A Magyar (Méd) Birodalom története a dinasztia uralomra jutásától annak állítólagos kihalásáig, 1301-ig. A témában mindenfajta írott és egyéb forrás, vélemény és cikk szabadon idézhető, a kitaláltközépkoros, arvisurás, tamanás, ufós és aktuálpolitikai felhangú írásokat és képeket leszámítva.
'The name of the goddess Tarkhu (?) appears as an initial element in the names of three officers of Khatesara and in the name of Tarkhundaraush, king of Arzaua, in the time of Amenhotep III. ; but this element appears also in the name of Tarkhunazi, king of Melitene, and of Tarkhulara of Gurgum, in the time of Sargon.'
The Early History of Syria and Palestine szerző: Lewis Bayles Paton
Ha már így előkerült a hettita vonal: a megye, vármegye kifejezéseket ugyebár délszláv átvételnek tartják. Ezzel szemben megye-ország jelentéssel a sumereknél, mitanniaknál, kassuknál és asszíroknál is adatolható ( mada, mati, mátum ). Érdekes módon a hettitáknál a mezsgye jelentés is megvolt. A bél madgalti volt a határmenti területek parancsnoka.
Vagyis dédapja katonai teljesítményének köszönhette Tarmacs, hogy Bizáncban még mindig fontos "nomád" tényezőként számoltak vele, sőt valószínűleg azt is, hogy megkeresztelték.
Pirigyi István: "A források csak Bulcsú és a gyula megkereszteléséről beszélnek, de biztosra vehető, hogy Termacsu is felvette a keresztséget. Őt ugyanis VII. Konsztantinosz ... philosznak, barátjának nevezi. Ez viszont a bizánci szóhasználatban azt jelentette, hogy nemcsak szövetségese a császárnak, hanem annak hitét is felvette."
Tarmacs családját a császár nagyon tisztelte, s érthető, hogy még mindig bensőséges kapcsolatokat ápolt vele, hiszen korábban Árpád volt az, aki édesapját, Vi. (Bölcs) Leót és a birodalmat kimentette a halálos veszedelemből, Szümeon seregeit több ütközetben is tönkreverve. Bulcsú államát ugyanakkor a földrajzi szomszédság és a katonai agresszivitás tette fontossá, kényelmetlenné az udvar előtt. Kedrénosz számol be arról, hogy Konsztantinosz saját kezeivel emelte ki Bulcsút a keresztelőmedencéből, majd patrikiosszá fogadta, és gazdagon lekenyerezte a zalai uralkodót. Ami Bulcsú karkhasz és az erdélyi gyula bizánci fogadtatásával kapcsolatosan új, és mindkettejük kiemelt politikai jelentőségét mutatja, hogy korábban személyesen soha nem gyakorolt egy római császár sem ekkora kegyet valamely idegen ország uralkodójával szemben, mármint hogy saját kezűleg emelte volna ki őket a keresztelőmedencéből: „These are the first examples we have encountered of the emperor taking a personal role in securing loyalty of regional chieftains. Of course, there are exact historical precedents, for example Heraclius’ becoming baptismal godfather to ’the chieftain of the Hunnic people’, and investing him with the rank of patrikios” (Paul Stephenson: Byzantium’s Balkan Frontier; Cambridge University Press, 2000, 41.) A Konstantinápolyban tanult Kubrat kagán volt a hunok említett vezére, akinek ugyanazt a címeket adományozták, mint Bulcsúnak. Poltavához közel, Malaja Perescsepina mellett gyanítják a var-khunoktól 630 körül elszakadó említett kagán sírját, benne vagy 20 kilónyi arany- és ezüstkinccsel. Az egyik gyűrű görög betűs felirata szerint a kincs egykori birtokosa Choubr[a]tou patr[i]k[iou] volt... János, Nikiu püspöke szerint Hérakleiosz császárnak Kubrat nemcsak a keresztfia, de a vendégbarátja is volt.
