Mindennek lehet kultúrája: A viselkedésnek, az állattartásnak, a nevelésnek, az írásnak, az olvasásnak, a vitának, a szexnek az evésnek az ivásnak stb. stb. Ezért ebben a topikban semmi nem off. Írhatsz bármiről, az sem baj, ha nem mindig kulturáltan.?;)) Reményeim szerint kialakul majd párbeszéd, vita, de szívesen látom a magányos farkasokat is.
Az EU új szabályokról döntött a sajtószabadság érdekében
Az uniós képviselőtestület által a plenáris ülésen megszavazott új szabályok értelmében a hatóságok nem gyakorolhatnak nyomást az újságírókra és a szerkesztőkre, nem kényszeríthetik őket forrásaik felfedésére őrizetbe vétellel, szankciókkal, házkutatással, megfigyelő szoftverek telepítésével és egyéb módszerekkel.
Annak megakadályozása érdekében, hogy a közszolgálati médiát politikai célokra használják fel, az új szabályok azt is előírják, hogy a közmédia vezetőit és igazgatósági tagjait átlátható és megkülönböztetéstől mentes eljárásokkal kell kiválasztani.
Az új szabályok értelmében a médiának be kell számolnia az állami hirdetésekből és pénzügyi támogatásból származó pénzeszközökről. A médiának juttatott közpénzeket átlátható és megkülönböztetéstől mentes kritériumok alapján kell majd elosztani, és minden állami médiareklámra fordított összeget nyilvánosságra kell hozni, beleértve a teljes összeget és az egyes csatornákra jutó összeget is.
Érdekelni érdekelne, de már van programom, látogatás a Soroksári Botanikus Kertben, egy kis tavaszköszöntő program. Talán jövő hónapban sort keríthetek rá.
Egyébként gondosan szervezem a március 15-i programot, főleg a Várban, az OSZK-ban és a Budai Vármúzeumban van olyan rendezvény, ami érdekel. Esetleg a Bálnában.
Idén is lesz látogatható óvóhely a Budafoki Pincejárat keretében minden hónap első szombatján, de most új helyszínen, a Komáromi út 21-ben. Ezt még én sem láttam, holnap megyek először, a tavalyihoz hasonlóan veszek részt. :D
A hétvégén a "Szívzűr" c. előadást láttam, ami eredetileg a Rózsavölgyi Szalon egyik előadása. Ezúttal azonban egy színházteremben játszották, amihez viszont nem alkalmazkodott a művészek közül a 3 hölgy: ugyanazzal a hangerővel beszéltek, mint amit megszoktak és ami az eredeti kis, intim térben elég is. Egyedül Epres Attila érzékelte, hogy ez más helyzet, olyannyira, hogy előadás végén, mikor autogramot kértem tőle. megkérdezte, hol ültem, és hallottam-e az előadás minden mondatát... :-((
A Baráthegyi Vakvezető Kutyakiképző ezen az elérhetőségen: https://forms.gle/VPSLYVtjQUuYVdccA nagyon aranyos, rövid videókat és tájékoztatókat küld a kölyökkutyáikról.
Már csak szórakozásképpen is érdemes pár percet áldozni a megnézésükre!
Nagyon más, de végső soron ez is egy kultúra: nem ismertek Bp.-en valaki olyan informatikai szakembert, aki egy új, Win 11 és Office 2019 programot már tartalmazó számítógépre feltelepít néhány egyéb programot (pl. nyomtató), illetve, hogy különböző funkciók működésével kapcsolatosan a tudnivalókat elmondja, ill. megmutatja? Természetesen nem ingyen.
Ha igen, akkor ide csak ennyit írjatok be, hogy ne minősüljön reklámnak, és akkor adok egy elérhetőséget, ahová részletesen meg tudjátok írni.
Ha átjöttök a Baráthegyisbe, és jócskán visszapörgettek oldalakat, korábban elég sok érdekes, főleg kutyatémájú könyvről írtam, mikor valamelyik kiadó ajánlásában találkoztam velük, vagy már olvastam is őket. Könnyen megtalálhatók, mert általában beraktam a kötetről a fotót is róluk.
Igen., jó néhány állatregény, illetve elbeszélés is beugrott. Elsősorban persze Fekete Istvántól a Lutra, a Kele, a Hu, és persze a Bogáncs, mint kutyaregény. De jó néhány elbeszélésben is felbukkannak az állatok, ilyen például a 21 nap. Igaz, ott egy tyúk a főszereplő. A Ci-nyiben pedig egér, no meg egy kellemes, öregurakból álló baráti társaság.
Szász Endre: Basa, aztán Déry Tibortól a Niki, egy kutya története, vagy Márai Sándortól a Csutora. Tartozom az igazságnak azzal, hogy ez utóbbi kettőt nem olvastam, éppen csak tudom, hogy van ilyen.
A külföldiek közül elsőnek Jack London ikerkönyve, a Beszélő kutya, illetve az Éneklő kutya jut eszembe, de még sok-sok ilyen van! Rémlik, hogy még Csehovnak is van ilyen novellája, de nem a Kutyás hölgyre gondolok.
Na jó ennyi lett volna, az állatregény is külön műfaj.
Szerintem annyi forrásból szerezhetünk kulturális élményeket, nem csak személyes részvétellel, úgyhogy téma bármikor akad. Az élmények megosztása kapcsán érdekes látásmódok, tapasztalatok találkozhatnak.
Mindig adódhat téma, amiről lehet beszélgetni, beszámolni.
Én mostanában csak olvasom. 😁 Korábban akartam írni többször is, csak hosszabb beszámolók lettek volna képekkel, nem volt időm megcsinálni. Ezek már többnyire már okafogyottá váltak. Most meg változott a helyzet, alig járok programokra.
Ja, még annyit, hogy a hello40 és 26 is én vagyok, csupán azért szerepel 2 féle szám a nicknevem mellett, mert anno, a boldogult indamail-en 2 e-mail címet használtam, az egyikhez az egyik, a másikhoz a másik számmal kiegészült hello tartozott. Aztán a tabletem a 26-ost, a laptopom a 40-est őrizte meg, így attól függ, épp melyik eszközön írok!
