Ez nem új, de a helyzet változatlan:
A magyar múlt kacatokból áll?
2015, március 30
2015. február 28-án, a Magyar Nemzet Magazinjának 25. oldalán
Vásáry István, Múltunk kacatjai. Kell-e nekünk magyar őstörténet, s ha igen miért?
címmel egész oldalas cikk jelent meg, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a hivatalos állásponttól eltérő nézeteket a közvélemény félrevezetésének kiálthassák ki.
A szerző egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, jelentős diplomata múlttal. Szavainak, mondatainak tehát súlya van. Részlet az írásából: „Áttekinthetetlenül sok, minden szakértelmet nélkülöző munka lát napvilágot, melyek egy részét jóindulatú dilettantizmusként, másikát őstörténeti ezotériaként, harmadik részét pedig (s ezt tartom a legveszélyesebbnek) az őstörténet álképébe (!) öltözött politikai pamflettként írhatjuk le. Utóbbiról pár szót nem árt ejteni, mivel az a magyar őstörténetírást a nagy összeesküvés alapján magyarázza: mindenki a magyar nemzet öntudatának megtörésére törekszik, aki a magyar nyelv finnugor eredetét vallja. E beteg (!) világkép fő tézisei: a magyarságot a "hivatalos", akadémiai tudományosság meg akarja fosztani dicső múltjától az őstörténelemben is, már a Habsburgok erre törekedtek, két fő ágensük Budenz József és Hunfalvy Pál volt, a szovjet korszakban ugyanez folytatódott 1990-ig, stb. E világkép egyes képviselőit a Magyar Tudományos Akadémia és (a különben nem létező) "hivatalos" magyar tudomány iránt érzett olthatatlan gyűlölet (!) tölti el, melyet nemegyszer útszéli, közönséges stílusukban is kifejezésre juttatnak. Több szót erre kár vesztegetni, mert ez nem őstörténet, hanem politika, a társadalmi lélelktan és pszichopatológia körébe tartozó kérdés.”
A Magyar Nemzet Magazinjában megjelent cikk döbbenetes írás, amelyet tisztességes magyar ember nem hagyhat szó nélkül. Nem azért, mert a szerző öntelten és lekezelő módon vagdalkozik, hanem azért, mert nagy példányszámú napilapban mindezideig nem nagyon jelent meg olyan cikk, amelyben a Szent István előtti magyar múltat „elvetendő és nemkívánatos kacatnak” merészelte volna nevezni bárki, nemhogy éppen egy történész akadémikus.
Hamisan és igaztalanul „hívatkozik” Anonymusra, aki az ősi hagyományaink számos elemét őrizte meg. Hazug és célzatosan eltorzított az a kijelentése is, hogy Anonymus „a kereszténység előtti hagyományok egészét” elvetette, mert a parasztok és az igricek fecsegő énekeinek minősítette. Egy ilyen magas rangú történész egyszer életében csak elolvasta „A magyarok cselekedei” c. művet?
Hasonlóképpen ámuldozik az újságolvasó a Kézai Simonról szóló mondatokat olvasván, mert azt ugyan sokszor hallhatta, hogy Kézai mester is egy mesemondó, de arról eddig fogalma sem volt, hogy „a pogány múlt a maga mondai és vallási hagyományaival már kellően (!) messzi, kétszázéves távlatba került ekkorra, s így lehetőség volt a XIII. században egy új, "eurokomform" őstörténeti koncepció és eredetelmélet megteremtésére.” Kézai Simon tehát azért vette át a nyugati írástudóktól a hun-magyar rokonságot, mert eurokomform kívánt lenni, s „paradox módon” ezzel kívánt beilleszkedni a korabeli Európába.
Megdöbbentő ez a tudatos hamisítás, elképesztő ez a mímelt tudatlanság, hiszen a hun-magyar rokonság egyáltalán nem nyugati találmány! Már a X. században (300 évvel Kézai előtt!) közismert volt, hogy a magyarok Atilla hunjainak utódai. Ezt igazolja a Waltharius eposz, ezt igazolja a magyar hun hagyományok egésze, ezt igazolják az írott forrásadatok. Nem hisz az ember a szemének, amikor egy történész akadémikustól azt olvassa, hogy a „magyar nemesség nem vette észre,” hogy az Atilla-hagyomány a keleti barbárság elfogadása, s „a pusztító és vandál Attila alakjából a hős és nagy király alakját faragta meg.”
Miért teszi ezt egy magyar történész, a Magyar Tudományos Akadémia egyik tagja? Nagy és nehéz kérdés, amelyre aligha lehet elfogadható választ adni.
