Sziasztok, tudja valaki az ún. rendezett homályállapot angol nevét, hogy tudjak róla olvasni a neten? Magyarul összesen 2 találat van, mindkettő elintézi 2 sorban. Amit eddig össze tudtam róla bogarászni (könyvekből, stb.), hogy benzodiazepinektől (pl. Rivotril) fordul elő az emberek igen kis részénél, mármint ha nyugtatóként használják. Nagyobb dózisban epilepszia kezelésére adják, és a rendezett homályállapot természetes előfordulása pont az epilepsziás roham utáni időszak. Hogy ezek hogyan kapcsolódnak össze, azt egyelőre nem értem.
Maga az állapot egyébként hátborzongató, én többet ilyen alattomos szart biztosan nem szedek be. Kifelé teljesen normálisnak tűnsz, és az a baj, hogy befelé is, csak nem vagy önmagad egyáltalán, mondasz és teszel dolgokat, amikért később ugyanúgy megfizetsz, mintha "te" tetted volna (nyilván a környezet nem lát rajtad semmit, de elhinni is nehezen tudja). S a legjobb az egészben az, hogy a homályidőszakra (ami 2-3 nap is lehet) teljes amnéziád lesz utólag.
Ha valaki válaszol, e-mail-ben is tegye meg a kedvemért, mert nem szeretném elszalasztani.
Egyetértek Veled. Viszont társat találnia 65 évesen nem könnyű. Még fiatalabb korban sem. Sajnos az egész életét átdolgozta, a két gyereke mindennél előbb volt nála. A testvérem sajnos nem értékelte ezeket a dolgokat, nem foglalkozik vele. Egy életet valóban nem orvosi segítséggel kell megoldani, de ez a probléma ugyanúgy megmarad. Attól még kórházba kerül, katasztrofális körülmények közé. Legalább ezen szeretnék változtatni, csak létezik olyan kórház, ahol ilyen tipusú problémákat kezelnek, és fordulnatunk oda, ha Anyu úgy érzi orvosi segítségre van szükség.
Nem. Ez kb. 1999.-ben kezdődött. Az avásproblémák a válás óta megvannak, azóta altatókokkal alszik el. Nagyon szeretnék segíteni neki valahogy, hiszen dolgozik, igényes, korához képest aktív, magára nagyon ad és igazi anyuka.
Sziasztok,ma jelentkeztem be először és sajnos komoly gondom van. Az édesanyámról van szó, aki 2-3 évente bekerül az OPNI-ba, bennt van egy-két hétig, rendbejön,?? majd ismét kórház,ez így megy.... Tud-e valaki olyan orvost, kórházat ajánlani, ahol esetleg nemcsak siralmas körülmények között altatják, nyugtatózzák a betegeket hanem kezelik sőt gyógyítják is őket?
Amúgy az anyu alvásproblémákkal küzd, skizofréniát állapítottak meg az orvosok,(szerintük nagyon "enyhe") Anyu nagyon együttműködő, ha érzi hogy kezd nem jól lenni,(ez van 2-3 évente) máris szól hogy fel kéne menni a kórházba.Már harmadszor csináljuk ezt végig, de nem hiszem hogy ez lenne a normális megoldás, hogy ennek így kéne maradnia. A kerületi orvos is csak altatókat ír fel, az OPNI-ban uralkodó viszonyokról már nem is beszélnék inkább... Ott csak még jobban kikészül az ember.Ha valaki ebben a témában tud segíteni, az jó lenne, mert az eddig meglévő lehetőségek közül megoldást még nem találtam.
Igen, az öngyilkosság szempontjából nem a mély depresszió a legkritikusabb időszak, hanem amikor kezd oldódni a depresszió, múlik a bénultság de még megvan a depressziós világlátás, a reménytelenség érzése. Ez a depresszió mindenféle kezelésénél így van, beleértve a pszichoterápiát.