OK, örülök, hogyha a közös érdeklődés alapján a különböző kulturális vagy egyéb élményeinkről beszélgetni fogunk. Akár itt is, de ha Te is állatbarát is vagy, akkor a Baráthegyisben is. Az is egy nagyon fontos kultúra ugyanis, rengeteg irodalmi összefüggéssel. Íróink, költőink között is rengeteg az állat-, főleg kutyabarát. Sok-sok szép vers, novella, könyv, film született és születik ebben a témában is, úgyhogy bőven lenne miről beszélgetni.
Kedves Csimpolya, ahogy nézem, Te ugyanolyan elszántan tartod életben ezt a fórumot, mint én a Baráthegyi Barátokét! Igaz, ez utóbbi kutyaközpontú, de én nem először és garantáltan nem is utoljára, konzekvensen hozok oda egyéb, jelesül jellemzően kulturális témákat is, amelyek a szívemhez ugyanolyan közel állnak, mint az említett 4 lábúak - vagy egy picikét még közelebb is! :-))
"Étvágycsinálónak" megmutatom, ma mit írtam oda be:
Nem tudom, hányan olvassák, művészet- és zeneszeretők, de azért leírom:
Ma délelőtt - természetesen nem először, és nagyon remélem, még sokszor tehetem majd - Balázs János zongoraművész előadásában gyönyörködhettem. Szuper volt, mint mindig. Előadás után gratuláltam neki és autogramot is kértem tőle. Elmondtam, mekkora élmény számomra minden alkalommal hallgatni a játékát, hogy méltó utóda a nagy példaképének, Cziffra Györgynek!
Nagyon kedvesen megköszönte, szívesen, készségesen aláírta a műsorfüzetben a mai programnál a fotóját, sőt, még a belépőjegyemet is!
Semmi allűr, semmi nagyképű megnyilvánulás, hogy ő, az elismert, nagy művész íme, gesztust gyakorol - közvetlen, barátságos, őszintén kedves volt, ahogy néhány mondatot beszélgettünk is. Ilyen ő, egy igazi őstehetség, egy kiváló művész és ember!
Mindenkinek ajánlom, hallgassa a briliáns zongorajátékát, ahol csak eléri, óriási élményben lesz része! Olyan pazar improvizációkkal is gazdagítja a különböző korok neves zeneszerzőinek alkotásait, amelyekhez hasonlókat és csak Cziffra Györgytől hallottam eddig!
A ma délelőttöt a Nyugdíjas klubbal a Földalatti Múzeumban töltöttük, és ez nem volt elvesztegetett idő! Kissé korán érkeztünk, ezért aztán rászántam magam egy húszperces, kellemes sétára a környéken. Bőven volt mit nézni, tetszettek például a lámpák, alighanem az egykori gázlámpák mintájára készítették őket, és szépek lettek! A Litván Nagykövetség kovácsoltvas kapuja is megérdemelt egy alapos nézelődést. Kissé továbbmenve egy Sztéhló Gábor szobrot fedeztem fel, szerintem nem túl jó, ennél szebbet érdemelt volna. Vigasztalódtam az Evangélikus Múzeum falán lévő, tőle származó idézettel.
Aztán elérkezett a nyitás időpontja, és több harmincan megostromoltuk a múzeumot! Kértünk és kaptunk vezetőt, éspedig egy kedves nő személyében, aki jól érezhetően szerette, amiről beszélt, és a tudását szívesen megosztotta velünk.
Igyekszem csak röviden ismertetni az adatokat, bárki utánanézhet, akit érdekel. Inkább a szubjektív benyomásaimat írom le, legalábbis remélem, sikerül.
A földalatti a millenniumi ünnepségekre készült, mert a kiállítás sok embert vonzott, és valahogy meg kellett oldani a közlekedést. Méghozzá gyorsan, és ez teljes mértékben sikerült! Ami az építést illeti, a fúrópajzs akkoriban még nem volt kitalálva, ezért aztán ástak egy hosszú árkot, kiöntötték betonnal, és visszatemették a kitermelt földet. Mindezt ásóval-kapával, csákánnyal-lapáttal tették, Az ott dolgozó munkásokat elég jól megfizették. Balázs Mór vetette fel, hogy a föld alatt közlekedjenek, és miután nem volt más, elfogadható javaslat, ezt valósították meg, és Balázs Mórt nemességgel jutalmazták érte, meg is érdemelte! Sajnos, nem sokáig élvezhette. Nem túl meglepő módon az állomások burkolására Zsolnay-kerámiát használtak, és ha nem is mindegyik, de a legtöbb alkatrészt, gépet, tervet magyar gyárak készítették, és magyarok is tervezték. Nos, ennyi lett volna a lexikon, most jönnek a szubjektumok, Beszállhattunk az egykori kocsiba, sajnos, ezekből nem sok maradt, a háborúban elpusztultak, Amit a legjobban sajnálok, az a 20 számú kocsi volt, ezen szállították az államfőket, no meg a nagyrangú utasokat. A következő kocsi már mindegyikünk számára ismerős volt, utaztunk rajta, nem is egyszer. Itt viszont a plakátokra figyeltem fel, ezek is érdekesek voltak, az egyiken például a szovjet űrkutatási kiállítást reklámozták, a többiek nagy részén kapaszkodásra buzdítottak, illetve mindenkit óva intettek attól, hogy menet közben fel-le ugráljon. A tujázás addigra már kiment a divatból, szerencsére.
A továbbiakban a kiállított plakátokat szemlélgettem, érdemes volt! Például egy olyan mezőgazdasági kiállításra invitáltak, aminek a védnöke Rudolf főherczeg volt. Sajnos, lekéstem róla, lévén hogy az 1895-ben volt. Pedig 1 forintért vásárolhattam volna sorsjegyet, amivel akár százezret is nyerhettem volna, ezen összegért pedig akár két kisebb bérházat is vehettem volna. Volna. A vitrinekben is olyan tárgyak voltak kiállítva, amiket mindannyian ismertünk, jegylyukasztó, kalauztáska, ellenőrök által használt karszalag, bérlethez való tokok, jegyek, mi több, bérletszelvények is.
