Vaku, az öreg indián megszámlálhatatlan esztendő óta figyelte a dél felé húzó vadlibákat s a vágtató bölénycsordák dübörgését. Sok-sok tél elmúlt már tanyája, az Elveszett Völgy felett. Csendes, komor árnyak vették körül, s az öreg indián lassan megértette őket. Esténként a csillagok kigyúltáig beszélgetett velük. Egy este, amikor az árnyékok talán a leghosszabbra nyúltak, üzenet jött a Nagyszellemtől. "Manitu vár téged. Készülj az útra! Készülj...Búcsúzz el, Vaku, búcsúzz..." - szólt a susogó hang. - Kitől búcsúzhatnék? Fiaim, lányaim már régen szétszóródtak a földön. A szomszédok pedig csak örülnek, ha örökre elmegyek - válaszolta keserű mosollyal Vaku. Azzal fogta az evezőét, és lement a Nagy Folyóhoz. Ezüstös köd ült a folyón. Vaku vízre tolta a kenut, s magát a sodrásra bízva, elindult az Örök Vadászmezők felé. A víz egyre gyorsult, gyorsult, végül vágtatva ereszkedett a Mennydörgés-zuhataghoz. Már hallatszott a vízesés zúgása. "Ez az én halotti énekem" - gondolta Vaku, de a törékeny csónak a fülsüketítő dübörgésben sértetlenül szállt alá a zuhatagon. Sima, tejfehér vízen folytatta útját. - Ez már a Fehér Folyó. Az út végéhez közeledem. Vaku szétnézett. A kenu egy szelíd öböl vizére siklott, az öblöt hatalmas sziklakapu zárta le. Az öreg indián a fehér, homokos partra siklatta a csónakot, és kiszállt. Abban a pillanatban feltárult a sziklakapu, s két harcos lépett elő, fejükön aranyos tolldísz. - Vártunk téged. Az Örök Vadászmezők őrei vagyunk - szólott az egyik. - Egymagad akarsz belépni a kapun? - kérdezte a társa. - Már régóta nincsenek barátaim. Különben is, erre az útra kicsoda kísérne el? - válaszolt Vaku. - Hát akkor ki az, aki ilyen szomorú szemmel vár már oly régóta ott a folyóparton? Vaku hátrafordult, s szeme a leghűségesebb szem tekintetével találkozott, amelyet valaha is ismert hosszú életében. - Ó, a kutyám! A kutyám várt reám? - álmélkodott. És karjába vette hűséges barátját. - Pedig milyen régen nem gondoltam rá! - mondta még. - Látod, ő az, aki téged a legobban szeret - hangzott a Nagyszellem hangja messziről. Az öreg indián egyetlen barátjával együtt lépett az Örök Vadászmezőkre, és elindultak azon az ösvényen, amelyről még senki nem tért vissza...
Fannikam, csak annak orulok, hogy ott lehettem melletted es nem egyedul kellett menned. ma hoztam be az utolso vacsoradat, tudom, hogy utaltad ha a rigok beleettek... azert nezz rank neha, tudod, hogy mindig hianyozni fogsz.
A Mennyországot a Földdel egy híd köti össze, melyet Szivárványhídnak hívnak, mivel számtalan színben ragyog. A híd innenső oldala lágy, zöld fűvel borított dombok, hegyek, völgyek földje. Amikor egy szeretett állat meghal, ide kerül. Itt mindig van elég víz, eleség, folyton lágy tavaszi szellő fújdogál. Az öregek megfiatalodnak, a sérültek újra épek és egészségesek lesznek, pont olyanok, amilyennek álmunkban látjuk őket nap mint nap. Napjaik önfeledt játékkal telnek, boldogságuk mégsem teljes, mivel mindegyiküknek hiányzik az a pótolhatatlan személy, akit maguk mögött hagytak. Nap mint nap játszanak és rohangálnak, de eljön a nap, amikor egyikük hírtelen megáll. Fénylő szemei a messzeséget fürkészi, vágyakozó teste remegni kezd. Hirtelen kitér a csoportból és szinte repül a zöld fű fölött egyre gyorsabban és gyorsabban. Észrevesz Téged és amikor te és barátod újra találkoztok, összeölelkeztek az örömteli újraegyesülésben, és soha nem váltok el többé. Az öröm csókjai záporoznak arcodon, kezed újra simogatja a szeretett fejet és végre újra belenézhetsz azokba a bizalommal teli szemekbe, amelyek olyan régen távoztak az életedből, de a szívedből nem hiányoztak soha. Végül együtt keltek át a Szivárványhídon.
