Történetek Thranxról és a Földről, a múltból, jelenből és a jövőből, valamint egyszervolt Smaragderdei csodák...
Minden, ami a fantázia (b)irodalmába belefér...
"Félreérteni csak azt lehet, amit nagyon akarunk. (Mester egyik bölcsessége)
Szárnyalj velem, hogy szárnyalhassak Veled.
Ma a tiétek ez a nap. Másként kelt fel, Másként süt rátok égen a nap, Üde hóvirág virít erdőszélen, Csak a tiétek, lányok, Nők, asszonyok, mamák, Ibolya és a rózsák is néktek Ontják illatukat, és te, lányka, Neked is hozzon a tavaszi szél virágot a hajadba, És ti asszonyok, virágoknak illatja Ölelje arcotok bájos vonalát át, Szőkét, feketét és minden barnát. Világon a béke hozója ti vagytok, S ti vagytok a szerelem Gyümölcseinek világra hozói, S ti vagytok az elmúlhatatlan Kapcsolatai a férfi szerelmes szívének! Mit kívánhatnék nektek, nők, Csak annyit, boldog nőnapot mindig és mindig!
Én nem tudok A csendről, melybe száz forró titok És jövendő viharok lelke ébred; Hol nászát üli száz rejtett ígéret. A csendről, melyre mennydörgés felel, Idegzett húr most, oh most pattan el, Vagy fölzengi a nagy harmóniát, Az életet, az üdvöt, a halált, Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
– Ily csendről nem tudok.De ismerem Hol bús töprengés ág-boga terem, A csonka mult idétlen hordozóját, Sok, sok magános, lomha alkonyórát, Melyből a szótalan, közömbös árnyak Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak, S a szívnek várni, – várni nincs joga, – Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma, Míg percre perc születni kénytelen, – E csöndet ismerem.
Köszi a zenét! Bekötött szemmel ezt lejátszani művészet lett volna, de akkor nem lennél itt a Fórumon hiszen egyből diplomát kaptál volna és biztosan a világot járnád. :)
Szép napsütést és kellemes időt kívánok a hét folyamán is, bár csütörtöktől lehűlést jósolnak.
Hasonlóképpen szép estét kívánok minden erre járó barátnak egy smaragderdei történetecskével:
Reggelre kelve az első hat ember harminc szál vörös rózsát tett az öreg tölgy gyökerei között a mohával borított földre... A hajnali szél kilenc vadmacska kiáltását sodorta,az égen fellegek úsztak és fogadták a felkelő nap első sugarait...
Vár csak vár a nagyváros...millió emberével, száguldó meseautókkal és virágárusokkal.. veszek kilenc szál rózsát engesztelésül, és kiviszem n az öreg tölgy mellé a többiek közelébe. a fájdalom nehezen múlik, orvosságot kell keresni rá.... Álmodta megint a tölgy, a mókusok és baglyok félrefordították fejüket.
Alkonyodik...az égen millió csillag kezd ragyogni,ontják fényüket a nagyvárosra és az elhagyott erdőre-benne a hatalmas tölgyfára,és az erdő összes lakójára-a hatalmas sziklákra,és kilenc méteres szakadékokon átrohanó patakra. a mókusok megkezdik éjszaki gyűjtögetésüket, a baglyok villámló tekintettel vadászatra indulnak és várnak vissza valakit...csak egy vadmacska jár vidáman az erdőben.... A levelek hullnak a fáról a folyóba,.... hideg a hangjuk,mint az erdei éjszaka nincs kegyelem, a föld nem kegyelmez, és a víz messzire sodorja őket egymásól..
Ott fenn a csillagok fénye távoli világok zenéjét hozza az erdőt járóknak.
S talán van valahol ahol ketten meghallják ugyanazt a zenét, és egymásra találnak.