Aztán felfedeztem egy fényképfalat, jó néhány kedves ismerőssel. A feliratot még nem láttam rajta, csak arra figyeltem fel, hogy milyen érdekes, karakteres arcok. Széchenyi Istvánhoz persze nem kellett felirat, de a fia, Széchenyi Ödön, a „tűzpasa” sem volt akárki, Ide nem a tűzoltóság megalapítása, hanem a dunai közlekedés fejlesztése miatt került, Baross Gábort sem kellet indokolni, és Balázs Mór is méltó helyen volt itt.
Egy órán át hallgattunk-nézegettünk, ez idő alatt azért még volt néhány látogató, nekik is tetszett, amit láttak, Hát még nekünk!
Tegnap este színházba mentem, megnéztem Molnár Ferenc: Egy, kettő, három, illetve az Ibolya című darabját.
Időnként elegem van a primitív megnyilvánulásokból, az ötszáz szavas szókinccsel beszélőkből, a szakadt ruházatból, és ez még most is fennáll. Valami ellensúlyra vágytam, és ez a két darab tökéletesen alkalmas volt rá, főleg az első. Az Ibolya kissé líraibb, de ettől nem kevésbé szellemes. Előrelátó voltam, és már egy hónappal előre megvettem a jegyet, és ezt nagyon jól tettem! Azt a tájékoztatást kaptam, hogy itt nincsenek számozott székek, érkezési sorrendben ülhetünk le
Megérkezve csinos, kedves fiatal nők voltak a jegyszedők és a ruhatárosok egyaránt. Arra gondoltam, hogy talán szininövendékek, és a mesterség ezen részét is meg akarják ismerni. Ha így volt, ezt csak helyeselni tudom. A Gobbi Hilda teremben volt az előadás, a pincében, bár ez kissé pórias kifejezés rá.
Azon csekély számú embernek, aki nem ismeri a cselekményt, annak írom le, hogy egy magyar bankigazgató vendégül lát egy amerikai milliomoscsemetét. Aki pedig szerelmes lett egy taxisofőrbe, mi több, hozzá is megy, és gyereket vár tőle. Nos, ezt a házasságot kell olyanná változtatni, hogy elfogadhatóvá tegye az örömszülők számára. Mindezt egy óra alatt! Ez felér egy bűvészmutatvánnyal, és valahogy így is hajtják végre! A bankigazgató úr elegáns ruhába öltözteti a fiatalembert (továbbá cipő, kesztyű és kalapba), örökbefogadtatja egy lecsúszott arisztokratával, kinevezi igazgatónak, lemondatja a szocialista pártból, belépteti a golfklubba (ebben a sorrendben), szobát foglal az egyik elegáns hotelben, közli, hogy inas, szobalány és titkár is kell, titkárnőt maga biztosít, ügyelve arra, hogy ő ne a legcsinosabb legyen! Szóval, mindenre gondol! Teszi mindezt a megadott határidőn belül.
Láttam már filmen, tévéjátékban, színházi közvetítésben, de mindig akad valami új, amire odafigyelek, Ezúttal az immár igazgatót fényképezik, egyik alkalommal úgy, hogy mélyen meghajol egy üres szék előtt. Az újságokban majd úgy lesz látható, hogy éppen Mussolinival beszél, aki már rajta van a lemezen. Ebből kiderül, hogy a fotoshop sem új találmány, csak nem így hívták!
Aztán társalgási témákat ajánl, Például: Népszövetség: Nincs jobb egyelőre. Németország: várjuk meg, mi lesz belőle! Gazdasági helyzet: rosszabb, mint tavaly! Ezt még vagy száz évig el lehet mondani. Ezt a közönség nagyra értékelte.
Szünet után következett az Ibolya. Próbálok rövidebb lenni, mert az nem volt ilyen kiélezett. Egy, illetve több kóristalány állást keres, nem nagyon sikerül nekik. Az igazgató fogadja őket, és néhány próbaéneklés hallatán máris kidobja a jelentkezőket, amiért nem is hibáztatom. Produkciójuk hallatán alig tudtam megállni, hogy be ne fogja a fülem, Aztán az új operett zeneszerzője közli, hogy hibás a módszere, de majd ő megmutatja! Meg is teszi, és már az első jelentkezőtől el van bűvölve. Ellentétben az edzett szinigazgatóval, számára újdonság, hogy milyen könnyen tehet hálássá egy jelentkezőt. A direktor is ott van, csak éppen valami szaladjide-odának álcázza magát. Na és kibe lesz szerelmes a jelentkező?
Ez is nagyon tetszett, bár kissé befejezetlennek éreztem, még akkor is, ha azért sejthető, mi lesz belőle. Ez is nagy tapsot kapott, beletelt néhány percbe, amíg abbamaradt, és ehhez én is csatlakoztam, annyira, hogy kissé megfájdult a tenyerem.
Utóhatásként igencsak derűs hangulatban, magam elé mosolyogva érkeztem haza.
Csütörtökön moziban voltam, és megnéztem a Szenvedély íze című filmet, Bajban vagyok, ha le akarom írni a cselekményt, mert az elhanyagolható. Egy lánykérés története Dodin, a híres gasztronómus bonyolult ételet talál ki, Eugenie, a szakácsnő pedig elkészíti, méghozzá remekül. Az úr feleségül is venné, csak a nőnek nem akaródzik kötöttséget vállalni. Ezért aztán ez egyszer Dodin főz. és a desszertbe rejti az eljegyzési gyűrűt. Ennek persze nem lehet ellenállni! Viszont a lényeg az operatőri munka, a csodás fények, a remekül bemutatott ételek, még a krumplipucolást is líraian mutatja. Az ételek remekül mutatnak, bár a legtöbbjükről azt sem tudtam, mi is akar lenni. Viszont egyiküket-másikukat szívesen megismertem volna. Na jó, a főtt burgonyát igenis megismertem! Noha kétségkívül a líra volt a meghatározó elem, de egyik-másik részen derültek a nézők. Például sármányt szolgáltak fel az állandó baráti társaságnak, és ezt úgy kezdték el fogyasztani, hogy minden tisztes, jól öltözött úr egy asztalkendőt borított a fejére, valahogy úgy festettek, mintha inhalálnának! Könnyen lehet az is, hogy ez csak számunkra komikus.
