Szeretném egy csokorba kötve látni a bizonyítékokat.
Nagyjából ismerem a pro és kontra elméleteket, de mot csak a "pro" érdekelne.
Ehhez kérnék segítséget.
Köszönöm.
A finnugor elméletnek annyi az alapja, amennyit tudományos módszerekkel bizonyítani lehet belőle. A nyelvrokonság. Ezt bizonyítják az alapszókincs szabályos hangmegfelelései. Ha ennyit állítanának, nem lenne vele semmi probléma.
A baj az eköré épített kártyavár:
1. Azt állítják, hogy a finnugor nyelvekkel rokon szavak finnugor eredetűek (pedig ez egyáltalán nem így van, sokkal inkább "közös" eredetűek). De attól még lehetnek a finnugornál korábbi ősnyelvi szavak, vagy épp ősi átvételek is (akár náluk, akár nálunk)... A finnugor eredetet cáfolja is, hogy a finnugor eredetűnek minősített szavak nagy része az altaji nyelvekkel is rokon (pedig ott sem lehet finnugor eredetű), innentől valószínűleg ezek egy még korábbi közös ősnyelv (eurázsiai alapnyelv, nosztratikus alapnyelv, stb...) maradvámnyai vagy egy közlekedőnyelvből származnak. Ez alapján már az ugor-török háborúban is a török oldalnak volt igaza, akik pontosan valami hasonló mellett érveltek.
2. Azt állítják, hogy ez a rokonság kizárólagos a finnugor nyelvekkel, pedig az eurázsiai nyelvcsalád létének igazolása ezt is cáfolja.
3. Azt állítják, hogy a magyar nyelv finnugor. Ez egy konszenzus, amit nem bűn használni, de legyünk tisztában azzal is, hogy ez egy mesterséges kategória, ami nem is biztos, hogy igaz. Ennek bizonyításához azt kellene bemutatni, hogy a finnugor nyelvekkel rokon szavak specifikusak a finnugornak tartott nyelvekre (vagy legalábbis mélyebbek és gyakoribbak), míg a magyar és más nyelvcsaládokba sorolt nyelvek közötti párhuzam kevesebb vagy ezek nem az alapszókincsbe tartoznak. Ha azonban nem fogadjuk el vakon, hogy az etimológiai szótárakban "finnugor eredetű"-nek feltünetett szavak valóban azok, akkor látni fogjuk, hogy szinte mindegyiknek megvannak a szabályos megfelelői több altaji nyelvben is. Innentől viszont minimum kérdéses, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvcsaládba tartozik-e, sőt még az is, hogy a nyelvcsalád egyáltalán létezik-e.
4. Azt állítják, hogy létezett egy finnugor ősnép, meg egy őshaza. A protonyelv csak egy mesterségesen rekonstruált dolog, amely módszertanilag segít a rokonnak tartott nyelvek összehasonlításában. De ezt ilyen formában soha senki sehol nem beszélte. Persze kellett lennie olyan népeknek, amelyek ezen nyelvek ősét beszélték (akiket, ha sikerülne igazolni, hogy a finnugor ág valódi kategória, akár nevezhetnénk "finnugor ősnépnek" is, de megtévesztő lenne, a "finnugor alapnyelvet (ami attól még csak egy hipotetikus dolog) beszélő népesség" jobb lenne), de hogy ők kik voltak, hol és mikor éltek, az nyelvészeti eszközökkel nem deríthető fel. Ráadásul ezt szeretik úgy elferdíteni (bár ha valaki erre rámutat, akkor erősködnek, hogy ők aztán sosem tennének iylet), hogy az ősnép szétvándorlása során jöttek létre a nyelvcsaládokon belüli ágak és az egyes nyelvek, ez azonban a genetikai és nyelvrokonság egybemosása lenne, ami még szerintük is hiba.
A helyzet az, hogy sokszor keveredtem már vitába "profi" finnugristákkal, és mivel én csupán műkedvelő szinten űzöm a történelmet, hamar kifogyok a munícióból, amikor nekik még mindig vannak "akadémiai" érveik.
Ezen szeretnék változtani egy átfogó összefoglalóval, ami több irányból is igyekszik visszaszorítani a nyilvánvalóan politkai megfontolásból választott kizárólagos finnugor elméletet.
