Mindennek lehet kultúrája: A viselkedésnek, az állattartásnak, a nevelésnek, az írásnak, az olvasásnak, a vitának, a szexnek az evésnek az ivásnak stb. stb. Ezért ebben a topikban semmi nem off. Írhatsz bármiről, az sem baj, ha nem mindig kulturáltan.?;)) Reményeim szerint kialakul majd párbeszéd, vita, de szívesen látom a magányos farkasokat is.
Szombaton egy olyan vetítést néztem végig, amiben Almásy László útját követi újra egy filmes csapat. Ami azt illeti, nagyon kicsi csapat. Jó volt látni, és még jobb volt beszélgetni a film készítőjével, aki szellemes ember, jól reagált a kérdésekre. Úgy kezdte, hogy a szereplő nem angol, nem beteg, és nem volt fasiszta. Gondolom, mindenki rájött, melyik, számtalan díjjal kitüntetett filmre gondolt az előadó. Nos, láthattuk a régi, szép és érdekes falfestményeket, amelyik a Szaharában vannak, és meglepő módon úszó embereket ábrázolnak. Vagy ötezer évvel ezelőtt igenis volt víz ott, nem is kevés!
A főhősnek olyan élete volt, ami igazán kalandos, volt pilóta, de főként utazó és felfedező, Abu Ramla, a Sivatag Atyja. Rajongott a sivatagért, és jól ismerte. Nem akarok az életéről hosszan írni, utána lehet nézni. Sajnos, a háború után őt is perbe fogták, de Germanus Gyula közbenjárására felmentették, és Ausztriába távozott. Azt tervezte, hogy fogadott hazájában, Egyiptomban fog élni, de sajnos, meghalt, mielőtt megtehette volna. A sírját a kilencvenes években a magyar repülősök szépen rendbehozták.
A végére igazi csemegét kaptunk, egy pár perces filmecskét, amiben egy bájos élőlény, a sivatagi róka játszotta a főszerepet. A semmi kellős közepén vacsorát főztek, és a maradékot egy kicsivel távolabb tették le. Nemsokára megjelent a róka, egy darabig szaglálódott, majd úgy döntött, ez ehető. Ezért aztán egy darabot a szájába vett, és meglepő módon nem ette meg, hanem elásta a homokba. Egy második, harmadik, negyedik darabbal is így tett. Úgy látszik, ismerte azt a mondást, miszerint több nap, mint kolbász! Erről jut eszembe, vajon mit vacsorázik egy (vagy több) magyar a Szaharában? Noná, hogy paprikás krumplit!
Még hosszan beszélgettünk, elég nehezen hagytuk abba, jól éreztük magunkat, no de egyszer minden jónak vége szakad.
A mai nap jó részét intenzív kulturálódással töltöttem. Megnéztem a Gombold újra! kiállítást az Óbuda Múzeumban. A helyszínen az is kiderült, hogy az Idegenvezetők Napja alkalmából egy óbudai sétára is van lehetősége, persze hogy azt sem hagytam ki. Kezdem a kiállítással. Egy tábláról megtudtam, hogy valami gombféleséget már a bronzkorban használtak, de általánosan, csak a X-XI. században terjedt el. Akkor is inkább valamiféle ruhadísznek alkalmazták, és nem praktikus használati tárgynak. Az anyaga rendkívül sokféle lehetett, és volt is. Fa, állat szarva, textil, fém, üveg, kókuszdió, kagyló, porcelán, elefántcsont, teknőspáncél, nemesfémek egyaránt. Mindegyiket láthattuk is. Az ékszerként ható gombokra is jó néhány példát láttam, ezüst, monogramos kézelőgomb, hozzáillő nyakkendőtűvel, gyászruhán viselt oxidált ezüst gombok, szintén hozzáillő brossal. Megszemléltem a díszmagyarhoz tervezett összeállítást, egymáshoz illő ezüstgomb, mentecsat, de még boglár is. A Zsolnay gyár pedig porcelángombokat is gyártott, ezekhez viszont csinos napernyő fogantyúkat mellékeltek. Ismerősebb terepre értem, mert jó néhány cérnagombot szemlélhettem, takarosan papírra felvarrva. Aztán ismerősként köszöntöttem a behúzott gombokat is, egykoron nagyon divatosak voltak. A hozzá való, elég egyszerű berendezést is megnéztem. Továbbá a hatvanas-hetvenes évek ballonkabátját, a Trapper farmer plakátját, az iskolaköpenyeket is, ez utóbbiból legombolható ujjút is láttam. Továbbá egy, ebből a korból származó játékmackót, szénával kitömve, gombszemmel, az orra-szája pedig rá volt varrva. Ami a fémgombokat illeti, a tömeggyártást nagy részben a katonaság vette igénybe. Meglepődtem, mert az egyiken a szentkorona volt látható. Maga a gombgyár hadiüzemnek számított, hiszen a seregnek szállítottak. Azért az meglepett, hogy a Légügyi hivatalnak is külön gombokat készítettek.