Elkaphatja bármilyen korú kutya és bárhol. Akkor is, ha a kutya soha nem hagyja el a szobát. Oltatni kell ellene! Amikor a kutyán látszik, akkor igen rövid időn belül elpusztul. A kutyának, ha parvós, akkor már előtte furcsa édeskés szaga lesz. Akinek jó orra van, az időben felismeri, de nagyon meg kell küzdeni az életbenmaradásért. Idősebb kutyának nagyobb esélye van az életre.
Ha parvós, akkor pótolni kell a vízveszteséget. Nehéz, mert a kutya visszahányja a nagyobb vízmennyiséget. Ha lehet, akkor infuziót kell neki adni folyamatosan. De az infúzió adásának vannak szabályai, amit be kell tartani. Az orvos vérzéscsillapítót fog neki adni. Törkedni kell a víz pótlására, mert a szív le fog állni. Mérni kell a hőmérsékletét, mert a kutya elkezd kihülni. Ha szükséges, akkor meleg helyen kell tartani, esetleg fűteni kell.
Ha már nagyon rosszul van, csövet kell ledugni a gyomrába és nagyon kis adagokban, nagyon gyakran -mert kihányja- fecskendővel pótolni a folyadékot. Szerencsés esetben két nap múlva feláll a tutyi és sétál.
Sziasztok, most írok először ide, mint a címből is árulkodik, hogy miért. 9-én pusztult el az 5 hónapos kiskutyám, valószínűleg parvo vírus fertőzte meg, szerdán este vettük észre, hogy baj van (nem evett, nem ivott, bágyadt volt), másnap hívtuk az állatorvost, aki adott neki injekciót, másnap is jött, de délután már elpusztult a kutya, szombaton jött volna a 3. napos kezelést beadni neki, de nagyon rosszul érintette őt is, hogy elpusztult szegénykém. Szerintem ez miatt nem is mert sok pénzt kérni, pedig összesen 4 injekciót kapott, és csak 800.-ot kért, rendes volt. Itt még nem ér véget a történet, a pici mámája is a mi kutyánk, és ő is kapott oltást akkor (kombináltat), hogy megelőzzük a bajt és már ellen is jobban védve legyen. A szombat és a vasárnap azzal telt, hogy a kutya egész nap a lakásban volt, és figyeltük, hogy eszik-e rendesen, mondanom sem kell, hogy elég gyakran kapott innen-onnan egy kis finomságot. Szeretgettük, mert féltettük, persze ő ennek nagyon örült. Hétfőn viszont este ugyancsak nem akart enni, mint a kicsi, de inni megitattam vele jó sok vizet. Ma kedd van, és azzal telt a reggelünk, hogy átnézzük az udvart gyanús székletnyomokat vagy hányást keresve. Most éppen az orvost várom, hogy megvizsgálja a kutyát. Nagyon félek, hogy őt is elvesztem. És nem tudom, hogy talpra tudok-e állni egy újabb halálesetből. Csak abban reménykedem, hogy mivel ő már felnőtt, erősebb a szervezete mint a picinek volt.
Nem lehet tudni. Valami lenyelt műanyag virágcserép darabra gyanakszunk.
Most három kutya van, de úgy tűnik, hogy Pötyi Béla mamája (egy snauzer) ismét vemhes... :))
Szia. Pötyi Béla a hugoméknál jött a világra. Mi vittük oltatni meg mindent azzal a sanda mellékszándékkal, hogy a kisqttyunknak legyen játszótársa. Akkor úgy adódott, hogy nem voltam kint, csak az előző este. Akkor mondták, hogy rosszul van, hány, gondolkodtunk, hogy orvoshoz kellene vinni, de elég késő este volt már. Másnap reggel, mikor érdeklődtünk, azt válaszolták, hogy jobban van. Délelőtt meghalt. Lelkiismeretfurdalásom van, hogy a könnyebbik végén fogtuk meg a dolgot, és nem vittük el a kórházba.
Szeresd nagyon Dórit, tegyél meg érte mindent. Ennél többet nem lehet. Éljetek még jópár évet együtt, boldogan.
Őszintén szólva most járok ebben a topicba először... Eddig nem mertem benézni, már most is megbántam. :(
Mindenegyes elolvasott történettől könnybelábadtak a szemeim. :'(
És kezdek félni...
