Mindennek lehet kultúrája: A viselkedésnek, az állattartásnak, a nevelésnek, az írásnak, az olvasásnak, a vitának, a szexnek az evésnek az ivásnak stb. stb. Ezért ebben a topikban semmi nem off. Írhatsz bármiről, az sem baj, ha nem mindig kulturáltan.?;)) Reményeim szerint kialakul majd párbeszéd, vita, de szívesen látom a magányos farkasokat is.
Sajnos nem tudtam elmenni, mint ahogy az előtte a könyvvásárra sem, ott is kint volt a teljes szerzői gárda, a képek alapján egy hosszú asztalnál dedikáltak.
A vége felé járok a könyvnek. Érdekes, de nem könnyű olvasmány, a szó fizikai értelmében véve. Logikus módon minél közelebb járunk a jelenhez, annál hosszabbak a történetek, hiszen több adat áll a szerző rendelkezésére. Ennek persze hátrányai is vannak, de ezt a könyvet érdemes elolvansi.
Ezek szerint téged is érdekelt volna az előadás, kár, hogy nem voltál ott! A szerzők közül kettőt ismerek az író-olvasó találkozókról. Sajnálom, hogy nem vittem magammal a könyvet, de olyan nehéz, hogy nem volt kedvem cipelni.
A könyv egyik szerzőjét évek óta ismerem. :DDD (Egy másikhoz meg lehet, hogy másik ismerősömnek köze van, majd megkérdezem.) El tudom intézni, hogy dedikálja, ha esetleg nem történt volna meg eddig. :D
Ezen a Facebook oldalon van több kép is az eseményről, remélem mindenki láthatja.
Az ismerősöm Izolda Johannsen (Dénesi Ildikó, írói álnév :D) a középső sor bal szélén a szemüveges lány fehér ingben. Több hajós témájú történelmi kaland/dokuregényt írt.
Itt vannak a könyvei, az oldala stb. (ez itt a reklám helye :D)
A múlt hét péntek délutánját kellemes tevékenységgel töltöttem. A Nemzeti Múzeumban könyvbemutató volt, éspedig a nemrégen megjelent Buda & Pest egy város zivatarosszázadaiból című könyvet mutatták be. Már a Millenárison megvettem, és olvasom is szorgosan, de nem könnyű olvasmány! Nem a szó képletes, hanem valódi értelmében, mert tenyérnyi vastag, több mint hatszáz oldal. A múzeumba megérkezve, rájöttem, hogy a teremőröknek már van gyakorlatuk, mert mielőtt én kérdeztem volna, már közölték is, hogy bemutató a díszteremben. Oda beérkezve egy krinolint viselő nővel találkoztam, megörültem, mert azt hittem, p illusztrálja majd az egyik fejezetet, de sajnos nem.
Már megint roppant szubjektív leszek, de nem is tehetek mást. A könyvet több, szám szerint tizenhat szerző írta, két család története, akik sorsa szorosan kapcsolódik Budához. Időrendben a tatárjárástól majdnem napjainkig játszódik, ebből alighanem egyértelmű, hogy a szereplők nem sokat unatkoztak!
Mint említettem 16 szerző írta, de tizenöten voltak jelen, az egyiküknek a felvett válaszait játszották le. A beszélgetés Kapa Mátyás, a Történelmi Regényírók Társaságának elnöke vezette, és a megjelent írások sorrendjében kérdezte az írójukat. No, innentől lesz nehéz a dolgom, mert figyeltem, és őrültem a szellemes reagálásoknak, de mindent leírni nem tudok, és nem is lenne jó. Viszont felvétel készült a rendezvényről, meg lehet nézni.
Tizenöt szerző volt jelen, az egyiküknek a felvett válaszait játszották le. A beszélgetés Kapa Mátyás, a Történelmi Regényírók Társaságának elnöke vezette, és a megjelent írások sorrendjében kérdezte az írójukat. No, innentől lesz nehéz a dolgom, mert figyeltem, és őrültem a szellemes reagálásoknak, de mindent leírni nem tudok, és nem is lenne jó. Viszont felvétel készült a rendezvényről, meg lehet nézni, és érdemes is megnézni! Ezért aztán csak azt írom le, ami így eszembe jut, és ez eléggé méltánytalan lesz, sajnos.
Kapa Mátyás sorra kérdezte az ott ülőket, szigorúan a cselekmény időrendi sorrendjében. Jó kérdések, szellemes válaszok, de belátható, hogy 16 szerző tizenhat válaszát igazán nem idézhetem fel fejből. A kérdések egyike az volt, hogy mi volt az, ami a legjobban meglepte az írókat.
Az, hogy Buda polgárai kikérték maguknak, hogy más mondja meg nekik, ki is legyen a király, Ha a pápa ezért kiátkozza őket, akkor ők is kiátkozzák a pápát! Bár, mint annyiszor előbb és később, rossz lóra tettek, mert Caroberto lett a király, és nem is lett rossz király!
Az, ahogyan a törökök elfoglalták Buda várát. Egy csomó gondtalanul lődörgő „turista”, aki adott jelre fegyvert ránt. Történt mindez augusztus 2-én, ez a dátum bejött a törököknek, mert a mohácsi csata is akkor volt, és ott is győztek.
Az, hogy a török hódoltság idejében már volt hajóhíd Pest és Buda között.
Az, hogy a Lánchíd építésénél elég gyakori volt a cölöpverésnél a lepattanó szilánkok által okozott sebesülés.
Ebből kiderül, hogy az emlékeim igencsak hézagosak, de – mint írtam – ez cska kedvcsináló, főleg a könyvhöz!
Láttunk egy filmet, amiben felidézik a könyv cselekményének jó részét, a tatárjárástól az ötvenhatos eseményekig. Az első pár rész animációs film volt, de három részletet más filmekből kölcsönöztek, például a Kőszivű ember fiaiból (Buda ostroma) és az 1838-as nagy árvíz (a Kárpáthy Zoltánból).
Ezek után dedikáció, itt is sokan álltak sorba, elvére majdnem mindegyik író kézjegyét megszerezhették!
Ami a könyvet illeti, érdeklődve olvasom! Még nem fejeztem be, de nagyon érdekel, és jó olvasni, meg is teszem, és mindenkinek ajánlom!
A csütörtöki napot a nyugdíjasklub a Rév-komáromi kirándulásnak szentelte, velem együtt. Komáromba érve gyalog átsétáltunk az ottani hídon, elég sok gyalogos és kerékpáros, de nem túl sok autós haladt át rajta. Egy rendezett parkban megnéztük Lehár Ferenc szobrát, és megnéztük a mellette lévő életrajzot is. Ha már zeneszerző, akkor megemlítem Seres Rezső nevét is (Szomorú vasárnap) az emléktáblája az egykori Tisztikaszinó előtt látható, egykoron itt játszott.
A Klapka téren megszemléltük Klapka György szobrát, és a mögötte álló, szép városházát. A tornyán egy kis erkély futott körbe, érdekes lett volna onnan megszemlélni a várost. Kellemes séta után megtaláltuk a Jókai múzeumot. Nagyon készültem rá, és elolvastam az Aranyember megfelelő fejezeteit. Következett az Európa udvar megtekintése. Különböző országok stílusában készült épületek, együtt mégis harmonikusak. Sok szobor, jó néhányan ismerősek voltak a magyar történelemből. Sok és kényelmes pad kínálkozott ülésre, éltünk is az alkalommal. Nagyon örültem, mert sok olyan óra volt, ami működött, és kellemes meglepetés volt számomra, hogy valamire való órához illően római számok voltak a számlapján. Egyikük-másikuk még harangjátékkal is kedveskedett nekünk.
Ebédelni egy olyan vendéglőbe mentünk, ami a Jókai utcában volt. Valaha ott állt Jókai szülőháza, de sehol nem találtunk. Itthon utánaolvastam, és kiderült, hogy nem is találhattuk volna meg, mert már lebontották, Az ebéd utáni program a komáromi erődítés megtekintése lett volna, de sajnos, már zárás után érkeztünk oda. Újabb kimaradt érdekesség, de majd pótoljuk! Már csak ezért is érdemes visszamenni!