A tájak is csodásak, a veteményeskertben sehol egy gyom, az ágyások példásan egyenesek, a növények csodásak, a fűszereknek majdnem hogy az illatát is érezni! Legtöbbször úgy éreztem, egy impresszionista festményben járok, Az idő alighanem stimmelt, a századfordulóra tippeltem.
A hanghatások is figyelemre méltóak, a páva rikoltásától, a madárdaltól a szél fúvásáig szinte minden szerepel.
Az étkezéseket látva beugrott a párhuzam: a Szinbád híres ebédjelenete. Szinbád sem, az ottani úriemberek sem faltak, minden falatot kiélvezve, a megfelelő bort kortyolgatva pár szóval beszélgetve ettek.
Nem mondom el a végét, had legyen meglepetés!
Annak javaslom a film megnézését, akik szeretik a lassú, lírai történeteket. Miután nem szinkronos, élvezhetjük a francia nyelv dallamát is.
Kicsit meglepődtem, mert a forgatókönyv írója, Tran An Hung, a neve után ítélve vietnami, a jelmeztervező is, de ez a film nagyon-nagyon francia!
A szombat délelőtt érdekesen telt. Megtudtam, hogy a Magyar Kultúra Napja alkalmából az Országos Széchenyi Könyvtárban több rendezvény van, ezek közül legalább kettő nagyon érdekelt. Belépve egy kedves fiatal nő fogadott, megkérdezte, beteszem-e a kabátom a ruhatárba, és hogy melyik rendezvényre jöttem. Aztán elkísért mindkét helyre. Az előadás kezdése előtt megnéztem néhány, mindkét tárgyhoz illő kiállított könyvet, ezek közül számomra Erkel kottája volt a legérdekesebb, ebben a Himnusz szerepelt, az egyiken a pályázatra benyújtott, a másikon a kórusfeldolgozás.
Az első előadás a Váradi Biblia különböző variánsai címmel csábított. Az előadó Perger Péter volt, a régi Nyomtatványok Tára egyik munkatársa. Azon bibliák egyikét, amiről beszélt, meg is lehetett nézni, persze üveg alatt, tárlóban. Nos, a Váradi Biblia úgy elvileg Váradon készült, de az ügy nem ilyen egyszerű, mert több helyen is nyomták, és több változatban. A szöveg érthető okokból többé-kevésbé egyforma, de a nyomdahibákat kijavították, kissé változott a helyesírás, no meg, ha akadt valami új felfedezés a hittudományban és a fordításban, akkor ez változott. No de nagyjából-egészéből ez a szépséges Károli Gáspár fordítás. Az egyikhez még a Heidelbergi kátét, illetve néhány zsoltárt is csatolták. Az első kiadást a „bibliás őrálló fejedelem”, I. Rákóczi György fizette. Ne holmi zsebkönyvre gondoljunk, szép nagy kötet,eleinte nem is híveknek, hanem a lelkipásztoroknak szánták, állványra téve olvasták, és általában a templomban volt a helye. Sokan adtak pénzt a könyv kinyomtatására, ezek egyike kikötötte, hogy a kiadott könyvek egy része szép nagy betűkkel legyen nyomtatva, hogy idősebb emberk is könnyen el tudják olvasni. Praktikus ember volt.
Megtudtam, hogy a kinyomott lapokat általában nem a nyomda köttette be, hanem a vevő. Ezért aztán előfordult, hogy szállítás közben megsérült az első, illetve utolsó lap. Fura mód nem újat rendeltek a nyomdából, hanem kézzel másolták le. Méghozzá olyan jól, hogy első, sőt második látásra sem tudtam megkülönböztetni a nyomtatástól.
Még számos érdekessége tudhattunk meg, ezek egyike Szenczi Kertész Ábrahám címere volt, az elsők egyike volt, aki nem vitézi tetteiért, hanem a kultúra terjesztéséért kapott nemességet. A címerpajzs is érdekes. Az alsó részen néhány virág, utalva a Kertész névre, fölötte viszont egy griffmadár lépked, igaz, nyomdai szedőszekrényen, a mancsában pedig nem kardot villogtat, hanem egy lószőrrel töltött párnácskát, ezzel kenték fel a festéket a kiszedett betűkre. Mindent egybevéve, stílusos.
Ezek után rövid szünet. Kihasználtam az időt, és ezúttal a plakátokat néztem meg, tetszetősek voltak. Kedvencem is akadt, népszerűsített, a hölgy korcsolyázott, a férfi síelt, a gyerekek szánkóztak, és mindezt a kötöttárukat forgalmazó cég ruháiban tette.
Ezek után következett Bessenyei Ágnes, aki a Nemzeti Színház szövegkönyveiből, illetve a súgópéldányokról beszélt. A szövegkönyveket kézzel írták, és ilyenkor ajánlatos volt a tiszta, jól olvasható kézírás. Az egyik százoldalas szöveget a másoló saját feljegyzése szerint 48 óra alatt írta meg. Később viszont a rendező vette magának a bátorságot, és ha a dráma nyomtatásban is megjelent, megvette, lapokra szedte, felragasztotta egy nagy füzetbe, és melléírta a rendezői utasítást. A szövegkönyv mellé írt feljegyzések figyelemre méltóak, például egy súgópéldányon a ”Sütötte volna meg” mondat szerepel, úgy látszik, nem tetszett a fordítás. Volt, aki ennél sokkal határozottabban fejezte ki magát. Egressy Gábor, Petőfi színész barátja viszont azt írta egy fordítására: A szerző engedélye nélkül nem terjeszthető! Gondolom, a gyakorlatban nem sok sikere volt. Ami a fordítást illeti, az angol, illetve francia drámákat általában németből fordították, ami érdekes eredményre vezetett. A franciák átírták a saját ízlésük szerint, a németek kíméletesebb voltak, ők csak a neveket és a városokat írták át németre, a magyarok is valahogy így tettek. Ennek következményeképpen az egyik drámán három napig töprengett a katalógus írója, míg némi segítséggel rájött, hogy a Böske és Péter nevű szereplők alighanem az Ahogy tetszik Shakespeare-drámából kerültek Magyarországra.