Nagyon megörültem a cipőgombolónak, erről mindig csak olvastam, de látni most láttam először. Olyan magas szárú cipő mellett, hogy ehhez kellett is a segítség!
Felfedeztem egy, az emeletre vivő lépcsőt, fel is mentem, és milyen jól tettem! Szintén pár szoba, de csodálatos játékkiállítás, alig tudtam otthagyni. Csak a legérdekesebbeket sorolom. Babák minden tételben és nagyságban, egyikük-másikuk műanyagból, és ha én ezt kapom meg, hogy játsszak vele, alighanem bebújok az ágy alá. De a legtöbb csinos, porcelánfejű, elegánsan felöltöztetve, csodásan fésülve. Itt is volt kedvencem, éspedig egy arasznyi nagyságú pólyásbaba. Mellettük egy vitrinre való játékmackó, mindenféle színben és méretben. Nem is ez késztetett sóhajtozásra, hanem a szebbnél szebb bababútorok. Konyha, amiben egy olyan tűzhelyet láthattam, amin még kályhacső is volt, továbbá telirakva méretben hozzáillő edénnyel, lábas, fazék, kuglófsütő, tepsi, tésztaszűrő, krumplinyomó, kávédaráló. A mellette lévőben ugyanaz, de az ötvenes évekből, itt olyan konyhaasztal is volt, amihez kihúzható gyúródeszka, pluszt sodrófa is volt. Nem is beszélve az éthordóról, meg a vizeskannáról! Majdnem azt kiáltottam, hogy azonnal nyissák ki a tárlót, mert játszani akarok! Most! Aztán persze nem tettem. Viszont továbbmenve egy hálószobát csodálhattam meg, szépen faragott ágy, öltözőtükör, szekrény, asztal, két fotel. Egy másik szobában kétajtós szekrény, akasztós és rakodós résszel, mindkettőben ruhák, illetve ágynemű. Volt ágy is, az alatt is fiók!
Az órámra néztem, és megállapítottam, hogy 11 óra, indul a séta. Nagyot sóhajtva váltam meg a helytől, és indultam sétálni. A legnagyobb létszám 25 volt, majdnem annyian is voltunk. A séta kifejezést nem kell szó szerint venni, mert jártunk is, de minden érdekesebb helyen hosszan ácsorogtunk, és hallgattuk a vezetőnk szavait. Érdemes is volt rá figyelni, mert sok érdekességet mondott el Óbuda múltjáról. Sajnos, nem jegyzeteltem, ezért csak röviden ismertetem a hallottakat. Elsőnek egy pincébe mentünk le, ott középkori falakt szemlélhettünk, a legrégibb még Orseolo Péter idejéből származik. Megtudtuk, hogy Óbuda sokat köszönhet Piast Erzsébetnek (Róbert Károly felesége, illetve Nagy Lajos anyja), mert ő kapta meg Óbudát birtokul, ő szedte az adókat, és ezt jól használta fel. Például klarissza kolostort épített, ahol a nemes hölgyek egyféle iskolába járhattak, a hozományukat is náluk helyezték letétbe. Ha a növendék kikerült onnan, némi levonás után visszakapta a pénzét. Ami azt illeti, volt is mit tanulniuk! Piast Erzsébet szervezte meg a visegrádi találkozót, itt naponta 4000 kenyér és 150 hordó bor fogyott el. Rendezvényszervező legyen a talpán, aki ezt megoldja! Templomromok vannak a Sipos vendéglő alatt is, de lévén az magánterület, nem mehettünk be, amit sajnáltam. Az iskola kertjében is vannak építmények, pontosabban a maradékaik, de hasonló okból csak kívülről szemlélhettük meg. A vezetőnk szerint őt Óbuda Don Quijotéjének szokták nevezni, mert nem adta fel, hogy erre előbb-utóbb sor kerül. Az iskola kerítésére azonban képek voltak kifüggesztve (ezt is ő járta ki). Ezek közül a kedvencem egy házioltárról készült kép volt, ez is Piast Erzsébeté volt, Kalandos úton került a New York-i Metropolitan Museumba, aki arra jár, ne mulassza el megnézni!