Október 15-én meglátogattuk a Közlekedési Múzeum legkisebb kiállítását, a Földalatti Múzeumot. Nem könnyű odatalálni, de megéri a keresést. Úgy éreztem, hogy a szentendrei látogatás méltó kiegészítése. Látható volt az egykori földalatti szerelvények, ideértve a díszkocsit is, no meg csomó tervrajzot, fotót az építkezésről, az egykori kalauzok egyenruháját, a jegylyukasztót, no meg a menetjegyet is.
Kicsivel megérkezésünk után egy vezetett látogatócsoport érkezett, amíg őket tájékoztatták, kinyitották a villamoskocsit, be lehetett menni, éltünk is a lehetőséggel! Olyan szerelvény is volt, aminek a hátsó részében szép körkörös ülés volt, persze a szokott sárga-barna színösszeállítású fapadok. Néhány korhű ruhába öltöztetett utas, egyikük egy elegáns hölgy. Leültem, felálltam, majd lelkesen kapaszkodtam a bőrfogantyúba.
Nagyjából 45 percet töltöttünk a nézelődéssel, Kati fényképezett, én csak gyönyörködtem,. Rövidke, de nagyon érdekes látogatás volt!
A mai délelőttöt az Őszi Kertészeti Vásáron töltöttem, ez a Budai Botanikus Kertben került megrendezésre. A tavaszi vásáron sokkal több kiállító szokott megjelenni, de részint péntek volt, és valószínű, hogy szombat-vasárnap többen lesznek, részint pedig tavasszal sokkal több és érdekesebb az eladnivaló. Ilyenkor szokták a paprika, paradicsom, fűszernövény, virág magjait kínálni, és az elsőkből még palántákat is nagy számban. Persze a mostani választék is figyelemre méltó volt, lehetett nézelődni, és szinte lehetetlen nem vásárolni.
Az épület emeletén bonsai kiállítás volt, szép formájú fák, a kedvencem valamiféle juhar volt, a levelei jó része még zöld, a kisebbik része pedig már piros.
A földszinten is találtam érdekességet, mert sok palackkert volt látható. Ez egy kisebb üveg, benne egy csöpp növényke, termőföld, és egy kissé felcifrítva. Nem is tudtam ellenállni az ekkora kísértésnek, vettem egy kisebb fajtát. A felvilágosítás szerint ne tegyem tűző napra, ha fagy, akkor vigyem be a szobába, és ha már nem párás a belseje, akkor öntsek rá egy-két kanál vizet. Ha a növényke nagyon megerősödik, metsszem vissza. Most gyönyörködöm benne, és bízom a szép jövőjében. Ettől a helytől nem messze mindenféle-fajta csilipaprika volt cserépben, és meglepődtem, mert nem hittem volna, hogy narancssárga színű is volt köztük, Ezt sem tudtam kihagyni, hazahoztam.
A szabadtéren sokféle-fajta olyan virág, hagyma, palánta, amit ilyenkor kell kiültetni a kertbe. A nem túl sok hellyel rendelkezők pedig kaktuszt és mindenféle szobanövényt vehettek, és vettek is! Most is láttam egy jókora kukac-kaktuszt, vagy egy méterre lógtak le a hajtásai. Akadt is csodálója, nem is egy! Újdonságot is láttam olyan kaktuszt, ami valahogy spirál alakban nőtt, és a külső szélein sok-sok tövis díszlett. A továbbiakban már csak a szépséges almából vettem pár darabot, faja szerint Red Chief,
Most sem bántam meg, hogy elmentem, a kiállításon kívül gyönyörködhettem az őszi kert szépségében is.
Tegnap megvalósítottam egy régi tervemet, és ellátogattam Szentendrére, az ottani Közlekedési Múzeumba. Nem is bántam meg az elhatározásomat! A HÉV-ről leszállva rájöttem, hogy nem nehéz megtalálni ezt a múzeumot, közvetlenül a megálló mellett van. Még mielőtt bementem volna, a kiállított járművek közül jó párat megszemlélhettem a kerítésen át.
A kiállítás egy része zárt térben van, fényképek, alkatrészek, néhány apróság. Figyelemre méltó volt például a lovaskocsi-kalauzok egyenruhája, no meg az arcképük. Pödört bajszú, elegáns formaruhát viselő 35-45 év körüli férfiak. Remélem, onnan is mentek nyugdíjba! Az első villamosok, trolik, autóbuszok. Mondhatom, meglepődtem, mert az első autóbuszt magáncég üzemeltette, és fura mód a mostani buliautókra hasonlított. Igaz, nyitott kocsi volt, és kb, tízen fértek el rajta, de érdekes volt, meg kell adni!
Aztán átmentem egy nagy csarnokba, és hosszan gyönyörködtem az ott látható trolikban-villamosokban, Felmásztam (bár a felkecmeregtem pontosabb) mindenre, amire csak lehetett, leültem, kapaszkodtam a bőr fogantyúkba, kinyitottam-becsuktam a rácsos ajtót, leültem a barna-sárga csíkos faülésekre, jót mosolyogtam a rácsos lépcsőn. Ez kétségkívül jó volt arra, hogy a sarat-port lesúrolja, de a tűsarkú cipőkre veszélyt jelentett! Meglepődtem, mert olyan szerelvényt is láttam, ami teherszállítást látott el, pont a szentendrei HÉV vonalán.
Aztán kimentem a szabad térre, ott is jó néhány szemlélnivaló akadt. Azon jót mosolyogtam, hogy pont akkor érkezett be a HÉV-szerelvény, amikor a kiállítottat néztem, legalább meggyőződhettem arról, hogy semmi nem változott rajta! Szép dolog a hagyománytisztelet! Itt is volt néhány érdekesség, például síntisztító vagy homokszóró szerelvény, olyan is, ami olajat szállított.
Miután hazafelé menet útba esett az Óbuda múzeum, azt is megnézem. ! Sajnos, a gombokat bemutató kiállítás már bezárt, de a játékkiállítás nyitva volt, és nem is hagytam ki. Egyszer már lelkendeztem róla, most igyekszem olyanról írni, amiről akkor még nem. Észrevettem, hogy a játékok közül elég sok a boltjáték, részletesen kidolgozott rekeszes szekrények, eladópult mérleggel, rézmozsárral, habüsttel, Ebből volt kisebb és nagyobb is hozzáillő habverővel A takarításhoz aprócska seprű-lapát. A legjobban egy csöpp kefe bűvölt el, úgy láttam, nem utánzat! Rögtön kijelentettem, hogy játszani akarok vele, de most azonnal! Megfigyeltem, hogy minél korábban készült, annál részletesebb, a későbbiek, például az ötvenes évekből lévők inkább jelzésértékűek, főleg a kisebbeknél, itt a szekrényt csak egy festett téglatest képviselte.
Az egyik szépen kidolgozott szobabelsőben egy babafürdőkád tetszett a legjobban, képzeljétek, még leeresztő csap is volt rajta!
Társasjátékok minden tételben, egyikük-másikuk ismerős, Aminek a legjobban megörültem, gyerekkönyvek! Sebők Zsigmond meseregénye, a Mackó úr kalandjai lett a kedvencem. De volt Magyar népmesék, Zelk Zoltán verseskötete, kifestők is.
A csütörtöki napon egy barátnőmmel Pécsen jártunk, és megnéztük ma Bóbita Bábszínház kiállítását.
. Címe szerint Aranyfényű bábkiállítás – Tajvani aranyfénykor. Elképesztő látvány volt, mert a bábokat csodásan kidolgozták, finom munkával hajat, illetve szemöldököt, szakállt-bajuszt ragasztottak rá. A ruhájuk is remek, selyemből, brokátból készült, finom hímzés, gyönggyel díszítve, időnként madártollal a süvegükön. Minden kesztyűsbáb, és meghökkentően részletesen kidolgozott volt még a lábuk is. Lévén hogy elég sok a verekedős-kardozós jelenet, ez érthető is. Típusok voltak itt is, mint általában a népi bábművészetben, öregember, dáma, felnőtt férfi, démon (elég gonosznak festett), komikus figura, egytől-egyig kifejezőek és szépek. Sajnos vagy sem, de a démonok voltak a legjobban figyelemreméltóak, elég ijesztően fest4ettek, Bár végső soron ez el is várható tőlük! Bár volt olyan női révész is, aki elég gyakrna vízbe fojtotta az utasait.