"Tehát az illető feltehetően nem a Prozac miatt lett öngyilkos, hanem ELLENÉRE. "
Erre azért ne vegyél mérget!
Suicid veszély: a fluoxetin antidepresszív hatása, akárcsak egyéb antidepresszívumok esetén, csak hetek alatt fejlődik ki, ezért a kezelés kezdeti szakaszában a depressziós betegek szoros ellenőrzést igényelnek. Az öngyilkossági kísérlet a depresszió egyik súlyos, velejáró veszélye. A szuicid késztetés a szignifikáns remisszió eléréséig is fennállhat. A depresszió kezeléseinek során szerzett általános klinikai tapasztalat szerint a gyógyulás kezdeti stádiumában a szuicidum kockázata fokozódhat.
legolcsobb kivéve az anaesztest. De hatékonyságáról nagyon eltérő a vélemény mert nem tudni kinél mit tesz.Mondjuk egy ismerősön probálták de maradt olyan amilyen volt ill. az emlékezete az sérült.
legalábbis nem dicsekszenek vele. Egy beteget egyszer csak elvisznek, ki tudja, hova, aztán előkerül. Az a beteg dicsekszik vele, akinek használt, nem az orvosok.
Azt hittem ma már nincsen elektrosokk.Van egy gyerekkori barátom, aki ha bekerül nehezen a pszichiátriára ( mert nem vihetik,ha nem akar menni ) megtagadhatja az injekciós kezelést, ami pedig egyedül segítene neki.Régen lefogták és beadták,így évente 3-4 alkalommal helyrepofozva úgy-ahogy, de rendben volt.Ma meg otthon ül és maga elé néz.
Apám is ilyen volt, én is ilyen vagyok. Példák: apám ment a bótba, rendszeresen elfelejtett befordulni a sarkon, annyira gondolataiba volt temetkezve (megerőltető szellemi munkát végzett)
Én elindulok a szobából a konyhába, és útközben (kb. 7 m) elfelejtem, hogy mit is kéne ott csinálnom.
Legutóbbi esetem: mivel elfelejtettem letépkedni a kifüggesztett naptár lapjait, erős meggyőződésem volt, hogy június van, ezért lemondtam a júniusra bejegyzett orvost.
Sziasztok. Ez nem lesz rövid írás. De muszáj megtennem. Talán valaki tud nekem okosat mondani. Legalábbis reménykedem benne...
Barátnőmmel 2004 nyarán ismerkedtünk meg, és november végén már meg is fogant a gyerekünk. Hirtelen jött baba tehát, de nem számított, mert szerettük egymást, és mind a ketten tulajdonképpen akartuk. Igaz, depressziós volt, soha nem mentünk sehova, még csak sétálni, moziba, vacsorázni sem. Csak otthon kuksoltunk. Ráadásul kényszerbeteg is, ami azt jelentette, hogy naponta ezernyi őrültséget csinált velem. Kérdezgetett ötvenszer ugyanarról, állandóan azzal vádolt, hogy van valakim. Van egy másik telefonom, elásva a kertben a homokozóban, és biztosan onnan hívogatom a másik ”nőmet”. Zagyvaság volt az egész, persze. És még sok ilyen volt. Aztán kiderült, hogy terhes, de akkor már annyira gáz volt a kapcsolatunk, hogy én egyszer felvetettem, talán nem kéne megtartani. Ő persze ragaszkodott hozzá, megértettem. Azonban nem sokkal később elüldözött magától. Látni sem akart, amit akkor azért értettem meg, mert a terhesség-tudattól ismét súlyos depressziós szakasz jött az életében. A 9 hónap alatt talán ha négyszer találkoztunk, de naponta ötvenszer ugyanúgy felhívott. Kikészültem. Nem lehettem vele, nem érezhettem a gyermekemet a hasában, és még ki voltam téve a szeszélyeinek, hülyeségeinek. Aztán