Ami a cenzúrát illeti, 1848 előtt a legmeglepőbb dolgokra kellett szegény írónak és az éber cenzornak figyelni. Például a katonaságot nem lehetett rossz színben feltüntetni. Csak képzelt egyenruhákban szerepelhettek, kivéve a császár születésnapjára rendezett előadásokat. A papság is csakis jóságos és megértő lehetett, ezért aztán a francia darabokat itt is átdolgozták. A Tartuffe nem sűrűn lehetett műsoron! Szerelmespárok a színpadon legföljebb kezet foghattak, mi több, szó sem lehetett arról, hogy egyszerre menjenek ki a díszletajtón, végül is ki tudja, mit művelnek, ha egyedül hagyják őket!
Akadt persze jó néhány olyan színmű is, amit a szerző küldött be, jól látható, hogy a drámabíráló az ötödik oldal után félredobta, alighanem jó oka lehetett rá. Van olyan példány is, amit a Drámabíráló Bizottság nevében Vörösmarty Mihály szignált. Az előadás után még megnéztem a kiállított példányokat, az egyiken a korabeli közönségcsalogató – főleg a fiatal nőket színházba csalogató – Lendvay Márton babérkoszorúzta arcképét ábrázoló példányt. Ennyi elég is volt egy napra, elégedetten távoztam.
Tegnap délelőtt látogatást tettünk a Rendőrmúzeumban, a csöpögő eső nem riasztotta el a csapatunkat, és nem is kellett megbánnunk a látogatást.
Tavaly szeptemberben, a Kulturális Örökség Napján már jártam ott, be is számoltam róla, ezért most igyekszem olyasmiről írni, amiről akkor nem. Ha ismételném magam, elnézést kérek érte.
Az első vezetőnk a történeti részleget ismertette, érdekesen, jó humorral. Kezdetnek megtudtuk, hogy az épület, amiben járunk, eredetileg rendőrlaktanyának, illetve a lovak számára istállónak épült, méghozzá 8, azaz nyolc hónap alatt, ami azért figyelemre méltó! Budapest egyesítése alkalmából felvetődött, hogy egy külön fővárosi rendőrséget hozzanak létre, és ezt meg is tették.
Az épület a második világháborúban súlyosan megsérült, a pályaudvar közelében áll, és jó néhány bombatalálatot kapott. Mind az idegen hadseregek, mind a múzeum alkalmazottjai hazavittek belőle emlékbe egyet s mást, de hát van ilyen háborúban!
Maga a múzeum jó darabig nem volt a közönség számára látogatható, csak a beavatottak nézhették. 1990-ben lett szabadon bejárható.
Ismertetést kaptunk a rendőri egyenruhákról is. Az elsőket még a katonai egyenruhák mintájára tervezték, legjobban a huszárok ruhájára emlékeztetett, főleg azért, mert a kabátot zsinórokkal díszítették. A gyalogrendőrökét hat, a lovasrendőrökét kilenc ilyen díszítette. Ezek eredetijében a sujtásokba fémszálat szőttek, ami legalább egy kevéssé védett a kardcsapásoktól. Viszont némi gondot okozott a kalap, lévén hogy ezt a pörge fejfedőt általában Kossuth-kalapnak nevezték, Ki tudja miért, de ezt Ferenc József zokon vette, és egy festőművésszel új fejfedőt terveztetett, Ezt Zrínyi-sisaknak hívták, fémből készült, díszes csúcsa volt, továbbá poroszos jellege. Sebaj.
Az első világháború után mindenben hiány volt, nyersanyagban, textilben, emberben egyaránt, ezért aztán az akkori egyenruha igencsak egyszerű lett. Ugyanez elmondható a második világháború utánra is. Ekkor alkalmaztak először nőket a rendőrségnél, egész csinos kosztümöt kaptak. Igaz, eleinte inkább a közlekedésben segítettek, a tujázó gyerekeket szedték le a villamosról. Később viszont kiderült, hogy más körülmények között is eredményes munkát végeznek.
Aztán jöttek a kézifegyverek, ezek közül a Frommer története volt a legérdekesebb, ez ugyanis magyar gyártmány, Frommer Rudolf tervezte, és a FÉG gyártotta. A szabadalmát még jó néhány ország átvette. Aztán a csendőregyenruhát nézegettük, és ismertetést kaptunk a testület működéséről. Nos, az eredményességük egész jó volt, még akkor is, ha inkább a tyúklopásra szakosodtak, Következtek a kézibilincsek, no meg a gumibotok és a gázsprék, Volt olyan is, ami a kettő hibridje, ha megnyomták, könnygázt fújt. Csodafegyvernek becézték, mert csoda volt, ha jól működött. Az első bilincseket át kellett tervezni, mert a legtöbb embernek, akiket letartóztattak, jó vastag csuklója volt.
Kántort megszemlélhettük, mind az eredetit, mind Tuskót, aki a filmsorozatban alakította. A megírt, illetve filmre vitt történek jó része megtörtént. Kántor nagyon eredményes nyomozókutya volt, több mint háromszáz felderített esettel. A mellette lévő tárlóban rögtön meg is nézhettük az egyik Szamos Rudolf könyvet. Aztán házilag barkácsolt fegyvereket láthattunk. Ötletes volt a házilagos kivitelezésű hangtompító, egymásra illesztett májkonzerves dobozokból, Sajnos, nem derült ki, hogy milyen hatásfokkal működött.
Érdekesnek találtam a Bertillon-féle fényképezéshez készült széket, Az alany ráült elé tettek egy táblát a nevével, a fotó dátumával, és az azonosítási számmal. Magát a széket úgy lehetett elfordítani, hogy mind szemből, mind profilból lefotózhatták az ott ülőt. Aztán jött az ujjlenyomatos azonosítás, amit a Scotland Yardtól vettünk át, és ez kiszorította az előző módszert.
Végre megtudtam, miért nevezik a kasszafúrókat mackósoknak! Az Arnheim gyár címerében egy medve volt, aki kulcsot szorongatott a mancsában.
A következő tárlóban pedig egy betörőkabátot láttam, a bélésére nagyszámú és különböző fajtájú kulcs volt felaggatva, szinte karikatúrának hatott. El sem tudom képzelni, hogy lehetett úgy járni benne, hogy ne csörömpöljön!
Bekukkantottam egy börtöncellába, berendezése szemlátomást a minimalista lakberendezési stílust követte. No de nem kell odakerülni.