Viszont jó derültem Carter elnök. illetve Csang Kaj-Sek figuráján, az előbbire nem ismertem volna rá, sebaj.
Szerencsénk volt, a vezetőnknek tetszett, hogy ennyire érdeklődők és lelkesek vagyunk, mert ő is szívesen beszélt ezekről a figurákról. Felhívta a figyelmünket három, a kidolgozás különböző szakaszában lévő bábfejre, amit egy idelátogató bábfaragó készített el. Még nincs kifestve, de így is szép! Olyan benyomásom támadt, hogy ez nem fantáziakép, hanem portré.
A szomszéd szobában a Bóbita Bábszínház alapítójának, Kós Lajosnak állítottak emléket A falon függő fényképét látva, az a benyomásom támadt, hogy derűs egyéniség lehetett! A bábui pedig végtelenül fantáziadúsak, szinte bármiből készítette őket, Volt olyan, ami fonott demizsonokból készült, volt olyan, ami rongyokból. Olyan is, amit tuskóból faragtak ki, valami népi játék szereplői lehettek. A vezetőnk szerint ezt mostanában újrahasznosításnak, akkoriban csóróságnak hívták. Én viszont ötletességnek nevezem! Feltűnt néhány érdekes árnyékfigura is, jellegzetes görög férfialak volt lerajzolva. egy darabig találgattuk, az Iliász-e vagy az Odüsszea, aztán feltűnt az oroszlánfigura, ezért végül is Heraklész kalandjaira tippeltünk. Csoás látvány volt, mert az árnyék valahogy jellegzetesebb volt, mint maga a figura.
Még egy szoba, az itt látható bábokkal már játszani is lehetett, meg is tettük. Egy itteni példa az ötletességre.: egy pulikutya alakja szemlátomást felmosó moppból készült, és milyen jó lett! Ötletes. Itt megnéztem egy szép nagyra nőtt békafigurát, a száját és a két mellső lábát is mozgatni lehetett. Amin meglepődtem, ez az alak egy húszliteres, piros fazékon állt. Itt még egy tajvani bábfigurát is kézbe lehetett venni, igaz, ez műanyag fejjel és műselyem ruhával készült, de ezt a figurát sem nagyolták el!
Örülök, hogy még láthattam, mert nemsokára bezár, és kár lett volna kihagynom!
A tegnapi napon kezdődött a Kutatók Éjszakája rendezvénysorozat. Sok minden érdekelt belőle, ezért aztán gondosan tervezgettem.
Miután inkább humán érdeklődésű vagyok, stílszerűen Petőfivel kezdtem, éspedig a híres Fasori gimnáziumban. Az előadások félórát vettek igénybe, én az egyik ilyen végére értem oda, de az is érdekes volt, amit ennyi idő alatt tudtam meg. A Petőfi-emlékszoba (később múzeum) alapításról beszélt az előadó, elég nagy nevek voltak ott jelen, hogy a legfontosabbat említsem, Jókai. Ő mondta a nyitóbeszédet, ami dícséretesen rövid volt., Tekintetbe véve, hogy akkoriban a közelben még nem volt vonatállomás, ezért egy napig szekéren rázatták magukat. Újabb jópont Móric bácsinak, illetve a társainak.
Következett Bognár Zoltán előadása, ennek némi külön zamatot adott az, hogy a Petrovics-család leszármazottja volt, a szépapja Petrovics János volt, az egyik leszármazottja Petővárira magyarosított, mert a Petőfi név már foglalt volt, nem adható ki akárkinek. Miután Petőfi evangélikus volt, a család tagjai is azok. Bognár Zoltán is az, és ő az itteni gimnáziumban tanított, a gyerekei is idejárnak. Eleinte a Hadtörténeti Intézetben dolgozott, és akkor figyelt fel a Szovjetunióba hurcolt személyek történetére. Igaz, sok dokumentumot megsemmisítettek, de azért maradt, mert rossz címszó alá lettek besorolva. Véletlenül? Ezért lett a Gulag kutatója, Szó esett Petrovics Pálról, (1870-1946) aki evangélikus lelkész volt, a Felvidéken volt lelkipásztor. Nem csak a hívei lelkének, de az érdekeinek is igyekezett megfelelni, új templomot építtetett, de a Hangya szövetkezetet is ő hozta létre a faluban. Aztán az első világháború után a románok felégették a könyvtárát, ő is alig tudott megmenekülni. Átjutott Magyarországra, jó darabig vagonlakó volt, majd Budafokon lett újra pap. Noná, hogy ott is templomot építetett!
Ezzel lett vége az előadásnak, pár perc szünet. Következett a Petőfi a kortárs irodalomban című előadás, ezt igyekszem rövidebbre fogni. Az előadó megemlítette Lackfi János: Élőhal című verseskötetét, ebben több ismert magyar vers parafrázisa szerepel, többek között a Szeptember végén is.
Némi töprengés után az ELTE bölcsészkar felé indultam. Főleg az Ősöktől a szépunokáig, avagy rokonsági szerveződés és sztyeppei hagyományok az avar korban érdekelt, A kezdésig volt még egy kis időm, ezért szemügyre vettem a kiállított állatcsontokat, és azt a nem túl eredeti megjegyzést tettem, hogy az ökör combcsontja akár hatékony fegyver is lehetett. Viszont örülök, hogy felismertem a rackajuh koponyáját, bár ez nem volt túl nehéz.
Az előadást Rácz Zsófia tartotta, jól érezhetően szerette és értette a témát. Ez utóbbi nem túl meglepő, mert az egyik kutatója volt ennek a témakörnek.
Kiderült, hogy az eddigi legnagyobb régészeti-genetikai kísérlet egyik résztvevője volt, négy ország vett részt benne, genetika, izotópos kormeghatározás, családfaállítás, rokonsági fokok, szóval minden, ami csak belefér a témába. Több avar kori sírt tártak fel, és végre nem csak egy-két, hanem az összes leleten végezhettek DNS-jutatást, innen derült ki jó néhány érdekesség. Például az, hogy a települések nem volt rokonházasság, a férfi otthon maradt, és másik faluból hozott feleséget, ezért nem volt belterjesség. Ritkán ugyan, de előfordulhatott többnejűség, főleg a tekintélyesebb férfiaknál. Az is kiderült, hogy itt is elfogadott volt az, hogy a megözvegyült nő az elhunyt rokonához (testvér, unokatestvér) ment férjhez újra. Sikerült felállítani egy, illetve több kétszáz éves családfát. Bevallom, hogy a legnagyobb benyomást egy gazdag avar férfi ( a sírmellékletből ítélve rangos ember, talán kagán volt) arcának a rekontsrukciója tette rám. Elnézve őt. arra következtetésre jutottam, hogy csak nagyon, de nagyon óvatosan mondtam volna ellent neki!
A Nemzeti Múzeumban éppen azt láthattam, hogyan készítik a kőszerszámokat, és úgy éreztem, ezt nem hagyhatom ki!
Nem is hagytam. Belépve egyből megtaláltam a kőbalta-műhelyt, bár inkább szakócákat, illetve pengéket készítettek. Az illető férfi az egyik kezébe egy tűzkövet, a másikba egy szép, sima kavicsot fogott, és vigyázva, a megfelelő szögben ütögette. Egy-két kisebb szilánk lepattant, majd létrejött a penge, ez viszont nem esett le, a helyén maradt, és simán levált a kőről. Aztán néhány apró ütögetéssel finomították. Egy-két ilyen kőszilánkot el lehetett vinni, meg is tettem, Azt hallottam, hogy elég jól lehet paprikát, szalonnát, kolbászt vágni vele, csak az ujjaimra vigyázzak. Hazaérve kipróbáltam egy szafaládén, hamarosan rájöttem a forszára, és még csak el sem vágtam az ujjam!