"Teveli meghalt, és az ő fia barátunk, Termacsu, aki a minap jött fel Bulcsúval, Turkia harmadik fejedelmével és karchájával"
Többen is kilincseltek tehát a konstantinápolyi udvarban némi alamizsnáért, helyesebben szólva évi juttatásért a X. század közepén a kárpát-medencei kisállamok uralkodói, illetve előkelői közül, s ezek sorában az Árpádok képviseletében Tarmacsot is ott találjuk. Úgy látszik, hogy a zalai részek "erős emberével", a nagy harácsoló hírében álló var-khun Bulcsúval együtt járt ott.
Tebele / Tevele fia, Árpád dédunokája volt Tarmač.
T'armačnak hívtak egy kazár hadvezért 730 körül (Czeglédy Károly: Magyar őstörténeti tanulmányok; Oriental Reprints, Bp., 1985, 89, 93. Uő in: Acta Ant. Hung. X, 1962, 79–84. Gyóni Mátyás in: Magyar Nyelv XXXIV, 1938, 166, 168; Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban; Akadémiai, Bp., 1986, 82. Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása; 2., bőv., átdolg. kiadás, Akadémiai, Bp., 1991, 276, 280. Makkay i. m. 12).
A történethez mellékesen hozzátesszük, hogy a harka – aki több éven át kitartóan zsarolta császári keresztapját – ugyancsak kazár hangzású nevet viselt: Bulchan (Bulčan) or Bluchan (Blučan) was, according to Georgian chronicles, a Khazar general around the year 800 CE. According to the Georgian sources, Bulchan led the Khazar army in its capture of Tfilis. As part of the surrender terms a Georgian princess named Shushan was supposed to accompany Bulchan back to the khagan's court and marry the Khazar ruler, but the girl killed herself instead. When he returned home with the news, the hapless Bulchan was killed by the khagan in a fit of rage. The connection between Bulchan and Bulan, if any, is unknown; Peter B. Golden has commented on the common etymological roots of the two names. (Peter Golden: Khazar Studies – An Historio-Philological Inquiry into the Origins of the Khazars; Akadémiai, Bp., 1980)
Булчан (Булджан, Блучан,Б.л.дж.а [от Булу Шат?]): хазарский полководец, которого хазарский хакан послал в Кахетию в царствование грузинских царей Иоанна и Джуаншера (718/86), поэтому фигурирует в грузинских и армянских источниках в связи с нашествием хазар на Грузию во 2-й пол. VIIIв. По Летописи Картли каган хазар влюбился в Шушанну – сестру эрисмтавра Картли Джуаншера. Джуаншер отказался выдать сестру, и тогда каган приказал Блучану привести её силой. Во главе большого войска Блучан взял штурмом Картли и захватил принцессу, после чего разорил Тбилиси. По пути в Хазарию Шушанна отравилась, не пожелав стать женой язычника. Разгневанный каган казнил Булчана. Отсюда хазарский поход на Закавказье в 763/764. Некоторые исследователи обращают внимание на заманчивое сходство имени с более ранней фигурой полководца Булана, либо с более поздним «сыном Булджана», который в 901 возлавлял набег хазар на Дербент.
"Tarkatzu, Jelekh, Jutotza és Zoltu ugyanúgy örökölhette a királyi címet Árpád halálával, sőt utánuk következhetett még Tebele és Ezelekh is"
Isaiah (Hebrew: יְשַׁעְיָהוּ ...Greek: Ēsaiās ; Arabic: أشعیاء, Ash'iyā' ... "Yahweh is salvation"...) is the main figure in the Biblical Book of Isaiah, and is traditionally considered to be its author. He was a prophet in the 8th-century BC Kingdom of Judah. In early youth Isaiah must have been moved by the invasion of Israel by the Assyrian monarch Tiglath-Pileser III (2 Kings 15:19); and again, twenty years later, when he had already entered on his office, by the invasion of Tiglath-Pileser and his career of conquest. Ahaz, king of Judah, at this crisis refused to co-operate with the kings of Israel and Syria in opposition to the Assyrians, and was on that account attacked and defeated by Rezin of Damascus and Pekah of Israel (2 Kings 16:5; 2 Chronicles 28:5-6). Ahaz, thus humbled, sided with Assyria, and sought the aid of Tiglath-Pileser against Israel and Syria. The consequence was that Rezin and Pekah were conquered and many of the people carried captive to Assyria.