Másfél óra telt el, de senki nem unatkozott közben! Kérdezni is lehetett, mi több, választ is kaptunk.
Ennél azért jóval többet láttunk-hallottunk, no de semmit nem szabadna túlzásba vinni!
Péntek délelőtt rászántam magam, és eldöntöttem, hogy megnézem a Renoir-kiállítást, már régen szerettem volna,
A földalattiból kilépve döbbenten bámultam a szép hosszú, kacskaringós sort. Álltam én már egy-két ilyenen, de ez már túlzás volt számomra, alighanem 120-130 percet kellett volna várnom, és ezt végigállni, ez számomra eléggé fárasztónak tűnt. Ezért gondolatban bocsánatot kértem a festőtől, és lemondtam róla. Viszont a nézegetős kedvem nem múlt el, és azt mondtam magamban: Múzeumot nekem, de iziben! Ez nem is volt nehéz, lévén hogy a Hősök terén és közvetlen környékén még három másik akad. Némi gondolkodás után a Műcsarnok mellett döntöttem. Nos, megint merőben szubjektív és elfogult leszek. Gondolom, ismertek annyira, hogy nem vagyok képzőművészet ellenes, de az itt kiállított képek jelentős részével sehogy sem tudtam összebarátkozni. Kezdtem Reigl Judit képeivel. Általában absztrakt képeket festett, megnéztem, és igyekeztem csak diszkréten vonogatni a vállamat. Igaz, volt, ami tetszett, szívesen láttam volna a fürdőszobám padlóján, mint csempét. Volt egy Halászpár című kép is, ami szép tipikus szocreál volt, már amennyire megítélhetem.
Továbbmenve Gémes Péter fotófestészet képei jöttek, nagyobbrészt ez is absztrakt, de az ő figurális, kissé hevenyészettnek tűnő képei megfogtak, némelyikről eleinte azt hittem, az Ember tragédiája színpadterve. Nos, ez eléggé tetszett.
Ezzel együtt kezdtem azt hinni, hogy a legnagyobb művészeti élményem a kapu bronz domborművei voltak, nincs két egyforma, díszesek, de nem túlzottan cifrák. Viszont tévedtem, mert az ajándékboltban csodás régi, megvehető fotót találtam 1909-ből, címe szerint: Tél a Duna-parton. Azonosítható volt a Ferenc József (alias Szabadság) híd és kedvtelve nézegettem a behavazott fákat, a fekete-fehér finom kontrasztjait, az igazi téli hangulatot.
Utána újabb régi mulasztásomat pótoltam, ellátogattam a Bazilika előtti vásárra. Az is elvirágzófélben volt, sok-sok ételes-italos sátor, de elég kevés iparművészeti termék. Igaz, azok legalább szépek, jó volt rájuk nézni. Csodaszép karkötők, bronzból, sárgarézből, remek kidolgozással.
De a legtöbb igenis az enni-innivaló volt, sült hús, köret, töltött káposzta, csirkecomb, sült csülök, véres és májas hurka, az előbbi black puding névre hallgatott külföldiül. Tartozom a históriai igazságnak azzal, hogy volt bolognai, és 1500.- forintért, majdnem elcsábultam.
Az édességek közül beigli, zserbó, makaron, mézeskalács minden tételben.
A lángosoknál nem az árán háborodtam fel, hanem a nutellás lángos puszta tényén! Hát már semmi nem szent a lángosfronton?! Gasztronómiai szentségtörés.
Idénre befejeztem a kulturálódást, majd jövőre folytatom!
Egyúttal megragadom az alkalmat, és mindenkinek élményekben gazdag új évet kívánok!
A vasárnap délelőtt jelentős részét egy kisállatkiállításon töltöttem, és állítom, érdekes dolgokat és élőlényeket szemlélhettem. Valamivel tíz óra előtt értem oda, de már jó néhányan álltak sorba. Viszont a sor olyan gyorsan haladt, hogy semmi okom nem volt bosszankodni. Volt ott minden, ami csak a kisállat kategóriába tartozik, hal, kígyó-béka, tücsök-bogár, mi több, elég sok emlős is. No meg növények, mind akváriumba valók, mind szobanövények.
Kezdem a halakkal, sok-sok érdekes akadt köztük, a kedvenceim a betták voltak, egyik szebb, mint a másik. Sorolom tovább. Olyan aprócska garnélarákok, hogy öten elfértek volna a hüvelykujjam körmén, de nagyon szépek a színeik. . Felfedeztem egy elég nagy, és érdekes kinézetelű rákot, szép piros csíkjai voltak, és egyik ollója nagyobb volt, mint a másik. Volt jó néhány kaméleon, ezek egyike volt a bemutató példány. Elég jól megtermett példány volt, és nyugis természet, mert eltűrte, hogy idegenek vegyék kézbe. Persze voltak kisebbek is, ők leginkább heveny szemforgatással voltak elfoglalva.
A kígyók között is elképesztően nagy volt a színválaszték, volt olyan piton, ami fehér, de volt fehérrel tarkázott foltos, no meg vadas színű is, szerencsére kisebbek. Még kisebb siklók is voltak, ezek egyike piros-sárga-fekete színgyűrűs.
Meglepő módon jó néhány lepkebábot is lehetett kapni, csak meg kell várni, mire a szépséges pillangó kikel belőle. Itt is volt jó néhány botsáska, de levélsáska is, ezeket jó darabig kellett nézni, mire az ember felfedezte, hol is lapul. Feltűnt, hogy a legtöbb kiállító ismeri a másikat, ha volt némi szabadidejük, el is beszélgettek, Ezt egyébként a nézőkkel is szívesen megtették, még akkor is, ha egyértelmű volt, hogy az illető nem fog vásárolni. Most jut eszembe, madarak nem voltak. Volt viszont a kis szőrösök közül egér, hörcsög, patkány, e két utóbbit, vagy legalábbis egy részüket alighanem eleségnek szánták, Viszont jó néhányan házikedvencnek vették. Volt négy csincsilla is, egyik szebb, mint a másik. A legszebbet rögtön meg is vették, nem is csodálom.
