Mindenkiről van topic / kazárok,szkiták,vikingek,szarmaták stb... azt hiszem az avarok is megérdemelnek pár szót, ha másért nem a kengyel megismertetéséért, és a sok szép műtárgy
miatt...
Nekem nem tűnik túl életszerűnek, hogy egy majdhogynem távol-keleti, mongóliai-mandzsúriai népesség mindenkit legyőzve, mindenen átgázolva néhány év alatt a Kárpátok lábánál tűnik fel.
A khoraszáni- közép-ázsiai származás földrajzilag sokkal hihetőbbnek tűnik.
Marquartnak a Bundahišn szövegéből levont következtetését vitatják, Frye fordítása szerint egy Zāl nevű szaka hercegről és egy bizonyos Aparnakról, Abaršahr uráról van benne szó, akik egyaránt Sām leszármazottai. A szöveg állítása szerint az utóbbi területet "azon okból hívták Aparšahrnak, mivel az Aparnak földje volt" (The History of Ancient Iran, München, 1983, 206).
Jenyiszejek. Mármint nem a jenyiszej osztyákok - bár ahogy tudom ők is csak az első évezred végén türkösödtek el - hanen a jenyiszej nyelvek eredeti beszélői.
Figyelembe véve a Dené-kaukázusi nyelvelméleteket vagy az A. Vovin, D. Sinor, E. J. Vajda féle, a kínai feljegyzések alapján felállított jenyiszej-hun, jenyiszej-xiongnu nyelvelméleteket, érdekes iránynak tűnik.
(Bár nyelvészetileg én ezt nem tudom megítélni, ellenben pl. régészeti szempontból lehet errefelé érvelni...)
A baj csak az, hogy a nyelvcsalád nagyjából kihalt a 17-18. században (cári adatok alapján) és a yugh 1990-es kihalásával a ket maradt az egyetlen beszélt nyelv. Napjainkban kb. 200 beszélővel (szóval aki kutatni akarja annak nem árt kapkodni).
a 463 körüli időkről, Priszkosz rhétortól: "Ebben az időben a keleti rómaiakhoz [azaz Bizáncba] követséget küldtek a száragurok, az ogurok [az eredetiben: urogok] és az onogurok, amely népek elvándoroltak saját lakóhelyükről, minthogyharcba bocsátkoztak velüka szabirok, akiket az avarok űztek el, akiket viszont az Óceán partvidékén lakó népek késztettek arra, hogy más vidékre költözzenek. Ez utóbbiak földjüket az Óceán kiáradása folytán keletkező köd miatt hagyták el azért, mert griffek tömege tűnt fel. Az a hír járta ugyanis, hogy ez mindaddig nem szűnik meg, míg csak fel nem falják az emberi nemet. Ezért hát e bajok következtében elűzetve, a szomszédban lakókra törtek rá. Minthogy pedig a támadók erősebbek voltak, azok, akiket a támadás ért, más vidékre költöztek." (Moravcsik Gyula fordítása)
Altheimnek és Haussignak lenne igaza, akik szerint az avarok délről haladtak el a Kaszpi-tó mellett?
Ha Abaršahr nem más, mint a történeti Khoraszán nyugati vidéke, akkor a távolság nem is vészes. Szíriai Mihálytól pedig tudjuk, a szászánidák hogyan engedték be onnan keletről a zsoldosokat, mikor éppen mennyire volt szükségük...
"kínai források A-pa területén Nyugat-Turkesztánt értik. Az európai avarok 558-ig, Nyugatra történt menekülésük időpontjáig a Khoraszán északi részén laktak, az örmény forrásokban Apr Šahrnak, a perzsa forrásokban Abar Šahrnak nevezett területen. Theophüalktosz szerint is az avarok a perzsák szomszédságában laktak. Szebéosz ezt az egykori vidéket Aprxharnak, Avar Birodalomnak nevezi"
H. Gaube, “Abarsahr,” Encyclopædia Iranica, I/1, p. 67
ABARŠAHR, name of Nīšāpūr province in western Khorasan. From the early Sasanian period, Nīšāpūr, which was founded or rebuilt by Šāpūr I in the first years of his reign, was the administrative center of the province. On a Sasanian clay sealing, the names of Abaršahr and Nīšāpūr appear together. In the inscription of Šāpūr I at Naqš-e Rostam and in Manichean texts, Abaršahr is mentioned in various spellings. On Sasanian coins the Pahlavi form of Abaršahr appears abbreviated asʾpr, and on Arab-Sasanian coins we find the form ʾpr, ʾprš(t). Post-reform Omayyad coins bear the Arabic mint signature ʾbršhr, which can also be found on ʿAbbasid coins until about A.D. 825. But as early as about 772, the mint name nysʾbwrappears on Islamic coins, and it was used up to later Middle Ages. In Arabic texts, besides the common form of Abaršahr, Baršahr occurs; and the Persian geography of Ḥamdallāh Mostawfī mentions Abaršahra (variet. Abū-šahr, etc.) as the old name of Hamšahra near the Caspian Sea. The Arab geographers of the Middle Ages explained the meaning of the word Abrašahr/Abaršahr as “cloud city.” The older western interpretation of the name, “upper country,” which has been brought back into discussion recently, was rejected by E. Herzfeld and J. Markwart. Markwart concluded that Abaršahr means “the country of the Aparak” (one of the three Dahae tribes who founded the Parthian empire) — an opinion widely shared.