Mester egy bölcsességével kívánok mindenkinek nyugodalmas szép éjszakát:
KÉT SZERZETES
Két szerzetes - egy öreg és egy fiatal - a kolostorba tart. Egy megáradt folyón kell átkelniük. A folyó partján egy fiatal nő áll, micsoda veszély, kísértés egy cölibátusban élő embernek. Az öreg szerzetes elfordítja a fejét, tudomásul sem veszi a nő jelenlétét. A fiatal egyszerűen odamegy, a nyakába veszi a lányt és átviszi a folyón. Ezután a két szerzetes szótlanul gyalogol tovább. Végül az öreg nem bírja tovább, kifakad, megfeddi a fiatalt, hogy miért tett ilyet, nem szabad, a fogadalom tiltja. A fiatal csak ennyit mond: - Én letettem a lányt a folyó túlpartján, de te még mindig cipeled.
Valaha volt Smaragderdőről Igen, Smaragderdőben átéltünk sok csodát és kaptunk mély, nehezen gyógyuló sebeket. Szárnyaltunk... többen is. És zuhantunk... többen is....többször is.. És egyszer csak a gonosz varázspálcájának suhintására az erdő lakói szétszéledtek, az erdőt azóta a csend tölti be. Az erdő még él, de már rég halott.
Már hiányzik az erő mely újra felélesztené.
Őrzöm a gyöngyszemet, ahogy őrzöm és megőrzöm az emlékeket: Gépét, Smaragderdőét és még Valakiét... .
De az úton tovább kell menni, és hiszem, hogy mindannyiunkra vár még egy szabadabb, boldogabb, igazabb repülés. Egyedüli vigasztalást nyújt, hogy a régi barátok helyett jöttek új barátok. És később talán az ő elvetett magjaikból újra éled Smaragderdő.
Már az első mondatoddal fontos dologra világítottál rá. Röviden és velősen: a memóriám totális összeomlására. Látod az már rég kiment a fejemből, hogy korábban a naplóban elég sokáig foglalkoztunk a konteókkal, és ott már nyilván beszélhettünk az ügyről. No, de ez van. Már az egyik játékoldalról is kitiltottam magam, miután szóvá tették, hogy egy kérdésre ugyanazt válaszoltam, mint néhány kérdéssel korábban. De a lényegre térve: helyesen fogalmaztál, hogy a konteókra az a jellemző, hogy sosem tudjuk meg az igazságot. És talán ezért is halásznak oly sokan a zavaros vizeken, mert tudják, bármekkora hülyeséget dobnak be a köztudatra mindig lesz rájuk vevőjük, viszont a hatalmas kavarások miatt biztosak benne, hogy az igazságra sosem fog fény derülni. Még az is lehet, hogy valahol van ezekben igazság is, de igen nehéz szétválasztani, hogy egyáltalán melyikkel kellene behatóbban foglalkozni, hogy valami eredményt érjenek el. És ez igaz a valós dolgok némelyikére is. Mint a piramisok- már ezekkel is rengeteget foglalkoztunk- és a feltett kérdésekre még sem kapott az emberiség megnyugtató hiteles válaszokat. És ismerve a tudósok hozzáállását lehetséges, hogy ez még sokáig így is fog maradni.
Mi viszont semmi egyebet nem tudunk tenni, mint újra és újra feltesszük a bennünket érdeklő kérdések láncolatát.
Igen, én is hallottam a Philadelphiai-kísérletről, mint sokan mások. Ez az egyik legfantasztikusabb konteo.
Nekem erről az ominózus kabátlopási ügy jut eszembe, még annak ellenére is, hogy erősen sántít az összevetés.
A jelenség elnevezését az a történet adja, mely szerint valakinek egyszer ellopták a kabátját, de már mindenki csak arra emlékezett, hogy volt valami kabátlopási ügye – egy idő után pedig arra, hogy ő lopott el egy kabátot.
Ebből csak annyit következtetnék a Philadelphiai-kísérletre, hogy esetleg történhetett valami akkor, abban az időben Philadelphiában, a hadsereg intézkedései következtében, amit aztán (talán mert nem voltak mindenki számára egyértelműek az észlelt jelenségek) teljesen kiforgattak a közbeszédben. Később ezeket le is írták, mint megtörtént esetet. De emellett azt sem tartom kizártnak, hogy az egész kitaláció következménye. A konteókra az jellemző, hogy soha nem tudjuk meg az igazat, ezért mindig is foglalkoztatni fogják az emberiséget.