Nem messze innen a római textilek színezését nézhettem meg, a gyapjúfonalat mindenféle növényi festékkel színezték, festőcsüllenggel, indigóval.,kurkumával, diólevéllel, és számomra meglepő módon csalánnal is.
Szombaton-vasárnap volt a Kulturális Örökség Napjai rendezvény. A szombat megfelelt, ezért aztán gondos tervet készítettem. Kezdtem a Rendőrmúzeumban, mert itt már fél tízkor kezdődött a vezetés, Bíztam abban, hogy ilyenkor még nem lesznek sokan, és így is lett! Ez a múzeum nem túl nagy, de annál érdekesebb! Kezdetnek megtudtuk, hogy az épület, amiben járunk, eredetileg rendőrlaktanyának, illetve a lovak számára istállónak épült, méghozzá 8, azaz nyolc hónap alatt, ami azért figyelemre méltó! Budapest egyesítése alkalmából felvetődött, hogy egy külön fővárosi rendőrséget hozzanak létre, és ezt meg is tették. Az épület három szárnyra oszlott, itt volt a fogház, illetve a dologház is, A fogházban olyanok voltak, akiket már elítéltek. A dologház már másik ügy volt, mert a fővárosba elég sok ember utazott szerencsét keresni, és nem mindegyikük találta meg, amit keresett. Ha vidéki volt, akkor hazatoloncolták, de ez nem ment egyik napról a másikra, Amíg lelevelezték, és amíg összegyűlt a megfelelő létszám, itt tartották őket, és ez az eljárás néha egy-két évig is eltarthatott. Aztán felrakták őket egy lovaskocsira, és meghatározott útvonalon vitték őket, Itt az őrizet szükségszerűen lazább volt, elég sokan megszöktek, és visszagyalogoltak, Megszemléltem a rendőrség alapítólevelét, az egyik kitétel nagyon megtetszett! Sajnos, nem írtam fel, emlékezetből idézem: A letartóztatás a kellő erélylyel, mindazonáltal emberségesen történjék! A helyesírást nem én tévesztettem el, így írták!
Következtek a kézifegyverek, szerencsére nem sokat ismerek belőlük, Persze a Kalasnyikovot igen, mellette egy dobtáras géppisztoly, minden jobb háborús orosz filmben látható volt, Aztán revolverek és pisztolyok minden tételben, egy lőlapra rögzítve.
Következtek az egyenruhák, főleg az igazán mutatós díszegyenruhák! Leginkább a dualizmus korabeli volt mutatós, a szép, hegyes acélsisakkal!
A következő szobában házilag barkácsolt fegyvereket láthattunk, a legötletesebb esernyőbe volt rejtve. A készítőjét három évvel ismerték el, szabadulása után ellátogatott a múzeumba, és örült annak, hogy a művét becsben tartják!
Volt szerencsénk minden magyar rendőrkutyák legismertebbjéhez, Kántorhoz, illetve az őt alakító Tuskóhoz. Ez utóbbit a filmsorozat végén Madaras Józsefnek ajándékozták.
Aztán kevéssé derűs tablók következtek, a híres-hírhedt bűnügyeké. Nagyon nem volt szívderítő, a tiszazugi arzénes asszonyok, a Sós-féle rendőrgyilkosság, vagy éppen a nikotinnal gyilkoló nő története. Nem is beszélve Kiss Béláról, a cinkotai bádogosról.
Ehhez képest még Viszkis is derűt árasztó történet volt. Szabadulása után ő is meglátogatta a kiállítást, mi több, egy alkalommal még pár embert vezetett is a múzeumban.
A pénzhamisítás tablón látható volt egy ötszázas bankó, amin szegény Ady Endre egy kissé kínaiasra sikeredett. A csúcs viszont egy 45.000.- forintos bankó volt! Annak idején reklám volt, és nem minden példányt sikerült bevonni. Fura mód még fizettek is vele!
Két óra telt el, de senki nem unatkozott közben! Kérdezni is lehetett, mi több, választ is kaptunk.
Utána a Széchenyi könyvtárba mentem. Ezúttal nem vezetett sétán voltam, hanem a Madách-emlékkiállítás néztem meg, végül is Madách is kétszáz éve született, és ő sem volt akárki! A kiállítás összesen két szobára terjed ki, színlapok, fényképek, jelmeztervek a Tragédia különböző színházi előadásairól. A legjobban Nagyajtai Teréz jelmeztervei tetszettek! Aki szerette volna, megnézhette a Tragédiát tévéfilmen, rajzfilmen egyaránt, és én szerettem volna, néztem is egy darabig. Főleg a londoni színt, lévén hogy az a kedvencem. Szívesen néztem volna többet is, de működött a légkondicionálás, amitől kellemes volt a hőmérséklet, viszont sajnos, köhögnöm kellett tőle. Távoztam, de nem anélkül, hogy a minikönyv-gyűjteményre ne vessek egy-két (illetve harmincegy-harminckét) pillantást.
Következett a Méréstörténeti Múzeum. A múzeum kifejezés picikét túlzás, inkább csak kiállítóterem, bár nagyon szép kiállítóterem!
Megtudtam, hogy ezt is a dualizmus idején építették, mert akkoriban itt csupa-csupa szőlőskert volt, a rezgések nem zavarták a munkát. Azóta nagyot változott a helyzet! Egy nagyobbacska szoba, telis-tele mérlegekkel, illetve inkább mérőeszközökkel. A mérlegek voltak a legjobban szembetűnőek, mert a legtöbbjük sárgarézből készült, és csillogott-villogott! A mérlegek közül a legérdekesebb persze hogy magyar találmány volt, ez egy grammtól kétszáz kilóig mindent mért.. Össze lehetett csukni, egy ládába tenni, és lovaskocsin szállították. Ami azt illeti, a méter-kilogramm rendszer magyarországi története is érdekes, Az akkori francia nagykövet vette át a szabványt, és kapott egy etalont, mint minden olyan ország képviselője, aki csatlakozott a klubhoz. A kiosztás sorsolásos alapon történt! Látható volt az ős méterrúd másolata, mellette egy fából készült rokona. Ez utóbbit még működés közben láttam néhány textilboltban.
Mint kiderült, a mérlegeket időnként hitelesíteni kellett, de ez nem orozva történt, előre meghirdették, mikor érkeznek az adott faluba, és a hitelesítő a kézjegyével igazolta, hogy ez megtörtént.
A vezető itt is érdekesen beszélt, érezhetően szerette a helyet és a munkáját. Búcsúzóul megkért, hogy írjak a vendégkönyvbe, és ezt szívesen megtettem!
Szép volt, jó volt, és a mai napból ennyi elég volt!
Mint megtudtam, szombaton lesz a Pozsonyi piknik, de a Budafoki Borfesztivál is. Némi gondolkodás után rájöttem, hogy mind a kettőre eljuthatok, ha akarom. Akartam!
Rögtön kellemes meglepetés ért. A Boráros téren, a jelzőtáblán a következőket láttam: N2 érkezik egy perc múlva. Nem értettem, de gyorsan rájöttem, mert begördült a nosztalgiavillamos! Csak egy kocsiból állt, sárga-barna csíkos, fapados, pontosabban faüléses, és még kalauz is volt rajta! Roppant nosztalgikusan rázott, csengetett, és még enyhe villamos kisülés illatot is éreztem!. Miután korosztályomnak ez is ingyenes, javarészt ők ültek rajta, mindenki finom, diszkrét mosollyal. Minden megállóban elképedve bámulták, aztán a telefonjukhoz kaptak, mert ezt nem hagyhatták ki!