Kiss Dénes magyarázza valahol, (még keresem, mert valahol elvesztettem) hogy a Finnugor elméletnek is van alapja, de nem úgy, ahogy a kincstári elmélet beállítja.
Természetesen, amint összejön egy arra érdemes mennyiség boldogan osztom meg minden érdeklődővel !
Ezen felül Hóman Bálint foglalkozott részletesen a kérdéssel (bár ebben a kontra forrásokat is felsorolja, amelyek viszont megkülönböztetik a hunokat vagy az avarokat a magyaroktól):
Bár az írás 1925-ös, a források tartalma azóta nem változott meg, legfeljebb azok hitelességének megítélése. Meg talán néhányszor túl határozottan állít tényként olyan dolgokat, amelyek csak hipotézisek (de melyik történész nem?), de ettől eltekintve mai szemmel nézve is kiváló írás.
Megjegyzendő, hogy bár számos történészek úgy tartja, hogy a hagyomány külföldről került Magyarországra, Hóman éppen ellenkező következtetésre jutott (A/4. fejezet): szerinte a külföldi krónikások, akiknek többsége kezdetben nem azonosította egymással a hunokat (akiket viszont azonosított az avarokkal) és a magyarokat (ha Iordanes hun-onogur azonosítását nem számítjuk, továbbá eltekintünk attól, hogy a 863-as Annales Alamannici keverten használja a huni és ungri kifejezéseket,akkor az avarokat és a magyaroakat határozottan azonosító első forrás Widukind 967-es munkája), éppen a magyar források és hagyományok hatására kezdték el egymással azonosítani őket egymással. A külföldről való kölcsönzés ellen érvel továbbá így is:
„A külföldi kölcsönzés lehetőségének vizsgálata és negativ irányban való eldöntése után arra is ki kell terjeszkednünk, vajjon a hunok és magyarok azonosítása nem lehet-e a XI. századi magyar író tudákos kitalálása, az uralkodóház vagy más családok dicsőítésére készült mese? A feltevés valószínűtlen.... Aki ismeri a középkori irodalmat és a középkor történetszemléletét, tudni fogja, hogy a középkor keresztény íróitól távol állt ez a törekvés..... Saját népüket azonban sohasem származtatták önkényesen valamely idegen pogány néptől. Vagy történeti források alapján igyekeztek a való eredet nyomára jutni; így a mi Gestánk XI. századi írója REGINO alapján szól a skytha eredetről. Vagy pedig – s ez az általánosabb szokás – bibliai leszármazással próbálkoztak meg.”
Mivel a történeti források alapján nem bizonyítható sem Hóman, sem a vele egyet nem értők álláspontja, ezért lett belőle egy ma is tartó forráskritikai vita, ahol a többség (de nem azért, mert az ő álláspontjuk megalapozottabb lett volna!) végül a külföldről való kölcsönzés elméletét fogadta el, és ezeket legitimizációs okokkal magyarázta. Ekkor azonban nem álltak még rendelkezésre a legújabb genetikai kutatások (Neparáczki Endre Török Tibor és mtsai., 2017) eredményei, amelyek alapján a 9-10. századi Kárpát-medencei sírleletek DNS-mintáinak egy részét az ázsiai hun mintákkal találták rokonnak. Tehát a krónikások mégis jól tudhatták a dolgot, tehát aki ezt először leírta, valamilyen hiteles forrásra vagy népemlékezetre támaszkodott, így a rokonság valós alapokon nyugszik, függetlenül attól, hogy a későbbi források szerzői közül aztán ki vette át kitől az információt. Innentől viszont a forráskritika alkalmazása nem is volna indokolt. Annak a valószínűsége, hogy a krónikások maguktól találtak volna ki egy hagyományt, amelyet aztán végül a genetikai eredmények igazoljanak, és ez véletlen egybeesés lenne, szinte 0.
Szintén érdekes lehet még Makkay János 2009-es munkája:
Sok aspektusból meg lehet közelíteni, és maga a téma is olyan hoszzú, hogy könyveket is kitölthetne. A fő bizonyíték az, hogy minden tudományterület eredményei mellette szólnak (amelyek között vannak nagyon erős, bizonyító erehű érvek is, valamint gyengébb, de szintén a rokonságot inkább támogató mint annak ellentmondó érvek is). Az ellenzők meg csak nyakatekert spekulatív elméletekkel (amiket bizonyítottként állítanak be, de valójában nem azok) próbálják cáfolni ezeket az eredményeket. Mivel sokan vannak és hangosak, még sokan hisznek nekik, mivel nem mindenki mélyed el a témában.
