Én is csak azt tudom mondani, hogy őszinte részvétem, tudom mennyire nehéz elveszíteni egy ilyen hűséges társat. Dömitől én is így búcsúztam el, leheveredtem mellé az étkezőasztal alá és az ölembe vettem, ott simogattam...
Blue Thunder Amália Amy
1992.07.25. 2005.04.16.
Amy szerelem volt első látásra. Imádtuk egymást bármi történt, az ő feltétlen bizalmára és szeretetére mindig számíthattam. A kedvemért bármit megtett és elviselt.
Budakeszin, ahol élete felét töltötte, közismert személyiség volt. Kedves természete és kisugárzása sok rajongót szerzett a fajtának. Amynak nehéz volt ellenállni. Szerette az embereket a kutyákat nem, azok maximum közömbösek voltak számára imádta a közönséget, főleg a gyerekeket.
Gyengéje volt a vaníliás Rivál keksz ha csak megcsörrent a zacskó, már csillogó szemmel megjelent és követelte a részét.
Állati fehérje allergiája miatt kényszerből lett vegetáriánus ha nem is lelkesen, de elfogadta, ő mást kap, mint a többiek. Ha mégis kitört rajta egy allergiás roham, átment a szomszéd szobába vakarózni tudta, ha észrevesszük, rászólunk, nem szabad
Sokat volt beteg a Budai Kisállat Klinikán kiakadt a számítógép, ha megpróbálták lehívni a kórlapját. Nem hittük, hogy ilyen sokáig velünk maradhat kétszer is operálni kellett daganat miatt. Mindkétszer szerencsénk volt, jóindulatú sejtburjánzás miatt kellett először a petefészkeit, majd a lépét eltávolítani. Harmadszorra már nem volt ilyen szerencsénk. Ismét daganat, ezúttal a gyomrában. A műtéthez túl öreg volt a műtét sikerült, a beteg meghalt sztereotípiát pedig sem az állatorvosunk, sem pedig mi nem akartuk eljátszatni vele. Így csak a fájdalmait csillapítottuk, nem kínoztuk se műtéttel, se felesleges vizsgálatokkal. Nehéz szívvel az állatorvosunkkal már abban is megállapodtunk, hétfőn jön el hozzá, hogy megváltsa a szenvedéstől és könnyűvé tegye számára a távozást. Amy mindig udvarias volt, soha nem okozott nekünk problémát. Most sem akarta, hogy lelkiismeret furdalásunk legyen, hogy túl korán hoztuk meg a végleges és visszavonhatatlan döntést. Szombat délelőtt láthatóan elbúcsúzott a világtól még napozott egy kicsit, majd bement a kedvenc helyére, az étkező asztal alá. Már nem fogadott el ételt. Ebéd után megpróbált felállni, de összecsuklott. Megijedt ő is, mi is. Akkor leköltöztem hozzá a padlóra bemászott az ölembe, megnyugodott. A délutánt és az estét ott töltöttem vele. Mindannyian tudtuk, ez a vég. Végigtelefonáltam az ismerős állatorvosokat, úgy alakult, senki sem volt otthon, így nem tudtak eljönni hozzánk, hogy elaltassák. Ezért Amyért utolsó óráiban már csak annyit tudtam tenni, hogy nem volt egyedül azt nem akartuk, hogy idegen helyen, stresszesen, félve kelljen meghalnia. Éjfélkor ment el A kertünkben, a kedvenc, mindenhová magával hurcolt kacsájával temettük el.
Ma lenne 13 éves.
Köszönöm. Nekem is nehéz visszanézni a képeket, de nagyon örülök, hogy vannak képek, amelyeken boldognak és egészségesnek látom.Így könnyebb erre a kutyára visszaemlékezni és nem a sovány beteg Denire, aki az utóbbi időben volt.
Visszaolvasva most vettem észre, hogy Csülök még 2002-ben bemásolt egy idézetett. Ennek egy kicsit bővebb váétozatát szeretném én is beírni, remélem segít mindenkinek a gyász enyhítésében:
"A SZÍVÁRVÁNYHÍD
Egy híd köti össze a földet az Éggel, ez a szivárványhíd, mely csodás színekkel ragyogóan ível földig érő tarka ívvel. Innenső oldalán a hídnak pompázó virágok nyílnak, friss-zöldek a pázsitos rétek, üdék a völgyek, dombvidékek, örök a tavasz, nem esik a hó. Van bőséggel ennivaló, mindig lágy-meleg az idő, a víz is mindig frissítő. Ha egy kedvencünk kihül, erre a szép helyre kerül Az agg, megtört állatok itt lesznek újra fiatalok, újra épek a megcsonkultak és egész nap csak játszadoznak. Az én kutyám is itt lakik, és nagyon vár már valakit. Hisz egy hiányzik csak neki: Nincs itt vele, ki szereti; hát hancúrozik egész nap, míg el nem jő a pillanat. Most hirtelen abbahagyja: - orra tágul, füle feláll; lába remeg, szűkül a szempár, rohanni kezd, megjött a gazdi!- S hogy megérzett és meglátott, hozzád rohan a barátod, csókolgatod újra meg újra, belenézel hűséges szemébe, és indultok. Majd elérve a csodák útjának végére, a szivárványhídon együtt mentek át és ez lesz nektek az igazi mennyország."