Majdnem két órát sétáltam, nézegettem, aztán kezdtem úgy érezni, hogy sok az ember és kevés a levegő, ezért aztán kifelé indultam. Mondhatom, kellemes benyomásokkal távoztam.
A tegnap délelőtt jó részét városnézéssel töltöttem, és mondhatom, kellemes elfoglaltság volt. A budapesti Rákóczi út néhány érdekes épületét néztük meg, kívül-belül. Miután elég kellemetlen, nyirkos idő volt, nem hittem volna, hogy sokan leszünk, de kilencen azért így is voltunk. A háttérzaj miatt egy kis készüléken hallgattuk a vezetőnket. A Rókus-kápolnánál kezdtünk, megszemléltük a homlokzatát. A tetején Szent Rókus szobra állt, mert ezt a templomot a nagy pestisjárvány idején építették. Kissé lejjebb, a két oldalán Szent Adalbert, illetve Asztrik apát szobra, még lejjebb a magyar szentek: Szent László, Szent István, Imre herceg, Szent Erzsébet, illetve Margit hercegnő. A ház falán egy tábla, ami azt mutatta, meddig ért a nagy árvíz a tetőzésekor, 1838 március 15-én. Nos, nekem a fejem búbjáig ért volna. A kápolna mellett kórház épült, eleinte ott ápolták a pestises betegeket, később egy gazdag és hívő nő adományából szegényházzal bővült ki. Ebben a kórházban alkalmazták először az altatásban elvégzett műtétet, itt dolgozott Semmelweis Ignác.
A kápolnát belülről is megnéztük, arányos, kellemes belső tér volt. A háborúban megsérült, és a helyreállítás során fedezték fel, hogy az alépület helyreállítható, Belülről Mattioni Eszter hímeskő képei díszítették, ez a festő meghatározása szerint olyan freskó, ami levehető a falról. Én inkább falra helyezett mozaiknak nevezném. Egyébként a festő Sas Erzsébet unokája volt, ő arról nevezetes, hogy valami Petőfi Sándor nevű poétával ült együtt a négyökrös szekéren. Hosszú életű volt, és gyakran mesélt erről az unokájának. Eszter is 91 éves koráig élt,
A séta következő állomása a Blaha Lujza tér volt. Kezdtük a Nemzeti Színházzal, és annak az emlékeivel. Például számos apró bronzdombormű, a legérdekesebb a 80 nap alatt a Föld körül színpadi revűműsornak állít emléket. Ez is érdekes történet, mert a színház megvette a díszleteket és a jelmezeket, de a galád cég nem adta át a forgatókönyvet. pedig a revü legnagyobb sztárját, Miss Kennedyt is leszerződtették. Olyan primadonna volt, akinek nincsenek sztárallürjei, pontos, és nincs gond a szövegével. Mindez el is várható egy magára valamit is adó elefánttól! Aztán megoldódott a helyzet, mert egyszerűen megíratták a szöveget a magyar nyelvű könyv alapján.
A színházzal majdnem szemközt van egy víztorony, amit alagút kötött össze a színházzal. Ott tárolták a jelmezeket és a kellékeket is, így könnyebb volt átvinni a színházba. Emlékezetes, hogy a Nemzeti Színház akkori főügyelője a harcok szünetében kiszökött,. és a halott katonáktól elvette a fegyvereiket. Lőképtelenné tette őket, és a továbbiakban, mint színpadi, később filmkellékek szerepeltek elég sokáig.
Megemlékeztünk a tér névadójáról. Blaha Lujzáról is. A hetvenedik születésnapjára kapta ajándékul, hogy róla nevezték el a teret. Látva, ahogy felerősítik a háza felára az új névtáblát, könnyekig meghatódott!
Következett a Corvin áruház, ami a jelenlévő kortársaim arcára nosztalgikus mosolyt csalt. Erről is sok érdekességet tudtunk meg. Miután az épület könnyen megközelíthető volt villamossal, és mind a Keleti, mind a Nyugati pályaudvar felől is, nagy volt a forgalma. Igaz, az üzletpolitikája is jó volt. Például a készruhát, ha nem egészen illett a vevőre, az áruház varrónői átalakították. Vidékre is vállaltak házhozszállítást, 20 pengőn felüli vásárlás esetén ez díjtalan volt. Itt volt az első mozgólépcső is, és a dolgozók gyermekei számára egy bölcsödét is berendeztek.
Aztán átmentünk az utca túloldalára, ahol a Nemzeti Szálló épületét néztük meg belülről. Volt benne egy, szerintem nem túl jól sikerült Blaha Lujza szobor. Viszont egyes történetei annál érdekesebbek! Például itt szállt meg Rigó Jancsi, a nagy botrányt kavart második házassága után. Annyian voltak kiváncsiak rá, hogy csaknem betörték az ablakot, rendőröket kellett kivezényelni, hogy ne legyen baj.
Továbbmentünk a Rákóczi úton, és ezúttal a Palace szálloda került sorra. Most pedig áradozni fogok, mert tökéletesen elbűvölt! Ez a húszas években épült, és az új tulajdonos szerencsére ragaszkodott ahhoz, hogy minél jobban hasonlítson az eredetire, persze finom korszerűsítések után. Belépve elsőnek a melegnek kezdtem örvendezni, mert hiába nem volt túl hideg, a nyirkos időt nem túlzottan kedvelem. Szóval meleg, jó megvilágítás, diszkrét zene, nemes faburkolat, jó volt ott körülnézni.
Következett egy igazi érdekesség, egy vesztőhely. Furcsának tűnhet, és az is, hogy ilyesmi a városban legyen, de ez akkoriban még istenhátamögötti területnek számított. Az első ottani hóhérnak a kóbor állatok elfogása is a feladatkörébe tartozott, meg is tette, de mert jóindulatú ember volt, a tetemeket felajánlotta a pesti állatkertnek. A következőnek már ismertem a nevét, Kozareknek hívták. A kivégzések eleinte nyilvánosak voltak, és nagyszámú nézőjük is volt. Aztán egyszer akkora botrány lett abból, hogy túl sokan akarták megnézni., hogy Ferenc József betiltotta, csak meghívóval lehetett résztvenni az eseményen, ezt főleg újságírók vették igénybe. Elképedtem egy újsághíren, amiből kiderült, hogy volt hóhérsztrájk is! Nem túl meglepő módon sikeres! Aztán közölték egyikük igényeit: egy ház, telekkel, kerttel, útiköltség térítés, és megszabott tarifa a munkájáért. Noná, hogy megkapta! Aztán a végrehajtás átköltözött a fegyházba, a ház kiürült,. Ki tudja, miért, senki nem akart itt lakni. Azóta is lakatlan, akadt egy külföldi, aki megvette, szállodát akart építeni, de abbamaradt, és itt romladozik egy betoncsontváz.