A fő bizonyítékok és érvek a következő tudományterüeltek eredményeihez köthetők:
1. Genetika:
A legfőbb érvet a SZTE genetikusainak legújabb kutatási eredményei jelentik, amelyek főleg dr. Neparáczki Endre PhD-disszertációja (http://doktori.bibl.u-szeged.hu/3794/1/Neparaczki_PhD.pdf ) révén (valamint ennek kapcsán a HVG-ben a témavezetővel készített riport) váltak ismertté. A honfoglaláskori magyar sírok leleteit ázsiai hun (hsziungnu) populációkkal tudta rokonítani. A szerző a PhD-ját nyilvános vitában megvédte, innentől elég komolytalan, ahogyan bizonyos fórumokon a genetikához dilettáns nyelvészek, történészek és régészek próbálják elbagatelizálni az eredményt (hozzáteszem, nekik is lehetőségük lett volna kérdéseket és kritikákat megfoglamazni a PhD-védés nyilvános vitája során, azért nyilvános). Akkor nem tették, így a disszertációt a szerző a követelményeknek megfelelően megvédte. Az utólagos bírálatok általában kimerülnek stilisztikai és formai elemekben. A bírálók egyetlen olyan érve, amellyel egyáltalán érdemes foglalkozni, az az, hogy a hun sírleletekre valóban nincs ráírva, hogy ezek "hun sírok", azonban a genetikusok csapatával dolgozik régész is, és a hunnak azonosított ázsiai sírokat a szakma széles körben elfogadta hun síroknak. Kíváncsi leszek, az mekkora “felhördülést” fog kiváltani, amikor majd megjelenik a disszertáció irodalomjegyzékében már “manuscript in preparation” fázisúként feltüntetett „Genetic data imply Xiongnu origin of the Hungarian Conquerors, who were considerably admixed with germans of Scandinavian origin” írás.
2. Nyelv:
A hunok nyelve nem ismert, az ismert szavak azonban lehetővé teszik, hogy a nyelvészek mégis megpróbálják rokonítani más nyelvekkel. Ezek alapján a 19. században egyértelműen altaji nyelvnek tartották (ezen belül valamilyen török nyelvnek). Pont ez teremtette meg az alapját annak, hogy a magyarok hun származását (amely a 19. századig mindenki tényként kezelt) egyáltalán megkérdőjelezzék, mivel a finnugor nyelvrokonsággal látszólag nem fért össze. Hozzáteszem, akkoriban zajlott az ugor-török háború, amiről terjed ugyan az a mítosz, hogy az ugor oldal megnyerte volna, azonban Vámbéry érveit (aki nem a finnugor nyelvrokonság ellen érvelt, csupán a magyar nyelv kettős, uráli és altaji jellege mellett). Érveit sosem tudták érdemben cáfolni. Ma is sok szakember valami hasonló mellett érvel, ilyen pl. leginkább a Sándor Klárához köthető „török-magyar kétnyelvűség” elmélete. Az 1960-as évekig elfogadott volt az urál-altaji nyelvsalád elmélete, ma pedig ezt felváltotta a leginkább a Greenberg által leírt formában elfogadott eurázsiai nyelvcsalád elmélete. Emellett igen komoly statisztikai bizonyítékokat is felhoztak (Pagel 2012, Jäger 2015):
Részletesebben ld: Joseph H. Greenberg: Indo-European and Its Closest Relatives: The Eurasiatic Language Family. 1: Grammar. 2. Lexicon. Stanford: Stanford University Press. 2002.
Közben a hun nyelvet kínai forrásokban fennmaradt szvak alapján Ucsiraltu a mongollal találta rokonnak, amely szintén eurázsiai nyelv. Felmerült még, hogy esetleg indo-európai vagy uráli nyelv lett volna. Akárhogy is, a hun minden rokonítási kísérlet alapján eurázsiai nyelv volt, ugyanúgy, mint a magyar (amelynek alapszókincse nem csak a finnugor, hanem nagyrészt az altaji nyelvekkel is közös, sajnos a közös alapszókincset az etimológiai szótára kegyszerűen „finnugor erdetűnek” nyilvánítják, elhallgatva a más eurázsiai nyelvekkel kimutatható párhuzamokat és szabályos hangmegfeleléseket). Az eurázsiai elmélet egy közös eurázsiai alapnyelvre vezeti vissza ezeket a párhuzamokat, a másik lehetőség a Kalevi Wiik által képviselt elmélet, amely ugyanezeket a párhuzamokat areális kölcsönhatásokkal magyarázza. Akárhogy is, a fentiek alapján úgy tűnik, hogy a hun és a magyar nyelv rokonok.
