Izgalmas téma, sok-sok képpel tálalva. Szinte minden jöhet, ami tudományos. Hatti, szumír, urartui kapcsolatok, etruszk--magyar rokonság, a Villanova-kérdés, és így tovább...
"a magistratusok egyik etruszk eredetű kategorizálási módja volt a curules és non curules felosztás a régi Rómában (az előbbiek közé tartozott a consul, a praetor, a censor, valamint az aedilis curulis, ezek mindannyian elefántcsonttal berakott díszes, hordozható széken ücsöröghettek hivatali idejükben, magukkal vihették azt, a későbbi Árpád-kori magyar királyi tanács tagjaihoz hasonlóan)"
Szlávik: „Trónszékből hivatali szék: A consulok, illetve praetorok mellett díszes hivatali szék illette meg a hivatali hatalommal (a katonai vonatkozású intézkedések terén egyáltalán nem érvényesülő potestasszal) rendelkező aedilis curulisokat is. Ők városrendészeti feladatokkal, a gabonaellátás, illetve a szegényebb néprétegeknek járó gabonaosztás lebonyolításával és ellenőrzésével, továbbá az évente ismétlődő ünnepi játékok rendezésével és felügyeletével voltak megbízva. A nekik kijáró díszes ülőalkalmatosság ugyancsak etruszk eredetű: a hagyomány szerint az etruszk királyoktól átvett trónszék egyszerűsített változata. Háta és karfája nem volt, ívelt, összecsukható lábait elefántcsont borítás fedte. Könnyen szállítható, szinte bárhol felállítható volt: törvényszéki tárgyalásokon és népgyűléseken, a sorozások alkalmával vagy a szenátusban való elnökléskor. Szemben a királyi trónszékkel, nem lehetett hosszabb időn át hanyag testtartásban ülni vagy gőgösen elheverni benne, hiszen nem volt kényelmes bútordarab. Így a benne helyet foglalót mintegy arra ösztönözte, hogy gyorsan és hatékonyan intézze el a rábízott ügyeket. A fentebb felsorolt közjogi méltóságokat a szék nyomán curulisi magistratusoknakis nevezik. A tartományi helytartók, a proconsulok és a propraetorok mellett később más tisztségviselők is használták a széket.”
„A fascesfogalmától elválaszthatatlan az azt hordozó lictorok személye, akik fizetett közfeladatként, élethossziglan látták el megbízatásukat. A lictorok Rómában a polgárok tradicionális öltözetében, a togában jelentek meg, míg a hadra kelt seregnél katonai köpenyt viseltek. A lictorok alapvető feladatai közé tartozott az általuk kísért, közfeladatot ellátó főtisztségviselő rangjához illő fellépésének biztosítása. Ők kopogtattak be például abba a magánházba, melybe a magistratus hivatalos célból belépett, de ugyancsak lictorai biztosítottak szabad utat a főtisztségviselő számára a tömegen való áthaladása során. Alapvető feladataik körébe tartozott még a magistratustól elrendelt alkalmi jellegű intézkedések foganatosítása, vagy testi büntetések (pl. korbácsolás) végrehajtása. Intézkedési jogkörüknél fogva, a velük rendelkező magistratus utasítására, letartóztathatták és őrizetbe vehették a polgárokat is. A valószínűleg már az etruszk királyok kíséretében is megtalálható lictorok száma az általuk kísért tisztségviselő rangja szerint változott. Az államhatalmi tényezőnek minősülő tisztviselők az imperiummal felruházott consulok voltak. Őket elvben 12 lictor kísérhette. Rangban a consulok után következtek a praetorok. Nekik Rómában, a városban 2, a falakon kívül 6 lictor járt. A legerősebb hatalma a dictatornak volt: őt – a kezében összpontosuló főhatalom (summum imperium) tárgyiasult kifejeződéseként – 24 lictor illette meg. Lictorok kísérték a fontos állami kultuszt végző, az örökkön égő tűz táplálását ellátó Vesta-szüzeket is. A császári hatalom teokratikus jellegű átalakítására törekvő Domitianus uralkodásának (Kr. u. 81–96) idejétől 24 lictor kísérte a princepseket, akár a köztársasági Róma dictatorait. Rangjának megfelelő számú lictor illette meg a császári provinciák helytartóit, legátusait is.”