Az idősebbik kutyánk, Dóri, egy 11 éves ( augusztusban lesz ) szálkás tacsi. Teljes egészségnek örvend, hála az égnek. Februárban volt egy emlődaganata, amit eltávolítottak, és azóta semmi baja.
Viszont amit Kris írt, az nagyon megijesztett. :( Hogy 1ik nap még teljesen jól volt a kutyusa, 2 napra rá meg... :((
'93 őszén döntöttünk arról, hogy nekünk kutya kell. A gyors elhatározást követően egy husky alomból választottuk ki a legéletrevalóbb kölyköt. Lexi lett a neve.
Abban az időben kezdett divattá válni a husky tartás, amit sokan meg is bántak. Mi nem. Napról-napra szebb és nagyobb lett, egy év múlva kifejlett példány lett. Tengerkék szemek, ordasszürke hosszú bunda, enyhén nyúlánk testalkat. Sokan megálltak a kapunál gyönyörködni benne, ilyenkor nagyon tudta magát "reklámozni". Hihetetlen iramban volt képes futni, szinte úszott a levegőben. Ha néha napján megszökött, meg sem próbáltam utána futni. Beültem az autóba és forró nyomon indultam a keresésére. Általában egy órán belül ez sikerült is. Egy alkalommal - úgy 6-7 éves lehetett - a szomszéd egyik utcán kóborló csirkéjét szemelte ki magának. Kiszökött, szájába kapta és futott is teljes erőből. Kb. fél óra autókázás után egy utcasarkon találkoztunk. Látszott rajta, sehogy sem tudta megérteni, hogy én hogyan találom meg mindig. Lerakta az addigra már kimúlt csirkét és csak állt egyhelyben, mint aki teljesen elveszítette azt a reményét, hogy bejárja a világot.
Sajnos a vadászösztön nem merült ki ebben az egy esetben. Az évek során több kisállat a számlájára írható: tyúkok, macskák, galambok, verebek, és sündisznók, ó azok a szegény sünik. Évente legalább kettőt temettem el belőlük.
Soha nem volt beteg. Csak a mindig esedékes oltások miatt látott orvost. Akkor aztán kiélte magát. Lexi az ellenkezőjét művelte a rendelőben, mint ami elvárható lett volna ilyen esetben egy kutyától. Nem húzta be fülét farkát, nem vonult a szék alá, nem merevedett le, mikor rá került a sor. Mikor kinyílt az ajtó és megjelent a doki, Lexi odaugrott hozzá, össze-vissza nyaldosta a kezét, engem meg cibált be minden erejével a rendelőbe. (Pedig a doki inkább ellenszenves volt, később le is cseréltük egy fiatalabbra.)
Megtanultuk egymást az évek során. Én csak úgy hívtam: "Lexi, te nagyon kutya." Számtalan érdekes tulajdonsága volt. Ilyen volt az, hogy napjában egyszer engedett el otthonról. Reggel nem volt semmi probléma. Ilyenkor csak búsan nézett utánam, de ha délután el akartam menni, akkor azt hallotta a környék összes lakója, olyan keserves üvöltésbe kezdett.
Két és fél éve megszületett a lányunk. Nem lett féltékeny, pedig kevesebbet tudtunk vele foglalkozni, mint azelőtt. Szépen megértette, hogy most már három gazdája van. Nem is volt ebből semmi baj. 10 éves már elmúlt, de mozgásában, viselkedésében nem lehetett látni az idő múlását. Talán egy kicsit a szemén. A terasz legfelső pontjáról még két héttel ezelőtt is simán leugrott. Úgy fél éve már egymáshoz engedtük őket. Lányom nagyon szeretett vele labdázni, persze valamelyikünk felügyelete mellett.
Így volt ez a múlt hét kedden délután is, még este én is játszottam vele és semmi jelét nem láttam, hogy valami gond lenne.
Hanem szerdán reggel, mikor kiléptem a házból, nem jött elém. Azt hittem, hogy mélyen alszik, máskor is előfordult. Lementem a lépcsőn az udvarra, de még akkor sem jött elő. Majd felébresztem - gondoltam - odalopakodtam a házához, és finoman megsimogattam az orrát. Nem reagált. Nem látszott rajta semmi különös, csak "aludt", mint ahogy máskor is: oldalt fekve, kinyújtott lábakkal, kissé kilátszó rózsaszín nyelvvel.