Minap kedvenc esti, altató TV műsorom (Ősi idegenek) nézése során szó esett egy érdekességről. Nos igazából nem szorosan kapcsolódik a valaha Földön járhatott idegenekhez, de valamilyen okból kifolyólag mégis bekerült a sorozatba, mert az aznapi részeben épp az időutazás lehetőségével foglalkoztak. Különben sok érdekes dologról lehet hallani, és a témáról hosszasan lehet elmélkedni, persze ez dekányit sem visz bennünk közelebb a megoldáshoz. Magát az esetet már sokkal korább óta ismertem, igazából akkor sem hittem benne és ez később sem változott. De most. hogy megint előkerült a téma, gondoltam kicsit utánamegyek:
A Philadelphia-kísérletSzöveg: Draveczki-Ury Ádám | 2017. január 14. 15:51
A hadseregek mindig is izgatták az emberek fantáziáját. A bizonyos mértékig rejtett működés a mai napig egyfajta titokzatosságot von a haderő köré, ami egyes körökben törvényszerűen fantazmagóriák elburjánzásához vezet. E fantazmagóriák között azonban érdekesek, izgalmasak is akadnak, és még akkor is szórakoztató eljátszani a felvetett gondolatokkal, ha egyébként mindenféle komoly alapot nélkülöznek, vagy részigazságokon alapulnak. Új sorozatunkban ilyen rejtélyeket veszünk sorra, elsőként a Philadelphia-kísérletet.
Hogy szól a legenda?
A Philadelphia-kísérlet a magát egyik legrégebben tartó mítosz az amerikai hadsereg modern kori történetéből. Ennek oka alighanem a roppant izgalmas, tényleg sci-fibe illő alapfelvetés, eszerint ugyanis a Pentagon a második világháború idején valóban, szó szerint mindent megpróbált annak érdekében, hogy bebiztosítsa magának a győzelmet elsősorban a csendes-óceáni fronton. Ennek érdekében kísérleteztek a katonai járművek – elsősorban a hajók – láthatatlanná tételével, eltüntetésével is: ez a projekt a Rainbow („Szivárvány") nevet kapta. Megoszlanak a vélekedések azt illetően, hogy mi volt a cél: az, hogy az eszközök csak az ellenséges radarernyőkön ne látszódjanak, avagy a tényleges optikai láthatatlanság elérése. A konteósok ugyanakkor szinte mind egyetértenek abban, hogy a hadsereg szakemberei roppant erősségű mágneses mezők generálásával kívántak célt érni. Bizonyos előkészületek után a kísérleti nyúl szerepét pedig a USS Eldridge (DE-173) nevű romboló töltötte be, a kísérlet nagy napja pedig valamikor 1943 tavaszán érkezett el Philadelphia kikötőjének egy lezárt részén, a fedélzeten mintegy száz emberrel.
A mai napig rejtély, hogy pontosan mit is csináltak a hajóval, több, a műveletben saját bevallása szerint részt vett egykori katona azonban azt állította, hogy a projekt sikerrel járt: az Eldridge mintegy 10-15 másodpercre eltűnt, mindössze némi zöldes izzást hagyva maga után, majd ismét megjelent. A legénység tagjai rossz közérzetre panaszkodtak, néhányan émelyegtek és hánytak is, de mindez nem tűnt különösebben nagy árnak a sikerhez képest, így az illetékesek utasítást adtak a kísérletek folytatására. A majom ezután október végén ugrott legközelebb a vízbe, amikor további finomhangolások után ismét alávetették az Eldridge-et a szóban forgó rejtélyes eljárásnak. A kísérlet ismét sikeresnek bizonyult: ismét megjelent a legutóbbról már ismert zöldes izzás, majd a romboló hirtelen eltűnt – és ezzel egyidejűleg, pár másodpercre felbukkant közel 400 kilométerrel odébb, a norfolki radarokon. Ezután pedig visszakerült oda, ahol lennie kellett, ám a legénység ezúttal nem úszta meg olyan olcsón, mint legutóbb: többen is eltűntek, mások pedig olyan riasztó állapotban, komoly sérülésekkel – csonttörésekkel, csúnya zúzott sebekkel –, elcsigázottan és kifacsarva tért vissza, akárhol is jártak, hogy a hadsereg végül maga is megrettent, és leállította az egész projektet. Egyes jól értesültek szerint még ez sem bizonyult elegendőnek: az érintett tengerészek közül többen is furcsa tüneteket, rosszulléteket produkáltak a következő hónapokban. Emellett pedig a rejtélyt jó tíz évvel később a szélesebb köztudatba először bedobó ufológus és természetfeletti-kutató, Morris K. Jessup 1959-es, rejtélyes öngyilkossága is csak táplálta a mítoszt.