Árpád családja tehát jelentős részben héber kapcsolatú, az ősi elő-ázsiába visszavezethető neveket viselt, melyek némelyikének még az etruszk párhuzamait is megtaláljuk: Terkatzu, Teveli...
Tiberis: It is probable that the name Tiber is pre-Latin, like the Roman name of Tibur (modern Tivoli). It may be Etruscan or Italic in origin, possibly akin to the Celtic root-word dubr, "water". The legendary king Tiberinus Silvius, or Thebris, ninth in the king-list of Alba Longa, was said to have drowned in the Albula River, which was subsequently renamed in his honour.
Livius szerint a Tarquiniusok földje "a város (ti. Róma) és a Tiberis között húzódott" (II, 5). "Ascanius után fia, Silvius került uralomra ... Ő nemzette Aeneas Silviust, ez pedig Latinus Silviust ... Latinus fia volt Alba, Alba fia Atys, Atysé Capys, Capysé Capetus, Capetusé Tiberinus, aki átkelés közben belefulladt az Albulába, s nevét megőrizte az utókor, mert a folyót róla nevezték el." (I, 3)
P. mester ugyanakkor a héber Ámosz személynévről gyártja szokásos naiv etimológiáját. Szerinte a 819-ben született boebodosz egy álomlátás következtében a magyar álom vagy pedig a ’jótékony, kegyes’ értelmű latin almus szóról kapta a nevét. Az Emese-monda ismeretében szellemes, de meglehetősen átlátszó magyarázat...
A Bulcsúról szóló topikban a Képes Krónika Berekájának nevéről mutattuk ki, hogy eredetibb formája a Barukh személynévnek. Másik eredetmondánk főszereplőjét a héber berakhah ’áldás’ névvel illették tehát... Az elbeszélés szerint a hunugurusok és a magyarok megszemélyesítőjeként szereplő testvérpár a perzsa földekről kijőve s a maiótiszi ingoványokon túljutva Bereka fiainak a nőit rabolta el gyerekestül, az alán Dula fejedelem két leányával együtt. A szerző az előzőekhez hozzáteszi, hogy a nőrablás akkor történt, amikor az asszonyok és gyermekeik a kürt ünnepét ülték. A kürtharsogás napja (jom truá) egy jellegzetes zsidó szertartás. Felvetődik a kérdés: Dul / Dula fejedelemnek, akinek két lánya a monda szerint ugyancsak az ünneplő sokaságban forgolódott, lehet-e köze vajon a júdaizmushoz, és az erdélyi gyula nem a zsidó hitről tért volna-e az ortodox hitre át, amikor Bulcsú példáját követve megmártózott VII. Konstantin keresztelőmedencéjében? Elképzelhető, hogy a m.dzs.gh.r vezetőréteg kazár hatásra vagy inkább a kazár birodalmi elitbe jutva, immár annak részeként vált júdaistává, s adta fel tűzimádó vallását. Ibn Ruszta adatközlője még azt jegyezte fel: „A m.dzs.gh.r-ok tűzimádók.” Ha elfogadjuk a 870 körüli időpontot Dzsajháni tudósításának idejéül, és a 880-as évek elejét a kabarok csatlakozására terminus ante quemként, akkor Árpád meghódolása feltétlenül e két dátum közé lenne helyezendő. Ehhez persze feltételeznünk kellene, hogy Ibn Ruszta és Gardízí tudósítása a Kijev–Don környéki m.dzs.gh.r nép egészére s nemcsak a közrendűekre értendő. Egyelőre a 880-as évek legeleje látszik biztosabbnak mint olyan időpont, amelyet követően a Kazár Birodalomhoz történő csatlakozás a kijevi magyarok részéről már nem jöhet számításba. Egyúttal megfontolásra érdemesnek látom azt a nézetet, amely szerint a DAI szó szerinti értelmezésétől eltérően nem Árpád, hanem Álmos kapta volna meg valójában az „arkhóni” címet a kagántól, és a császár a fiatalabb uralkodót csak valami egyéni szimpátia alapján helyezte volna előtérbe. (A Nikétasz Szklérosz-féle hadi vállalkozás