Visszagondolva valóban látom a feltétlen bizalmat a kutyám szemében. Még akkor is bízott bennem, amikor "elrángattam" sétálni (és kitartott hazáig). Nehéz és igen kiszolgáltatott helyzetben vagyunk az orvosoknak.Mind mi emberek és az állataink is.
Ezt nagyon rossz volt olvasni. A legrosszabb rémálmom volt az mindig is, hogy a kezeim között hal meg. Abszolut át tudom érezni a dolgot!
"Még mindig azt hiszem, hogy ez az én hibám is."
Bennünk is bennünk volt. Én csak azt tudom mondani, hogy mivel nem vagyunk állatorvosok, ezért a lehetőségeinkhez képest maximálisat próbáltuk kihozni abban a helyzetben. A leírás alapján úgyhiszem ott sem volt ez másképpen. Megpróbáltuk, de nem sikerűlt. De abban biztos vagyok, hogy érezték azt, hogy szeretnénk rajtuk segíteni!
Teljesen megrendít, amit írsz.Nagyon sajnálom, hogy ennyi rossz orvos van és az enyém nem egyedüli eset. Az én kutyusom 10 éves lett volna most júliusban.Kb 4 hónappal ezelőtt elkezdett bedagadni a melle.A doki azt mondta, hogy ez a fogamzásgátló mellékhatása (amit már jó régóta kapot) aztán meg azt, hogy álterhes és majd hoz neki gyógyszert ha meg tudja szerezni.Vártunk.Bíztunk.Nem lett jobban, hívtuk újra.Megkapta a fogamzásgátlót (ettől rendbe jön...).Nem lett. Bedagadt a nyirokcsomója (azt hiszem) a hónaaljában. Menni is alig tudott.Hívtuk újra."csak egy régi betokosodott sérülés..."Bíztunk újra. Egyre rosszabbul lett.Lefogyott.Hívtuk újra.Injekciók sora (3-4 egyszerre).Jobban lesz ettől.Bíztunk.Egyre rosszabbul lett.Nem evett, nem ivott.Na még egyszer hívjuk ki. És ekkor mit mondott? "Nem tudok mit csinálni.Valószinű a hasában IS van egy daganat." Mi az, hogy IS????? Eddig ezt egyszer sem mondta. Gyakorlatilag meg se vizsgálta a kutyát csak tömte mindenféle gyógyszerrel. Sajnos a többi állatorvossal se volt szerencsénk. Felhívtunk egy jó hírűt.Pont akkor ment el szabadságra. Még egyett, mire ő kijött volna már meghalt. Még mindig azt hiszem, hogy ez az én hibám is. A doki mondta, hogy vegyünk vizeletet, mert abból ő sok mindant meg tud állapítani.Én meg elvittem őt sétálni, amikor már alig élt szegény.Mikor hazaértünk összeesett és a kezeim között halt meg...
Én legalább tudom, hogy Dugó öreg volt, és egyszerűen a teste feladta... De akkor is életem legnehezebb döntése volt azt mondani, hogy akkor talán itt az ideje... És akkor még mindig azon agyalok, hogy nem volt-e késő?!
De persze egy 4 éves kutyánál minden más: természetes, hogy az ember a végsőkig harcol!
"Én csak annyit tanácsolok minden gazdának, hogy ne tartsanak ki egy állatorvos mellett, csak mert már kicsi kora óta ő kezeli a kutyust, ha egyértelmű (sajnos főleg utólag), hogy nem ért hozzá. Velünk is ez történt."
Ez tökéletesen így van! 96-ban volt egy kis keverék kutyánk, imádtuk. Hirtelen daganat nőtt a lábán, és semmit nem evett, drasztikusan lefogyott. Elvittük a kedvenc dokihoz, megállapította, hogy zsír daganata van, viszont a kis gyomrában is növekszik egy daganat. Másnap megoperálta, mint kiderűlt, a tanuló asszisztense azt javasolta, hogy először ne a lábán a zsír daganatot vegye ki, hanem a gyomrában levőt. Nem hallgatott rá, mert hát csak egy tanonc... Kivette a zsír daganatot, és elküldött minket, hogy 2 hét múlva ha jobban van menjünk vissza a másikkal. 2 hét múlva már tapintható volt a daganat, mire asztalra kerűlt a kutya, már kiderűlt, hogy gyerekfej nagyságú a daganat. Rossz döntést hozott, és ezzel megpecsételte a sorsát. Mi is hoztunk egy borzalmasan rossz, és önző döntést, az orvos tanácsa ellenére nem altattuk akkor el.