Bibliography:
Markwart, Ērānšahr, p. 74. Idem, Provincial Capitals, p. 52.
E. Herzfeld in AMI 1, 1929, pp. 82, 108. Andreas and Henning, Mir. Man. II, p. 12 (separate pagination).
E. Honigmann and A. Maricq, “Recherches sur les Res gestae divi Saporis,”Mémoires de l’Académie royale de Belgique (Classe des lettres), ser. 2, 47/4, 1952, p. 107).
W. Sundermann in AOASH 24/1, 1971, p. 86.
R. Göbl, Sasanidische Numismatik, Braunschweig, 1968, pl. XVI/2.
R. N. Frye in Iranica Antiqua 3, 1968, p. 122. Le Strange, Lands, p. 383.
Mostawfī, Nozhat al-qolūb I, p. 91.
Yāqūt, I, p. 566.
J. Walker, Catalogue of the Arab-Byzantine and Post-Reform Umaiyad Coins, London, 1956, pp. 104f.
H. Gaube, Arabo-sasanidische Numismatik, Braunschweig, 1973, pl. 9.
E. von Zambaur, Die Münzprägungen des Islam, Wiesbaden, 1968, pp. 36, 259-62.
(H. Gaube)
Originally Published: December 15, 1982
Last Updated: July 13, 2011
This article is available in print. Vol. I, Fasc. 1, p. 67
Ezt az időszakot és hódítást kapcsolatba lehet hozni a Priszkosznál 463 körül említett népmozgásokkal, bár a szöveg egészével csínján kell bánni, mert Priszkosznak egyértelmű hérodotoszi párhuzamai vannak. Ahogyan egyébként az álavarokról szóló theophülaktoszi szöveghely közeli megfelelője is fellelhető Tacitusnál. A toposzok ködét eloszlatva talán közelebb kerülhetünk a megoldáshoz...
Haussigtól függetlenül alakította ki véleményét Czeglédy Károly, aki szerint az Európába költöző var-khunok azonosak a zsuan-zsuanokkal. Ezt arra alapozza, hogy a kínai Vej-szu nagy-jüe-csi fejezete szerint Tokharisztánt a zsuan-zsuanok foglalták el 436 és 452 között, míg a kis-jüe-csi fejezet szerint a hiung-nuk, tehát a heftalita hunok, akiktől Baján avarjait ő is származtatta.
"az Orkhoni Köveken rajta vannak az avarok, ami azt jelenti, hogy vagy egy ott maradt részük (már ha zsuanzsuan)"
Haussig szerint Theophülaktosz Szimokattész igazi avarjai a keleti-türk fennhatóság alá került zsuan-zsuanok, míg a pszeudo-avarok nyugati-türk uralom alatt éltek Turkesztán nyugati felében, és onnan menekültek el.
Egy tipp: nyenyecek. A Szaján hegységből vándoroltak őseik északra. Állítólag a göktürk vezérkar tagjai között is kimutattak szamojéd, és/vagy ugor eredetű nevet.
A zsuan-zsuan név ejtése valójában az újkori kínai rou-rán leírt változata. Eddig oké, de a türk győzelem körüli időkben a posztklasszikus kínait kéne figyelembe venni (A.D. 600-1450), mert akkor a kiejtésńǝwńen volt. (柔然)
Ha annak a népnek ez a saját elnevezése volt, vagy más, nem kínaitól való, akkor valami ilyesmi nevű népet kellene keresni. Kínai talán nem volt, mert a karakterek jelentése: gyenge/lágy + igen/olyan.
Mellékesen, az Orkhoni Köveken rajta vannak az avarok, ami azt jelenti, hogy vagy egy ott maradt részük (már ha zsuanzsuan), vagy a többek által állított (forrás igazolja) fehér-hunok egy részéről van szó, akik a délre vonuláskor "avar" néven a volt "Szauvira Királyságot" foglalták el az Indus felső folyásánál, s mint behódoltak, ott voltak a kagán temetésén a felirat szerint.
