A boldog békeidők ( aminek megvoltak a maga problémái ) utolsó korszaka, a 1867-1914 közti kor, aztán jöttek a borzalmak a 20.században 1914-1918, 1919-1920, 1929-1933 1942, 1944-1962.
Adam Müller-Guttenbrunn bánáti sváb származású íróról (1852 - 1923), a dunai sváb irodalom egyik legjelentősebb alakjáról, ill. regényeiről régebben már többször volt szó itt a topikon.
Temeshidegkúton született és Bécsben, osztrák íróként és színpadi szerzőként halt meg.
Az író életrajzának és munkásságának rövid ismertetése a magyar Wikpedián is megtalálható:
Adam Müller-Guttenbrunnak megjelent egy újabb könyve magyar nyelven.
Adam Müller-Guttenbrunn: Sváb családregény című műve (eredeti címe: Meister Jakob und seine Kinder, első megjelenése 1918-ban)
. . . . . . . . . . . . .
A regény az 1848-at követő évtizedekben játszódik, a már letelepült és biztos lábakon álló német falvak világában.
Egy "sváb" iparoscsalád sorsán keresztül mutatja be a falu, de az egész német közösség életét, gondolkodását, és szinte teljes néprajzi áttekintést nyújt a szokásokról, az erkölcsökről, az illemszabályokról, a mindennapokról. A családok életét az összetartás és a kölcsönös kötelezettségek mellett szigorú erkölcsök, a munka mély tisztelete jellemzi. Megismerjük a családfők feltétlen tekintélyének értelmét - és ennek árnyoldalait is. Megjelenik előttünk a falvak társadalma, az egész-, fél- vagy negyedtelkes gazdák gondjai, az iparosok megbecsülése, az idősek és a fiatalok egymáshoz való viszonya. A jólétet senki sem kapja ajándékba, a regény szemléletesen ábrázolja a "svábok" áldozatait a családjuk boldogulása érdekében: az első telepesek súlyos döntését, a szeretett Óhaza elhagyását; a gazdák szakadatlan, megfeszített munkáját a földeken és a házuk körül; a kisebb gyerekek nehezebb sorsát, hiszen a földeket nem osztják szét; vagy akár az iparoslegények több évig tartó vándorútjait, hogy elsajátítsák a mesterségüket.
A könyv jól illeszkedik a szerző más műveinek sorába, amelyek célja a magyarországi németek által képviselt értékek bemutatása.
"A földbirtokos és a nagypolgári családok évszázadok alatt széles nyomot hagynak maguk után, de visszanézhetünk-e két-háromszáz évre egy teljes jobbágy múltjába? A létért folyó küzdelem eszközei segítik a múltidézést, de ezen túl nélkülözhetetlen az empátia és az adott kor lenyomata. Egy fiatal sváb jobbágycsalád a 18. század közepén áttelepült Magyarországra, az Esterházy grófok tatai uradalmába. A hazától, szeretteiktől való elszakadás lelki tehertételén túl szembe kellett nézniük a kövült hűbéri rendszerrel, a török uralom és a Habsburg ellenes felkelés szörnyű nyomaival. A veszélyekkel teli dunai hajóutat követően a semmiből kellett otthont és parasztgazdaságot teremteni. A letelepedő német faluközösségek már az első generáció idején tekintélyt vívtak ki szorgalmukkal, mégis csak egy évszázad múltán, az unokáik kezdhették el a saját gazdaságról szőtt álmaikat megvalósítani. Koruk történelmi eseményei kísérik a család gyermekeinek színes, fordulatokkal teli sorsát. Hat generáció küzdelmét követhetjük a történetben, amely többségében valóságos személyek, helyszínek és események hordozója. A történet mindvégig tartogat meglepetéseket, felemelő szerelmi történeteket és szívszorító traumákat. A könyv arra keresi a választ, hogy egy meghonosodott család miként képes alkalmazkodni, túlélni, hogyan hat rá a többségi kultúra, az asszimiláció. Korszakokat átívelő üzenete, hogy az életünk jórészt elődök szorgalmára, hagyatékára épül. A múltra, ami nélkül minden értelmetlen."
