Volna csak enyém az ég köntöse, arannyal hímzett ezüstszínű fény, az ég kék, sötét s szürke köntöse, melyben az éj jár s a hajnal s a fény, azt teríteném lábaid elé; de minden kincsem csak az álmaim; álmaim terültek lábaid elé; lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.
egynemű vagyok a széllel, folyó sodrával, esőcsepp hullásával, madár röptével, fapadlón járó facipős ember lába zajával. Levegő-e a szél? Víz-e a folyás és a csöppenés? A röpülés madár-e és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása? Megszűnik a szél, a levegő nem szűnik meg, de szél nélkül halott. Elhullt a madár, a teste új mezbe öltözött, száz új alakba szétívódott - de a röpte nem maradt meg és el se veszett. Többet nem is tudok magamról és mire tudnék, már több leszek annál, hogysem tudhatnék bármit is. Még nem vagyok egész és mire az lehetnék, már több leszek annál, hogysem magamban lehessek egész. Még nem is élek, nem is fogok élni: életnél teljesebb leszek a holtom után.
Még csak derengés, még csak vöröses nyiladozás a szürkéskék felhők között, még csak búcsú az álommorzsáktól, még nem nappal, már nem éj, még nem élet, már nem álom, már nem képzelt száguldás a villódzó zöldsárga erdőben, vagy pipacsokkal keretezett poros országúton, már nem lázas lüktetés a kéznyújtásnyira megbújó boldogság párnái közt, csak pillák rebbenő nyiladozása, égbolt mélykékjének szökkenő repedezése, résnyi ragyogás, melyen visszaszállnak az álmok a végtelen lehetoség káoszába, s melyen átcsorog éltető fényével az éledő reggel.
Az a rigódal érdekel ma engem, mely fenn a nyírfán, fiatal meréssel, megszólal künn a hajnalszürkületben halk indulással és emelkedéssel. A fuvolása régi ismerősöm, láttam tavasszal s láttam súlyos őszön, és láttam hóhullásban, hogyha gyomra szemet keresni űzte ablakomra. Viharos hócsapásra, szélverésre csak néha moccant fájó zirrenése. Ott állt sötéten, hősi egymagában, fekete szén a fényes zuzmarában, úgy nézett rám egy karnyújtásra tőlem, hogy hazavágyó dal buggyant belőlem. De ő csak hallgatott. Mint néma, bátor, ragyogó és fekete inspirátor.
Most szólj, rigó. Hófoltok halni készek, nyírfák körül szellő-szüzek cicéznek, mogyoróbokrok aranyat szitálnak, ötszáz leány kacag a napsugárnak. Most szólj, rigó. Faormon, póznacsúcson, hangod dagadjon és lobogva gyújtson, gyökerekig fusson tüze a fákon, gyújtsa fel gyúlhatatlan némaságom, avaromnak vessen szikrát alája, legyek a tavasz piros lármafája, riassza fel dalaid áradása rabdalaimat zengő lázadásra. Torkod remegve és ujjongva sírja, hogy líra - líra - líra - líra - líra!
Hajnaltájt, hazaballagóban, régi ismerõs neszeket libbentett felém a hársfasor: juhok apróztak át a városon.
Egy sereg juh, két csacsi, két csobán s három hatalmas farkashajtó szaporázott a szállni lusta, harmat-lucskos hajnali porban, a kopott macskaköveken. -
Meneteltek, mentek némán, ma született gyönge bárány szundított az elöl menõ, öregedõ csobán karján. -
A seregbõl olykor-olykor ki-kibõgött szomorán az anyajuh.
Valahonnan nagy messzirõl jöhettek, mert alig-alig vonszolódtak; a kutyák is bágyatagon cammogtak, s a lámpapóznák tövét meg sem szimatolták.
Csak a körmök kopogása, a bocskorok csusszanása adta tudtul szánni való, gyámoltalan vonulásuk.
Néztem õket, s kicsit újra otthon voltam a falumban, honnan egyszer egy ilyen szép hajnaltájon csöndesen kivándoroltam.
Néztem õket, míg az utcafordulónál tovatûntek. -
Aztán csak a gyapjú szaga tétovázott a hársak közt, s aprózásuk apró zaja hallatszott még, s el-elhalón az anyajuh bégetése.
És azóta tudom, látom: a vénülõ csobán karján az a gyönge, alvó bárány, az volt az én ifjúságom.
Mikor a gyertyánk üszkösen ég már a sóhajba halnak az éjjeli szók, vacogva vonaglik egybe az ajkunk s fáradt remegéssel újra sohajtunk, leszáll a csók, a hajnali csók.
Oly édes e jégcsók. Álomba didergő fázó derü, hajnali kósza titok. Bús ködbe nyíló jégharmatú rózsa, fáradt gyönyöröknek lángraszítója a csók, a csók,
Könnyed, rövid, szelíd Madárének emelkedik A légben, melyben égre kap A nap. Hallgatom, s elhallgatott... Talán, mert őt hallgattam, tovább már Nem dalolt.
Soha, soha, és semmiben, Ha nap fénylett a zeniten, Vagy pirkadt, vagy napnyugta aranylott, Nem adatott Nekem élvezet Soha, csak a hiány, még mielőtt éreztem volna Némi jókedvet.
Hallgatás a lelkem - moccanatlan állva, békén, mint aszkéta-szikla, úgy tűnik nekem, hogy óriási barlang cseppköve vagyok, s az ég maga a barlangboltozat. Csipp, csepp, csöpp - békesség és fények csöppje hull rám szüntelen az égből, és bennem megkövül.
A csillagoknál voltam őrszem s boroztam fényes éjszakán. Mint hideg pohár cseng a hajnal, kihűlt szerszámok néznek rám. Szívemet látom őszi kertben, tartja egy szép hajas-baba, fekete szallagok susognak, eljött a bánat hajnala.
Tagadj meg! Tagadj meg, ha csókom nem oly lágyan érinti meg szépívű ajkadat, ahogy a hajnal csókja suhan át az alvó virágokon, lehörpintve róluk a mézízű gyöngyharmatot.
Tagadj meg, ha kezem nem oly puhán simítja végig gazella testedet ahogy a hűs reggeli szellő hullámzik végig az aranyló búzatengeren.
Tagadj meg, ha nem én leszek, ki legszebb perceit adja életednek s nem tudnék oly szépet varázsolni, mint milyet a delelő nap vetít eléd, tünékeny csodálatos képeket....(részlet)