és a dunai-bolgár kagán leverése okán?) Megerősíti ebbéli gyanakvásunkat az említett tényező, hogy Álmos már héber személynevet viselt. Eszerint a m.dzs.gh.r vezetőréteg még Kijevben, Álmos udvarában (PVL: „на горе, ныне зовущейся Угорской, где ныне Олмин двор”) vette volna föl a X. század második feléig őrzött zsidó vallást. Érdemes lenne elgondolkodni rajta, miért éppen az erdélyi m.dzs.gh.r gyula lányát, Saroltot vette nőül az ugyancsak kikeresztelkedő – bár édesatyjához hasonlóan egyszerre talán más isteneknek is áldozó – Balkh (Waic) m.dzs.gh.r király.
Sambation, Sanbation, Sabbation: In rabbinical literature the river across which the ten tribes were transported by Shalmaneser, King of Assyria, and about which so many legends subsequently accumulated that it was considered by some scholars to be altogether mythical.The name of the river occurs in the Targum of pseudo-Jonathan to Ex. xxxiv. 10: "I will remove them from there and place them beyond the River Sambation." R. Judah b. Simon said: "The tribes of Judah and Benjamin were not exiled to the same place as the ten tribes; for the latter were transported beyond the River Sambation," etc. (Gen. R. lxxiii.). The same statement is found in Num. R. xvi. and Yalk., Gen. 984. There is no indication whatever in these passages as to the origin of the name, nor as to any supernatural phenomenon in connection with the river. The only inference to be drawn from them is that the Sambation or Sabbation was a river of Media. It was therefore identified by Nahmanides, in his commentary on Deut. xxxii. 26, with the Gozan of the Bible (II Kings xvii. 6 and elsewhere).
On the other hand, Josephus ("B. J." vii. 5, § 1) says that when Titus marched from Berytus (Beirut) to the other Syrian cities, driving before him the Jewish captives, "he then saw a river . . . of such a nature as deserves to be recorded in history; it runs in the middle between Arcea, belonging to Agrippa's kingdom, and Raphanea. It hath somewhat very peculiar in it; for when it runs, its current is strong and has plenty of water; after which its springs fail for six days together and leave its channel dry; . . . after which days it runs on the seventh day as it did before; . . . it hath also been observed to keep this order perpetually and exactly; whence it is that they call it the Sabbatic River ["Sabbation" or "Sambation"]—that name being taken from the sacred seventh day among the Jews."
Pliny, also, in his "Historia Naturalis" (xxxi. 2), speaks of the same river; but his observations are more in agreement with the Jewish spirit: he says that the river runs rapidly for six days in the week and stops on the seventh. It seems certain that it was to this periodic river that R. Akiba referred in his answer to Tineius Rufus. When the latter asked him why Saturday was superior to any other day, Akiba answered, "The River Sambation proves it" (Sanh. 65b). This answer is more complete in Gen. R. xi., in Tan., Yelammedenu, Ki Tissa, and in Aha (Ahai) of Shabha's "Sheiltot," Bereshit: "The River Sambation proves it [the superiority of Saturday] because during the week-days it runs and causes stones to drift, but on Saturday it ceases to flow." Pethahiah of Regensburg says that in Jabneh there is a spring which runs during six days in the week and ceases to flow on Saturday ("Sibbub," ed. Prague, p. 5).