A séta után azon gondolkodtam, hogy megnézzem-e vagy sem a Vendéglátóipari Múzeumban a szusi kiállítást. Aztán rájöttem, hogy Óbudára oda-vissza három óra az utazás, ezért megragadtam a lehetőséget.
Még sosem kóstoltam szusit, és ezt most sem tehettem meg, (nem is baj), mert fényképeken, illetve maketteken szemlélhettem ezt az ételt. A legjobban egy fametszetű tekercskép tetszett, ezen az ételkészítés különböző szakaszait ábrázolták, Felnagyítva, közelebbről is meg lehetett szemlélni. Nagyon ötletes volt az is, hogy egy hasonló, halpiacot ábrázoló metszetet afféle rajzfilmnek dolgozták át. A szomszéd szobában egy szusi bár volt, ráültem az egyik, roppant kényelmetlen székre, és figyelni kezdtem a filmen dolgozó szakácsot. Elbűvölt a pontos, kecses mozgása, a makulátlan köpenye, amin semmiféle szennyeződés nem mert megtelepedni! Az is érdekes volt, hogy más halfajhoz más kést használt, hajszálvékonyra szelve a halat. Ha halat nem is, de egy csésze teát szívesen elfogadtam volna!
Addigra már eléggé elfáradtam, úgyhogy indultam hazafelé, fáradtan, de elégedetten!
A mai délelőtt jelentős részét az Operaházban töltöttük, a többesszám alatt klubunk 42 érdeklődő tagját értem. Idegenvezetést kértünk és kaptunk is. A főbejáraton mentünk be, a vezetőnk szívesen fogadott, és az első és praktikus felvilágosítása a ruhatár hollétére vonatkozott. Igaz, ruhatáros nem volt, de ez csöppet sem zavart senkit. Én is azt gondoltam, hogy itt a megfelelő alkalom, hogy ruhatáros lehessek az Operában. Egyébként maga a hely is figyelemre méltó volt, szépen faragott fa lambéria, a falon egy nagy, torzításmentes tükör. Rögtön meg is állapítottam,a hogy ebben a legnagyobb krinolint, és a legmagasabb kalapot viselő hölgy is megnézhette magát. A főlépcsőn mentünk fel a nézőtérre, szép vörös szőnyegen, úgy, ahogy illik. Az első emeleti lépcsőfordulón egy öltözőtükör és néhány női jelmez fogadott minket, no meg itt is két mellszobor, ezek egyike Erkelé volt. Az idegenvezetőnk szerint nagyon nem örült a szobornak, sem ennek, sem a ház előtt lévőnek. Ez utóbbinak Liszt sem, olyasmit mondott, hogy úgy ülnek ott, mint a portások. Nos, ő csak tudja…
A nézőtérre érkezve, mindenkit elbűvölt a belső tér. sötétvörös-arany falaival. Mint megtudtuk, az aranyozáshoz két kiló anyagot használtak fel, finom ecsettel hordták fel a faragásokra. Az ülések kényelmesek, és minden szék hátoldalán egy kis képernyő, ezen az operák szövege olvasható, magyarul, németül vagy angolul, tetszés szerint. A plafonon itt is freskók, no és ami a legjobban imponált, egy óriási csillár. Végre választ kaptam egy nyugtalanító kérdésre, mert megtudtam, hogy a csillárt évente kétszer fél óra alatt, óvatosan leeresztik, megtisztogatják, és kicserélik a kiégett izzókat. Aztán újabb félóra munkával visszahúzzák a helyére. Aztán megcsodálhattuk a királyi páholyt, persze csak kívülről. Ott ült Ferenc József, no meg bájos felesége. Ezzel kapcsolatban hallhattuk azt a kedves anekdotát. miszerint Ferenc Józseftől kellett engedélyt kérni a pesti Operaház megépítéséhez. Meg is engedte, azzal a kikötéssel, hogy nem lehet nagyobb, mint a bécsi Opera. A megnyitáskor aztán kifakadt: Nem nagyobb, de szebb! Ez a díszpáholy most is jeles közéleti szereplőknek és a vendégeiknek van fenntartva. Van egy külön páholy az Operaház igazgatójának is. Az egyik, átlagosnak mondható páholyba bekukkantottam, négy szék volt benne, ebből kettő elég kényelmes, a másik kettő viszont kissé magasabban és zártabban van, aki tudott, itt megpróbálhatott diszkréten szunyókálni. Amennyiben ez egy Wagner-opera esetén lehetséges…
Az is kiderült, hogy komoly gondot fordítottak a tűzvédelemre, több tonnás vasfüggönyt szereltek fel, amit tíz másodperc lehet leereszteni. Továbbmenve egy fogadószobába értünk, ez is a királyi vendégeknek volt fenntartva, külön lépcső vezetett ide az utcáról. Akkor használták, ha az illető nem akart nagy felhajtást, ezért nevezték el Inkognitó-szalonnak.