Haussig keményen vitatja a zsuanzsuanokkal való azonosítás De Guignes óta elterjedt tételét. Szerinte a kínai források A-pa területén Nyugat-Turkesztánt értik. Az európai avarok 558-ig, Nyugatra történt menekülésük időpontjáig a Khoraszán északi részén laktak, az örmény forrásokban Apr Šahrnak, a perzsa forrásokban Abar Šahrnak nevezett területen. Theophüalktosz szerint is az avarok a perzsákkal szomszédságban laktak. Szebeósz ezt az egykori vidéket Aprxharnak, Avar Birodalomnak nevezi.
"miért pont az uarnak megfelelő avar név vált volna az uarkhoniták népnevévé"
Szádeczky-Kardoss Samu: "A valóságban ... a theophylaktosi var és a közkeletű avar szó egyazon névnek két változata lehet esetleg: az (a)var elnevezés az egyik néprész nevének a nép egészére való alkalmazásával lett összefoglaló etnonimikummá."
Vásáry István szerint az álavarokról szóló rész egy antik toposz: "Theophülaktosz tudósításában nyilván több nemzedéknyi történés van összesűrítve, s kronológiailag is sok hiba található benne, de kellő kritikával olyan alapvető történeti tényeket tudunk kihámozni belőle, amelyeket semmilyen más forrásból nem ismernénk. A birodalom alapítása után a türkök először az abdeleket vagy más névenheftalitákat győzik le, majd az avarokat, de nem azokat az avarokat – teszi hozzá Theophülaktosz –, akik 557-ben jelennek meg Bizáncban és Európában, s akiket Theophülaktosz álavaroknak(pszeudoavaroi) tart. Az igazi avarok egy része, miután a türkök leverték őket, Taugasztba (Észak-Kína türk Tabgacs elnevezésének valamilyen torzított formája) menekült, másik részük pedig Mukriba húzódott (a türk feliratok Bükli országa …). Az álavarok, akik Európában jelentek meg, nem ezektől, hanem az oguroktól származnak, s nevüket csak azért vették fel, hogy a környező népeket megtévesztve félelmet ébresszenek bennük. Ugyanakkor azt is megmondja Theophülaktosz, hogy az avarok egy részét uarnak, másik részüket pedig khunninak hívják…Először is le kell szögeznünk, hogy az egész álavar probléma, melyet Theophülaktosz vetett fel, és mely oly sokáig gúzsba kötötte a kutatást, csak álprobléma. Álavarok ugyanis nem léteznek, s ma már bizonyosan tudjuk, hogy ez esetben a bizánci szerző antik mintákat követett az álavarok történetének megkonstruálásával. Egy olyan antik elbeszélést alkalmaz itt az avarokra, melyet már Tacitus is felhasznált Germaniájában. Ezek szerint az álavar kérdést ki kell iktatnunk a vizsgálatunkból. Legvalószínűbb, hogy a bizánci forrásokban avarnak, illetve uarkhonitának nevezett népet azonosítanunk lehet a kínai források zsuanzsuanjaival, s ezt, akárcsak a hiungnu–hun azonosítást, először J. Deguignes vetette fel több mint kétszáz évvel ezelőtt. A zsuanzsuan–avar azonosítás végeláthatatlan viták forrása lett, és sem pro, sem kontra nincsen a kérdés véglegesen eldöntve. Anélkül, hogy megnyugtató választ tudnánk adni, csak pár szempontra szeretném a figyelmet felhívni. Láttuk már a hiungnu–hun azonosítás esetében, hogy bár bizonyos a két név nyelvi azonossága, ez még nem jelent biztos támpontot a kérdés eldöntéséhez, mert a népnév története nem azonos a nép történetével, még ha sok mindent el is árul róla. Ugyanígy most is leszögezhetjük azt a kétségtelen tényt, hogy a heftalitáknak két törzscsoportját, akárcsak az Európában megjelenő avarok két fő részét, uar, ill. hun néven illették …A zsuanzsuan–avar azonosítás ellen is szól pár érv. A kínai források nem tudnak arról, hogy zsuanzsuan csoportok nyugatra menekültek volna, s megmagyarázatlan marad az is, hogy miért pont az uarnak megfelelő avar név vált volna az uarkhoniták népnevévé. Zavaró az a körülmény is, hogy a türk feliratok szerint egy apar nevű nép is részt vett Kül-tegin temetésén, s ez esetben nem gondolhatunk arra, hogy ezek az aparok a zsuanzsuanok maradványai."
A türk követek szerint tehát a var-khunok (varkhoniták, avarok) valójában ugorok lettek volna, s csak azért vették fel az avar elnevezést, hogy más népekre ráijesszenek.
A huzavona feltehetően azon ment, hogy ennek az avar-heftalita keverék népességnek az uralkodója felvette a kagáni címet, márpedig azt a türk kagán kizárólagosan magának vindikálta. Ezért a türkök igyekeztek az avarokat befeketíteni a bizánci udvar előtt. Az álavar történet így a türköktől származhat, és az avarok diszkreditációját szolgálta.