The periodicity of this Palestinian river naturally gave rise to many different and fantastic legends. At first the phenomenon was considered to be supernatural; and, though there is no indication in the statement of either Josephus or Pliny that the cessation of the flow of the river occurred on Saturday, a legend arose to the effect that the rapid current and the cessation coincided respectively with the six week-days and Saturday. Even R. Akiba, who dwelt not very far from the river, answered evasively; so that it seems that even in his time there was a confusion between the Sambation of the ten tribes and the Sabbatic River of Josephus and Pliny. The legend did not stop there; in the course of time imagination changed the nature of the river also.
The first to disseminate the legends was Eldad ha-Dani. According to his narrative, the Sambation surrounds the land not of the ten tribes, but of the children of Moses, who have there a powerful kingdom. The origin of this legend is the passage Ex. xxxii. 10; and as in the midrashic version of Akiba's answer it is said that the river causes stones to drift, Eldad represents the Sambation as consisting entirely of sand and stones. His narrative is as follows:(Epstein, "Eldad ha-Dani," p. 5 et passim)
"The Bene Mosheh are surrounded by a river like a fortress, which without water rolls sand and stones with such force that if in its course it encountered a mountain of iron it would grind it to powder. On Friday at sunset a cloud envelops the river [in another version, the river is surrounded by fire], so that no man is able to cross it. At the close of the Sabbath the river resumes its torrent of stones and sand. The general width of the river is two hundred ells, but in certain places it is only sixty ells wide: so that we [on this side of the river] may talk to them [on the other side], but neither can they come to us nor can we go to them".
A similar narrative, though stated from a different point of view, is found in the letter of Prester John (see D. H. Müller, "Die Recensionen und Versionen des Eldad ha-Dani," in "Denkschriften der Kaiserlichen Akademie der Wissenschaft," Vienna, 1892):
"One of the wonderful things on earth is a waterless sea of sand ["mare harenosum"]; for the sand is agitated and swells in waves like every other sea, and is never at rest. At a distance of three days from this sand sea are certain mountains, from which descends a river of stones and without any water. It flows through our territory and falls into the sea of sand. Its current is maintained only for three days in the week; on the other four days the river is fordable. Beyond this river of stones dwell the ten tribes, who, though pretending to have kings of their own, are our subjects."
In the Hebrew version of this letter (see "Kobez 'al Yad," iv. 69 et seq.) the text has been altered to favor the Jews, so that it agrees with Eldad ha-Dani. It reads as follows: "Know that from this stony sea there flows a river the source of which is in paradise. It runs between our territory and that of the great King Daniel. This river runs all the days of the week, and on Saturday it ceases to flow. It contains no water, but it causes everything in its course to drift to the Arenaso Sea ["Mare Harenosum"]. No one can cross it except on Saturday. We are obliged to place guards at the borders of our territory to defend them from the incursions of the Jews."
Thus, even according to the Latin text, the legend of the ten tribes being surrounded by a stone river was current among the Christians also.
Among the different versions of the Alexander legend is one which states that Alexander, when he was journeying toward the south of Egypt, arrived at a river which flowed with water for three days and with sand for three days, and that this was the Sambation of the Jews (Nöldeke, "Beiträge zur Geschichte des Alexanderromans," p. 48). As the narrator was probably a Christian, he does not say that the river ceased to flow on Saturday; but Ibn Fakih, in his Arabic version, adds a statement to this effect (Nöldeke, l.c.). Ibn Fakih is not the only Arab writer who mentions this river; Kazwini ("Cosmography," ed. Wüstenfeld, ii. 17) relates in the name of Ibn 'Abbas thatone night the prophet asked the angel Gabriel to bring him to the land of the children of Moses ("Banu Musa"), who were reputed to be very righteous. Gabriel told him that it would take him six years to reach there and six years to return, and that even if he were there he would not be able to gain access to the Banu Musa, they being surrounded by a river of sand ("Wadial-Raml") which flows with the rapidity of an arrow, resting only on Saturday. Mas'udi ("Prairies d'Or," i. 161) also mentions a river of sand, in Africa. Finally Grünbaum (in "Z. D. M. G." xxiii. 627) concludes that the Sambation legend was current among the Samaritans also.
