A csütörtöki nyomozóklubot olvastam, nekem is tetszett! a másik kettőt meg fölvettem a listámra. Jövő héten irány a könyvtár, hátha megvan!
Egyébként érdekes, hogy egyre több az olyan krimi, vagy kalandregény, amiben idős emberek a főszereplők, lást pl. A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt, vagy a Bankrablás uzsonnára.
Még jó, hogy nem tudtam, hogy kriminek lett beharangozva, meg az is jó, hogy nem a krimik közt volt a polcon, különben nem találunk egymásra. Nincs bajom a krimivel, de elég korlátozott a könyvre fordítható időm, így muszáj válogatni.
A lakóparki nyugdíjas otthon amúgy sem unalmas életét felveri néhány ügybuzgó, aktív nyugdíjas ténykedése, mondjuk úgy, nyomozása felderítetlen ügyek iránt, ami nálam mindvégig mellékszál maradt. Kedves, szórakoztató, érzékeny, humoros, önirónikus a korral és annak hátrányaival szemben, szeretnék így, cseppet sem tipikus módon megöregedni.
Egy egyedülálló negyvenes nő életfejezeti, mozzanatai, visszaemlékezései.
Tulajdonképpen 1/1 mesélés, 0 cselekménnyel, ám színes, érzékeny, gazdag lelkivilággal, precíz megfigyelésekkel. Egy cseppet sem untam, minden része izgalmas leírás, és mintha azt éreztem volna, a mesélő egy embernek szeretett volna mindent elmondani magáról, ennek hiányában elmondta mindenkinek.
Az első világháború kitörését megelőzően (eszembe jut, hogy a komáromi erőd egyik központi termében volt valamiféle iromány a falon, miszerint a (világ)háború idején mik történtek, amikor még nem lehetett tudni, hogy számozni is kell majd) a pesti kávéházakban kapva kapnak a feketét kortyolgató újságírók, szerkesztők a jobbnál jobb, példány számot növelő fülesekért, amikor is a könyv főhőse izibe vonatjegyet vált Fiumébe, hogy meggyőződjön, valóban történt e cápatámadás az adriai városban. Nehogy a konkurens lap tollából értesüljön ekkora hírről a nagyérdemű.
Megelevenedik a pesti és az adriai város békés, nyárutó élete, miközben érződik az első világháború előszele, kivándorlási hullám Amerikába, társadalmi feszültségek, nemzetiségi ellentétek és azok a személyes szálak, törekvések, nyomorok, menekülési lehetőségek, amitől emberarcú lesz a könyv.
Kicsit mindenből ad, utaztat, ám mindvégig realistán, mármint az emberi tragédiákat illetően, a természet ereje, mint tudjuk kiszámíthatatlan.
Kodolányi János: Süllyedő világ című önéletrajzi regényét olvasom. Számomra hátborzongató! Ha valaki elmondhatja magáról, hogy mérgező szülők áldozata, akkor ő igen. Bár csak az apja volt lehetetlen fráter. Nem az a baj, hogy a szigorú nevelést preferálta, hanem az, hogy szigorú volt, de legalább igazságtalan! Cselédpletykák, no meg az árulkodó hugica ismertetése alapján ítélt. Ami a legjobban felháborított, hogy a fia nem nagyon tudott ugrani vagy futni, amit egy örökletes betegség okozott. Ahelyett, hogy orvoshoz vitte volna, ólommadárnak csúfolta. Amikor sor került a korrekciós műtétre, elképedt hangon kérdezte: No de fiam, miért nem szóltál?