Az épületet Ybl Miklós tervezte, és nagy gondot fordított az összhangra. Nem csak magát az épületet, de a csillárokat, az ajtókat, sőt még a kilincseket is ő tervezte, hogy illjenek az épülethez. Megnézve egy függönyt, arra a következtetésre jutottam, hogy alighanem a függönyzsinórt is. Ebben a teremben különböző színű márványoszlopok álltak. Arra törekedett, hogy a legtöbb anyag magyar legyen, de ezeket Olaszországból kellett hozatni.
Lassacskán az séta végére értünk, a vezetőnk várta a kérdéseket. Meg is kérdeztem, hogy vészelte át az épület a háborút? Szerencsére csak egy belövést kapott, az sem robban fel. A pincében pedig jó pár ott dolgozó, vagy a környéken lakó talált menedéket. A kísérőnk egyúttal figyelmünkbe ajánlotta a MÁV Északi Járműjavítót. ott is van vezetés, meg lehet nézni a díszlet, illetve jelmeztervezést is. Megfontolandó!
Többet is olvastam Máraitól, nekem is volt egy olyan érzésem, hogy piedesztálról beszél, mondjuk nem zavart. Van akitől nem zavar, biztos elfogult vagyok. Ami még úgy meg maradt nekem, az az elidegenedett lélek.
Vesztegzár a Grand Hotelben. Jó pár éve a Nemzetiben láttam, most meg a József Attilában, ha össze kéne hasonlítanom, ez jobban tetszett. Vagy jobban szórakoztatott. Önfeledt játéka volt az összes színésznek, szeretem, amikor ennyire lubickol valaki(k) a szerepben.
Könnyű, laza, vidám, humoros, pörgős, látványos jelmezek, klassz zene. Épp a zenekari árok előtt ültünk, csak kapkodtam a tekintetem, nem tudtam most a zenészekre pillantsak, vagy a bombatestű táncoslányokra, Signora Relli (Vándor Éva - biz 'isten tisztára úgy volt sminkelve, mint az idős Gina Lolo ) pompázatos Pillangókisasszony jelmezére, Quintus Konrád által megformált (ő volt egy hete a Márai dráma professzora) vicces és hízelkedő szállodaigazgatóra, vagy az ideiglenesen megözvegyült Szerednyey Bélára, aki szimultán udvarol két nőnek. És folytathatnám a sort, mindenki nagyon jó volt, eléggé abszurd, hogy a komolyság közelébe sem kerüljön.
Bevallom, a Kaland-ot sem nem olvastam, sem nem láttam. Máraitól az Egy polgár vallomásait, illetve a Kassai polgárokat olvastam. Az első önéletrajz, de sehogy nem tudtam összebékülni vele. Furcsállottam például azt, hogy egy szó sem esik a szüleiről, de a testvéréről sem, pedig a családi környezet fontos dolog az életben. Magamban rögtön módosítottam a címet: Egy egoista vallomásaira. A Kassai polgárok sem tetszett túlzottan, ott is a főhős felállt egy emelvényre, és úgy viselkedett, mint a saját szobra. Úgy tűnik, ez a szerző nem lesz a kedvencem, de attól még jó lehet! Legközelebb, ha könyvtárba megyek (ma voltam, úgyhogy négy hét múlva) akkor kihozom, mert ezek után szívesen elolvasnám.
A Járműjavítóban én is nem sokkal zárás előtt jártam, és nagyon tetszett. Akkor viszont arra koncentráltam, hogy hol is kell leszállnom a villamosról, így csak futólag nézegettem az épületeket., Viszont kár volt aggódnom, mert rögtön feltűnt egy mozdony, ezért aztán rájöttem, hogy jó helyen járok, a szó mindkét értelmében véve.
Az eltűnésekről pedig nem tudok, mi több, nem is akarok tudni, de abban a tolongásban egy-két ember hiánya biztos fel sem tűnt!
Eszméletlen jó volt a Márai feldolgozás. Amit ebből ki lehetett hozni, az ott volt előttem a színpadon. Kb az összes jelenet a fejembe volt, és mégis döbbenetesen hatott rám. Az érzelmek, érzések nagyon széles skálája jelenik meg egy kapcsolatból.