3 heti borzalom jött ezután. Orvosról-orvosra rohangáltunk vele, tömték injekcióval, mindennel, kétségbeesésünkbe elvittük még ilyen természetgyógyászhoz is. Néha jobban volt, de már a végén állni sem tudott, tartani kellet a kis fejét, hogy inni tudjon. Egyik hajnalban ment el, elötte halkan vonyított, felkeltünk, megsimogattuk, volt ereje csoválni a farkát, mire felébredtünk már csak üveges szemmel figyelte a szoba ajtaját. Meghalt. Minket várt, de nem voltunk ott, egyedűl maradt.
Az orvosok megmondták, ha akkor nem a zsír daganattal foglalkozik a doki, hanem kiveszi rögtön a gyomrában levőt, akkor ma is élne. 4 éves volt. Soha többet nem mentünk vissza.
Legalább tanulhatunk a hibáinkból. Én csak annyit tanácsolok minden gazdának, hogy ne tartsanak ki egy állatorvos mellett, csak mert már kicsi kora óta ő kezeli a kutyust, ha egyértelmű (sajnos főleg utólag), hogy nem ért hozzá. Velünk is ez történt.
Az a baj, hogy utólag mindenki sokkal okosabb, de abban a helyzetben megpróbálja a legjobbat cselekedni.Te is így tettél.Hidd el így a legjobb.A "mi lett volna ha" már nem segít.Sajnos :(
Részvétem. Át tudom érezni, hogy ez milyen érzés. Sajnos nekünk is ki kellett mondanunk, hogy altassák el. Utána hatalmas fájdalom volt, és irtózatos lelkifurdalásunk volt emiatt, nagyon sokáig (még mostanában is előjön). De egy valami amivel megpróbálom ezt megmagyarázni. Tudom, hogy sokat, nagyon sokat, szenvedett volna. Irtózatosan szenvedett volna, és az utolsó napjaiban csak vegetált volna. Ez a döntés, hogy elaltassuk, ezzel megőriztük a méltóságát, és voltunk annyira felelősek, hogy miattunk nem hagytuk még szenvedni napokig-hetekig. Ilyenkor sok mindent nem lehet mondani, mert saját tapasztalatomból tudom, hogy bizony ilyenkor nem lehet semmi nyugtatót mondani annak, aki most vesztette el a kedvencét. De azt tudom mondani, hogy ha meg kellett hozni a döntést, egyértelmű, hogy ez volt az egyetlen lehetőség. Ahogy elöbb már említettem, így méltósággal emlékszünk rá, arra fogunk emlékezni, amikor boldog volt, és játékos. Nem arra, amikor már haldokolt, és szenvedett.
Nekünk a mai napig dilemmánk az, hogy nem reagáltunk-e későn, mi lett volna ha hamarabb észrevesszük. Végig gondoljuk az egészet az elejétől a végéig, mindig van valami amit jobban csinálnánk, de sajnos már az sem biztos, hogy megoldás lett volna.
Nekem is nemrég halt meg a kutyám, így mindenkit meg tudok érteni. Bár a saját fájdalmainkat nekünk kell megélnünk. Nekünk rossz, hogy már nincs velünk. Nekünk rossz, hogy már nem szalad elénk. Nekünk rossz, hogy már nincs kiről gondoskodni. Ő volt az én imádott kutyám, akire most emlékezem.
Köszönöm, el sem tudjátok képzelni, mennyire fáj! Nem tudom még mindig eldönteni, hogy jól tettem-e hogy elaltattattam, vagy hogy nem cselekedtem-e későn? Életem legnehezebb döntése volt...
Rettenetesen nehéz volt eltemetni is: eleredt az eső, és csak zuhogott, a könnyeimet mosta az eső az arcomról. Egészen addig esett, amíg rá nem került a kis fa a sírjára... Akkor kisütött a nap...
Mindenről Ő jut az eszembe, nem bírok dolgozni sem. Előbb lementem a boltba, és az utcán láttam két öreg tacsit bandukolni a gazdájukkal, úgy elsírtam magam! Borzalmas úgy hazamenni, hogy az üres házikója és tálkája vár... Szonja, a másik kutyám is meg van szeppenve azóta, és látszik rajta, hogy mennyire szomorú...