Nos, Pozsonyi piknik sokban emlékeztetett a Terézvárosi Fesztiválra, úgyhogy megint tájékozódhattam a színházak műsora felől. Ezt már csak azért is megtettem, mert a fő utcát nagyon sütötte a nap, ellenben ez a rész kellemesen árnyékos volt. Meglepetésként ért, hogy a Monte Christo grófja zenés változatban is látható lesz. Ezen csak azért lepődtem meg, mert ezt a bonyolult, sokrétű cselekményt a háromkötetes regényben sem könnyű követni. Persze lehet, hogy csak nekem. Sok szerencsét hozzá! Annak viszont örültem, hogy a Magyar Operett Napja alkalmából gálaműsor lesz, ez igazán stílusos! Volt persze sokféle kézműves termék, étel-ital is nagy bőségben, örömmel olvastam, hogy az itt kapható lángos rangos helyezést ért el. Sajnos, nem volt türelmem a sort kivárni, ezért aztán nem győződhettem meg róla. Pedig ugyanott takarosan felspirálozott sült krumplit is árultak.
Jó néhány könyvárus is kitelepült, ezekből nem csak venni lehetett, de némelyiket dedikálta is a szerző. Igaz, amikor én voltam ott, erre éppen nem került sor,
A rendezvény mindkét végén színpad volt, ezért nem zavarták egymást. A látogatók pedig, ha tehették, szinte bárhová leültek. A parkbéli padokra, a park melletti kerítésre, a járdaszegélyre, a lépcsőre, no meg az odakészített sörpadokra is,és úgy figyeltek. A nagyszínpad előtt ilyen lehetőség nem volt, de csöppet sem zavarta az ottlévőket,
Egy idő után úgy gondoltam, ideje ellátogatni a Budai Borfesztiválra. Elindultam, csak sajnos, ott nem értem el a nosztalgiakettest, de hát nem mehet minden egyszerre!
A Savoyai Jenő téren leszállva a villamosról, egy csinos kis udvar felé igyekeztem. Még be sem értem, egy dal üdvözölt, miszerint:
Ez a világ olyan világ,
Mint a mogyorófa-virág.
Sokat ígér, keveset ád.
Megkerestem a kóstolópohár árusitóhelyét, és vettem egyet. Csinos darab, ezután ez lesz a fröccsöspoharam. Előrelátó voltam, és hoztam magammal egy kis tarsolykát, azt a nyakamba akasztottam, abba sikerült beillesztenem a poharat, így biztonságban volt.
Az egyik pincegazdaság neve (Szeleshát) rögtön megtetszett, mondtam is az árusnak, olyan, mintha Tolkien ihlette volna. Egyetérthetett, mert mosolyogva bólogatott. Csöppet sem mellékesen a rosé boruk is jó volt. Étel itt is akadt, de ez a hely olyan kicsi volt, hogy 40 perc elteltével indultam a buszmegálló felé, azzal a gondolattal, hogy tavaly azért többen voltak. Aztán feltűnt, hogy az út túloldaláról elég sokan pohárral a kezükben érkeztek, úgyhogy rögön el is indultam arrafelé. Na, itt volt aztán mit nézni! Árusok mindenfélével, a fentiebbieken kívül csinos ruhaanyagokkal, bőrárukkal, kalapokkal, kerámiákkal, vattacukorral, és még jó néhány vásárolnivalóval.
Még egy pohár rosé, végül is nem akartam keverni, és úgy éreztem, hogy kezdek megéhezni. Az árakat elnézve aztán arra gondoltam, hogy ha hazaérek, kieszem a hűtőt! Pont akkor megpillantottam egy táblát: Szomszédok piac, és közvetlenül mellette a lángos feliratot is! Az ára elfogadható, a lángos jó középkategóriás, találtam egy árnyékos asztalt, úgyhogy a továbbiakban nem volt okom panaszra. Meghallgattam a mellettem lévő színpadon az énekest, majd azt gondoltam, a mai napra elég a kultúrából, irány haza!
A péntek délután jó részét a harmadik Terézvárosi Fesztiválon töltöttem. Sétáltam, nézegettem, és főleg beszélgettem. Kezdetnek a tűzoltózenekar előadását hallgattam, méghozzá örömmel! Ezzel nem voltam egyedül, sokan megtapsolták őket, és jó egynéhányan mentek utánuk. Szép piros díszegyenruha, csillogó sisakok és szintén ragyogó rézfúvós hangszerek, öröm volt rájuk nézni. No mg hallgatni is.
A sátrakban jól felkészült és beszélgetni szerető emberek ültek, éltem is a lehetőséggel. Kezdtem a Bábszínházzal. Miután kiderült, hogy láttam a Szerb Antal-kódot, máris volt közös téma. Van felnőtt előadás most is, a legjobban a Frankenstein érdekelne. A Katona József Színházban megtudtam, hogy igenis lesz Színházak Éjszakája, csak éppen nem tudni, mikor, milyen helyeken, és mi lesz a program.
További érdekes beszélgetésre került sor az Állambiztonsági Szolgálat Levéltáránál. Mint kiderült, szeptember 16-17 lesz a Kulturális örökség napjai rendezvény, Érdekesnek ígérkezik! Főleg az Egri bikavér és a szocializmus című. Hátha kóstoló is van?
A Cervantes Intézet is képviseltette magát, nem csak Spanyolország, de Mexikó, mi több, Chile is. Kaptam egy füzetkét, ami Chile látnivalóit ismertette, a Húsvét-szigetet is ideértve. De jó lenne látni! Főleg a gleccsereket.
Természetesen bőven volt enni-innivaló is, ettem egy lángost. Persze több más is, például csurros, de hurka-kolbász is. Innivaló is bőven akadt, az üdítőtől a pálinkáig Volt jó néhány asztal és pad is, aki elfáradt, vagy enni akadt, az nyugodtan leülhetett.
A látottak csak kis részét ismertettem, de aki meg akarja nézni, nem késett le semmiről.
Némi töprengés után mégiscsak beszámolok a Mesterségek Ünnepéről, de igyekszem rövid lenni. Talán sikerül.
Attól tartok, ismételni fogom magam, de ez nem meglepő, hiszen az áruk és az árusok is sokszor ugyanazok.
Ami a jelenlegit illeti, biztos volt témája, csak nem jöttem rá, mi is legyen az, sebaj. Személyes tapasztalásom alapján a legtöbbször a kékfestők, a szaruból készült tárgyak, no meg a bőráruk, illetve a késesek szerepeltek a kiállítók között.
No meg egy meglepetés, éspedig az igazi, „klasszikus” falvédő! Kivarrva egy sem volt, de egy részük színesben volt előnyomtatva. A tematikájuk is sokrétű, volt háziáldás, magyarnótából való sorok, no meg családi idill. Ez utóbbi főleg abból állt, hogy a leányzó azon igyekezett, nehogy részeges férjet fogjon ki, és ezt igazán csak helyeselni tudtam! Még azt is, hogy férjemuram ne lábatlankodjon a konyhában, nem valami praktikus az, ha láb alatt van! Mint megtudtuk, jó pár olyan ember van, aki ezekből tekintélyes gyűjteményt szedett össze, és hosszas kérlelés után engedte, hogy más is illően megcsodálja. Mondták, hogy nagyon régiek, bár az nem derült ki, hogy mennyire azok.
Csehország volt a vendég, ők is kékfestő ruhákat hoztak, szépek voltak, és – bár a technika ugyanaz – a minták kissé különböztek, de ezek is nagyon mutatósak voltak. . A cipők mellett ruhák is voltak, főleg kartonból és vászonból. Akadt gyapjú kabát, férfimellény, no meg női kalap is. A kabátok nagyon tetszettek, végre nem spórolták el a zsebeket róluk. Kalap is akadt, mind szalmakalap, (ebből elég sok) mind posztó, a harmincas éveket idéző, most újra divatos formában. Továbbá rengeteg kés, szegedi halasbicska, szarunyelű, filézőkés, férfiasabb kinézetű vadászkés, de még manikűrolló is.
Meglátogattuk a Magyar Ízek Utcáját is, érdekes volt, de nem sokban különbözött az előzőktől, ami nem túl meglepő. Ami az árusított termékeket illeti, sajtfélék, méz, kolbász, töpörtyű, lekvárok, gyümölcsborok, szörpök, sütemények mindenféle színben, méretben, Sok ember járkált, nézegetett, és elég sokan vettek is valamit. Látható volt továbbá egy gólyalábas felvonulás, a szereplők láthatóan jó mókának tartották a fellépésüket. A közönség nemkevésbé.
