Az égbolt frissen pírkadó, A zöld fűillat írt adó Amint a rétről fellebeg, S gyöngyszínűek a fellegek. Oly jó, oly jó a hajnali A lenge szélre hajlani S csodálni, mely már halkan int Az első sárga kankalint; A rét fölött kék lelke reng. - A nap, a nap már feldereng, És minden szinnel ó, felér, Mert hófehér, jaj, hófehér!
Örökforgó ringlispil az élet, ezer veszéllyel jár: elkophatnak az erős láncok, csődöt mondhat a cél, kibillenhet az egyensúlyból, - lehet bármi, ami az utadba áll...
Változunk, mindannyian Te is, én is töröljük le egymás könnyeit, kövessük azt, ami megosztható mással, szolgáljuk ingyen, ha szegény is, ha kell egy száll ingben, egymásért erőről-erőre, ember, a sors hordoz, forgat, vezet, vigasztal, rángat, csak a helyed az élettered ne add fel, míg az örök hajnal rád nem virrad! - Így volt ez tegnap is, így lesz ma is,
Szokatlanúl nyugalmas most a reggel, az úton csak vigyázva járhatunk, mert a hajnali eső arany csigákat vert le a fákról. Tisztább vonalakban sorakoznak szemünk elé a dombok és - azt hiszem - mikor visszalehelli a langyos föld a hajnal puha könnyét: oly eleven szinek lobognak, oly szent dallal úsznak lelkünkön át a tárgyak, hogy e fényre-ébredt csodálatosság előtt az ember kínja szertefoszlik s nem is magunkat, nem idegeinket érezzük zsongani: oly mély gyönyörré sűrűsödik az élet, hogy ilyenkor hajam az erdő ruganyos hajával összefolyik, karom ölelve nő a kék láthatárba, mellem eke vérzi, hangom a szél harangja s az örök Nap kacag elragadtatott szemeimben.
Látod elhagyott minket s talán még kötélt is vetne nyakunkra és mi mégis keressük őt a fölsorakozó érvek ellenére mégis behunyjuk szemünket hogy elképzeljük közelségét hogy suttogjunk neki drága szavakat mert várjuk várjuk így is elhagyottan hogy egy ránk simuló puha hajnalon belénk márthassa mézes tőrhegyét -
AFANASZIJ FET
Ez a reggel
Ez a reggel – e könnyű mámor-
ez a nap – ez a fényzenezápor-
ez a nagy, kék varázs-
e hang, mely fent tovaszárnyal-
ez a sok hang – ez a madár-raj-
ez a gyors csobogás;-
ez a fűz, ez a nyír – ez a zöld gyep-
ezek a hegyek – e völgyek-
e zöld pihe mindenütt-
e méhek – e harmat a bükkön-
e csöppek, e gyöngyök – e sok könny-
e sok éles, tarka fütty;-
ez az alkonyat – e sose-szűnő
ez az álmatlan tovatűnő
éj a falu felett-
ez az árny – és hogy süt friss ágy-
e futamok – ezek a trillák-
ez – a Kikelet!
A tisztás fölött csillagok, és lemenőben hold ragyog. Ébredeznek a kis patak bokraiban a madarak. Derengeni kezd a fák hegye, és már ellátni messzire. A legnagyobb hegy tetején most veti lábát meg a fény. Kapaszkodik a virradat vitézeként a nyári nap.
A tisztás fölött nyári kék. A tisztáson már őzikék ízlelgetik a csillagok s a hold hullatta harmatot. Köztük egy suta két fülét antennaképpen tárja szét. Fülel, szimatol: nincs-e vész; még a nappal is szembenéz. őrködik, hogy a többiek békében legelhessenek.
Nem én választottam, Ő hívott engem A hűség megtanított rá Hogy szabaddá kell lennem A szó kell csak, hogy megérintsen, Máris oltár lesz a testem.
Nekem így szép Ez a hűség, Pedig széttép Ami mélyen bennem ég. Kínlódni így jó, A hűség a legkegyetlenebb béklyó.
Hát kísérts meg újra, Gyönyörű álruhádba bújva, Hogy aztán jelmezed minden fodra Legyen a hajnal sarkába dobva, Meztelenséged szobra Így lesz az emlékezetnek foglya...
Óh, pírban fürdő Szépséges világ, Pihent testeknek Boldog, lomha kéje, Rejtelmes, fényes, Ezer puha fészkű, Gyönyörű város. Óh, szent hajnal-zengés: Élet szimfóniája, Csodálatos Élet, Be jó volna élni...
Mikor a gyertyánk üszkösen ég már, s sóhajba halnak az éjjeli szók, vacogva vonaglik egybe az ajkunk, s fáradt remegéssel újra sóhajtunk, leszáll a csók, a hajnali csók.
Oly édes e jégcsók. Álomba didergő fázó derü, hajnali kósza titok. Bús ködbe nyíló jégharmatu rózsa, fáradt gyönyöröknek lángraszítója a csók, a csók, a hajnali csók.
Jó reggelt a munkába indulóknak!