Este eltemettük az épülő házunk udvarán egy nyugodt sarokban. Most már az új házunkat őrzi, amíg mi élünk.
Lányunknak elmondtuk mi történt, persze Ő még nem fogja fel valójában ennek súlyát. Másnap, amikor hazamentem csak ennyit kérdezett:
Kép az még csak lenne, de egyelőre nem nagyon merem elővenni, hátmég netre rakni. Így is naponta sírdogálunk, ha eszünkbe jut. Mindenesetre szép helyre temettük, a telkünkön egy diófa alá és már vettünk egy szép bokrot a sírra, meg körülraktuk fehér terméskővel.
És követve sokak tanácsát, már elkezdtük tanulmányozni a kutyás újságokat és hirdetéseket.
Hát.... majd meglátjuk....
Azért majd nézek képet, most az a jó, hogy el kell utaznunk egy pár napra külföldre, talán az is segíteni fog, hogy más lesz a környezet...
Jövő héten pedig megkísérlem a kép beszúrást, lehet, hogy sikerülni is fog...
Jó, hogy van hely, ahol megértik, hogy egy négylábú barát elvesztése hasonló fájdalmat jelent mint egy kétlábúé...
Ehelyütt emlékezem Tóbiásra (született Black Label of Doghunter), aki ma reggel hagyott it minket.
Egy tündéri, vidám, fekete angol cocker spaniel kan, aki mindig kész volt a játékra és akinek kedd délutánig semmi baja nem volt. Aztán elbágyadt, nem akart enni, negyed kilenckor este elvittük állatorvosunkhoz, aki babésiára gyanakodott. (Kullancs terjeszti, és tényleg mindig átnéztük, hogy van-e benne kullancs és azonnal el is távolítottuk, ha találtunk) MIndenesetre kapott ellenne szurit és hazavittük.
Szerdán továbbra is bágyadt volt, enni nem akart, véreset pisilt. Kapta a szurit.
Csütörtök reggelre besárgult, délután már fel sem tudott kelni, úgy kellett kivinni és tartani, hogy pisilhessen. Állatkórház, infúzió, megnyugtatás, hogy másnapra minden bizonnyal jobban lesz és hogy pénteken is (azaz ma) visszük kezelésre.
Ma reggel már nehezen húzta a levegőt, kómában volt és amikor a kosarához mentem, hogy belediktáljak egy kis kamillateát sóhajtott kettőt és nem lélegzett tovább.
A szíve még vert, próbáltam szívmasszázst alkalmazni, de már nem akart visszajönni a létezésbe.
Ma délután temetjük.
Az ötödik életévét töltötte be idén áprilisban.
Szia Kris!
Nekem két kutyám halt meg tüdődaganatban, ugyanúgy, mint a Tiéd... 10, illetve 14 évesek voltak, át tudom érezni a fájdalmadat, én is velük nőttem fel, és borzalmasan hiányoznak a mai napig, annak ellenére, hogy most is két kutyám van...
Hidd el, nem tehettél semmit, a tüdődaganat nem operálható, csak nyújtani lehet a végső stádiumot vízhajtókkal, szívgyógyszerekkel... nyugtasson meg a tudat, hogy nem szenvedett sokat, az én első kutyám hónapokig hol jobban, hol rosszabbul volt, rengeteg gyógyszert szedett, de ez már nem ő volt igazán... az esetből okulva a második kutyámat, bár életem legnehezebb döntése volt, elaltattam, amint láttam, hogy már lefeküdni sem bír.. és ugyanúgy fájt, de valahogy mégis sokkal nyugodtabb voltam, hogy megkíméltem egy csomó szenvedéstől. Hidd el, a Te kutyádnak is jobb így, hogy békésen elaludt, és szinte az utolsó pillanatig jókedvűen, boldogan élhetett.
Fogadd őszinte részvétemet, és esténként nézz fel a Holdra, ott élnek és futkároznak mindannyian, hűségesen várva ránk...
Szia Kris!
Oszinte reszvetem, nagyon aterzem a fajdalmadat. Gondolj a sok vidam orara, amit egyutt toltottetek a 10 ev alatt, meg arra a sok szeretetre, amit tole kaptal - ez mind az o eletet is boldogga tette. Astor mar jo helyen van, fent szaladgal a sok pajtassal, a fajdalmat csak te erzed, o mar nem. Es varni fog rad sok-sok even keresztul, amig majd ujra talalkozhattok, ebben biztos lehetsz.
>