megszületett a kisfiúnk, bent voltam a szülésnél, és onnantól kezdve a barátnőm megváltozott. Abszolút normálisan viselkedett, velem akart lenni, szeretett nagyon, ki is mutatta, ráadásul összeköltöztünk ismét, nem kényszerezett, megszűnt a depresszió. Két hónapig tartott ez az állapot, aztán kezdte újra féltékenységi kényszert, és minden ok nélkül azzal vádolt, hogy én megcsalom őt. Meg azt hajtogatta naphosszat (miközben egyébként minden rendben lehetett volna...), hogy semmi sem utál jobban a hazugságnál és a hűtlenségnél. Szóval, kényszerek, őrültségek, idegeskedés, veszekedés. Mindezt a baba feje felett, sajnos... Aztán szép lassan csökkentek a kényszerek, viszont beleesett a szülés utáni depresszióba. Napról napra, hétről hétre és hónapról hónapra rosszabb lett. Orvostól orvosig vittem, százféle gyógyszert kipróbáltunk (egyébként akkor már 13 éve kezelték sima depresszióval). A gyereknek sem tudott már örülni, nem tudta kivinni sétálni, csak feküdt az ágyban, és persze megintcsak nem mentünk sehova. A nagymamával közösen láttuk el a babát. Én etettem, vittem levegőre, bevásároltam, közben dolgoztam, és foglalkoztam a barátnőmmel, próbáltam neki segíteni. Hiába, mert ez év februárjában öngyilkosságot kísérelt meg. Bevett egy csomó gyógyszert, és ivott rá. Szerencsére a mentők időben kiértek, és rendbe tették. Ekkor került az Országos Neurológiai és Pszichiátriai intézetbe (előtte már feküdt egy hónapig egy másik klinikán, de ott semmit nem javult az állapota, mert csak sima depresszióval kezelték). Az ONP-ben majdnem négy hónapig feküdt. Az első hetek alatt nagy változás nem történt, de nem is rosszabbodott. A jó hír az volt viszont, hogy az orvosok végre több, mint tíz év után rájöttek, hogy nem sima depressziója van, hanem mániás depressziója! Ami ugyebár merőben más kezelést, gyógyszereket igényel. Van nála azon kívül személyiség zavar, infantilizmus (34 éves lesz, én 26 vagyok), meg egyáltalán: valahogy semmit sem képes úgy csinálni, ahogy az ”normális” lenne. Mintha nem ebben a világban élne. Ami fekete, azt ő fehérnek látja, és ami fehér, azt meg feketének. Gyakorlatilag ez szó szerint így van. Na, folytatom a végkifejlettel. Szóval, a barátnőm egyre jobban lett, újra tudott mosolyogni, örülni a babának, tetszett neki a napsütés, szóval mindaz, amiben már régóta nem lelte örömét. Szexuális kapcsolat ekkor már 1.5 éve nem volt köztünk, amit én szintén elfogadtam, mert tudtam, a gyógyszerek, a depi miatt nincs libidója. Egy hónnappal ezelőtt hoztam ki a kórházból - hazaengedték, mert újra képesnek tűnt visszailleszkedni a hétköznapokba. Otthon volt már két hete, amikor kiderült (megéreztem, aztán megbizonyosodtam róla), hogy a kórházban összejött egy 20 éves, alkoloholista, depressziós, személyiség zavaros fiúval. Tökéletesen abszurd. Miközben én két éven mindent megtettem érte, mindenben számíthatott rám, a gyermeke apja voltam, ő egy 13 évvel fiatalabb, szintén teljesen beteg, az önálló életre az orvosok szerint alkalmatlan valakivel megcsal. A megcsalás kimerült abban, hogy csókolóztak, ölelkeztek a kórházban, de