Szlávik Gábor: „A Rómában legfőbb államhatalmi szimbólumként használt vesszőnyaláb (fasces) etruszk eredetű. A hagyomány szerint a királyok korában hozták Rómába. (Ezt megerősíteni látszik egy, a Kr. e. 7. század végéről szármázó vetuloniai sírból előkerült miniatűr fasces– erősen oxidált – vasmodellje is.) A vörös bőrszíjakkal átkötött, rendszerint szil- vagy nyírfából készült, kb. 1,5 m hosszú vesszőnyaláb, a benne alkalomszerűen elhelyezett kétélű bárddal (securis), a legfőbb magistratusok hivatali és büntető hatalmának jelképe volt. A bárdot azonban csak a város megszentelt határán (pomoerium) kívül tűzethette be a vesszőnyalábba az erre jogosult magistratus. A bárdot a vesszők közé tűzető magistratus a korai köztársaság időszakában bárddal végrehajtott halálbüntetést is elrendelhetett1, különösen a hadra kelt seregben történt súlyos függelemsértés esetén. A halálbüntetést a fascest hordozó szabad, ám tisztségüket fizetésért ellátó hivatalszolgák, a lictorokhajtották végre, akik bal vállukon hordozták a fascest.”
"A többi keresztény jelkép eredetét ismerve nem meglepő, hogy az augurok csavart végű botja, a lituus a későbbi püspökök által használt pásztorbot előzményeként tűnik föl, amely a keresztények elképzelése szerint Isten nyájának a terelgetésére szolgált. A mitra közel-keleti átvétel, a stóla parthus – mi jöhet még?"
Szlávik Gábor (História 2003/5-6): "Teljes egészében bíborszövetből készült, aranyszálakkal hímzett tógát (toga picta vagy palmata) viseltek a köztársaság korában a diadalmenetet tartó hadvezérek, az ünnepi játékok vezetői, majd később a császárok is. A bíborköpeny kezdetben, az etruszk királyok idején (Kr. e. 753–510) a királyt illette meg. Azután a köztársaság korában egykor csak a legfőbb állami istenséget, a Capitoliumi Juppitert, s a diadalmenete napján egyfajta földi Juppiterré magasztosuló győztes hadvezért, a triumfáló imperatorokat illette meg. Később a bíborköpeny Iulius Caesar (Kr. e. 100–44), majd a római császárok reprezentatív öltözékévé vált. A császárkorban a legfőbb állami istenséget megillető bíboröltözék az államhatalom birtoklásának kizárólagos joggal felöltött jelévé: az uralkodói bíborrálett. A már az etruszk királyoktól is viselt bíboröltözék így a római császárság korának egyik jellegzetes tárgyi jelképévéemelkedve,a későbbi korok számára is az uralkodói hatalom egyik szimbólumává vált."
Megjegyezzük, hogy az augurok toga trabeát viseltek...
The Ager Vaticanus was a low, level region on the western bank of the Tiber River, and is believed to be the site of an ancient Etruscan village named Vaticum. The village vanished centuries before the earliest authentic history of Rome began, but the name stuck. The origins of its name are unknown; vates in Latin is “prophet” and vaticinatio is “prophecy,” but there is no evidence “Vatican” is anything more than a loan-word borrowed from the Etruscans.
Livius (I, 18): „egyhangúlag elhatározták, hogy a királyi rangot Numa Pompiliusra ruházzák. Elhívatták, és miként Romulus, aki jóslatot kért a város alapításához és kormányzásához, Numa is meghagyta, hogy kérjék ki az istenek tanácsát. Majd a jós – akinek attól fogva mindvégig megmaradt ez a hivatalos papi tisztsége – fölvezette a fellegvárba, és Numa ott arccal délnek fordulva, leült egy kőre. A jós, fejét beborítva, a király balján foglalt helyet, jobb kezében egy sima szárú görbe botot tartva, melynek lituus a neve. Ε helyről, ahonnét tekintetével a várost és környékét befoghatta, az istenekhez folyamodott, és keletről nyugatra ívet vonva kezével, elhatárolta az égtájakat, mondván, hogy »jobb felől dél, bal felől pedig észak«; szemben pedig, ameddig csak a szem ellát, egy képzeletbeli pontot jelölt meg. Majd baljába téve át a görbe botot, jobbját Numa fejére helyezte, s így imádkozott: »Juppiter Atya, ha isteni törvény, hogy ez a Numa Pompilius, kinek fejét érintem, Róma királya legyen, küldj nekünk nyilvánvaló jósjeleket, ama határok között, melyeket az imént megvontam.« Majd fölsorolta, hogy milyen jeleket szeretne kapni. Mihelyt az isten megküldte a jeleket, Numát kikiáltották királlyá, s ő lejött a jóslatkérés megszentelt helyéről.”