A pénteki napot a Várban töltöttük Kati barátnőmmel, elég sok nézegetnivaló akadt, és nézegettünk is!
Sétálgattunk, és egyszer csak felbukkant az Arany Sas Patikamúzeum. Miután a múltkorjában nem sikerült megnéznem, ezúttal nem hagytam, illetve nem hagytuk ki. A múzeum összesen három szobából állt, kellemesen hűvös és félhomályos volt, és elég sok szemlélnivalót kínált. Például nagyszámú patikamérleget, mindenféle méretben, súlyokkal, a legkisebbek bélyeg nagyságúak és vastagságúak voltak. A mozsarak egy része igencsak méretes volt, a törő is hozzáillett, aki ezt használta, biztos nem kellett edzőterembe járnia. Lepárlóberendezés, aminek láttán elgondolkodtam. Végül is, adott volt a szesz, cukor, gyógynövények, biztos, hogy likőröket is készítettek. Ezt alátámasztotta, hogy pár aprócska hordót is láttunk. Azt tudtam, hogy a tokaji bort gyógyszernek használták, ha valaki nem akart hamisítottat inni, innen szerezte be.
Örömmel üdvözöltem Méliusz Juhász Péter: Herbárium könyvét. Szép színes illusztrációk, a szöveg pedig magyar nyelvű! Azt is megállapítottam, hogy praktikus ember volt a kiadója, mert ez a könyv könnyen elfért a zsebben, magával vihette a botanizáló. Láttam még Paracelsus képet, ő is nagyon ideillett. Enyhén hiányoltam, hogy sehol nem láttam az egyszarvú szarvát, de még csak bezoárkövet sem, no de azt biztos már elhasználták az elődök.
Mindenkitől elnézést, de még a szokottnál is szubjektívebb leszek. Az egyik vitrinben egy aprócska reszelőt fedeztem fel, mellette egy szerecsendióval, és nekem beugrott egy hatvan évvel ezelőtti olvasmányom, a Copperfield Dávid. Ebben Dávid azt mondja, hogy a dajkája ujjainak hegye olyan érdes volt a varrástól, mint a hordozható szerecsendió-reszelő. Lévén hogy ez a hatvanas évek elején volt, senki nem tudta a környezetemben, mi az a szerecsendió, és ebbe bele is nyugodtam, mert a reszelő érthető volt. Nos, most elérkezett a nagy találkozás! Biztos, hogy Dickens erre gondolt. Elismerem, nem ez volt a legérdekesebb, de számomra igenis figyelemre méltó volt.
Aki arrafelé jár, nézze meg a kiállítást, az értőbbek méltányolni fogják.
Tegnap megnéztem egy filmet, aminek Putifár tanár úr visszavág a címe. Egyrészt örültem, hogy végre nem amerikai, hanem francia filmet nézhetek, másrészt az is mellette szólt, hogy csak 80 perc volt, és mostanában két óra alatti időtartam ritkaság.
Nos, a film tetszett. Tulajdonképpen. De azért ismételten megállapítottam, hogy inkább mennék oroszlánidomárnak, mint tanárnak! Az előbbi legalább botot hordhat. Szegény tanár úr védtelen volt, az eddig legrosszabb osztályt fogta ki, négy átok kölyökkel.
Figyelem, tartalomismertetés következik, bár igyekszem tapintatos lenni. Nos, a legrosszabb az volt, amit a diákok tettek, hogy amikor a tanár úr meg akarta kérni a barátnője kezét, ezt alaposan tönkretették! Az eljegyzési gyűrűre ugyanis a tanár nevét, de teljesen más női nevet véstek, fel is bomlott a viszony, a barátnője másik városba költözött.
Aztán elkövetkezett a nyugdíj, és a tanár bosszút szervezett! A gyakorlati érzéke felől máris erős kételyeim támadtak, mert a kivett megtakarított pénze 7500.- euro volt. Azért megtett minden tőle telhetőt. Az egykori tanítványai életét figyelemmel kísérte, és az első mindjárt egy diktatórikus hajlamú étteremvezető volt. Tudom, kissé gyerekes bosszú volt (bár ez itt stílusos) mert egy szép nagy, és kellőképpen felbosszantott kutyát eresztett az étterembe, ami aztán alapos felfordulást okozott. Ráadásul csöppet sem véletlenül éppen ott volt egy híres éttermi kritikus is!
A másik kettőt nem ismertetem, had legyen meglepetés annak, aki megnézi! Szellemes volt, és jót szórakoztam rajta, megérte megnézni.
Mint megtudtam, a film egy regény alapján készült, keresni fogom a könyvtárban!
A szerdai nap jó részét múzeumlátogatással töltöttük, Kati barátnőm meg én. Elsőnek a szecessziót legjobban bemutató Ráth György villát kerestük fel. Örömmel üdvözöltem a régi kedvenceimet, köztük is a legnagyobbat, egy szekrénykét, aminek a lehajtható tetején finoman kidolgozott rézkarc látható, ezen egy róka prédikál a baromfiaknak. Alighanem valami állatmese illusztrációja, de újra és újra megcsodálom! Haza is akartam vinni, de – ki tudja, miért - nem adták. Megcsodálhattuk egy nagypolgári lakás eleganciáját, minden túlzás nélküli, jól összeállított bútorait, szépen terített asztalát, No meg jó pár olyan szekrényt, amiben a tálaláshoz szükséges edényeket tartották, ahogy elnéztem, legalább tizenkét személyes étkészlet elfért benne, és legalább négy ember kellett ahhoz, hogy felvigye az emeletre. A fotelek is szépek, a legtöbbjük igencsak kényelmesnek látszott, csak sajnos, nem szabadott ráülni. Volt egy nagy fülesfotel, ez alighanem a ház ura (távollétében asszonya) kizárólagos kényelmét szolgálta. Ez utóbbi esetén krinolinban is kényelmes ülés esett rajta. Jó néhány dísztárgyat is megbámultunk, vázákat, szobrocskákat, egyik érdekesebb volt, mint a másik. Jó néhány edény Zsolnay-kerámia volt, ezek olyan jellegzetesek, hogy nem volt nehéz rájuk ismerni. Azért időnként érdekes volt a csoportosítás, egy felszökkenő lazac mellett egy jegesmedve, egy bölcs bagoly mellett pedig egy aprócska, riadt egér. A vázák festésén gyakori motívum volt az írisz, ez fehér alapon igazán mutatós látvány!
A következő hely, amit meglátogattunk, a Hopp Ferenc Múzeum volt Erről már elég sokat írtam a Múzeumok Éjszakája alkalmából, ezért most igyekszem olyanról írni, amit akkor nem említettem meg. Elsőnek a múzeum kertjét néztük meg, hangulatos hely volt, egy kínai holdkapuval, és néhány szép szoborral, Odabent aztán újra végignéztem, illetve végignéztük a Hold a felhők felett című kiállítást, ami Vay Péter püspök gyűjteményét mutatja be. Ami püspök urat illeti, becsavarogta a világot, végül is idős korára Assisiben talált megnyugvást.
Igyekszem olyanokat bemutatni, amiről még nem írtam, Ilyen volt például a Démonirtó című tusrajz, aminek láttán rögtön elhittem, hogy néhány ijedősebb démon már akkor elkotródott, amikor meglátta! Elég félelmetes jelenség volt, eleinte őt néztem démonnak. Ez alighanem szakmai ártalom! Aztán találtam valamit, amiről azt hittem, pipa, bár kissé fura az alakja, de mint kiderült, ecsettartó, Még jó, hogy elolvastam a feliratot!
Másnap, azaz csütörtökön a Ludwig Múzeum került sorra. Előtte megnézem a Nemzeti Színház műsortervét, nagy örömömre szerepelt benne Molnár Ferenctől az Egy, kettő, három! No meg az Ibolya.