Walter Pohl: "Scholars have come up with various interpretations of this story, trying to detect the »true identity« of the Avars behind its narrative: the Avars were in fact Juan-Juan, Hephthalites, Ogurs or possibly other peoples. But Theophylact’s account is more complex than that. Probably, the story is derived from the enemies of the Avars, the Turks, who threatened the annihilate the Avars under their hooves and on one occasion strongly reproached the Byzantines for having concluded a treaty with the Avars." (Goetz–Jarnut–Pohl szerk.: Regna and Gentes – The Relationship between Late Antique and Early Medieval Peoples and Kingdoms in the Transformation of the Roman World; Brill, Leiden, 2003, 576–7.)
Theophülaktosz Szimokattész álavarokról szóló szöveghelye:
"Ez év nyarának beköszöntésekor az, akit a türkök keleten kagánnak tisztelnek, követeket küldött Maurikiosz császárhoz, és levelet szerkesztve abban győzelmi híradásokat írt le. A levél felirata szó szerint így szólt: »A rómaiak császárának a kagán, a hét nemzetség nagyura és a hét világtáj uralkodója.« És valóban maga ez a kagán háborúban legyőzte az abdelok fejedelmét (azokról beszélek, akiket hephthalitáknak mondanak), s megszerezte e nép feletti uralmat. E diadallal nagyot emelkedett, Sztembiszkhagant is szövetségesévé tette, és így hajtotta szolgaságba az avarok népét. Persze senki ne vélje, hogy mi tévesen adjuk itt elő ama idők eseményeinek történetét; ne tegye ezt abban a hisztimben, mintha az Európában és Pannónia táján lakó barbárok lennének az avarok, akiknek az odaérkezése Maurikiosz császár koránál régebben történt. Eme Duna vidéki barbárok ugyanis csak hazugságból vették fel az avar elnevezést. Hogy valójában honnan származnak, azt rövidesen elmondjuk majd. Most visszatérünk elbeszélésünk fonalához: a legyőzött avarok közül egyesek azokhoz menekültek, akik Taugasztot tartják birtokukban. Taugaszt fényes város, s azoktól, akiket türköknek neveznek, ezerötszáz mérföldnyire fekszik.
Ez a hely határos az indiaiakkal. A Taugaszt tájékán tanyázó barbárok alkotják a legharciasabb és szám szerint a legnagyobb népet. Ez éppen nagysága miatt nem állítható egy sorba a világ többi népeivel. Az avarok közül mások, akik a vereség nyomán megalázó sorsra jutottak, a mukri elnevezésű néphez mentek. Ez a legközelebb él a taugasztokhoz, s nagy bátorsággal áll csatasorba részben azért, mert naponként gondja van a harci gyakorlatokra, részben azért, mert lelki alkatát a veszélyekkel szembeni szilárdság jellemzi. A kagán további vállalkozásra is indult, és az összes ogórokat (ogurokat) hatalma alá hajtotta. Pedig ez a nép a legerősebbek egyike, egyfelől nagy száma miatt, másfelől azért, mert a háborúra készülve gyakorolja magát a fegyverforgatásban. Ezek keleten élnek, ahol a Til folyó halad át, amelyet a türkök Feketének szoktak nevezni. E nép legrégibb vezetőinek a neve Var és Khunni volt. Róluk nyerték elnevezésüket egyes fajtájukbeli (tehát ogur) népek, akiket a var és khunni nevekkel illetnek. Midőn Iusztinianosz császár gyakorolta a hatalmat, eme var és chunni népekből az ősi törzs egy kicsiny része elfutott, és Európába vándorolt át. Ezek avaroknak nevezték el magukat, s vezérüket a kagán címmel tüntetik ki. Hogy honnan eredt nevük megváltoztatásának a szokása, elmondjuk semmiben az igazságtól el nem térve. A barsélt, az onogur, a szabir s ezeken kívül néhány más hun nép is igen nagy rémületbe esett, amidőn a saját területén meglátta a var és khunni szökött néptöredékét; azt gyanították ugyanis, hogy a bevándorlók avarok. Ezért fényes ajándékokkal tisztelték meg az elfutottakat, s úgy vélték, ezek fejében bántatlanságot nyernek részükről. A varok és khunnik pedig, amint idegenbe futásuk kezdeti sikerét tapasztalták, saját nevüket avarra változtatták, így mintegy magukévá tévén a hozzájuk követséggel fordulók tévedését. Az avarok törzse ugyanis, mint mondják, a legügyesebb (legkeményebb) a szkíta népek sorában. Mindenesetre egészen a mi időnkig az álavarok – mert így megfelelőbb őket nevezni – uralkodó nemzetségeik szerint megoszlanak, s egyik részük neve ősi hagyomány szerint var, más részük elnevezése khunni."