Még a fenti, tagadhatatlanul izgalmas sztorit kritika nélkül fogadók körében is megoszlanak a vélemények, mi is történt egészen pontosan Philadelphiában 1943 októberében. Egyesek szerint az amerikai hadsereg kaput nyitott egy másik dimenzióba, mások szerint a USS Eldridge időutazást hajtott végre.
Mi történt valójában?
A Philadelphia-kísérlet történetének mindössze egyetlen szépséghibája van: az amerikai haderő azóta is következetesen és kategorikusan tagadja, hogy valaha is megtörtént volna, annak minden sci-fibe és ufómagazinokba kívánkozó részletével együtt. A legmarkánsabb érv vagy bizonyíték – ami a konteósok szerint persze nem érv és nem bizonyíték, sőt, csak még gyanúsabbá teszi a dolgot –, hogy a nevezett hajót, a USS Eldridge-et eleve csak 1943 nyarán állították hadrendbe: egészen szeptemberig New Yorkban vesztegelt, októberben pedig éppen a Bahamák környékén teljesített szolgálatot első feladata – konkrétan konvojkísérés – keretében, vagyis közelében sem volt Philadelphiának vagy Norfolknak. Mindezt a hajónaplók és a kikötők adatai is alátámasztják, amit egyébként az összeesküvés-elméletek hívei sem vitattak – csak éppen hozzáteszik, hogy ezeket meghamisították…
Hitelt érdemlő bizonyítékok szerint a hajón szolgált legénység tagjai közül soha, senki és sehol nem állított olyat, hogy a USS Eldridge titokzatos kísérletek alanya lett volna – sőt, a következő években rendszerint minden megkérdezett azt mondta az őket megkereső magazinoknak, hogy a hajó sosem járt Philadelphiában. Nem gyanús, tehát gyanús, igaz?
Honnan eredhetett a legenda?
Morris K. Jessup először egy rejtélyes, Carl M. Allendeként bemutatkozó személytől hallott a Philadelphia-kísérletről. Allende saját bevallása szerint maga is az Eldridge-en szolgált a kérdéses időszakban, és különböző álneveken több irányba is megpróbálta elhinteni a történet magvait. Noha életében Jessup nem jutott el személyesen a titokzatos informátorig, a későbbi kutatások szerint Allende egy Carl Meredith Allen nevű, mentálisan zavart, vagy legalábbis „csodabogárnak" számító pennsylvaniai férfi volt. Ami pedig Jessup ’59-es öngyilkosságát illeti: semmi sem támasztja alá, hogy előző nap ténylegesen azt mondta volna bárkinek is, hogy új információi vannak a Philadelphia-kísérletről. Viszont a megelőző hónapokban magánéleti, anyagi és egészségügyi problémákkal küzdött, és több ismerősének is tett az öngyilkosságra utaló kijelentéseket.