This legend, interest in which seems to have become lessened in the course of time, was revived in the seventeenth century through the fantastic stories of Gershon b. Eliezer ha-Levi in his "Gelilot Erez Yisrael" and of Manasseh b. Israel in his "Mikweh Yisrael." The former relates that in 1630, while traveling in India, he arrived at Seviliah, two days' journey from the Sambation, where he heard the clattering noise of the river. He says: "It is seventeen miles wide and throws stones as high as a house. On Saturday it is dry; there is then not a single stone, and it resembles a lake of snow-white sand. The Gentiles who dwell near the river do not drink of its water, nor do they give it to their cattle, considering it a sacred river. The water has, besides, a curative power in leprosy and other diseases. The river ceases to flow on Friday, two hours before sunset; and during this interval before the Sabbath the Jews make incursions into the neighboring lands."
Manasseh b. Israel, while endeavoring to prove the existence of the Sambation, states, as a peculiarity of its sand, that even when it is kept in a glass it is agitated during six days of the week and is quiescent on Saturday ("Mikweh Yisrael," x., No. 39).
There are thus essential differences even among the Jews with regard both to the nature of the river and to the people which it surrounds. There is a difference of opinion also as to the locality of the river. It has already been said that, according to the midrashim, the Sambation must be identified with some river of Media, and that Nahmanides identified it with the Gozan of the Bible. Eldad ha-Dani placed it in the land of Havilah in the south of Cush, which, though sometimes denoting India, seems here to indicate Ethiopia; and the same location is to be concluded from the Alexander legend. Pethahiah of Regensburg says (l.c.) that it is distant ten days from Ezekiel's grave, which is itself one day's journey from Bagdad. Abraham Farissol says that the River Sambation is in upper India, higher up than Calcutta ("Iggeret Orhot 'Olam," ch. xxiv.), which opinion was followed by Gershon b. Eliezer; but Manasseh b. Israel ("Mikweh Yisrael," ch. x., xiii.), invoking the authority of ancient writers, thinks that the Sambation is near the Caspian Sea. The only point upon which the above-mentioned authors agree is that the name "Sambation" was given to the river on account of the cessation of its flow on Saturday; and this explanation is given by Elijah Levita ("Tishbi," s.v. "Sambation").
The critical views of modern scholars also differ. Reggio, arguing from the contradictions of the ancient writers, denies the existence of such a river. He thinks that the Sambation of the ten tribes, mentioned in the midrashim, is to be identified with the Euphrates, being so called because the Israelites after settling near that river were able to observe the Sabbath (comp. II Esd. xiii. 43-45). Reggio's opinion may be supported by the fact that the River Don is called by Idrisi "Al-Sabt," while Kiev is called by Constantinus Porphyrogenitus "Sambatas," each term meaning "resting-place," as both places were commercial stations and were so named by the Chazars. Fuenn concluded that the Sambation of the ten tribes is to be identified with the Zab in Adiabene, whither the ten tribes were transported; that the name "Sabatos," as this river is called by Xenophon, was subsequently altered to "Sabbation" and "Sambation"; and that later people confounded the Sambation with the Sabbatic River of Josephus and Pliny, and created many legends about the abode of the ten tribes (see Herzfeld, "Gesch. des Volkes Israel," i. 366). David Kaufmann, without discussing the existence of the river, explains the origin of the name "Sambation" as follows: "The legend originated with a river of sand and stones which, owing to a volcanic cause, might have been agitated. Its Hebrew name was 'Nehar Hol' (= 'river of sand'), equivalent to the Arabic 'Wadi al-Raml.' This name was later misunderstood to signify 'the river of the week-days,' and thus gave rise to the legend of a periodic river which alternated between Saturday and the week-days, whence its name 'Sabbation' or 'Sambation' (= 'Sabbatic river'). As the name does not indicate whether it flows or rests on Saturday, Josephus and Pliny interpreted the matter in contrary senses."