"A türkök elől menekülő, 552 táján a Belső-Ázsia feletti hatalomból kiszorított avarok és velük összeolvadt szövetségeseik, a szintén a türkök elől menekülő közép-ázsiai heftalita hunok 557 végén érkeztek a Kaukázus északi előterébe. 558-ban Konstantinápolyba küldött követeiknek sikerült I. Iustinianustól szövetségi szerződést és aranysegélyt kieszközölni. Ennek fejében vállalták, hogy a birodalmi kasszát szipolyozó dél-oroszországi-ukrajnai törzseket, a szabírokat, utigurokat és kutrigurokat, valamint a saragurokat megtámadják, és uralmuk alá hajtják. E népcsoportokat három vagy négy esztendő alatt sikerrel leigázták, saját szavaikkal élve „eltörölték őket a föld színéről”.
562-ben elérik az Al-Dunát. Kagánjuk, a „Baján-kagán” (bayan = ’hatalmas, gazdag’, jelző ugyan, de a kor szokása szerint egyúttal „személynév” is) Al-Duna menti szállásáról ismét követséget meneszt I. Iustinianushoz, a szövetség megújítását, az évjáradék felemelését és letelepülésre alkalmas országot kérve tőle. Vágya az Al-Duna déli partján elterülő síkság volt, a széles folyamtól védett Scythia Minor és Moesia (Dobrudzsa és Észak-Bulgária), vagyis ugyanaz a terület, amelyet egy évszázaddal később a bolgár-törökök fognak elfoglalni. A tárgyalásokkal egyidőben elrendelt keletrómai határzár azonban nyilvánvalóvá tette, hogy errefelé egyelőre nincs mit keresniük. Az avar haderő ekkor észak felől megkerüli a Kárpátokat, az Elbánál azonban Sigebert, a frank Austrasia királya megállítja seregüket (563). Az avarok kénytelenek visszatérni a „szkíta Duna”, az Al-Duna mellékére, ahol Baján „a széles síkságon sűrű tömegben üttette fel a sátrakat” (Corippus).
Amikor hírül veszik, hogy I. Iustinianus 565. november 21-én meghalt, követeik 7 nappal később (!) már megjelennek Konstantinápolyban. A nomád diplomáciára jellemző „magas hangon” a szövetség megújítását kérik az új császártól, II. Iustinustól. II. Iustinus azonban felbontja a szövetséget, beszünteti a „szolgaság bérének” fizetését (nem kevésbé fellengzős hangon), és megerősítteti az al-dunai határzárat. Az avarok áttörési kísérlete kudarcba fulladt (565/566 tele).
Mintha valami kelepcéből igyekeznének menekülni, ismét körülrajzzák a Kárpátokat, és 566 őszén megint Türingiában tűnnek fel. Győztes csatájuk ellenére sem boldogulnak Sigeberttel. Fegyverszünetet kötnek, majd a két sereg visszahúzódik, elválik egymástól.
A veszedelem, amely elkeseredett al-dunai áttörési kísérletre és a Kárpátok kétszeri megkerülésére kényszeríti őket, nagyon is reális volt, 566/567 telétől pedig egyenesen fenyegető. A „szolgáikat” üldöző nyugati türkök átkeltek a Volgán, s immáron belátható közelségből fenyegették az avarokat, azzal, hogy „nem karddal fogják őket legyilkolni, hanem, mint a hangyákat, lovaik patáival a földbe tiporni”. Az elmúlt öt esztendő viszontagságos történetéből kiviláglik, hogy az avarok biztos, védhető, természetes határok mögé akartak menekülni. Ha az Al-Dunán nem sikerült áttörniük, akkor a Kárpátoktól övezett síkságra igyekeztek bejutni. S öt esztendő sorozatos kudarcai megmutatták, hogy az utóbbi éppoly kevéssé lehetséges, mint az előbbi. A történeti és régészeti adatokat figyelembe véve az archeogeográfiai adatok arra mutatnak, hogy az avarok nem találtak bejáratot az Északi- és Keleti-Kárpátokon.
Az 5–6. század régészeti települési adatai azt bizonyítják, hogy az Északi- és Keleti-Kárpátok övezetében átlagosan 120, helyenként 150-200 km széles lakatlan és lakhatatlan, egy költözködő, állatállománnyal rendelkező nép számára áthatolhatatlan őserdőzóna alakult ki. Ez még akkor is lehetetlenné tette volna az átkelést, ha a kellős közepén nem húzódott volna 1500-2000 m magas hegyekből álló, 80-100 km széles „védőfal”. Hogy Erdélyben mi lehetett a helyzet, arra elég jellemzésül a Felső-Tisza és Alsó-Szamos völgyét megvizsgálni, ahol a 6. század elejétől kezdve egészen a Tiszafüred–Nyíregyháza–Debrecen vonalig nincs az emberi élettel kapcsolatos régészeti nyom vagy lelet. Egy költözködő nép számára úgy-ahogy járható szorosokkal a 6. században már csak a Déli-Kárpátokban lehetett számolni. Elsősorban az Olt völgyében a Vöröstoronyi-szoroson át és talán az Al-Duna mentében – tehát a rómaiaktól egykor kiépített és a gepida katonai hatalomtól is használt utakon. Ezeket az útvonalakat azonban erős gepida és bizánci őrségek zárták el.