A hajók láthatatlanná tétele persze hasznos képesség lett volna a második világháborúban, így oktalanság lenne azt feltételezni, hogy pont az amerikai hadsereg nem vetett be mindent ennek elérése érdekében, segítségül hívva ehhez a legmodernebb tudományos elméleteket, illetve földhöz ragadtabb technikákat is. Mindezt azonban soha nem is tagadta senki, a különböző álcázó festésekkel folytatott rendszeres kísérletekre pedig rengeteg képi bizonyíték is áll rendelkezésre a korszakból. Emellett bevallottan fejlesztettek eljárásokat a hajók demagnetizálása céljából is – viszont ezeknek nem valamiféle titokzatos dimenziókapu megnyitása volt a célja, és még csak nem is a láthatatlanság, hanem az aknákkal szembeni védelem. Persze ez kétségtelenül nem olyan izgalmas, mint a fluoreszkáló ködben több száz kilométerekkel odébb teleportáló járművek témaköre…
Philadelphia-kísérlet a popkultúrában
Mivel a Philadelphia-kísérlet mindenki fantáziáját izgató konteó, csoda lett volna, ha a történet nem ihleti meg a filmeseket. Főleg, miután 1979-ben megjelent egy könyv is a fellelhető információk alapján az ufó- és természetfeletti-kutatók egyik ikonja, Charles Berlitz és William L. Moore tollából. Az első, egyértelműen a Philadelphia-kísérlet alapötlete alapján készült mozi az 1980-as Végső visszaszámlálás volt, ahol konkrétan a Nimitz tűnik el, és kerül vissza egyenesen Pearl Harbor idejébe – erről a hazánkban is jól ismert alkotásról Retro-mozi rovatunkban korábban már írtunk, aki még nem tette volna, olvassa el. 1984-ben pedig készült még egy sci-fi a kevésbé fantáziadús The Philadelphia Experiment címmel, a konkrét 1943-as történet feldolgozásával – bár Michael Paré főszereplése azért már helyből óva intheti a korszak alkotásaival képben levő nézőket. A titokzatos kísérlet kétségtelenül beépült a köztudatba, és még olyan helyeken is hivatkoztak rá, mint az X-Akták vagy az Assassin’s Creed videójáték.
Kár, hogy minden jel szerint soha nem történt meg. De valahol azért bujkál a kérdés: És mi van, ha mégis megtörtént?
Ismeretlen szerző után németből Túrmezei Erzsébet fordította
Álmomban Mesteremmel tengerparton jártam, s az életem nyomai rajzolódtak ki mögöttünk: Két pár lábnyom a parti homokon, ahogy ő mindig ott járt énvelem.
De ahogy az út végén visszanéztem, itt-amott csak egy pár láb nyoma látszott, éppen, ahol az életem próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz: „Amikor életem kezedbe tettem, s követődnek szegődtem, Mesterem, azt ígérted, soha nem hagysz el engem, mindennap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb úton, legkínosabb napokon át mégsem látom szent lábad nyomát! Csak egy pár láb nyoma látszik ott az ösvényen. Elhagytál a legnagyobb ínségben?”
Az Úr kézen fogott, s szemembe nézett: „Gyermekem, sose hagytalak el téged! Azokon a nehéz napokon át azért láttad csak egy pár láb nyomát, mert a legsúlyosabb próbák alatt téged vállamon hordoztalak!”
Vádoltak, hogy sivár vagy és rideg. Én megbámultam érzékeny szived'. A mi ábránd kisér az életen: Hüség, hevűlés, első szerelem; Ifjúság álma, mely ringat szelíden: Mind feltaláltam a te műveidben.
Velem bolyongtak éltem útjain Paulovna, Gemma, Litvinov, Szanin. Az üdvről vélük hányszor álmodám! Minden csak füst! hányszor sohajtozám. Te voltál legjobb, leghivebb barátom! Még ismeretlen sírod' is megáldom.
S áldják százezren. Merre szív dobog Kiégett költő! addig ér honod. Nemcsak vajúdó nemzeted csodál. Csodáljon is: vérébül vér valál. A jobbágyok hideg napú hazája Benned vigasztaló fiát is áldja.
De más, távol lakó népek, de mi, Szerencsésebb hazának gyermeki, Kiket nem önkény hajt idébb-odább; Mi is megáldjuk Turgenyev porát. Meghódolunk a költő szellemének. Szivvére áldás és halála élet.
Fut az idő. Az agg történelem Gyarapszik nagy nevekbe' szüntelen. te is pihensz! A bűvös kéz merev. Sirj múzsa, sírj! Nem lesz több Turgenyev. Minden müvelt léleknek gyász halála: Hol érző szív van: ott az ő hazája!
IVAN SZERGEJEVICS TURGENYEV (1818 -
A Turgenyev család a legelőkelőbb orosz rétegekbe tartozott. Legrégebbi őseik tatár hercegek voltak. Az író apja tüzér tábornoki ranggal ment nyugdíjba, és békés öregkort élt meg a mérhetetlen birtokon, amelyet hozományként kapott feleségével. Ez az asszony a dúsgazdag Lutovinov család leánya volt, erős akaratú, okos és művelt, uralkodó természetű családanya.