Livius akaratlanul is elismeri, hogy Róma kezdetben etruszk gyarmatváros volt, és az etruszkok hatalma vallási téren minden területre, így természetesen magára a helytartói hatalom jóváhagyására is korlátlanul kiterjedt...
R. S. P. Beekes: „It seems quite probable to me that the lituus, the crosier used by the Roman priests, isAnatolian (see e.g. Wainwright 1959, 210; cf. Haas 1991, Abb. 75, the Stormgod standing on an animal with his lituus over his shoulder).”
Az anatóliai viharistenek tartották a kezükben eredetileg egy állat hátán állva...
(Mededelingen van de Afdeling Letterkunde, Nieuwe Reeks, Deel 66 no. I, Deze Mededeling werd in verkorte vorm uitgesproken in de vergadering van de Afdeling
Letterkunde, gehouden op II februari 2002, Koninklijke Nederlandse Akademie van Wetenschappen, Amsterdam, 2003)
Ez a kőtáblára festett etruszk jelenet némelyek szerint két tanácskozó augurt ábrázol, azonban az egyikük által szorongatott bot nem emlékeztet a madárjósok csavart végű botjára, a lituusra
Az igaz, hogy az etruszk és a későbbi római ábrázolásokon a lituus inkább botocskaként vagy pálcaként s nem mint támasztékul is szolgáló bot szerepel, a közép- és újkorra viszont, úgy látszik, meghosszabbodott ez a vallási alkalmatosság. Cicero még úgy jellemezte: "incurvum et leviter a summo inflexum bacillum". A Vasárnapi Újság XXXIII. évfolyamának 44. számából (1886. 10. 31.) azonban megtudjuk, hogy Simor János hercegprímás pásztorbotja például már 187 cm hosszúságú volt (709. o.).
Faustus Cornelius Sullának, a dictator negyedik házasságából született fiának a denariusa Kr. e. 56-ból, rajta az augurok lituusával. Az auguri hivatal időben az első volt, amelyet Faustus viselt.
Ha jól látom, Angliában a szó a XV. századtól adatolt.
Middle English crocer 'crosier bearer', from Anglo-French crosser, from croce, crosse 'crosier', of Germanic origin; akin to Old English crycc 'crutch'. Vagyis inkább a 'mankó, (járó)bot' szóból eredhet. Az idős auguroknál a lituus valóban a járás segítését is szolgálta.
In some languages there is only one term, referring to this form, such as German Krummstab, Dutch kromstaf. Ném. krumm 'görbe', semmi köze a kereszthez.
Egyébként elég sok római pénzen feltűnik ez az etruszk papi kellék, Caesar, Pompeius Magnus, Octavianus és mások érméin is... A Római Biroalom területén mindenütt jól ismert volt.
A stólával kapcsolatban egyébként a parthus topik 2369. hsz.-ában idéztük Harmattát:
Kiemelt figyelmet érdemel a második álló alak bal vállán látható pánt. Harmatta ennek is külön fejezetet szentel.
A Hong-e Nouruzi-ihoz hasonló különös ruhadarabok más ábrázolásokon is feltűnnek az egykoron parthus uralom alatt állot térségben, s minden esetben valamely imádkozó vagy kultikus cselekményt végző személy – akár papkirály – viseleteként. A tenyérnyi széles, többnyire összecsavart textília elöl is, hátul is a ruházat alsó szegélyéig csüng le.
"Ezeknek az ábrázolásoknak az alapján az látszik legvalószínűbbnek, hogy ugyanolyan stólával állunk szemben, mint amilyet a katolikus papok a miseruha felett viselnek. Ez egy tenyérnyi széles díszes szalag, amely a papi joghatóság jelképe. Elképzelhető, hogy a katolikus papi stóla végső soron a párthus papok tárgyalt viseletére megy vissza" – írja Harmatta.
A lituus és a pásztorbot eredetét kutatva egyesek visszamennek a babiloni időkig: egy ábra a Kitto-féle Bibliai Enciklopédiából (vol. 1., p. 272.), illetve annak Illusztrált kommentárjaiból (vol. 4., p. 31.)