Az avarok valóban kelepcébe kerültek. Sorsuk válságosra fordult; ha a következő esztendőkben az Al-Duna vidékén érik őket a türkök, pusztulás vár rájuk. Félelmük két évtized múltán a Kárpát-medencében sem múlt el (éppúgy, mint a magyaroké 920 táján a besenyőktől), 580-ban II. Tiberius császár azzal a (hamis) hírrel próbálta őket Sirmium ostromától visszafordítani, hogy a türkök elfoglalták Kherszont.
566/567 telének válságos napjaiban valahol az Elba és Odera közt keresik fel Bajánt Alboin langobard király követei, a két hatalom közt nyilván Sigebert, Alboin sógora közvetített. A gepidák elleni kétfrontos támadást, „örök szövetséget” („foedus perpetuum”: Paulus Diaconus, Historia Langobardorum I, 27, ami a langobardok szóhasználatában katonai szövetséget jelentett) ajánlottak fel. Elfogadták Baján követeléseit: győzelem esetén a gepidák egész országát, népét és vagyonát az avarok kapják, sőt meg is toldották azzal a csábító lehetőséggel, hogy Pannonia Sirmiensis birtokbavétele után a Száván át könnyen behatolhatnak a vágyva-vágyott Scythiába és Thraciába, akár Byzantionig elmehetnek.
A híres közös háború részleteiről keveset tudunk, a langobardok elsősorban saját dicsőségüket jegyezték fel. Valószínű azonban, hogy a szövetségi szerződés értelmében a támadást a langobardok kezdték. Kunimund gepida király a langobardok ellen vonta össze „különböző irányokból” („e diverso”: Historia Langobardorum I, 27) a gepida fegyvereseket. Csak miután e jóvátehetetlen lépés már megtörtént, vette hírét az avar támadásnak („Tristis ad Cunimundum nuntius veniens, invasisse Avares”). A „fáziseltolódás” úgy történt, „ut cum Alboin statuerunt” – amint Alboinnal megállapodtak –, s azt eredményezte, hogy az avar haderő (hangsúlyozandó: az avar hadsereg támadásáról van szó, s nem az avarság „beköltözéséről”!) képes volt áttörni a határzárat („terminos edicit”).
Baján végcélja Sirmium volt, már a katonai szerződés megkötésekor olyan vezetőket kért a langobardoktól, akik egyenesen Sirmium ellen vezetik. A Morva-kapun át és a Duna északi partján benyomulva „temérdek fáradságot vállalva, hosszú utat megtéve” támadt Gepidiára. A késői langobard krónikák természetesen saját királyuknak és népüknek tulajdonítják a gepidák legyőzésének dicsőségét. Nem így az ügyben közvetlenül érdekelt, jól értesült bizánci kortársak,akik pontosan tudták, hogy Baján „verte le őket háborúban”, és „ő zúzta szét a gepidák államát” (Menander Prótektor 195 és 458). Nem kétséges, ez volt az igazság, a langobardok ezúttal csak mellékszereplői és haszonélvezői voltak szövetségeseik kirobbanó sikerének.
Miután Baján a Kunimund király vezette gepida főerőket szétverte (a csatában elesett Kunimund koponyájából ősi keleti szokás szerint minden bizonnyal Baján készíttetett ivócsészét, amelyet kétes barátsággal és szándékkal Alboinnak ajándékozott), a szerémségi Duna-szakaszon át egyenesen a Sirmiumot védő gepida erőkre támadt. Usdibad, Sirmium gepida parancsnoka nem várta be az avar támadást, seregével együtt megadta magát a készenlétben álló keletrómai csapatoknak. Konstantinápolyba menekült Reptila gepida trónörökös és a gepida ariánus egyház feje, Thrasarik püspök {162.} is. Mire Baján Sirmium alá ért, a várost már Bónosz bizánci csapatai védték, akik visszaverték a várostromra felkészületlen avar lovassereget.
Közben az Alföldön is véget ért a langobard–gepida háború. Kunimund leánya, Rosemunda kíséretével együtt Alboin fogságába esett, avagy Alboinhoz menekült, két rossz közül a kisebbet választva. Példáját sok ezer gepida harcos követte, olyan sok, hogy Itáliában Rosemunda királynő szolgálatában 4 évvel később képesek voltak megdönteni Alboint, és hónapokon át vitássá tenni a langobard hercegek észak-itáliai uralmát. A Tisza–Maros–Körös közötti vidéken aligha maradt számottevő, fegyverfogásra képes gepida lakosság.