Csoda, hogy élve kijutottál :)) Rossz nyelvek szerint hátul tűnnek el emberek ilyen olyan okokból, de az is lehet, hogy ezt egy kínai filmben láttam.
Ősz elején jártunk arra, amikor az Északi járműjavítóba költözött Közlekedési múzeumot néztük meg. Pont zárás előtti hétvégén voltunk, elég sokan voltak kíváncsiak. Na szóval, akkor láttam ilyen sárkányos épületeket.
Megtudtam, hogy a kínai holdújév tiszteletére rendezvény lesz Pesten. Érdekesnek ígérkezett, ezért meg akartam nézni. A kínai piacon volt a helyszín. Bevallom, a város eme részén ritkán járok, és gyanítom, hogy ezen a jövőben sem nagyon változtatok.
Érdekes volt figyelni, hogy ahogy a piac felé halad a villamos, egyre több lett a kínai írásjel és üzlet. A vége felé már elég sokan voltak a járművön, de ennek úgy háromnegyede a piacnál leszállt, és ezek jó része kínai volt, úgyhogy tudtam, célhoz értem. Elég sokat kellett gyalogolni a bejáratig, de ez legyen a legnagyobb bajom! Az csak a bejáratnál kezdődött, ugyanis sokan akartak bejutni, és elég szűk volt a kapu. Beljebb rosszabbodott a helyzet! Nemhogy sokan, de rengetegen voltak, lépni nem is nagyon lehetett, csak nyomakodni-sodródni. Akkor kezdődött volna a sárkény, illetve oroszlántánc, előtte rövid bevezetővel. Ebből semmit nem lehetett hallani, mert a hangosítás sehogy sem szuperált. A táncból eleinte csak az előttem állók hátát szemlélhettem. A gyerekek jó része azért láthatott valamit, mert az apja a nyakába ültette. Belátva, hogy sok esélyem nincs, inkább továbbmentem. Sok-sok kínai bolt, még több étterem, ezek étlapján zamatos, étvágygerjesztő kinézetelű ételekkel, Ezek egyik-másikába be is lehetett jutni, de részint délelőtt tizenegykor még nem vagyok éhes, részint a pálcikával evés nem erősségem.
Aztán szerencsém lett, mert visszafelé sodródva igenis láthattam a sárkány, illetve oroszlántáncot, pontosabban egy darabkát belőle, és ez tetszett is.
Viszont addigra elegem volt a nyomakodásból, abból hogy minden négyzetméterre vagy öt ember jut, és a kijárat felé kezdtem igyekezni. Elég nehéz volt, de sikerült!
Azt hiszem, ha mindezt nagyobb helyen rendezik meg, sokkal-sokkal élvezetesebb lett volna. Üsse kő, még akkor is, ha valamicske belépési díjat kellett volna fizetni
Kissé elkésve jutott eszembe, amikor az OSZK-ban a vezetőnk mondta, hogy a Helység kalapácsa voltaképpen egy kocsmai verekedés eposzi ábrázolása. Ekkor kapcsoltam, hogy a verekedős jelenetek kissé Korcsmáros Pál Rejtő-képregényeire emlékeztetnek. Legalábbis engem.
Azért a macskatartásban is van fejlődés. 1989-ben kezdtem, és a macskámat télire hazavittem a lakásba. Macskaalom nem volt, építkezésekre jártam homokot lopni. Remélem, ez a szörnyű bűn már elévült. 1990-ben már volt macskaalom, csak éppen a Bajza utcába kellett menni érte. 1991-ben már akadt egy vállalkozó, aki házhoz szállította. Aztán már minden állatkereskedésben kapható volt, mostanában pedig még a sarki közértben is. Rengeteg féle-fajta macskatáp, játék és vitamin is van, egyik-másik még hasznos is.
Ami a macskakiállításokat illeti, az elsőt a TIT stúdióban rendezték, és a sarkig álltak az emberek, hogy megnézzék. Ami azt illeti, a Parabola (Isten nyugosztalja) ki is figurázta. Aztán ez is rendszeres lett. Eleinte főleg nők voltak mind a látogatók, mind a tenyésztők, de mostanában már fele-fele az arány, és ez jó! Nem is csak az olyan macskákat tenyésztik a férfiak, mind az impozáns kinézetelű Maine Coon, hanem pl, a rex macskákat is.
Várom a folytatást! Örömmel értesülök arról, hogy jó néhány érdekes program akad, amit meg lehet nézni, hallgatni, kóstolni, esetleg új ismerősökre szert tenni!
Ami a holdújév ünneplését illeti, szeretnék résztvenni, úgy tervezem, hogy megyek, remélem, semmi nem jön közbe.