A földbirtokot az összeházasodott két családról Turgenyev-Lutovinov-tulajdonnaknevezték.
A költőnek induló fiú korai verseinél Turgenyev-Lutovinovnak írta-nevezte magát. A szülői otthon negyvenszobás kastély volt. Ebben több szobát töltött ki a sok ezer kötetes családi könyvtár, amelyben úgyszólván minden addig megjelent orosz könyv megvolt, de ennél sokkal több francia könyvet talált a véghetetlen polcokon az olvasni kívánó. Ezek mellett német és angol művek is sorakoztak, latin klasszikusok is, görög Biblia is. Otthon inkább beszéltek franciául, mint oroszul. A paraszt jobbágyokkal, az iparcikkeket árusító kereskedőkkel vagy a kézművesekkel érintkeztek az anyanyelvükön. Németül is megtanultak már gyermekkorban a nevelőnőktől, majd serdültebb korban angolul is a házitanítóktól.
még mielőtt eljutott volna az egyetemig, már középiskolás korában verseket írt. Akkor Puskin már nem élt, és hamarosan Lermontov is párbaj áldozata.
Alexandr Szergejevics Puskin (1799-1837)
Ha Puskin sohasem írta volna meg az Anyegin-t, akkor is őt — a Cigányok, a Borisz Godunov, a Poltava, a Bronzlovas költőjét, a Pikk dáma, a Dubrovszkij,A postamester és A kapitány leánya íróját tekintenék és mondanák az orosz irodalom legnagyobb költőjének. De ha úgy esik, hogy soha semmi mást nem ír, csak az Anyegin-t, akkor is a világirodalom legnagyobbjai közt volna a helye
MIhail Jurjevics Lermontov (1814-1841)
A Learmonth nemzetség ősi skót nemesi család volt. Legtöbbjük nemzedékről nemzedékre katonáskodó tiszt vagy főtiszt, korábban a skót királyok, utóbb az angol királyok, vagy kalandos útra kelve, idegen uralkodók szolgálatában állott. Még a XVII. század végén történt, hogy egyik fiuk, George Learmonth meg sem állt Oroszországig és a cár katonája lett. Ettől kezdve a skót nemzetségnek ez az ága Oroszországban élt, férfi tagjai javarészt cári katonatisztek voltak,
Késobb Turgenyev eljutott Párizsba,ahol előbb az írók közt lett tekintély. Flaubert-rel talán a legjobb barátságban van. Flaubert is nemegyszer Turgenyevet vallja a legjobb barátjának, Turgenyev is Flaubert-t. A nagy francia barátnál ismerkedik meg és barátkozik össze Zolával, a Goncourt fivérekkel, Daudet-val és a fiatal, írói útján akkor induló Maupassant-nal.
Mindnyájan figyeltek egymás alkotótevékenységére, jó hatással voltak egymásra.
Turgenyevet egyelőre mint egyéni hangú, szép stílusú és kitűnő megfigyelő novellistát vették tudomásul. Az „Egy vadász feljegyzései"-t és az újabb franciául megjelent novellákat mindnyájan jól ismerték. A később oly híres regények még csak készülődtek, majd az ötvenes és hatvanas években határozták meg végérvényes helyét a prózairodalomban. Dolgoznia azonban mindig kellett, mert hazulról már rég nem küldtek pénzt a „rossz útra tért" fiúnak. Az újságok azonban szívesen látták mindig érdekes cikkeit. Ezeket persze eleve franciául írta, vagy ha külföldön, főleg németek közt járt, ugyanolyan biztonságosan fogalmazott németül. Közben ugyanis tartózkodott egy ideig Baden-Badenben, majd hosszabb-rövidebb ideig Bécsben, Rómában, Londonban. Általában nők, nemritkán színésznők kedvéért. Mert gyakran irt színdarabokat.
Gustave Flaubert (1821-1880)
1857-ben, alig fél éven belül előbb egy prózaírót, majd egy költőt állítottak Franciaországban büntetőbíróság elé, mert könyvükkel megsértették a jó erkölcsöket és a közszemérmet. A prózaírót Gustave Flaubert-nak hívták, a költőt Charles Baudelaire-nak. A bíróság mindkettőjük könyvét kárhoztatta és megbélyegezte. Azután nemsokára már az előbbinek megjelenésével jelölték a modern regényirodalom kezdetét, az utóbbival a modern költészetét.