Baján és serege csak a sirmiumi kudarc után kel át ismét az „lszteren”, s állapodik meg a gepidák feldúlt, kifosztott országában (Menander Protector, Fragmenta 27). Arról, hogy az avar sereget hogyan követte a honfoglaló avar nép, nem szól forrás. Mivel a Vaskapu–Orsova-szorost a most már nyíltan ellenséges bizánci flotta zárta el, ez az út nem jöhet számításba. Más lehetőségre nehéz gondolni, mint a Vöröstoronyi-szoroson át az Olt, majd a Maros völgyén keresztül vezető útra. Ez az útvonal a régészeti leletekből következtetve az avar korban s utána a 9. században is használatban volt."
Priszkosz majdnem száz évvel korábbi híradása alapján felvetődik a kérdés, melyik kapun engedték be a Szászánidák azokat az avarokat, onogurokat, szárogurokat stb., akik az 555-ös névlistán szerepelnek. Beengedhették őket az Alán- vagy Derbenti-kapun is - attól még a türk kagán igényt formálhatott az avarok feletti uralomra, a keleti avarokhoz fűződő kötődéseikre hivatkozva.
"a kapukon belül vannak: būrgārē, ... allānājē, ... a Ddw népéhez tartozók, ... ūngūr, ... ūġār, sāber, būrgar, kūrtargar, ābār, kāser, dīrmar, sarūrgūr, bāġarsīq, kūlas, abdel, eftalīt, ez a tizenhárom, sátrak alatt lakó, a jószág, a halak és vadállatok húsából, valamint fegyverekből élő nemzet"
Szíriai Mihály azt is elárulja, hogyan tudtak a kapukon belülre kerülni: "A törökök ... lakóhelye északkeleten terül el ... csakis két, kapuszerű helyen jöhetnek ki az ottaniak, és mehetnek be, akik akarnak. Ezek egyike Perzsián túl, keleti vidéken fekszik, másika északon, Ibériától befelé. Ebben hatalmas erődítmények vannak, s az a kapu, amelyről azt állítják, hogy makedóniai Nagy Sándor parancsára épült abból a célból, hogy az ottani nemzeteket a kivonulásban megakadályozza ... Minthogy ... csak azon a két helyen tudnak kivonulni, mikor a tőlük kijjebb levő királyok szorult helyzetbe kerülnek, (csak) annyi férfit engedtek közülük kivonulni, amennyit (éppen) akartak, hogy az ellenségeikkel folytatott harcokban velük legyenek, utána pedig újból hazájukba tértek vissza."
A két kapu egyike a Kaszpi-tengertől keletre, a másik attól nyugatra keresendő a szászánida erődrendszeren, az avarokat is feltehetően ezeken a kapukon hívták be zsoldoskatonának.
De - mint Baski előadásából kiderül - gyakorlatilag bármelyik környékbeli törökös műveltségű etnikum hívhatta Vaskapunak a Derbenti-szorost, akár az avarok is, méghozzá már 555 körül.
Baski Imre: "a leghíresebb Vaskapu kétségkívül a türk feliratokban szereplő és az imént említett hegyi átjáró, amely Transoxaniában a Baysun-tau hegységben található, közel a mai Derbent nevű faluhoz, a régi Szamarkand-Tirmiz (Termez) út mellett. Legkorábbi említése Hszüan-cangtól, a híres kínaí zarándoktól származik, aki 630-ban haladt keresztül a szurdokon és arról így írt: Délkeleten, a hegyek között, közel kétszáz lit tett meg és bement a Vaskapuba. A jobbról és balról emelkedő hihetetlen magasságú, egymással párhuzamos hegyek közötti szorost nevezték így. E hegyeket csak egy felettébb keskeny és ráadásul meredek szakadékokkal szegélyezett ösvény választja el. Itt a hegyek mindkét oldala vas színű kőfalnak látszik. Az átjáróba pedig egy vassal megerősített kétszárnyú kaput helyeztek el. A kapuszárnyakra meg egy sor vas kolompot akasztottak; ennek az átjárónak azért adták a mostani nevét, mert nehéz volt rajta átjutni és mert nagyon jól védték. Később ez az átjáró kötötte össze a Folyóközt a Balh környéki területekkel. Sűrűn előfordul a mohamedán forrásokban. A középkori arab és perzsa írók e területet sokszor Dār-ī āhanīnként, azaz Vaskapuként, vagy pedig Kolugaként emlegették. Clavijo, Kasztíliai III. Henrik követe volt az első európai, aki 1404-ben áthaladt a szurdokon és megemlítette, hogy van ott egy vámház, amely Timurnak jelentős vámjövedelmet biztosít, minthogy a Szamarkand és Hindusztán közötti kereskedelmi útvonalak mindegyike