Rájöttem, miért olyan nőgyűlölő Kodolányi, alighanem apai örökség, ő mélyen lenézzte mindkét feleségét. Az elsőtől elvált, még arra sem méltatta, hogy a gyerekeivel találkozzon, vagy a leveleit átadja. Amikor megtette, már késő volt, a gyerekek már egy betolakodó érdektelen írásának tartották. A második felesége szerette a neveltjeit, és sok mindnet elért az apjuknál, még a pofonszünetet is. Viszont annyira nem illettek össze, hogy az életük folyamatos veszekedéssel telt. Igaz, voltak viharszünetek is, a nevelőanyjuk például kisírt egy kecskefogatot, ami a falu legirigyeltebbje tette a testvéreket. Az is igaz, hogy a fiú szabadon barangolhatott erdőn-mezőn, szoros barátságot kötött az egyik szomszédja fiával, dolgozott a ház körül, kaszálás, a lovak gondozása, mindezt megtanulta.
Aztán viszont jött a bentlakásos iskola, az sem volt valami nagy élmény. Buta és fegyelmező tanárok, piszkos szállásadónő, kemény fegyelem, Igaz, a diákokat sem kellett félteni a gyengébb tanárokkal csúnyán kiszúrtak. Az iskolai zaklatás sem újdonság, igaz, erről már pl. Szabó Magdától is értesültem.
Szóval érdekes olvasmány, de nem éppen szívderítő. Most az első világháború kitörésénél tartok, sok jóra ezután sem számíthatok. Érdeklődve olvasom, de nem túl hosszan, mert nem éppen szívderítő. Igaz, a történelem sem az.
A legújabb olvasmányom: Jasper Fforde: A Jane Eyre ügyirat. Pont a magamfajta könyvmolynak való! Egyfajta alternatív történelem, abban a közegben az irodalom az abszolút érték, heves viták dúlnak pl. Dickens körül. Az eredeti kéziratok már-már vallásos tiszteletben részesülnek. Mi több, néhány esetben be lehet lépni a könyv világába, detektív hősnőnk pl. Thornfieldbe látogat, a Jane Eyre történetbe, ahol Mr. Rochester, aki némi üzleti érzékkel is rendelkezik, időnként turistákat is fogad. Hálából megváltozik a történet, Edward elnyeri Jane kezét, igaz, elég keserves lett a boldog vég, de ezt ismerjük.
Viszont ami engem illet, akkor nem oda látogatok, hanem megnézem Mr. Darcy Pemberley-béli birtokát, mert szeretem az angolkerteket. Természetesen egy alacsony kocsin, amit két póni húz!
Ha valamire nagyon oda kell figyelni, vagy folyamatos jelenlétet igényel, akkor én sem, De amíg a főzelék, vagy jobb esetben a pörkölt elkészül, addig nyugodtan olvasok. A hosszas gyakorlat miatt ötpercenként ránézek. Eddig csak egyszer-kétszer fordult elő, hogy valamit odaégettem,
Lehet, hogy megpróbálom. Általában az a bajom vele, hogy ha egy percre nem figyelek oda, kieshet valami fontos mondat. Házimunka közben szívesen tenném, de ha elmélyülten töprengek azon, melyik blúzomat vasaljam először, akkor könnyen lehet, hogy elkerüli a figyelmemet valami.
Nem, én maszek passzióból olvasok, és ilyen szempontból nem valami szörnyűség, ha abbahagyom azt, ami nem tetszik- A You Tube-ot általában zenehallgatásra használom, bár elég ritkán, mert nem vagyok túlzottan muzikális.
Sajnos vagy sem, de azon kaptam magma, hogy az utóbbi időben abbahagyom az olyan könyveket, amik nem tetszenek. Annyi, de annyi olyan van, ami érdekel, miért vesztegessem az időmet arra, ami9vel sehogy nem tudok kibékülni?
Nem hittem volna, de egy Backmant (Győztesek) is félbehagytam, sehogy sem tudtam összebékülni vele. Bezzeg a többi könyvei. Nem, vagy nem csak ennek a két előzményére gondolok, hanem az Ovére, vagy a Brit-Marie-re, nem is beszélve a Hétköznapi szorongásainkról. A Győztesekkel szenvedtem egy sort, és feladtam, bár némi bűntudattal.