Charles Baudelaire (1821-1867)
Mi volt Flaubert bűne? Az, hogy hidegen, tárgyilagosan (és a sivár témával meghökkentően ellentétes, zengően szavalható stílusban) elmondotta, hogy a nyomasztóan kicsinyes vidéki polgárok körében egy orvos felesége - bizonyos Bovaryné - romantikus ábrándjai között nem bírja elviselni az élet kisszerűségét, de nincs egyéb útja a kitöréshez, mint hogy megcsalja férjét, két ízben is. De felismeri, hogy szeretői ugyanolyan szürkén kisszerűek, mint a férje vagy a szomszédok. Kiürült lélekkel, lehetetlenné válva önmaga és mások előtt, öngyilkos lesz. - Hát ez volt a nagy erkölcstelenség
Émile Zola (1840-1902)
Az olvasó embereknek a naturalizmus szó Zolát jelenti, és Zola nevéről mindenekelőtt a naturalizmus fogalma rémlik fel.
Alphonse Daudet ( 1840-1897)
Ő maga is úgy hitte és vallotta, hogy naturalista író. Ezt jóbarátai, a naturalista regényírók mesterei és eszményképei - Flaubert, Zola, A Goncourt fivérek - is így vélték és mondották.
GUY DE MAUPASSANT( 1850- 1893)
Flaubert-nak volt egy ifjúkori szerelme, afféle ábrándos, költői, reménytelen szerelem, amely azzal végződött, hogy a leány máshoz ment férjhez, egy bizonyos Maupassant nevű köztisztviselőhöz. A sors azután úgy hozta, hogy Maupassant úr is, felesége is fiatalon meghalt, egy árva fiút hagyva maguk után. Az agglegény Flaubert pedig ettől kezdve gondoskodott a magára maradt gyermekről, fogadott fiának tekintette, s igyekezett művelt embert nevelni belőle. Ámde hamarosan felismerte, hogy a serdülő fiút nemcsak a tanulnivalók érdeklik, hanem igazi írói tehetség is gyanítható benne. Márpedig irodalomhoz és írói tehetséghez aligha értett valaki is jobban, mint Flaubert. Elhatározta hát, hogy módszeresen íróvá neveli az ifjú Guy de Maupassant-t.
Turgenyevnek először a „Rugyin" jelent meg 1858-ban. Címadó hőse a XIX. század derekán az az ismert típus, amelyet Puskin Anyeginje óta „fölösleges ember"-nek nevez a kritika. Sikerkönyv volt minden nyelven. Két évvel később azonban napvilágot látott a fő mű, a regényirodalom egyik legfontosabb alkotása: az „Apákés fiúk". A nemzedékek szükségszerű ellentéteinek, az ellentétes magatartások típusainak felejthetetlen rajza. Olyan nemzetközi siker volt, hogy minden nemzetben az apák is, a fiúk is megsértődtek, de be kellett látni, hogy úgy igaz, ahogy itt írva vagyon. Főhőse, Bazarova mindent tagadó, becsületes, de elviselhetetlen fiatalember.
Az „Apák és fiúk" világsikerétől Turgenyev élő klasszikusnak számított. Most már haza-haza is látogatott Oroszországba. Az otthoni legnagyobbak mesterüknek tekintették. Tolsztoj és Dosztojevszkij mellett a sihederkorból éppen kinövő Csehov is az ő novelláit akarta utolérni. —
Mégsem maradt otthon.Mindig orosznak tudta magát, olyan orosznak, aki Franciaországban érzi otthon magát. Már rég földbirtoka volt Párizs közelében. Oda tért haza meghalni. Tudta, hogy hátgerincrákja van. Egyre többet feküdt ágyban. És itt is saját birtokon, egy Bonivar nevű faluban, amelyet régóta otthonának tudott, 65 éves korában meghalt.
Életműve semmit sem avult. Az „Apák és fiúk" máig is a regényirodalom egyik legmagasabb csúcsának számít mindenütt, ahol olvasnak regényeket