... mások egyenesen a neolitikumba: The crosier, a simple, repetitive motif, often evokes the first shepherds' crook and symbolizes the 'gentle' control of humans over animals (and in a wider sense, the 'political' power of human beings over other humans). The crosier symbol first appeared in the early Neolithic period. It was used in many civilizations (in Egypt or in ancient Rome for instance). In the Christian world, it led to the notions of 'Good Shepherd' and the bishop's crosier. Isolated crosiers are not frequent on Armorican megaliths. Most of the time, several were represented together, either back to back or one above the other (with reversed curves). This pattern was followed even in the most complicated decorations, where patterns were symmetrical (the slab of the Table-des-Marchands in Locmariaquer for instance). The elaborate association of the crosier and the axe motif is visible in old carvings like the ceiling of the Table-des-Marchands, but is not always clearly identifiable in later ones, like the 'beak' on top of the 'shield' on the Roudouallec menhir.
It is uncertain at what period use of the pastoral staff was introduced; but the evidence tends to show that it was about the 5th century, in Gaul or Spain. The pastoral staff was certainly in use in Gaul in the 6th century (Vita S. Caesar. Arelat. ii . 18), in Spain at least as early as the 7th, and in Ireland also in the 7th; in Italy, so far as the available evidence shows, its introduction was comparatively late. It had originally nothing of its present liturgical character; this was given to it in the post-Carolingian period . As regards the development of the form of the pastoral staff, there are four principal types: (1) staves with a simple crook, 4 2 the oldest form, which survived in Ireland until the 12th century; (2) staves with ball or knob at the top, a rare form which did not long survive as a pastoral staff; (3) staves with a horizontal crook, so-called Tau-staves, used especially by abbots and surviving until the 13th century; (4) staves with crook bent inwards . These last already appear in miniatures of the 9th century; from the 1th onwards they predominated; and in the 13th century they ousted all other forms.
Numa Pompiliust mint augurt jeleníti meg Lucius Pomponius Molo denariusa Kr. e. 97 tájáról: a mítikus uralkodó előtt állatáldozatot mutatnak be
Allard Pierson Museum, Amsterdam
A többi keresztény jelkép eredetét ismerve nem meglepő, hogy az augurok csavart végű botja, a lituus a későbbi püspökök által használt pásztorbot előzményeként tűnik föl, amely a keresztények elképzelése szerint Isten nyájának a terelgetésére szolgált. A mitra közel-keleti átvétel, a stóla parthus – mi jöhet még?
A feleségemmel a Fővám térről néztük a tüzijátékot, akkor még arrafelé laktunk. Amikor váratlanul elkezdett "nyugtalankodni" az időjárás, azonnal kinyitották a Corvinusnak az ajtaját, és a hirtelen kerekedő szél és a meginduló eső elől a tömeget beterelték. Nem vagyok egy hívő típus, de rögtön utána olyan élményben volt részem, mintha az utolsó ítéletet látnám: pillanatokon belül mint egy sárgás agyagfolyam mindent elborított odakint a felkevart por és ki tudja még, micsoda, amit a vihar magával sodort. Olyan elemi erejű szélfúvást én még életemben nem láttam. Egyszerűen csak annyit lehetett észlelni az ajtóból, hogy valami átláthatatlan dolog iszonyú erővel hömpölyög idakinn... Persze előkerültek a mobiltelefonok fényképezkedés céljából, de hiába. Leírhatatlan és megörökíthetetlen élmény volt.
A trójai származás hagyománya szempontjából fontos még a Szibülla-könyvekkel is foglalkozni. Időnk szűkössége miatt maradunk egyelőre a Pecz-féle Ókori Lexikonnál:
A Sibylla-könyvek, melyek Róma állami életében nagyon fontos szerepet játszanak, a hagyomány szerint a hellespontusi Szibülla jóslatainak gyűjteménye, ki a Trója-vidéki Gergisz város Apolló-templomában vala eltemetve. E jóslatok tehát görög hexameterekben valának szerkesztve, s Szolón korában Gergisz városában készültek. Később azonban Erüthreán át Kümébe kerültek, s végre Tarquinius Superbus idejében Rómába. A monda szerint a cumaei Sibylla kilenc könyvre terjedő gyűjteményt ajánlott fel az utolsó királynak, de ez sokallotta az értök kért rengeteg összeget, mire a papnő hat könyvet tűzbe dobott, a többit azután Tarquinius az eredeti áron megvette, és Jupiter capitoliumi temploma alatt egy boltozatban őriztette (Plin. 13, 13. Gell. 1, 19. Lactant, 1, 6, 7). E könyvek Kr. e. 83-ban a capitoliumi tűzvész alkalmával elégtek, s ekkor a senatus követeket küldött, különösen Iliumba, Erythraebe és Samusba, hogy hasonló jóslatokat gyűjtsenek. Ezt az új gyűjteményt italiai eredetű jósmondatokkal (a tiburi Sibylla, a Marcius testvérek latin nyelvű jóslataival és másokkal) egyesítve, a restaurált templomban helyezték el (Liv. 25, 12). Augustus mint pontifex e könyveket Kr. e. 12-ben a Capitoliumról a palatinusi Apollo templomába vitette, ahol átvizsgáltatta és elővigyázatból lemásoltatta őket. E könyvek két arany szekrénykébe zárva (Suet. Oct. 31) itt maradtak Kr. u. 405-ig. A hagyomány szerint Stilicho égette el azokat. E Sibylla-könyvek eredettől fogva az állam céljaira szolgáltak. Nem kértek belőlük jóslatokat, hanem nagy szerencsétlenségek, mint pestis, földrengés idején tanácsot, főleg portentumok kiengesztelése végett. A laikus közönség csak az engesztelés rítusát ismerte, magukat a jóslatokat nem. E könyvek a Trója környékén tisztelt isteneket és szertartásokat elismerték. A hagyomány szerint Tarquinius két patriciusra bízta e könyvek őrizetét (Liv. 3, 10. 5, 13), később, Kr. e. 367-ben, a testület 10 tagra szaporodott (5 patricius és 5 plebejus), vö. Liv. 6, 37. 42. A Kr. e. I. században, valószínűleg Sulla idejében már 15 tagból állott a testület, nevük: duoviri, illetőleg decemviri, quindecimviri sacris faciundis, rendszerint volt consulok és praetorok. Tisztük élethossziglan tartott, és minden más kötelezettség alól föl voltak mentve. Ők voltak felelősek a könyvek épségéért és tartalmuk titkáért; ők kértek belőlük tanácsot a senatus rendeletére, s ők értelmezték a bennök talált mondásoka (adire, inspicere, consulere libros), ők voltak továbbá Apollo, a Magna Mater és Ceres cultusának főfelügyelői, mert ez istenségek tiszteletét a Sybilla-könyvek honosították meg.
E könyvek semmiféle viszonyban nincsenek az úgynevezett Sibylla-jóslatok gyűjteményével, melyek 12 könyvben görög nyelven maradtak reánk. Ezekben különböző embereknek és különböző korbelieknek jövendölései vannak egybegyűjtve a Kr. e. II. századtól a Kr. u. V. századig. Részben alexandriai zsidók, részben keresztények írták vallásuk érdekében, s a késő császárság eseményeire szolgáltatnak adatokat.
Augurok, vagy a mint régebben nevezték őket: auspexek, auspices, nevüknek megfelelőleg eredetileg madárjósok voltak (avem spicere ‘madarat nézni’). Papi testületet alkottak, melyet a hagyomány szerint Romulus alapított. A tagok be voltak avatva abba a tudományba, mely meghatározta az auspiciumokhoz szükséges szertartásokat, s irányt adott a jelek magyarázásához. E papok akkor működtek csupán, ha az állam valamely vállalat előtt szükségesnek tartotta, hogy auspiciummal biztosítsa maga részére az istenek támogatását. A collegium a királyok korában három patriciusból állott, de a tagok száma még a királyok korában megkétszereződött. Kr. e. 300-ban az augurok már kilencen voltak (4 patricius és 5 plebejus), Sulla idejében 15-en, végre Julius Caesar 16-ra emelte számukat (Dio Cass. 42, 51), s ennyien maradtak a császárság korában is. A testület a Kr. u. 4. század végeig állott fönn, s politikai