Végül valami szívderítőbb: egy láthatatlan templom. Pontosabban csak a tornya látszik. Megtudtuk, hogy a pest-budai evangélikus hívők, mind a magyarok, mind a tótok, mind a németek a Deák téri templomba jártak, de aztán a szlovákok különváltak (nem mindin ok nélkül) és József nádortól kértek és kaptak egy telket a templomuk számára. Igaz, előbb be kellett bizonyítaniuk, hogy van pénzük az építésre, és ezt meg is tették! Az építkezés meg is indult, később a templom elé bazársor települt, ennek jövedelme a templomot illette, ezért aztán iskola és lelkészlak is épült. Ebbe az iskolába járt Petőfi Sándor, és később ebben a templomban kötött házasságot Mikszáth Kálmán. A háború után államosították, gazdátlan lett. Most éppen azt tervezik, hogy Szlovák Kulturális Intézet nyílik, ha sikerül összekalapozni a szükséges pénzt. Sok sikert hozzá!
A tegnapi napon sikerült megkapnunk egy kirándulóbuszt, ezzel jutottunk el Kalocsára, majd onnan a Hajósi Pincefaluba. Kalocsán kezdtük, sílszerűen a Paprika Múzeummal. Vezetett túrát kértünk és kaptunk is. A kiállítás a fűszerpaprika történetét mutatja be onnantól kezdve, hogy Kolumbusz Európába hozta. Elsőnek a paprika termesztését néztük, ültetés, palántázás, kiültetés, Érdekesnek találtam, hogy ötféle kapát is láttam, mindegyiket más-más művelethez használták. A termés betakarítása nem egyszerre történt, három-négyszeri alkalommal szedték le a paprikát, ahogy éppen megérett. Aztán a termést madzagra fűzve, a ház falára akasztva szárították, Következett a törés, itt is jó egynéhány, erre szolgáló szerkezetet láthattunk, volt olyan, amit kézzel kellett mozgatni, elég erős kar kellett a használatához. Akadt ugyanilyen lábbal hajtósban is, de közönséges famozsarat, illetve valami darálófélét is találtunk. A nagyobb tételhez pedig még paprikamalmot is használtak, sajnos, ez már nincs meg, csak a jól sikerült modelljét láthattuk.
Örömmel fedeztem fel egy 1832-ben kiadott szakácskönyvet, ebben már szerepelt a paprikás csirke receptje, olyan nagyon sokat azóta sem változott! Utána viszont a helyi borkészítés kellékeit néztük meg, ez igazán stílusos volt, főleg egy jó pörkölt után! Csinos kis agyagkancsók, hozzáillő poharak, szívesen ittam volna belőlük. Az egyik sarokban egy faláda, szódásüvegekkel megrakva, ezek szerint a fröccskedvelőkre is gondoltak.
Ezek után következett a Viski Károly Múzeum, ami a kalocsai emberek életét, tárgyait, viseletét mutatta be. Itt is kértünk és kaptunk vezetést is. Kezdődött azzal, hogy az környéken élő nemzetiségek elhelyezkedését mutatta be, voltak magyarok tótok, svábok, rácok egyaránt. Rövid történelmi áttekintés, ebben számomra a legfurcsább két kard volt. A hajlott penge nem volt túl meglepő, de a markolat nagyon szokatlan volt, a kézvédő úgy festett, mint egy 45 fokos szögben kinyitott könyv. A legjobban egy menyegző tetszett. Fura módon a menyasszony feketében volt, ez volt az általános díszruha. Bezzeg a nyoszolyólányok díszesen kiöltöztek, csodás hímzés, mindegyikük legalább öt alsószoknyát viselt, de volt olyan is, aki kilencet. Efölött sokkal karcsúbbnak látszott a derekuk. A felirat szerint: Viszik a menyasszony ágyát, és ez is történt. A fehér harisnyájuk is szembetűnt, vastag kötött anyag, apró göbökkel,. Mint kiderült, ezt babos kapcának hívták, csatos fekete cipőt dukált hozzá. Magát az ágyat szekérre tették, és a szebbnél-szebb hímzett párnahuzatokat is illő módon meg lehetett csodálni.
Ebben a szobában látható volt a kalocsai hímzés fejlődése, eleinte fehérre fehéren hímeztek, majd a kék, a piros és a sárga is csatlakozott hozzá, még később már szinte az összes színnel dolgoztak. Bevallom, nekem a középső megoldás tetszett a legjobban.
A szomszéd teremben újabb női ruhákat nézhettünk, sváb, tót, rác, magyar nők ünnepi ruháit. Innen nem messze a református vidéken elterjedt fejfákat láthattuk. A fejfák végére a férfiaknál korona, a nőknél tulipán, a gyerekeknél virágbimbó került.
Kifelé menet a folyosón egy szép éremkiállítás volt, fémpénzek mindbe időből. Nem egyet felnagyítva láthattunk, nem is ártott, mert az eredetije picurka volt.
Rövid buszozás után, szerencsére még világosban érkeztünk Hajósra, A pincesor egymáshoz nagyon hasonló épületekből állt, mindegyiket szépen rendben tartották, néhányuk előtt hordó vagy szőlőprés díszelgett, Az egyik, sajnos nem nyitva tartó pince ajtaja fölött az itt a világ közepe feliratot olvastam, és jót derültem rajta. Találtam egy olyan pincét (sajnos nem volt nyitva) amihez kinti, rusztikus asztalok padok voltak, és mindez egy szőlőlugas alatt. Meglepetésemre egy-két szőlőfürtöt is találtam, néhány szemet megkóstoltam, de lévén ez borszőlő, nem volt túl jó ízű. Egy üveg siller bort vettem, remélem, ízleni fog a vasárnapi ebéd után.