mindezte heteken át, naphosszat. Felfoghatnám utólag kórházi flörtnek, egyfajta önigazolásnak (lám, még én is nő vagyok, tetszem még másoknak is, ssza kellett mennie egy kontrollra, és ott a kórházban újra megtörtént a csók kelvégre mindig ilyen volt...), ha lezárja, amint kijött a kórházból. De egészen addig, amíg nem jöttem rá, hívogatta minden nap, írt neki sms-t, mondta neki többször, hogy szereti, meg, hogy hiányzik neki, és remeg a gyomra, ha rágondol. Megjegyzem, amikor mi megismerkedtünk, ugyanezeket mondta nekem is, és ugyanígy viselkedett velem is (eleinte normálisnak tűnt). Miközben nekem arról beszélt folyamatosan, másfél éven keresztül, hogy legyek még türelemmel, tartsak ki mellette, mert szeret, és amint képes lesz rá, visszaadja mindazt a szeretet, amit ő kapott tőlem. És amikor végre jobban lett, és képes lett volna, másnak, egy 20 éves alkoholistának adta a csókjait, s nem nekem. Otthonról meg, miközben én dolgoztam, és örültem, hogy végre otthon van, folyamatosan hívogatta. Aztán két hét múlva viözöttük. Ezen a napon tudtam meg, de az most végülis mindegy, miként jöttem rá. Először tagadott mindent, aztán bevallotta. Többször megütöttem, ezt utólag nagyon sajnálom, de olyan elkeseredés lett úrr rajtam, amit nem tudtam kontrollálni. Másnap reggel elköltöztem. Ott hagytam magam mögött két borzalmas évet, a csodálatos kisfiamat, a nőt, akit feltétel nélkül szerettem úgy, hogy gyakorlatilag nem kaptam vissza semmit. Sőt, hazudott, és megcsalt, érzelmileg, testileg. Én ezt annak veszem. Utólag mellébeszél. Azt mondja, nem tudja miért csinálta, meg, hogy nem szerette, csak úgy mondta neki. Aha. Persze, hogy hazudik. Mindez három hete történt. Azóta mindennap egyszer (csak egyszer, nem ötvenszer) felhív, elmondja, szeret engem, velem akar lenni, itt van mi kis családunk, és bocsássak meg, és úgy szeretne engem megölelni, megcsókolni, hozzám bújni. Miközben mindezt egyáltalán nem csinálta a másfél év alatt, kivéve azokat a napokat, amikor már teljesen belefáradtam mindenbe, és elakartam hagyni. Na, ezeken a napokon mindig hozzámbújt, csókolt, ölelt. Fél napig tartott ez az odaadás, aztán megint hetekig, a következő kifakadásomig semmi. Ez így zajlott két éven át... De amit most tett, ezt nem tudom megbocsátani neki. Képtelenség. Mert az első alkalommal, hogy jobban érezte magát, megcsalt. Az ELSŐ ALKALOMMAL, amint kijött a depresszióból! És mert ő kezdeményezett (igen, ő szedte fel a fiút), mert többször csókolózott vele, miközben velem nem, mert mondta neki, hogy szereti (utólag bagatelizálja ezt: azt mondja, hogy nem gondolta komolyan, és azt CSAK ÚGY mondta, hogy szereti...), mert nem zárta le, mint egy kórházi, ártalmatlan flörtöt. Mert otthonról is hívogatta, és mert hazudott, többször, sokat, durvát, és mert képes volt ezt velem megtenni azok után, hogy én MINDENT megtettem érte, és tényleg feltétel nélkül szerettem, miközben ő csak gyötört engem (a betegsége miatt, akarva, akaratlanul, az itt most lényegtelen), ráadásul van egy kisgyerekünk, aki még nincs egy éves. Mindezek ellenére megcsalt. HOGY LEHETSÉGES EZ?