befolyásánál fogva a legelőkelőbb származású meg a legérdemesebb férfiak becsvágya volt belejutni. Kezdetben cooptatio útján töltötték be az üres állásokat, Kr. e. 104-től kezdve azonban a lex Domitia de sacerdotibus értelmében előleges candidatio után a tribusok választották az augurokat, a kiknek tisztsége élethossziglan tartott. Az újonnan megválasztott papot nagy fénynyel avatták föl (inauguratio); jelvénye a trabea volt, a bíborszegélyű állami ruha, meg a lituus, egy csomótlan, görbe fogantyús hosszú bot. Az augurok tudománya (jus augurum v. augurium) főleg hagyományos iratokon alapult (Cic. legg. 2, 13. n. d. 2, 4). Emlegetik a Libri Auguralest, a ritualis eljárás legrégibb kézikönyvét, és a Commentarii Auguralest, a senatus krédéseire adott feleletek gyűjteményét. Az augurium vagy auspicium a szó szoros értelmében madaraktól adott jelek megfigyelésére vonatkozott, de használták a szót más jelek megfigyelésének jelölésére is, melyeket nemcsak azért kértek, hogy megtudják a jövendőt, hanem azért, hogy megbizonyosodjanak, vajon valamely vállalkozás tetszik-e valamely istenségnek, vagy nem. Minden embernek szabad volt ilyen jeleket kérni és a maga szükséglete szerint magyarázni, de az állam nevében kért jelek magyarázata (auspicia publica populi Romani) az augurok testületének felügyelete alatt állott, mert csak ez ismerte a szertartás hagyományos szokásait, s azt a módot, hogy miképp kell a jeleket helyesen magyarázni. A legfontosabb állami aktusokat illetően a magistratus maiores kiváltsága volt ilyen madárjóslást kérni, a minorok csak az önmaguktól feltárulkozó jeleket figyelhették meg, s azoknak kérhették az értelmezését. A jelek öt osztályba sorolhatók:
a) Signa ex caelo: Legfontosabb a mennydörgés (tonitrua) villám (fulmina) és villogás (fulgura) az augurok nyelvében manubiae Jovis (Cic. div. 2, 18–21. Fest. p. 92 Thewr.), melyek balról jövet kedvezők, a jobb oldalról pedig kedvezőtlenek voltak. Bizonyos esetekben (pl. a népgyűlés előtt kitörő vihar) a gyűlés föltétlen elnapolását vonták maguk után.
b) Signa ex avibus: Ezek voltak az auspicium eredeti jelei, de már a Kr. e. 1. században teljesen elvesztették hitelüket. A madarakat két osztályba sorozták: oscines (holló, varjú, bagoly, harkály, kakas), melyek hangjukkal adtak jelet, és alites (sas, ölyű, stb.), melyeknek repülése volt jelentős. Az augur tanácsot krét tőlük (consulebat) vagy megfigyelte őket (observabat). Ha a vállalkozást a jelek jóváhagyták (addicere, admittere, secundare), akkor additivae, admissivae, praepetes, secundae volt a nevük, ellenkező esetben (midőn abdicebant, monebant, refragbantur) adversaenek vagy szelídebb szóval alteraenek nevezték.
c) Signa ex tripudiis (auguria pullaria): Tyúkokat figyeltek meg, hogy mikép esznek. Ha gyorsan kiszaladtak ketreceikből, és oly mohón ettek, hogy egy-egy szem (offa pultis) csőrükből kiesett, jó ómennek tartották (ez volt a tripudium solistimum, Cic. div.1, 15. 2, 34), de ha nem szívesen mentek ki, vagy egyáltalán nem távoztak ketrecükből, és nem akartak enni, az rossz jel volt. A jóslás ez egyszerű módját különösen hadviseléskor alkalmazták, a hadsereget egy pullarius kisérte menetében, ki a tyúkokra felügyelt. A kedvező jeleket természetesen könnyen kierőszakolhatták éheztetéssel,vagy egyáltalán nem mondták meg a valót. Livius 10, 40.
d) Auguria ex quadrupedibus v. pedestria: Négylábú állatokat (róka, nyúl stb.), melyek az úton fölvetődtek, megfigyelve, hangjukból vagy mozgásukból adott az augur jóslatot. E jelek megfejtése szintén hagyományos szabályok szerint történt.
e) Signa ex diris: Elrettentő jelenségek, melyek ép az auspicatiót zavarták meg: egy tárgy elejtése, lárma, botlás, tüsszentés, a ritualis imában való megakadás, a népgyűlésen egy epileptikus elájulása, mely körülmény rögtön véget vetett a gyűlésnek.