Hartai örökség, ma már a svábok és a Felvidékről betelepített magyarok közös öröksége:
"Harta település gazdag kulturális örökséggel rendelkezik. Egyes elemei nemzetközi figyelemre is számot tarthatnak (pl. bútorfestő hagyományok) A nemzetiségi múlt mellett meghatározóvá vált lakosságcsere (több mint 200 ki-, illetve betelepített család) utáni második generációtól egybefonódó új közösségi tudat és kultúra már egy új örökségdefiníciót igényel. A hartai kulturális sokféleség keretében a németség öröksége mellett jelen van a Harta-Nagykékesen egykor élt bácskai katolikus németek , a Felvidékről betelepített magyarság, a kitelepített németség értéktára, illetve az ezeket sokszor determináló természeti - pl. dunai - örökség."
"A XIX. század végén gróf Teleki József, az MTA, a kalocsai érsekség, Bauer Rudolf, a Magyar Királyi Kincstár, Boronkay György és Darányi Kálmán voltak Hartán birtokosok. A községhez tartozott Dunatetétlen puszta, Érsekiharta puszta, valamint a XVI. században még önálló településként szereplő Hartai-mikla és Hartai bojár puszták, végül a Dunapataji községtől 1909-ben és 1913-ban átcsatolt Vejte és Pataji bojár puszták.
A Duna nemcsak veszélyt jelentett a lakosság számára, hanem sokaknak biztosított megélhetést. A századfordulót követően kb. 140 hartai hajós állt alkalmazásban osztrák és magyar hajózási társaságoknál. Öt vízimalom is működött itt a század első felében.
A II. világháború után az 1947-48-as évek jelentős változásokat hoztak a falu lakosainak életében. Államközi egyezmény alapján 287 hartai német család kitelepítésére, a Felvidékről és a Délvidékről 243 magyar család betelepítésére került sor.
A szövetkezetek 1949 őszétől működtek Hartán. Egyesüléssel 1975-ben két tsz maradt, a Lenin és az Erdei Ferenc Tsz. A rendszerváltás után ezek Agro-Harta és Erdei Ferenc néven tovább működtek, jelenleg gazdasági társaságokként működnek növénytermesztő profillal. Legfontosabb növények a búza, kukorica, napraforgó, a háztáji művelésben a vöröshagyma és a fűszerpaprika. Jelentős az állattenyésztés is: sertés, szarvasmarha, csirke, juh. 1963-tól működött a Solt-Harta és Vidéke Áfész. Takarékszövetkezet 1957-ben alakult. 1947-ben önálló község lett Dunatetétlen."
Pl. a hartai kolbász és a hartai kenyér, de ezek állítólag csak helyi boltokban kaphatók. Jó lenne megkóstolni mindkettőt...
Továbbá ott van a sajátos hartai nyelvjárás, az ún. hartauisch, amely pfalzi, hesseni, Speyer-vidéki és württembergi elemek összeolvadása, kiegyenlítődése útján jött létre.
Aztán ott van a hartai főkötő, az ún. haup.
Továbbá a hartai festett bútorok, amelyeknek messze földről a csodájára járnak.
Nos, egyelőre ennyi, folytatás majd az idő függvényében.
Azért is közel áll hozzám, mert evangélikus sváb közösség, ill. azért is, mert 1752/1753. telén ők adtak ideiglenesen menedéket annak a stájer transzmigráns csoportnak (pürggi csoport), akiket aztán 1753. tavaszán Ráday I. Gedeon fogadott be ikladi birtokára.
"Hartára vonatkozó legrégebbi írásbeli említés egy 1289 évből való adománylevélben olvasható. 1409-ben Egyházasharta, 1455-ben Nagy-Harta néven említik az oklevelek, ekkor Mikolai Mihály és Bálint birtoka.
Számos írásos adat is utal a környék sűrű Árpád-kori és későközépkori településhálózatára. A lakott helyként leírt Harta közeli települések: Szüle, Ölle, Vejte, Bojár, Tetétlen, Akasztó, Mikla, Szentkirály, Szelid, Pataj, Ordas, Madocsa és Bölcske.
A török uralom alatt 1573-ban a település, mint a Székesfehérvári vár tartozéka, még adóköteles volt, az 1686-os összeíráskor már szétdúlt, sivár helységként említik, az elnéptelenedett települések között szerepel.