Dávid népies jiddis elnevezése a Tevel, Tevele volt...
"In the Talmud, seven days before the Deluge, God changed the primeval order and the sun rose in the west and set in the east. In fact, ancient Hebrew had different words for this phenomenon: Tevel being the Hebrew name for the world in which the sun rose in the west" (R. A. Boulay: Flying Serpents and Dragons: The Story of Mankind's Reptilian Past; The Book Tree, Escondido, 1999, 101.)
II. Panammu fiának, Bar-Rakibnak ezüstdarabkára karcolt arámi felirata Sam'alból a Kr. e. VIII. századból
Amikor Róna-Tas András pl. kijelenti, hogy a székely és a türk rovásírás "arámi eredetű", nem is jár olyan messze az igazságtól... Mert honnan jöhetett a török, a székely, a magyar-megyer nép? Ott van mindegyiknek az elődje a felső-eufráteszi, kelet-anatóliai, szíriai régió ősiségében: turukkuk, šekelešuk (szekeleszek), madák (médek)... Micsoda újdonság, hogy a rovásbetűk innen eredeztethetők... Na bumm!
During the Neo-Assyrian and the Neo-Babylonian period, Aramaeans, the native speakers of Aramaic, began to settle in greater numbers in Mesopotamia (modern-day Syria, Iraq and eastern Turkey). The influx eventually resulted in the Assyrian and Babylonian empires becoming operationally bilingual, with Aramaic used alongside Akkadian. As these empires, and the Persian Empire that followed, extended their influence in the region, Aramaic gradually became the lingua franca of most of Western Asia and Egypt. From the seventh century CE onwards, Aramaic was replaced as the lingua franca of the Middle East by Arabic. Most dialects can be described as either "Eastern"' or "Western", the dividing line being roughly the Euphrates, or slightly west of it. ‘Ancient Aramaic’ refers to the earliest known period of the language, from its origin until it becomes the official ‘lingua franca’ of the Fertile Crescent. It was the language of the Aramaean city-states of Damascus, Hamath and Arpad.
There are inscriptions that evidence the earliest use of the language, dating from the tenth century BCE. These inscriptions are mostly diplomatic documents between Aramaean city-states. The orthography of Aramaic at this early period seems to be based on Phoenician, and there is a unity in the written language. It seems that, in time, a more refined orthography, suited to the needs of the language, began to develop from this in the eastern regions of Aram. Oddly, the dominance of Assyrian Empire of Tiglath-Pileser III over Aram in the middle of the eighth century led to the establishment of Aramaic as a lingua franca, rather than it being eclipsed by Akkadian. From 700 BCE, the language began to spread in all directions, but lost much of its homogeneity. Different dialects emerged in Mesopotamia, Babylonia, the Levant and Egypt. However, the Akkadian-influenced Aramaic of Assyria, and then Babylon, started to come to the fore. As described in 2 Kings 18:26, Hezekiah, king of Judah, negotiates with Assyrian ambassadors in Aramaic so that the common people would not understand. Around 600 BCE, Adon, a Canaanite king, used Aramaic to write to the Egyptian Pharaoh. ‘Chaldee’ or ‘Chaldean Aramaic’ used to be common terms for the Aramaic of the Chaldean dynasty of Babylonia. It was used to describe Biblical Aramaic, which was, however, written in a later style. It is not to be confused with the modern language Chaldean Neo-Aramaic.
Ugyanaz történhetett, mint több más személynevünknél, hogy ti. ősi nevünket megfeleltették valamely keresztény személynévnek (jelen esetben az Alexiosznak).