Az égi és madárjeleket meghatározott helyről kellett megfigyelni, s az augurnak a jel megfigyelése előtt az volt a főtiszte, hogy e helyet a magistratus felszólítására megállapítsa. Eljárása a következő volt. Éjfél körül vagy hajnalpirkadás idején az augur a magistratus kiséretében egy kiemelkedő helyre ment föl, honnan messzire nyílt kilátás. Egy helyet kiszemelve, két, egymást metsző vonalat húzott, egyet északról délre, egyet keletről nyugatra; megvonta a nekik megfelelő párhuzamosakat is, s az így alakított négyszög-területet hagyományos szövegű imával fölszentelte. Ez a hely (valamint az égen neki megfelelő tér) volt a templum, s ennek a közepén ütötte föl cölöpökkel, deszka- és vászonkerítéssel sátorát (tabernaculum lineatum, locus saeptus), melyből csak délre volt kijárás. Itt ült le az augur fejét betakarva, elmondta jelkérő formuláját, és várta a jelt. Teljes csend, derült ég és szélcsend elengedhetetlen föltételek voltak az auspiciumnál. Minthogy az augur délre nézett, ennélfogva jobb keze nyugatra, a sötétség felé, bal keze keletre, a világosság és szerencse oldalára esett. Innen van, hogy a rómaiak a baloldalról jövő jeleket (sinistra) tartották szerencséseknek, a jobboldaliakat (dextra) pedig szerencsétleneknek. Verg. Aen. 2, 693. 9, 631. Ov. fast. 4, 833. E tekintetben a görögöknek ép ellenkező volt a felfogásuk; ők ugyanis jóslás alatt északra néztek, s így megfordítva vették a jeleket; felfogásuk hatása néha római íróknál is meglátszik. Pl. Hor. od. 3, 27, 15. Ha az augur madárjelet várva kedvező jelenséget látott, így szólt; aves admittunt, ellenkező esetben azt mondta: alio die. Kedvező jóslatnak nunciatio, kedvezőtlennek obnunciatio volt a neve, s a magistratus mindkét esetben köteles volt a jelet elfogadni. Ezért az augurok politikai befolyása régibb időben igen nagy vala. Minden vallásos épület és pap fölszentelésénél jelen voltak, szintúgy minden népgyűlésen, mely csak akkor volt megtartható, ha az augur kedvező jelet hirdetett. Ha valamely alkotmányos jellegű tényről volt szó, az augurok collegiumának vala kizárólagos joga afölött határozni, vajon nincs-e benne vitium. Ha úgy vélekedtek, hogy van: a dolognak szükségkép el kellett maradnia. Cicero idejében azonban az augurok hatalma aláhanyatlott, s az auspiciumot már nem tartották komoly szertartásnak.
An auspice (Lat. auspicium from auspex, literally ’one who looks at birds’ is a type of omen already familiar to the king of Alasia in Cyprus who, in the Amarna correspondence (fourteenth century BCE) has need of an 'eagle diviner' to be sent from Egypt1.
1 J. A. Knudtzon: Die El-Amarna Tafeln (1915: no. 35.26), idézi Walter Burkert: The Orientalizing Revolution – Near Eastern Influences on Greek Culture in the Early Archaic Age (1992), p. 42.
Haruspices vagy aruspices, áldozatvizsgálók, etruriai papok valának; mert Etruriában ősidőktől fogva ki vala fejlődve a jóslás tudománya (etrusca disciplina), melyet a mythus szerint Juppiter unokája, Tages közölt az etruscusokkal (Ov. met. 15, 553), s rendszeres könyvekben vala feldolgozva (libri Tagetici, Etrusci) Az etruscusok jóslási eljárását a rómaiak korán átvették; de haruspex a köztársaság korában kizárólag etruriai eredetű pap volt, s ilyeneket szükség esetén hozattak. Testületet e papok nem alkottak a köztársaság korában s így korántsem volt olyan tekintélyük, mint az auguroknak; csak Claudius császár alapította meg a haruspexek collegiumát (Tac. ann. 11, 15), melynek 60 tagja volt, egy magister publicusszal az élükön. E collegium a Kr. u. 5. század elejéig állott fönn. A haruspexek teendője Romában három részre oszlott:
a) Procuratio prodigiorum: Prodigiumot ugyan a decemvirek, pontifexek és senatus határozatából a consulok is magyarázhattak és engesztelhettek; mindazonáltal fontosabb esetekben a Sibylla-könyvekhez fordultak, s a legmagasabb forum valának a haruspices ex Etruria acciti. Liv. 27, 39. 32, 1. 24, 10.
b) Ars fulguratoria: A rómaiak a haruspexeket leginkább villámok (fulmina) eltemetésével és kiengesztelésével bízták meg. Ugyanis minden villámsújtotta nevezetesebb helyet megjelöltek: a papok a földet itt fölásták és tűzkővel, a villám jelképével együtt az üregbe temették. A helyet köröskörül bekerítették, mely azonban fölül nyitva maradt; ezért volt puteal a neve; bidentalnak is hívták, mert a szertartás alatt egy kétéves juhot áldoztak föl engesztelésül. Az ilyen haruspexek neve fulguratores vala, kik hazájukban a villámokat mint égi jeleket is vizsgálták; Romában azonban e feladatot a római származású augurok látták el.
c) Extispicina: Haruspexek nevüknek megfelelőleg áldozati állatok beléből adtak jóslatokat. Rómában a köztársaság vége felé, midőn az auguriumok iránt nagyon megrendült a bizalom, jött ez a szokás divatba. A papok különösen az epét, májat, a tüdőt, szívet stb. vizsgálták meg, s így jövendöltek.