. Az Időgép, illetve Time machine címűt kiállítást néztük meg. Nos, nem sok köze van Wellshez, de attól még érdekes volt! Jó néhány kiállított tárggyal sehogy nem tudtam összebarátkozni, no de sebaj, nem kell, hogy mindin mindig tessen, Viszont a világvevő rádiót és egy fekete-fehér tévét kedves, régi ismerősömként köszöntöttem. A tévében egy férfi beszélt, ismerősnek tűnt. Szégyen-gyalázat, de csak a feliratból jöttem rá, hogy ő bizony Stanislaw Lem! Ami a kiállított dolgokat illeti érzelmeim a vegyesnél is vegyesebbek. Csodás bronz férfiszobor, nem messze tőle egy festőláda, telis-teli műanyag tojásutánzatokkal. A következő szobában három Picasso-festmény, ezek egyike a Muskétás címet viselte. Néztem, tetszett is, de azt mondtam, hogy ha húszszobás kastélyom lenne, ezt alighanem a huszonegyedikbe tenném. Viszont, ha erre a kiállításra gondolok, elsőnek ez a kép jut eszembe, úgyhogy mégiscsak lehet benne valami, Ami magát a múzeumot illeti, belülről elegáns és nagyvonalú, szép, ívelt lépcsőházzal. Azért mentünk gyalog lefelé, hogy ezt illően megcsodálhassuk. Az előtér fekete márvány padlója is nagyon tetszett! A nagy melegben kellemesen hűvös lehet.
Ezzel a látogatás be is fejeződött, most egy kis ideig nem fogok kuiltúrálódni!
A mai napot a Természettudományi Múzeumban töltöttük. A többes szám alatt a nyugdíjasklub értendő.
Bevallom, idáig még nem jártam ebben a múzeumban, ezért aztán minden új és érdekes volt számomra. Még az odavivő út is, ami a Ludovikán keresztül vezetett. Itt találkozhattam Szent László szobrával, ez stílszerű volt, hiszen ő a király és katona tökéletes elegye. Aztán Szent Borbála következett, róla csak annyit tudtam, hogy a bányászok védőszentje, de mint kiderült, hatásköre a villámcsapás elhárítása, és a lőportornyok védelme is az ügykörébe tartozik ezért aztán itt a helye.
Maga a múzeum a belépés után máris érdekességgel fogadott, egy bálna csontváza lógott a mennyezeten. Mint később megtudtam, barázdás bálna volt, és 1896-ban került a múzeum tulajdonába. Impozáns látvány volt! Már a kezdet is tetszett, csodálatos virágfotókat szemlélhettem, és ezt örömmel tettem! A következő termekben ízelítőt kaphattunk a rovarvilágból. Bevallom, nem rajongok értük, de ezek után lehet, hogy megváltozik a véleményem. A lepkék persze csodásak. A díszbogarak láttán csak ámultam-bámultam, csodásak voltak, egyikről-másikról inkább azt hittem, egy ötvös készítette, olyan benyomást keltett. Elismerem, az afrikai góliátbogarak láttán azt gondoltam, hogy ez egy elbizakodott cserebogár. Bezzeg az óriáscincér (latin neve, a Titanus giganteus, jobban illik rá) láttán már nem mertem ilyeneket gondolni.
Nem éppen sorrendben jártam az emeleteket, mert a kristályok birodalma következett. Láthattam jó néhány, szebbnél-szebb drágakövet, illetve féldrágakövet is, no meg gyarapíthattam az ismereteimet a gyémántcsiszolás terén. Ez utóbbinak nem hinném, hogy közvetlen haszna lesz, de érdekesnek érdekes volt, meg kell hagyni. Ha már az ásványoknál tartok, az egyik teremben féldrágakőből készült szobrocskákat néztem, méghozzá őszinte elismeréssel. Csodásak és sokszínűek voltak, öröm volt rájuknézni! Itt is volt egy kedvencem, egy olyan mozaik, ami szőlőfürtöt ábrázolt, annyira finoman kidolgozott részletekkel, hogy eleinte festménynek hittem! A kettes számú kedvenc pedig egy obszidiánból faragott csacsi szobra volt, méltó emléket állítva az emberek hasznos segítőjének.
Aztán következett az emlősök, no meg a madarak terme, itt sok jó ismerősre bukkantam, mind itthonról, mind külföldről. Ami azt illeti, itt is egy óriás, éspedig egy méretes cápa lógott a mennyezetről. Ha már az óriásokról írok, volt gyapjas orrszarvú és mamut is, nem is beszélve az ősi emberek sátráról, magukról az emberekről, illetve a fegyvereikről.
Egy másik teremben volt óriáskagyló is, ezt is illő módon bámultam meg.
A legnagyobb meglepetés számomra a lepkeház volt. Némi sorbaállás után lehetett csak bejutni, és szép óvatosan mentem be, nehogy a szépséges lepkék kiszökjenek! Az ittlévők egy részét már láttam preparálva, de így sokkal szebbek! Egy ananászdarabon két szép pille szívogatta a gyümölcs nedvét, néhányan pedig a falon pihentek, de a többségük a mennyezet alatt röpködött, mindenki őszinte örömére. Nem állítom, mert nem is állíthatom, hogy mindent láttunk, de azt igen, hogy érdemes volt megnézni, és ajánlatos visszatérni!
Elnézést kérek a széplelkű olvasóktól, de illetlen dologról fogok írni. Egy tévésorozatról, amit csak véletlenül fedeztem fel. A címe Bécsi vér, és a századfordulós Bécsben játszódó bűnügyi sorozat. Egy detektív, no meg egy freudista pszichológus, ez utóbbi a bűnügyi profilozással foglalkozik. Vagy legalábbis ilyesmivel. Sem az ő, sem a rendőr kollégái nem rajonganak az ötletért, nagyon új számukra. A pszichológusok körében sem mindenki a freudizmus híve..
Az orvos egy jómódú, zsidó polgárcsalád tagja, és mindenki ilyen-olyan amolyan menyasszonyjelöltet ajánlgat neki, ő pedig maga szeretne választani.
Továbbá felbukkan néhány érdekesebb nőalak, ezek egyike levéltáros, a másika pedig vegyész, mindkettőt érdekli a munkája, és jó benne.
Emlékeztet egy régebbi kedvencemre, a Murdoch nyomozóra, sokáig szívesen néztem, de mostanában már kissé erőltetettnek érzem, no meg nyomozónk egy kicsit túl szuper. Azért még nézem!
A Bécsi vér viszont új felfedezés, igyekszem kiélvezni. Talán érthető, hogy Bécs mind földrajzilag, mind történelmileg közelebb áll hozzám. A legutóbbi részben feltűnt a Fekete Kéz, ami sajnos, nagyon ismerős számomra!
Az is mellette szól, hogy reklám nélkül adják! Véletlenül bukkantam rá, de ezek után keresni fogom. Remélem, elég sokszor ismétlik, hogy pótoljam azt, amit elmulasztottam.
A szombat délelőtt jelentős részét egy bunkertúrán töltöttem, Budafokon. Ez minden hónap első szombatján esedékes, és kaptam az alkalmon, hogy megnézhetem. Ráadásul azzal kecsegtettek, hogy a pincében 12-14 fok lesz!
Amíg a kezdetre vártam, körülnéztem az udvaron, a helyhez illő plakátokat nézhettem-láthattam. Például, hogy az állatokat atomtámadáskor be kell zárni az istállóba, és pokróccal lezárni az ajtót. Az ábrán néhány tehén volt. Hú, milyen finom lehetett a másnap reggeli tejeskávé! Volt még egy olyan gázálarc is, amit lovaknak terveztek.