Az elszikesedett, mocsaras terület benépesítésére a XVIII. század elején – 1723-24 között az akkori földesúr, gróf Ráday Pál Hessenből, Pfalzból, később Württenbergből és Speyerből bevándorolt ágostai evangélikus és református vallású németeket telepített le birtokán. /Ráday Pál és az első telepesek közötti szerződés 1724. június 9-én kelt./ E tényből adódik a község német nemzetiségi eredete. A község gyors fejlődése a Ráday családnak – Ráday Pálnak és feleségének Kajali Klárának – volt köszönhető. Harta akkori életére vonatkozó legtöbb adat a Ráday levéltárban található.
A német betelepülők földműveléshez jól értő, a kendertermesztésben és feldolgozásban járatos parasztok és kézművesek voltak. 1877-ben ezt jegyezte fel Galgóczy Károly: „Kis-Harta, igen csinos német-magyar község…A község maga lapályos sík helyen, rendes négyszeg alakzattal épült. Széles egyenes főutszái hosszan nyúlnak délnyugatról északkeletre, s kétoldalt fasorokkal kiültetvék: a házsorokból hosszan lenyúló kertközök, szabályos keresztutszákkal szelvék.” (Galgóczy 1877).... „A nép szorgalma azonban nemcsupán az állattenyésztésre és földművelésre szorítkozik: hanem itt iparnak is szép fejlettsége van. Számos különféle kézműves lakja a községet: kovács, lakatos, kerékgyártó, kádár, festő, kalapos, csizmadia, cipész, szabó, stb. különösen sok a takács, esztergályos és asztalos: a Dunán számos hajómalom. – azután több gazdának ugyanott vontatós hajója is van, melyet helybéli hajóácsok szoktak építeni (Galgóczy 1877)”.
Az evangélikus anyakönyveket 1733 óta vezették, a felekezet 1759-ben építette első imaházát, 1798-ban épület fel a templomuk. A reformátusok 1835-38 között klasszicista stílusban építettek templomot. A hartai római katolikus vallásúakról 1923-ig a dunapataji plébánia anyakönyveiben található bejegyzés. Az egyházközség templomát 1943 pünkösd másnapján szentelték fel és 1945 augusztusától önálló lelkészség lett. A községet sokszor sújtotta árvíz. 1852-ben a tűzvész majdnem teljesen elpusztította. A tűzvész után alakult ki a község rendezett képe. "
A magyarországi németek 20. századi tragédiáját bemutató emlékművet adtak át a XVI. kerületben a Sashalmi sétány és a Romhány utca kereszteződésében. R. Törley Mária szobrászművész alkotását a Német Nemzetiségi Önkormányzat állíttatta a kerületből elhurcoltak emlékére.
A kényszermunkára elhurcoltakért állítottak emlékművet a XVI. kerületi Sashalmi sétányon január 19-én, a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapján. 1945 januárjában ugyanis innen indult el az a 137 lakos, akiket a Szovjetunió internálótáboraiba deportáltak a kerületből. Az emlékművet R. Törley Mária szobrászművész készítette a Német Nemzetiségi Önkormányzat felkérésre (NÖ). Ahogyan azt korábban megírtuk, a teljes mű 5+1 stációból áll majd, minden stáció egy-egy történelmi fejezetet jelenít meg. A most felavatott munka az első stáció, ami az elűzetésre emlékezik.
76 ÉVVEL EZELŐTT INDULT EL AZ ELSŐ SZERELVÉNY A BUDAÖRSI VASÚTÁLLOMÁSRÓL
(Dr. Gajdos-Frank Katalin megemlékezése)
Ragaszkodjunk a gyökereinkhez Böjte Csaba ferences atya gondolatait olvasva találtam rá erre az üzenetre, ami ma, az elűzetés emléknapján nekünk, magyarországi németeknek szól. Két lengyel szerzetes mesélte Csaba atyának, hogy a második világháború után hány millió embert szakítottak el a gyökereitől és űztek el szülőföldjéről. "A mai zaklatott világban az emberek olyan nehezen találják a boldogságukat, és ezt talán oda lehet visszavezetni, hogy elszakadtak a gyökereiktől, eltávolodtak azoktól az értékektől, amiket őseik vallottak, hittek, megéltek. Sodródó falevélként nehéz megtalálni a boldogságot." Böjte Csaba üzenete nekünk szól, ragaszkodjunk a gyökereinkhez és kötődjünk az értékeinkhez! Ezzel őseinknek és az elűzötteknek is örömet szerzünk.