(Megj.: Az epehólyagot nézte hegyvonulatnak az egyik hazai műkedvelő "etruszkológus")
Templum (a görög τεμνεινnal rokon tőből, τεμενος): (1) Valamely meghatározott, határolt területnek neve. Annak a négyszögű területnek neve, melyet az augur a madárjelek megfigyelése céljából a földön (és megfelelően az égen) magának kijelölt. Délnek fordulva a jobb keze felől eső rész (pars dextra) nyugati, illetőleg délnyugati, a bal keze felől eső rész (pars sinistra) keleti, illetőleg délkeleti irányban feküdt; ha pedig keletnek fordult, bal keze felől volt észak, illetőleg északkelet, jobb keze felől pedig dél, illetőleg délkelet. A bal kéz felől jövő jeleket szerencséseknek, a jobb kéz felől jövőket szerencsétleneknek tartották ... (2) Neve a valamely istenségnek szentelt területnek, mely egyéb profanus környékétől határvonallal el van választva, tehát szent kerület (τεμενος); aztán magának a szentélynek a neve, a mely a szent kerületben emelkedett (templum, naon, aedes). A ligettől boritott τεμενοςt αλσοςnak hívták (Paus. 1, 21, 9), a mely név később általánosan használhatott, úgyhogy oly szent kerületet is jelölhetett, a melyen fa nem volt. A szent kerület határát rendesen határkövek (οροι) jelölték ... Rendesen magát a szentélyt, az istennek emelt házat értjük a templum szón.
"Hogy melyik etruszk szöveg megfejtése által jutott erre az eredményre, legyen az ő dícséretes homálya!"
Nem szükséges ehhez az etruszk szövegeket újraértelmezni, mivel a latin forrásokból közismert, hogy templumnak azokat a megszentelt helyeket nevezték, amelyeken belül az etruszk jövendőmondók a jóslásaikat, szertartásaikat végezték. Lehetett ez egy levegőbe maguk köré rajzolt kör, egy agyag májmodell vagy éppen egy kőből rakott szentély.
"Ilyen primitív népségnek nem lehetünk semmilyen formában a rokonai!!!"
Ez a kőtáblára festett etruszk jelenet némelyek szerint két tanácskozó augurt ábrázol, azonban az egyikük által szorongatott bot nem emlékeztet a madárjósok csavart végű botjára, a lituusra
Octavianus Kr. e. 36-ban veretett aranydénárjának hátlapja, rajta az augurok etruszk eredetű csavart végű botjának ábrázolásával
Quintus Pontius Pilatus iudaeai helytartó rézpénze (Kr. u. 29–32)
Faustus Cornelius Sullának, a dictator negyedik házasságából született fiának a denariusa Kr. e. 56-ból, rajta az augurok lituusával. Az auguri hivatal időben az első volt, amelyet Faustus viselt.
Sulla aranypénze Kr. e. 84/83-ból, hátlapján az etruszk lituusszal
A lituus és a pásztorbot eredetét kutatva egyesek visszamennek a babiloni időkig: egy ábra a Kitto-féle Bibliai Enciklopédiából (vol. 1., p. 272.), illetve annak Illusztrált kommentárjaiból (vol. 4., p. 31.)
... mások egyenesen a neolitikumba: The crosier, a simple, repetitive motif, often evokes the first shepherds' crook and symbolizes the 'gentle' control of humans over animals (and in a wider sense, the 'political' power of human beings over other humans). The crosier symbol first appeared in the early Neolithic period. It was used in many civilizations (in Egypt or in ancient Rome for instance). In the Christian world, it led to the notions of 'Good Shepherd' and the bishop's crosier. Isolated crosiers are not frequent on Armorican megaliths. Most of the time, several were represented together, either back to back or one above the other (with reversed curves). This pattern was followed even in the most complicated decorations, where patterns were symmetrical (the slab of the Table-des-Marchands in Locmariaquer for instance). The elaborate association of the crosier and the axe motif is visible in old carvings like the ceiling of the Table-des-Marchands, but is not always clearly identifiable in later ones, like the 'beak' on top of the 'shield' on the Roudouallec menhir.
Numa Pompiliust mint augurt jeleníti meg Lucius Pomponius Molo denariusa Kr. e. 97 tájáról: a mítikus uralkodó előtt állatáldozatot mutatnak be