Számos szakmunka (!) igazolta, hogy a hun-magyar rokonság igenis ősi hagyományunk, tudatosan és büszkén vallották magukat elődeink Atilla király utódainak.
Szerzőnk tücsköt-bogarat összehord annak igazolására, hogy a dualizmus korában kibontakozó magyar tudományosság végre rátalált az egyetlen helyes útra. „Megerősödik és tudományos bizonyítást nyer a magyar nyelv finnugor eredete.” Először is tudatosan félrevezeti az olvasót azzal, hogy a magyar történettudomány elfogadta az új elméletet. Egyáltalán nem fogadta el! Másodszor: nagyon méltatlan és a szerzőt minősítő az a dörgedelmes ítélkezés, amely szerint mindenki amatőr és dilettáns, aki az „avitt felfogásokat” akarja fenntartani.
A szerző egyébként soha nem volt lovagias ellenfél. Személyes élményem alapján mondhatom, tudományos vitákban velem szemben is (másokkal szemben is!) igen agresszív és ellentmondást nem tűrő stílust képviselt. Azt állítja, hogy „szakképzett, tudós emberekkel lehet vitatkozni, s elfogadni vagy nem elfogadni a nézeteiket,” de most sem mond igazat. Magam, mint a László Gyula-iskola egyik utolsó képviselője, aki mind régészetből, mind történelemből a legjobb és legkorszerűbb ismereteket kaptam, csak abban térek el a szerzőtől, hogy sem címeket, sem rangokat nem kaptam. E tekintetben valóban nem vagyunk egy súlycsoportban. Ám, érdemes végigtekinteni a szakmai bibliográfiámat (akár az interneten), s máris kiderül, ki mit tett le az asztalra.
Nagy jelentőséget tulajdonít a szerző az átpolitizáltság kérdésének. Eltekintve attól, hogy egy vezető történésztől elvárható volna, hogy a kommunista diktatúra korszakát helyesen jelölje ki (1945-1990), felfoghatatlan és elképesztő az a kijelentése, hogy a „pártállami korszakban” a magyar őstörténettel fogalkozó egyetemi és akadémiai tudományosság „meg tudta őrizni tudományos autonómiáját, s kevés kivételtől eltekintve, nem vált az éppen akkor hivatalos ideológia szolgálólányává.” Ha valamikor a magyarországi történettudomány átpolitizált volt, akkor ez az időszak éppen a Rákosi és Kádár-korszak volt, amikor a marxizmus és a dialektikus történelmi materializmus minden más irányzatot letarolt és elhallgattatott. Vezető történészeink (beleértve a szerzőt is) mindannyian marxistának vallották magukat. Legtöbbjük ma is őrzi a pozicióját. Vásáry István néhány évtizeddel ezelőtt 1945-öt „a magyar történelem óriási mérföldkövének” nevezte (Magyar Tudomány 87 /1980/ 371.), amikor „valami visszavonhatatlanul lezárult s valami új kezdődött el.”
Milyen jogon, és milyen alapon ítélkezik a szerző olyan kutatók felett, akik nem jelentéktelen életművet hoztak létre, s akiknek az a legfőbb vétkük, sőt bűnük, hogy nem fordultak szembe a nemzetükkel, s nyiltan vállalják nemzeti elkötelezettségüket?
A Budenz és Hunfalvy-kérdést nem az dönti el, hogy valaki „olthatatlan gyűlöletet” érez-e a hivatalos akadémiai állásponttal szemben, hanem a tények. Azok pedig azt mutatják, hogy Budenzék nagyon nem szerették a magyarokat. (Minderre elégséges adatokat találhat bárki az Árpádok országa c. könyvem 182-185. oldalán, valamint a Hogyan lettünk finnugorok? Magyarságtudományi Füzetek 1. Budapest, 2010. kötetben.)
Ugyanígy semmit sem számít, hogy a szerző és társai „elaggott ideológiának” nevezik a „magyar őstörténettel is kóklerkedő (!) úgynevezett kurultájt.” A résztvevő százezrek jelenléte és magaviselete a döntő. S a jövőben is az marad!
Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Magyar Őstörténeti Témacsoport (MŐT) létrehozása jelentős előrelépés, ám az a tény, hogy ezt a csoportot éppen a szerző vezeti, több, mint aggályos.
Az sem kevésbé, hogy írásomat a Magyar Nemzet nem közölte, sőt válaszra sem méltatott.
Bakay Kornél
http://www.fusz.hu/fuszdrupal/?q=content/magyar-m%C3%BAlt-kacatokb%C3%B3l-%C3%A1ll