A másik pedig az Azok a halványkék szemek volt, ezt is csak 200 oldalig bírtam. Remek alapötlet, hogy Poe-t szerepelteti benne, de túl hosszú, régieskedő mondatok, a költő stílusát igyekszik követni, néha még sikerül is, de engem már az sem érdekelt, ki volt a gyilkos. Bánom is én! Ja igen,és néhány fordítási baki, például valaki úgy lesz öngyilkos 1831-ben, hogy egy bérautó elé veti magát.
Csányi Vilmos: Sétálgatok a kertemben. Az eddigiek után kész felüdülés! Egy csomó szép növény, az őket szeretettel gondozó kertész, olyan fényképekkel, hogy az időre való tekintet nélkül kapát és gerbléyét ragadjak, és elültessek egy csomó, érdekesnél-érdekesebb növényt. De ettől el kell tekintenem ,de azért nagy szeretettel és érdeklődéssel olvaosm és nézem ezt a könyvet.
egy-két ponton mást állít, mint az a történelmi köztudatban szerepel: a szerző szerint Kirovot nem a gpu ölette meg, mivel azt sem tekinti bizonyítottnak, hogy az előző pártkongresszus szavazati eredményeit kaganovicsék nagyban meghamisították -- sztálin tehát nem tekintette vetélytársnak kirovot.
Pavlik morozovot viszont nem a falusiak ölték meg bosszúból, hanem a gpu, mégpedig a legfelsőbb szinten kifőzött terv részeként...
a "rendszer" működése mellett a főbb "hóhérok" és a főbb áldozatok -- időnként ugyanazok! -- jellemét (és alakulásukat) is remekül ábrázolja: dzerzsinszkij, menzsinszkij, jagoda, jezsov, abakumov, berija... molotov, buharin, vorosilov ... gorkij stb... és persze maga sztálin: micsoda portrék!
Lodge: Changing places
Konok péter javasolta ezt a könnyed, szellemes írást, a Campus Trilogy első részét -- élvezetes. Nem tudok magyar fordításról, a kiadók bizonyára nem konok péter ízlésére hagyatkoznak... s meg sem merem tippelni, kikre...
Franzen: A világ végének vége
esszék változatos témákról (természetvédelem, klímaváltozás, rendszerkritika, irodalomtörténet...)
azzal éppenséggel nagyon nem értek egyet, hogy edit wharton jó író lett volna...
Heather Morris: A három nővér. Megrendítő olvasmány, de sajnos, erre számítottam. Három lánytestvér, akik megfogadták, hogy sosem hagyják le egymást, és ezt a fogadalmat be is tartották, még Auswitzben is. Igaz, a legnagyobb egy év múlva csatlakozott hozzájuk, de ami megmentette őket, az összetartásuk volt, no meg az, hogy egy minimális emberség, vagy ha az nem is, a lustaság és a nemtörődömség megvolt ott is. Hátborzongató történet, de érdekes volt, hogy a szerző hivatkozik előző könyveire, a Cilka utazására, no meg az Auschwitzi tetoválóra, illetve ezek főhőseire. Az előbbit olvastam, az utóbbit tervezem.
Végiggondolva, Albert Maltz: Egy január története jutott eszembe, ott két francia barátnő összefogása mentette meg őket, bár ez nem túl szembetűnő hasonlóság. Előtte meg Cserhalmi Dániel: Csengőfrász című könyve volt soron, ez meg az ÁVÓ működéséről szólt, egy képzelt merényletkísérlet során. Ez sem volt szívderítő olvasmány, ezt sem sikerült egyhuzamban olvasni, de a vége azért tartogatott némi meglepetést, Viszont ellensúlyozásul kénytelen voltam valami könnyebbet olvasni, például Bacher Ivántól az Utóízt, vagy az egyik Agatha Raisin történetet.
