Sikeres hetet kívánok, Mindenkinek! .......................................................................................................................................
Tóth Árpád
ÁLARCOSAN
Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg? Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám, A világ minden fényét s melegét Szórva adnám.
Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat. Ibolyákkal a téli Riviérát. Vagy legalább egy-egy dús, összebújt, Boldog órát.
De most oly nehéz. Most egy sugarat Se tudok hazudni, se lopni. Vergődő és fénytelen harcokon El kell kopni.
Az Antikrisztus napjai ezek, Csillog a világ szörnyű arany-szennye. Röhögő senkik, balkörmű gazok Szállnak mennybe.
S én lent vergődöm, és nem tudja más, Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek. De légy türelmes. Jön még ideje Szebb zenéknek.
Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet, Váró révem, virágos menedékem. Most álarc van rajtam, zord és hideg, De letépem,
Vagy szelíden, míg elfutja a könny, Öledbe hajló arcomról lemállik, S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden Mindhalálig.
Szép, jó reggelt kívánok!:-) .............................................
Petőfi Sándor
Kérdezd: szeretlek-e?
Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy Szeretlek, mert ezt mondhatom; De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek? Mert én azt magam sem tudom! Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem, De milyen mély? nem tudja senki sem.
Mondhatnék esküt, hosszu és nagy esküt, Az ég felé tartván kezem, Hogy szívem minden dobbanása érted És egyedűl érted leszen, Hogy öröklámpa benne a hüség, Mely még ott lenn a föld alatt is ég.
S mondhatnék átkot, hosszu és nagy átkot, Mely, mint a villám, érjen el, S égesse, tépje lelkemet legmélyebb Pokolba mártott körmivel, Ha elfeledlek téged, kedvesem, Sőt ha rólad csak megfeledkezem.
Nem mondok esküt és átkot. Jaj annak, Jaj, akit ez tart vissza csak. Én eskü s átok nélkül is örökre Lelkem lelkében tartalak, Ott fogsz te állni magas-fényesen, Mint a tejút a legmagasb egen.
S örök hűségem, oh ez a hüség is Még a te érdemed csupán; Hogy szerethetne mást többé, akit te Megszeretél, dicső leány? Ki egyszer már a mennybe szállt vala, Nem látja azt a föld többé soha!
Minden szürkül, fakul Hull a hajunk. Az almák nem olyan pirosak, mint tegnap, a füvek zöldje nem izzik úgy, mint tegnapelőtt. Mai mosolyunk hűltebb, sötétebb, fakóbb: ijedt és szomorú utánzata a régieknek. A szavak napról napra üszkösebbek. A szerelem karja tágul, ernyed, lankad, elenged... Mi lesz ebből, kedvesem? Éjszaka? Fekete csönd? Hideg ború? Vagy kihamvadó utakon át jutunk örökmosolyú, fényesen izzó, boldog mezőkre?
Féltelek ezt meg kell értened csak azt lehet akit az ember nagyon szeret féltelek ezt meg kell értened mert ez okoz még néha köztünk haragos perceket
Refr.: Nem adlak másnak Nekem rendelt az élet Nem adlak másnak, Ha kell harcolok érted S ha néha lenne még Köztünk bármikor is ellentét A sorsunk összeforrt Azt nem is tépi semmi szét.
Én félre dobtam Látod a büszkeséget "Haragszom rád"-ot Minek játsszam véled Karomba zárlak és Többé el nem bocsátlak Sokat ígér nekem Ez a tiszta szerelem Mert így az élet Olyan nagyszerű és szép lett Hát a földkerekén Senkinek nem adlak én.
lesz-e megnyugvás enyhülő fátum lesz-e lesz-e ház terasz vörösbor naplemente nagy társaságban békülékeny este szelíden száll-e hangoktól zsongó kertre hol a vénülő kerti székek hátát reccsentve feszítő vendégek emlék könnyű füstjét fújják a tinta égre s lesz-e majd csönd ha elszéledtek végre s mi ketten megint magunk maradtunk lesz-e széles mély csönd amint kezedre ráteszem kezem szélesebb mint a víz és mélyebb mint a tágas völgy alattunk mikor testedhez ismét megérkezem lesz-e még ágy mi nem csikorgó tagjainkat gyötri de benne testünk ringása könnyeden lebeg meglesz-e még az íves szép vonal a csípő fölötti amivel most ajándékozom meg kezed - ha majd végképp öregség kútjába estünk alabástrom elefántcsont vagy sárga márvány lesz testünk mit látunk majd az ágyban izzadtan egymásra lesve vajon miféle anyagból van két szép öreg szerelmes ember teste
szerelemmel
úgy, mint király a koronáját, szegény a kenyerét
szeretlek úgy, hogy beteg és szomorú vagyok tőle
s óvnám magam, ha lehetnék még valaki nélküled.
Én vagyok az árnyék és te a fény, vagy fordítva
tán
két karom kitárom feléd s íme a kör bezárul
és benne állsz akkor is, ha talpig kívülmaradtál
halk nevetésedre emlékszem tengereken túlról."
Te, akinek annyi szived van, Ahányat lelked megteremt, Aki színes kaméleonként Varázsolsz multat és jelent, Kinek a szín fényes világod, Melyet lánglelked áthevít - Ki tudnád-e vajon nevetni Egy bús poéta könnyeit?...
Ki tudnád-e vajon nevetni, Mert úgy imád, mert úgy szeret, Ahogy nem a színpadon szoktak, Vagy az életben - emberek; Hogy szép lelked teremtő lángját Úgy nem áhítja senki más; Hogy szerelmét el nem rabolná Sem távolság, sem megszokás.
Te, aki már ezer élet közt Osztottad szét a lelkedet, Elképzeled, hogy egy egész szív Mást nem, csak tégedet szeret. Hogy azt, ki a festett világban Elvesztette önnönmagát - Egy bús poéta úgy imádja, Mint az igazság angyalát...
Elhiszed-e egy ismeretlen, Álmot szövő költő szavát? Elolvasod szívéből vérző, Szerelmes, bánatos dalát? Meg fogod-e szíved kérdezni, Vajon szeretni tud-e még, Vagy trubadurod megsajnálni Lelkednek kegy gyanánt elég?...
Szívem szorul a félelemtől S megrendül a kétség alatt, Hogy szeretni csak színpadon tudsz S magadnak élned nem szabad. Hogy szíved e rajongó álmon Csak gúnyolódik, csak nevet... - Még nem érzéd szivem szerelmét, Már itt a vég... Isten veled!...