A „svájci hun völgy” lakóinak (akik a hunok leszármazottainak tartották magukat) nyelve sajnos mára nem maradt fenn, azonban Kiszely tanulmánya (http://mek.oszk.hu/01500/01522/html/) alapján Anton Karl Fischer 1896-ban a magyartól csak kevéssé különbözö nyelvjárásnak minősítette. Ez szintén támogatja a hun-magyar nyelvrokonságot.
3. Kultúra:
A kulturális rokonság nyilvánvaló (lovas nomád kultúra), ezt soha senki nem is szokta vitatni. Sőt, még fel is szokták használni ellenérvként, hiszen ez okot adhatott volna a krónikásoknak ezen népek összekeverésére.
4. Külföldi történeti források:
Számos külföldi forrás azonosítja egymással a magyarokat az avarokat és a hunokat. Iordanes (6. század) Gothica című munkájában a hunokat az onogurokkal azonosítja, ezek ugyanazok az onogurok, akikről a leginkább elfogadott nézet szerint a magyarok külföldön használt ungar, hungar elnevezése is ered. Az Annales Bertiniani a 9. században szintén egyenlőséget tesz hunok, avarok és magyarok között. Viterboi Gottfried szerint (bár ő nem kortárs) a magyarok (akiket a hunokkal, illetve avarokkal azonosít) már 561-562 körül megjelennek Pannoniában. Ez nagyjából megfelel annak, amit László Gyula kettős honfoglalás elmélete is állít.
Ezt ugyan szeretik egyes történészek elbagatelizálni azzal, hogy ezek a krónikások egyszerűen összekeverték egymással a különféle nomád népeket, és „forráskritika” címén komolytalannak nyilvánítani, de mivel számos független (és ráadásul kortárs) forrásban is megjelenik a gondolat, így igen valószínűtlen, hogy mindenki rosszul tudta volna.
5. Kicsi a tér- és időbeli távolság a 2 nép között. Iordanes alapján valószínűsíthető, hogy a hunok és az onogurok legalábbis keveredtek a 6. századig. A magyarok valamikor szintén keveredtek az onogurokkal. A hunok, avarok és magyarok azonosíása, valamint annak a lehetősége, hogy a magyarok már 561-ben megjelentek a Kárpát-medencében, még tovább csökkenti ezt. Egyesek mégis a túl nagy távolságot látják a fő ellenérvnek (amely akkor is csak 400 év, ha minden történeti forrás és genetikai érv teljesen komolytalan lenne). Ahhoz képest a finn-permi nyelvektől való nyelvi szétválást az Urál-hegység környékére és 6000 év távlatára teszik, de itt bezzeg nem merül fel, hogy túl nagy lenne a távolság...
6. Magyar források:
Már a legelső magyar krónikában (Anonymus, 13. század) megjelenik a hun-magyar rokonság. Kézai a 2 népet azonosnak tekinti. A későbbi források (pl. Thuróczi) szintén. Pray György a 18. században írta meg a hunok, a magyarok és az avarok első tudományos igényű történeti összefoglalóját, amelyben szintén nem tartotta kérdésesnek a rokonságot.