ezen a ponton halad keresztül. A szorost Hiüan-canggal egyezően írta le, majd hozzátette, hogy az elbeszélések szerint a múltban ezt az átjárót vasborítású kapu zárta el. A Bāburnāméban a szoros a mongol qa’alγa (arab transzliterációja: kahalghah) ‘kapu’ néven szerepel. A szurdok későbbi, Buzghāla Khāna neve az írott forrásokban a 18. században jelenik meg először. Ma is vezet út a szoroson keresztül, de már nincs semmilyen jelentősége ... Derbent régi nevei között nem találunk ‘vaskapu’ jelentésűt. Az oguz hőseposzban viszont, amint alább látni fogjuk, a derbenti szoros Vaskapuja szinte eposzi jelzővé vált. Lehetséges-e hogy a török népek hozták magukkal az (ótörök?) elnevezési mintát, s a közép-ázsiai Vaskapu-szoros analógiája alapján nevezték el a Derbenti-szorost is? Feltehetőleg igen, hiszen az avarok és a hunok után a nyugati türkök és a kazárok is megjelennek a Kaukázus vidékén a 6. századtól kezdve. A török jelenlét ettől az időtől számítható. Al-Bāb, azaz Derbent, és környéke ténylegesen a 11. században került török uralom alá, amikor a Nagy Szeldzsuk Birodalom része lett. Ezzel az oguz törökség is megtelepedett a Kaukázus déli-délkeleti felén. Mi sem természetesebb, hogy akár az északról, akár a déli irányból érkező és a Kaukázus vidékén élő törökség új lakóhelyén is a már kialakult névadási rendszernek és motívumkészletnek megfelelően nevezett el földrajzi objektumokat".
"a papok és jósoknak az avar időkből ránk maradt elnevezései tisztán török jellegűek; értem a Bokolavr és Jagur szavakat; az első, tekintve, hogy a görögök az ö és ü-t visszaadni nem tudják, böküler, bögüler (böjü = varázs)-ból származtatható, míg a másodikban, mely méltóságot jelent, könnyen észre lehet venni az eredeti jakur, jagur, jaur = jövendölni, jósolni (v. ö. Etymol. szótáram §. 122.) elferdítését"
Nekünk legfeljebb bűbáj szavunk előtagjában maradhatott meg ennek lenyomata, mint a Jordánszky-kódex 1516−19-re keltezett Biblia-fordítása mutatja: a fáraó magához rendelte bölcseit és bíesbájosait.
Menender Protéktór szerint a kagán mindenáron ki akarta adatni a gaz csábítót: "Kérte a kagán alattvalói egyikének a kiszolgáltatását is, aki, mint mondják, a római állam területére jött, miután előzőleg szerelmi viszonyt folytatott Baján asszonyával. Ezt nyilvánította ki a kagán Theognisz előtt, hogy az illetőt ki kell neki szolgáltatni; máskülönben nem járul hozzá a fegyverszünethez. Theognisz erre viszonzásul azt mondotta, hogy a római császár birodalma mérhetetlenül nagy, egy abban kószáló menekült férfi nehezen lelhető fel. Lehet, hogy már el is pusztult. A kagán válasza az volt, esküdjenek meg a rómaiak vezérei, hogy felkutatják a szökevényt, s ha megtalálnák, ezt semmiképpen sem titkolják el, hanem minden körülmények közt az avarok egyeduralkodójának a kezére adják. Ha pedig meghalna, ezt is jelezni fogják."
Szádeczky-Kardoss: "Az illetőnek a Kelet-római Birodalomba érkezéséről Sirmiurn kapitulációjakor a császári diplomácia vagy nem szerzett még tudomást, vagy pedig, ami valószínűbb, letagadta, hogy tudomása volna róla. Ám közismert, hogy a steppei nomád népek nagyon szigorúan vették s hajthatatlanul követelték mindenkori szökevényeik, dezertőreik kiszolgáltatását. Így történhetett, hogy az 582 tavaszán–nyarán már megszökött pap, »sámán« kiszolgáltatásának az ügyét még néhány év múlva is napirenden tartotta, és »cassus belli«-nek nyilváníthatta az avar fejedelem (Thaophylaktos idézett elbeszélése ugyanis egy 586–587 körüli avar–bizánci háború kitörésének a leírásába tartozik …) – Mint láttuk …, az avarok egy része megmaradt keleten türk fennhatóság alatt, s így az állam vezető etnikumának elnevezésével türknek (értsd: a Türk Birodalom alattvalójának) volt nevezhető. Bookolabras ezekhez a napkeleten visszamaradt atyafiakhoz akart visszatérni, de, úgy látszik, a bizánci területen túl nem jutott. Végső sorsáról nincs hírünk."