Ennyi. Nem tudok magammal mit kezdeni. Nem kapok választ a kérdéseimre, hogy miért tette, miért csinálta. Nem értem, hogy szerethetett bele másba, miközben én két éve a támasza volt. Nem értem, miért hazudott, amikor ezt utálja a legjobban. Nem értem, miért nem engem csókolt, hiszen azt ígérte, amint jobban lesz, mindent visszaad. Sok mindent magyarázhatunk a betegségével. De erre nincs olyan feleletem, ami megállná a helyét. A két év alatt szinte csak boldogtalan, ideges voltam mellette. Néhány szép órára tudok visszaemlékezni a két évből. A többi.... Mégis vele maradtam, mert szerettem. És most is szeretem, de a csalódásom, a fájdalmam olyan mértékű, ami felülírja az én pozitív érzéseimet. Mert megcsalt. Érzelmileg, testileg, és ilyen körülmények között.
Utóirat: A volt barátnőmnek eddig egyetlen párkapcsolata sem működött normálisan. Mindenkinél voltak hosszabb-rövidebb szexuális problémák, és mindenkit gyötört az eszement kényszereivel, a kóros féltékenységével, illetve minden barátját azzal vádolta, hogy hazudik, és megcsalja őt. Közben pedig mindig ő volt a hűtlen, és ő hazudott. Akárcsak az én esetemben. A (volt) barátnőm mostanra kijött a depresszióból. Hosszú küzdelem volt, de kijött belőle. Ellátja a gyereket, elmegy magától vásárolni, újra csinosan öltözködik, ad magára, lefogyott, intézi a dolgokat. És pont most csalt meg, pont most szakítottunk. Amikor talán lett volna esélyünk arra, hogy végre rendbe tegyük a kapcsolatunkat, és végre én is boldog legyek mellette, és ő is boldog legyen mellettem...
Szerintem írd be a problémádat a lelki bajok –hoz, (az a topik jobban pörög) talán oda is illik és hátha tud vki segíteni és mond Neked valami okosat, ha már én nem tudtam. :)))
(én is kíváncsi vagyok mi lehet a szétszórtság, feledékenység oka)
Azért az kemény volt, amikor rázártam az alvó páromra az ajtót, a kulcsot meg elvittem.
Most a tőle kapott ajándék táskát (nem lehetett olcsó) hagytam el, meg égve hagyom a lámpát a lakás különböző pontjain, stb. Cetlizéssel próbálkozott, szerte a lakásban cetlik voltak, hogy mit ne felejtsek el. Nem jött be, elfelejtettem elolvasni :-)
Most röhögök rajta, de azért durva szokott lenni. Épp merengek valami aktuális problémámon és akkor a külvilág megszűnik. Nem kéne, hogy így legyen.
Annyira nem vészes a párom csak most a depressziója miatt minden tünete felerősödött amúgy én se vagyok könnyű eset a szociális fóbiámmal de ahogy mondják zsák a foltját... :)
A reflux-odat szinte tudtam, páromnak is az van.
Ne haragudj szakembert nem tudok javasolni, elég összetett a problémád ezáltal nem biztos hogy egy(féle) orvosra tartozik. De az mindenképp nagyon jó hozzáállás hogy a probléma gyökerét (okokat) keresed és nem bogyókat szedsz össze-vissza.
Kiváncsi vagyok mások mit javasolnak neked én is „fülelni” fogok.
Csak ilyen aranyos általános bla bla dolgokat tudnék hirtelen mondani (amit talán már jól tudsz) hogy reflux-szal tényleg figyelj oda a táplálkozásodra (még azt a reggeli kv-t is el kéne hagyni) szénsavas ital, fűszeres étel no more.
Alvás magasított párnán és hogy fogadd el önmagad, próbálj lazítani hogy ne legyél feszült, sportolj sokat, legyél a szabadba, fáraszd ki magad fizikailag is ne csak szellemileg... Nem folytatom. :)
Azért ha a párom kigyógyul a nyavajáiból megírom a receptet. :)
Ja, tulajdonképpen azért írtam ide, hátha belebotlok hasonló emberekbe, és tán egy valaki tud majd javasolni egy igazán jó szakembert, vagy vannak esetleg praktikus tanácsai (és nem olyanok, hogy pl. varrjam a bőröm alá az igazolványaimat, stb.)
