
Ereszkedvén ala.
Láttam már akkor is, mit azóta mindig,
Szemedben a remény szikrája tündökölt,
S nekem nem kellett más, csak valaki,
Ha egy szavával azonmód meg nem ölt.
Köszönöm, hogy fény voltál,
Mikor nem volt már miért látnom.
Lelkemmel álomba
álmomban hozzád
álomból ébredve
itt a valóság
várok és álmodok
emlékek kerengnek
veled és nélküled
egyedül képzelgek
szavak és színek
és jönnek az álmok
sóhajok elszállnak
és újra vágyok
maradok magamnak
magamba zárva
lelkemmel álmommal
jajtalan árva
ódázva szólítom, mint interjúalanyt
(káoszsörte serceg mikrofont karistol)
kar karba öltve, kifaggatnám üvöltve
míg mániám feléint: how are you, a lányt
cikázó tekintetükkel kamerák nézik
bár tapintattal kerülgetik, ok is így
lehetnek vele mint én, még szerencse
hogy szél zajong, így a nézok is átérzik
talán.
Dragon!
Hogy segítsek, ha azt sem tudom, hol talállak?
Hogy segíthetnék egy röpködo sárkánynak?
Miért nem mondod el, mi van veled?
Én kérdezlek egyre, s nincs rá felelet...
Hogy kellene azt mondanom, hogy nem szeretem?
Pedig minden pillanatban érte remegek.
Hogy kellene azt vallanom, hogy elfeledem?
Pedig fájó álmaimban hozzá lebegek.
Hogy kellene hazudnom: nem érte szól a dal?
Pedig lelkem minden dalba csendben belehal.
Tudod
Vért köptem
De nem tudod
Egy időre meg is haltam
Kötélen csüngtem
Alattam a Vadnyugat harmonikása
Kidőlt
Aztán kalimpáltam talaj nélkül
Csak egy korty levegőért
Aztán megint meghaltam
És csend
Csak Te lélegzel
Agyam zsivaj
Még tátogok
És furcsán veszem a levegőt
Mint lágyan tipegő pergődobok
És meghalok
Most már percenként
Elvérzem rajtad
Az új "szerzemények" nem érdemelnek kisebb elismerést mint az előzőek.
Ha nem haragusztok meg ismét csak pár szép és bizony életszegú gondolattal gyarapítom az oldalt.
" A szerelem örömei mindig arányban vannak az elvesztésüktől való félelemmel"
"A szerelemnek, hogy növekedjék és tartós legyen,akadályokba kell ütköznie"
" A szerelem gyönyörűséges virág, de meg kell lennie bennünk a kellő bátorságnak, hogy írtózatos szakadék szélén szedjük."
" A szerelem a csömörbe hal bele s a feledés temeti el."
Alszom s szivem virraszt, mindig tehozzád vágyom
s mellém varázsol egy aranyló szárnyú álom
a szivem sziveden, kezemmel reszketeg
érintem bőrödet, feszes lesz és remeg
s egy indulat riaszt, az álomképi béke
széthull és zaklatott rossz ébredés a vége
magamban fekszem itt felgyúlva azt hivém
szép szádat csókolom s párnát csókoltam én
és álmomban karom ölelni vágyva tested
a párna pelyheit ölelte csak helyetted
Könnyeznek a csillagok is,
csak könnyezem én magam is,
szívem hangtalan kis teste
reszket fázón éjjelente,
s a sápadt holdnak suttogom,
hogy átjár a fájdalom,
s ha hullócsillagot nézek,
úgy érzem, hogy vele égek.
Ezek a részletek - kiragadva több egészből (Kiss Dénes verseiből) - nem a kedvesnek szólnak, csak úgy éreztem, le kell írnom, hogy aki olvassa, érezze, nincs egyedül.
Borzong a szívem
fénynek kitakartan
Reszketése növeszt rá
didergő szárnyat
...
Csak az idő idő indázik
Nem is a szív, a lélek fázik
Verset jajdít a csillagokba
...
Kapaszkodj dalodba
röpítsen galoppja
Nevedet kinmondja
ég színe fa lombja
(most az én szívem ül a semmi ágán
talán még kintebb, mint régen Attila szíve
s a csillagok barnává olvadó rothadt csillagporral köpik le
hangtalan vacogó "kis" testét)