A Jordanesnél olvasható Ellacot Pritsak egyébként az ótürk feliratok békére utaló él / íl szavával hozza kapcsolatba (Harvard Ukrainian Studies vol. VI., No. 4., 1982. dec., 445.)
Vagyis a tő a közös, a tarh- tő... Tarkatzu / Tarhos neve így valóban összefüggeni látszik a tárkány elnevezéssel, de nem szükséges abból eredeztetnünk.
"Tarkatzu, Jelekh, Jutotza és Zoltu ugyanúgy örökölhette a királyi címet Árpád halálával"
"Tarhos, Tarhacsi, Tarkacsu, Tarras, Torhus: Árpád fia, a török tarkan / tarqan / tarxan méltóságnévből, és eredetileg 'nemes, kiváltságos'. Talán összefügg a Tarján és Tárkány személy-, törzs- és helynevekkel." (Makkay János: A magyarság keltezése; szerzői kiadás, Bp., 1993, 11.)
Az etruszk Tarkhuna városnév eredetéhez: ... ancient Anatolian weather god. His name appears in Hittite and Assyrian records (c. 1400–612 bc) and later as an element in Hellenistic personal names, primarily from Cilicia. Tarhunt was the Luwian form and Tarhun (Tarhunna) probably the Hittite, from the common root tarh-, “to conquer.” The weather god was one of the supreme deities of the Hittite pantheon and was regarded as the embodiment of the state in action. He played a prominent part in mythology, although his name is sometimes to be read either Taru or Teshub (the Hattian and Hurrian weather gods, respectively), as the myths are either of Hattian or of Hurrian origin. He was the consort of Arinnitti, the Hittite sun goddess and principal deity. In art Tarhun’s symbol was a three-pronged thunderbolt, which he usually carried in one hand while brandishing a club, ax, or other weapon with the other. He is rarely identified by name, and it is often uncertain whether Tarhun or the Hurrian Teshub was intended. His sacred animal was the bull, and in art this animal may stand as his symbol, or Tarhun may be depicted standing on it. Jupiter Dolichenus, the god on the bull worshiped by the Roman legions, was a development of Tarhun.
ugyanis a helyzet és a megfogalmazás félreérthető,
a helyes megfogalmazás ui., hogy Árpád nemzetsége hun volt,
és nem a hungaroknak, azaz a hunoknak voltak törökös volta, hanem fordítva, vagyis a későbbi türko-mongolok sok elemet (kultúrális, életmódi, nyelvi, stb.) átvettek a hajdani hiungnuktól, ahogy a kínai krónikák is leírják.
"Korábbi, ide utaló próbálkozások (VÁMBÉRY, MUNKÁCSI) után Kézai turul,
Turul-jára egykori kiváló nyelvtörténészünk, GOMBOCZ ZOLTÁN adott figyelemreméltó, filológiailag megalapozott magyarázatot: < török köznévi toγrul ’ragadozómadár-fajta’; személynévi Toghril, Toghrul, Torγul, törzsnévi Torgul"
Ez jól egybevág azzal, ahogyan Makkay a személynévi anyag törökös voltát kimutatja az Árpádoknál. Ha megnézed, Média (Atropaténé) bizony ott volt a tőszomszédságban, a mai Turkesztán tőszomszédságában. Nincs szükség semmiféle földrajzi ide-oda ugrálásra, legalábbis nem kell sok ezer kilométereken át vándoroltatni a jónépet...
szumír ma-da 'föld (termőföld is), ország'
II. Panammu fiának, Bar-Rakibnak ezüstdarabkára karcolt arámi felirata Sam'alból a Kr. e. VIII. századból
Makkay i. h.
A Jordanesnél olvasható Ellacot Pritsak egyébként az ótürk feliratok békére utaló él / íl szavával hozza kapcsolatba (Harvard Ukrainian Studies vol. VI., No. 4., 1982. dec., 445.)
Makkay i. h.