Először is részvétem, nem nehet egyszerű dolgod a pároddal :- Az én párom is sokszor kiakad (hozzáteszem, jogosan).
Mindig is szétszórt voltam, gyerek koromban a nyakamban kellett hordanom a kulcsomat. Egyébként a 6 éves kisfiam is sokszor szétszórt. Biztos örökletes (???).
Szóval általános, de amúgy nehezen is bírom a stresszt.
30 éves vagyok és a gyógyszert kb fél éven át szedtem, majd úgy gondoltam, hogy a magánéletemben minden okés, jól is vagyok, minek szedjem? hát nem lett igazam, mindegy. Januárban hagyam abba, 3 napig keményen szédültem (méghogy nem alakul ki függöség...). A gyomromra szedek ezt-azt (reflux).
Alvászavarom azt jelenti, hogy órákig tart, mire képes vagyok elaludni (reggel iszom utoljára kávét, nem teázom, nem kólázom, nem Red Bullozom, stb.) és utána sokszor felriadok, és nehezen alszom vissza. 8-10 óra ágyban töltött idő után úgy kelek fel, mintha csak pár órát aludtam volna. Ahhoz, hogy kialudhassam magam, tulajdonképpen fél napot ágyban kell töltenem, ami a mai világban nem nagyon lehetséges. Ez egyébként gyógyszer szedése alatt sokkal jobb volt, de akkor sem akarok visszatérni rá. Az okokat szeretném inkább megszűntetni. .
Húúú Te nem az én párom vagy? Dettó ezek a tünetei?
Ha kapásból nem is tudok segíteni azért kérdezhetek párat? (hátha rájövünk menet közben mi a gond) :))
Mi jelentkezett először, szétszórtság v. pszichés zavarok? Szétszórtság úgy általában igaz rád csak most súlyosbodott?
Fontos lehet h. hány éves vagy de nem akarok személyeskedni!
A gyógyszert pontosan meddig szedted mikor hagytad abba? Emésztőszervi problémádra külön nem szedsz semmit?
Alvászavar miben merül ki?
Még sokat tudnék kérdezni, bocs ha ez is sok volt, de nagyon érdekel a téma mert párom egy az egyben ilyen.
Ha nem akarsz ide válaszolni írhatok privátban is.
Súlyos problémával küzdök. Szakemberrel még nem tárgyaltam a dologról, bár már más dolog miatt jártam pszichológusnál (alvászavarok, pszichoszomatikus emésztőszervi megbetegedések, feszültség, konfliktusok kerülése). Akkor Seropramot kaptam (nagy-nagy győzködésre belementem), segített is az első 3 problémán. Mostmár önkényesen letettem a gyógyszert, részben vissza is tértek a tünetek, de nem ez a legfőbb baj.
Amikor szakembernél jártam, azért nem hozakodtam elő a problémával, mert azt hittem, ez nem olyan nagy gond, hogy foglalkozni kellene vele. De az utóbbi időben kicsit elgondolkodtam, hogy mi miért lehet.
Szóval rendkívüli módon szórakozott vagyok
Elfelejtek ezt-azt: bezárni az ajtót, mobiltelefont magammal vinni, elfelejteni egy találkozót, stb. És ami a legkomolyabb, hogy elhagyok ezt-azt.
Tegnap pl. a táskámat. 10000 Ft+összes irat.
Munkámban eddig nem nagyon okozott problémát, pedig szellemi munkát végzek, nagy koncentráció szükséglettel. Csak néha van gondom, egyszer volt, hogy emiatt kirúgtak.
Átmentem a piroson autóval, mert nem vettem észre a lámpát. 300000 Ft kár.
csak bocsánatot szeretnék kérni, a másik topic-ban mikor bántottalak, kicsit túllőttem a célon; elhiszem, hogy csak a jó szándék vezérel(t), és csak segíteni szerettél volna.