Ha Hunfalvy Pál nem veti fel a 19. században, hogy szerinte a hun-magyar rokonság nem fér össze a finnugor nyelvrokonsággal (amit akkor még automatikusan úgy értelmeztek, hogy genetikai rokonságot és közös ősnéptől való származást is jelent), senkinek eszébe sem jutott volna megkérdőjelezni a források hitelességét. Mivel azonban felvetette, felépítettek eköré egy kártyavárat, hogy mivel a rokonság nem magyar forrsáokban jelenik meg először, ráadásul csak a 13. században (Anonymus, Kézai) jelenik meg, ezért „bizonyára” küölföldről vettük át a hagyományt valamikor a 12. század környékén. Ez egy nem túl életszerű, spekulatív elmélet, amire ráadásul semmilyen bizonyíték nincs, mégis sokan úgy tekintenek rá, mintha ez elég lenne, hogy cáfolja a hun-magyar rokonságot... Ha előkerülne egy 12. századnál korábbi magyar krónika, amelyben meg sem említenék a hun-magyar rokonságot, a rokonságot magát még az sem cáfolná meg, de legalább érv lenne amellett, hogy a történészek jogosan hiszik, hogy a 12. század előtt nem volt jelen Magyarországon a hagyomány. De nincs ilyen, így valójában semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy jelen volt. Sőt, emeleltt inkább szólna is érvek: Hersfeldi Lampert (11. század) arról ír, hogy Salamon magyar király anyja 1063-ban Ottónak ajándékozta Attila kardját. Tehát a magyaroknál Salamon idejében is élt valamiféle hunokhoz kötődő identitás (ez bizonyítaná is, hogy nem Anonymus idejében alakult ki, ezt azzal védik ki az ellenzők, hogy biztosan csak a németek gondolták, hogy ez Attila kardja lenne, a míg a magyaroknak ez eszükbe sem jutott, ez szintén spekulatív és nem életszerű). A kard (már ha tényleg ezt aajándékozták akkor Ottónak) ma is megvan, valószínűleg 9. századi, így nem lehetett Attila kardja, de a hagyomány ez alapján már a 11. században is élt Magyarországon. Az ősgeszta nem maradt fenn, így nem tudjuk, hogy abban is megjelent-e már a hun-magyar rokonság, de valószínűleg igen. Tehát a magyar hagyományokban igen is élt ez, az pedig, hogy csak a 12. században vették volna át külföldről, csak egy igen nyakatekert, alaptalan spekuláció. De olyan sokan és olyan sokáig mondogatták ezt, hogy sokan ténynek hiszik...
Ezzel szemben a valóság az, hogy holisztikusan, multidiszciplináris nézőpontból értékelve, mivel valójában minden tudományterület eredményei arra utalnak, hogy a hunok és a magyarok rokonok, ráadásul mind a külföldi, mind a hazai krónikások is így tudták, innentől semmi értelme nincs ezeket a forrásokat komolytalannak nyilvánítani „forráskritika” címén... Occam-borotvájának elve alapján több elmlélet közül mindig a legegyszerűbb magyarázat az igaz, tehát a hun-magyar rokonságot komolyan kell venni, mert az annak cáfolására irányuló próbálkozások csak igen nyakatekert, bizonyíthatalan elméletek.
Sajnos amíg az oktatásban úgy van jelen a kérdés, hogy „sokféle legenda, néphit él a magyar nép emlékezetében, amely valamilyen módon azt sugallja, hogy a magyar nép a hunok leszármazottja... Mindez azonban csupán irodalmi alkotás, a középkor tudatos találmánya, ami semmivel sem igazolható.”
Szintén sokatmondó, hogy a fenti forrás a nyelvészetet ki akarja emelni a többi tudomány közül, mintha az fontosabb volna:
„A magyar nép eredetére elsősorban a nyelvtudomány ad választ, amely a múlt századtól aprólékos munkával derítette fel a magyar nyelv származását és rokoni kapcsolatait.”
Érdekes egybeesés, hogy szintén a nyelvészek azok (pl. a nyestről ismert „zegernyei”), akik mindenáron cáfolni próbálják a hun-magyar rokonságot, miközben pl. a genetikához dilettánsok, de még a saját tudományterületükön sem mindenhatók, mert egy finnugor nyelvész nem feltétleül ismeri a többi eurázsiai nyelvet, hogy véleményt tudjon alkotni az eurázsiai nyelvcsaládról. László Gyula fogalmazta meg a problémát:
„Az Akadémia által elfogadott finnugor származtatás száműzte a kutatók érdeklődési köréből mindazt, ami ellentmondott volna a tannak, és ez az egyoldalúság mind a mai napig uralkodik a magyar őstörténet kutatásában: a régészek szinte csak illusztrációkként szolgálnak a nyelvtudomány tételeihez.”
Azért is szomorú ez, mivel valójában nincs is ellentmondás a finnugor nyelvrokonság és a hun-magyar rokonság között...