Vezetett sétát tehettünk a bunkerben, Ezt egy hajdani borpincéből alakították ki. a borpince viszont az egykori kőbánya helyén létesült. Az egykor ott dolgozók még afféle barlanglakásokat is kialakítottak, néhány még látható, csak nem itt. Egykoron rengeteg szőlőt termeltek itt, és jó bort készítettek belőle. A pince pedig már adott volt. Aztán jött a filoxéra-járvány, és ez véget vetett a szőlőkultúrának. Az egykori borpincéket raktárnak kezdték el használni. A régi szép idők emlékeként fennmaradt egy olyan boroshordó, amit úgy alakítottak ki, hogy a sziklába vájt üreget üveglapokkal bélelték ki, most is teljes épségben-szépségben látható! Ha már ott voltam, érdemes volt jól körülnézni! Egymásba nyíló termek, csekély berendezéssel. mert a legtöbb eltűnt az idők során. Egy rádió adó-vevő berendezés azért volt, olyan, felhúzható órával, ami három napig járt. Elvégre a rádióadások időpontját fel kellett jegyezni! Volt továbbá egy Erika táskaírógép, elsősegélycsomag, no meg néhány, számomra ismeretlen szerkentyű. Megismerkedtünk a kézi szirénával. elég kellemetlen hangja volt, de ez, hogy úgy mondjam, csak házi használatra való volt. Láthattuk a szellőztető berendezéseket, ezek villannyal működtek, viszont egyiket kézzel is lehetett hajtani, elszántabbak meg is próbálták, alighanem jü kondíció kellett hozzá.
Az udvaron pedig ismeretséget köthettünk a háborús telefonkészülékekkel. Az ismertetőt egy olyan muzeológus tartotta, aki a Postamúzeumban dolgozik, és a hadügy szakértője, legalábbis ilyen téren. Az első készülék, amit a hadsereg használt, még 1907-ből való volt, és még mindig működött! Jellegzetessége, hogy a kézibeszélőn (ezek jó darabig fából készültek) volt két gomb, ha valaki beszélni akart, akkor ezek egyikét kellett lenyomva tartania, ellenkező esetben a partner nem hallott semmit. Ha viszont a másik gombot nyomta le, akkor a készülék morse jeleket adott és fogadott. Ezt olyankor használták, ha nagy volt a háttérzaj, ami azt jelentette, hogy lőttek mindennel, ami csak a kezükbe akadt, viszont ezeket a jeleket nem zavarták vele. Ez a módszer (a morgó) sokáig használatban volt, Aztán volt egy aprócska telefonközpont, tíz vonallal, de ezekből kettőt-hármat össze lehetett kapcsolni. Jó darabig ezeket a készülékeket használták, hiszen strapabíróak és könnyen kezelhetőek voltak! Aztán 1943-ban rájöttek, hogy ezeket nem tudják együtt használni a német Siemens készülékkel, és át kellett állni egy új rendszerre.
Látható volt néhány olyan telefon is, ahol a tölcsér alakú kézibeszélőt egyszerre használták beszédre és hallgatásra, szükség szerint hol a fülükhöz vagy a szájukhoz vitték. Ezekből már nem sok maradt! A Bell-féle eredeti telefonhoz volt használatos. Olyat is megnézettünk, ahol egy harmadik fél is hallgathatta, mit beszélnek, ilyeneket pedig a francia filmeken láthattunk.
Meg kell adni, sok érdekességet láttam-hallottam, bőven megérte azt a kis gyaloglást!
Semmi nem lehet tökéletes, ezért aztán eltekintek a pezsgőtől. Igyekszem elmenni, remélem, sikerül is, Sajna, az sem biztos, hogy én rád ismerek, az arcmemóriámnál csak a névmemóriám rosszabb. Az Aeroparkot azért hanyagolom egy darabig.
Sajnos nem lesz pezsgő. :D A Törley amúgy is odébb van, ez nagyon régen borospince volt, de már az 50-es évektől óvóhely. Ha esetleg jössz, akkor azért köszönj rám. :D Én már nem ismernélek meg. :D (Amúgy a Budapest parkban azóta is ott van az a Capa kiállítás. :D)
Az Aeroparkba elég egyszerű a kijutás. A KöKitől (éjjel a Határ úttól) a 200E busszal a Ferihegy 2 után kell leszállni, onnan kb. 10 perc séta.
A Repüléstörténeti kiállítás is érdekelt volna, no de számomra csak körülményesen közelíthető meg. Arról nem is beszélve, hogy szégyen-gyalázat, de este tizenegykor már leragad a szemem. Szerencsére bőven volt olyan érdekes program is, ami belefért az időkeretbe.
Én pénz híján idén is "kihagytam" a MúzÉjt. (Tavaly is kimaradt, de egy ismerőshöz csatlakoztam éjfél körül, aki a bajor Gizi színészmúzeumba ment - éjfél után már nem kérték a karszalagot, 1-ig voltak nyitva. Már akkor akartam írni erről, csak persze ez is elmaradt. :D)
Sajnos műsörfüzet már nincs, anélkül nekem szinte lehetetlen feladat lenne nekem tetsző módon összeállítani a programot. A Facebook feldobott pár általam követett zenész programját, így néztem ki a Magyar Zene Házánál egy szabadtéri jazzkoncertet. Persze oda is kellett volna karszalag, de mivel a kordonon túl is terjed a hang :D, így maga a koncert teljesen élvezhető volt.
Utána - nem a MúzÉj keretében, csak mivel közel volt - megkerestem a nem messze lévő két új Kolodko szobrocskát, az egyiket (Mici Mackó) pont aznap tették ki, a másikat (Garfield) egy héttel korábban. (A Róth Miksa emlékházat is meglátogattam volna a bent lévő Kolodko szobor miatt. Pár éve voltam ott a MúzÉjen, akkor az udvaron volt egy Kolodko kiállítás sok szoborral, de a bentiről nem tudtam.)
Aztán találkoztunk a belvárosban ugyanazzal az ismerőssel, akivel előző évben is voltam. Éppen egy félresikerült "múzeum látogatáson" voltak túl - a fő cím az itt volt, de az apró betűs szöveget nem nézték, a látogatható rész az kint a város határában. A következő kinézett cél a rendőrmúzeum volt a Teve utcánál. Az épület előtt több rendőrautó volt kiállítva különböző korokból, valamint több régi egyenruhás is sétált. Persze ezekről nem tudtunk meg semmit. Volt egy régi autóbusz is, amire fel lehetett menni, néha a motorját is beindították, jó hangja volt. Viszont akkora sor állt, hogy meg se próbáltunk beállni.
Ekkor már 11 óra körül volt, keresni kellett egy sokáig nyitva tartó helyszínt. Nekik ott volt a listán az Aeropark (repülőgép múzeum), ami 2-ig volt, viszont kint Ferihegyen. Na mindegy, megpróbáljuk, az egyéb éjfélig nyitva tartó helyek már nem jöttek szóba. Picivel éjfél után értünk ki, már csak be kell jutni. Nekik ugyebár volt karszalagjuk, csak nekem nem. Kérdezik a bejáratnál, hogy karszalag van? Persze, mutatják, én meg zsebre vágott kézzel besétáltam mögöttük. :D Az utolsó két órára már nem lett volna buli a 2500 Ft.
Érdemes volt kimenni! Nagyon hangulatosan kivilágított tér, sok ismert és kevésbé ismert repcsivel. Egy-két kivétellel fel lehetett rájuk menni, akár a pilótafülkékbe is. Ez azért nem volt egyszerű, mert több gépen is veterán pilóták mutatták be a gépet vagy meséltek élményeikről. Én két fülkébe ültem be, a kétfedeles An-2 (Ancsa) és a Tu-154. Voltunk bent IL-14-esen, Tu-134-esen és Jak-40-esen. Volt még Mig-21 vadászgép, pár helikopter (mentő, permetező), és egy kisebb gép. Jól esett nosztalgiázva beülni a Tu-134 ülésébe, ezzel anno többször is repültem.
Több kiállítás is volt, a Tu-134 hátsó részében a típust mutatták be, egy IL-18-asban a Malévről szóló kiállítás volt, két átalakított reptéri buszban meg a repülőtér történetével, működésével, a pilóták kiképzésével kapcsolatos bemutatót láthattunk. Szóval nekem nagyon tetszett, jó ötlet volt kimenni ily késői órán is. Korábban valószínűleg itt is kígyózó sorok voltak.
Persze most is sok fotó készült, és én szívem szerint tennék be párat, de a tucatnyi korábbi beszámoló emiatt maradt ki eddig, mivel az otthoni gépen egy ideje nem tudok képet feltölteni. Lehet, hogy még teszek föl.
