Az egykori "élet értelme" topik folytatása, egy kicsit más megközelítésben:
Mitől lesz emberi egy élet?
Mennyire vagyunk szabadok? Mennyire rendelkezünk mi a saját életünk felett, és mennyire rendelkeznek vele mások?
Hm...., és magát a vírust vajon minek köszönhetjük? Valóban elég csak a tüneteket kezelni és a vírust megállítani? Mondjuk, most már az sem olyan egyszerű, ahogyan látjuk.
“Az emberiség pontosan azt a betegséget kapta, amelyikre szüksége volt. Már nem értékeljük az egészséget, ezért kaptunk egy betegséget, hogy megértsük - az egészségünkkel foglalkoznunk kell! Már nem értékeljük a természetet magunk körül, ezért kaptunk egy betegséget, melynek köszönhetően keveset tudunk a természetben tartózkodni. Már elfelejtettük, hogyan kell családként élnünk, ezért kaptunk egy betegséget, amely bezárt minket az otthonainkba, hogy megtanuljunk ismét családként élni. Már nem tiszteljük az időseket, ezért kaptunk egy betegséget, amely emlékeztet az ő esendőségükre. Már nem értékeljük az egészségügyi dolgozókat, ezért kaptunk egy betegséget, amely emlékeztet minket a pótolhatatlanságukra. Már nem tiszteljük a tanárokat, ezért kaptunk egy betegséget, amely bezárta az iskoláinkat, melynek köszönhetően a szülők próbálják tanítani a gyermekeiket. Azt gondoltuk, hogy minden megvehetünk, mindenhol ott lehetünk, azzal es akkor amikor csak akarunk, ezért kaptunk egy betegséget, amely megmutatja, mennyire nem természetes és magától értetődő is mindez. Szabadidőnket bevásárlóközpontokban töltöttük, ezért kaptunk egy betegséget, hogy megértsük, a boldogságot nem lehet megvenni. Nagyon sokat foglalkoztunk a külsőnkkel, hasonlítottuk magunkat másokhoz, ezért kaptunk egy betegséget, amely maszkkal takarja ez az arcunkat, hogy megértsük, a valódi szépség nem ott rejtőzik. Azt gondoltuk, a Föld urai vagyunk, ezért kaptunk egy betegséget, hogy ez az apró láthatatlan kórokozó megszelidítsen minket. Ez a betegség nagyon sok mindent elvesz tőlünk, ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy újból észrevegyük, hogy mi az igazán fontos az életben. Sajnos olyan betegséget kaptunk, amelyik pontosan ránk van szabva....”
(Rashed Adel orvos)
Állítólag a világ a pandémia után már sosem lesz olyan mint előtte volt! Adódik a kérdés: tanultunk/tanulunk -e ebből az egészből bármit is? És ha igen, a megfelelő következtetéseket vonjuk -e le?
...This is the time for yourself to be free You gonna follow your heart This is the time in your life and it's never too late To see the light in the dark You gotta follow your heart…
"Minden jel arra vall, hogy a legközelebbi korszakban a föld uralkodó lénye nem az ember lesz. Leginkább madárhoz hasonlít éspedig nagyságban és alakban a keselyűhöz. Félig madár, félig rovar. Szárnya nem tollas, hanem szaruhártyás, amikor repül, úgy zúg, mint a bogár. Nyaka, lába is ilyen szaruréteggel borított és éles, üvegszerű karmai vannak. Több száz, néha ezer lény él egy csoportban, de minden rend és vezető nélkül. Maguk között sem okosabbat, sem hatalmasabbat nem tűrnek meg. Szüntelenül veszekszenek, tökéletesen értelem nélkül, egymást lökdösik, tépdesik és taszigálják, ok nélkül egymást mardossák, vagy, lesből, egymás fejére ütnek, egymás oldalából, vagy combjából húsdarabokat tépdesnek ki és lenyelik. Ezek szerint mindegyik csaknem állandóan tele van vérző sebekkel. Mivel a sebek természetesen, fájnak, a lények ingerültek és folyton egymást figyelik, mihelyt az egyik csak gyanús mozdulatot tesz, támadásnak vélik, odakapnak és felvisítanak. A másik erre dühében szárnyával csapkodni kezd és visszavág, eszeveszetten forgolódik, horgas csőrével jobbra-balra csapdos, tekintet nélkül arra, hogy mit és kit talál. Most a többi is odafigyel, odasereglik, vijjogni kezd, csődület támad, azonnal két párt alakul. Az egyik a másikat szidalmazza éspiszkolja. Megrohanásra azonban nem kerül sor, mert egy perc múlva a pártok már egymás között is összevesznek és így civódnak tovább. A sok száz madár-rovar berregő zúgással repül, de rendesen nem nagyon messzire. Néhány mérföld után leszállnak, mert elunják és amilyen lármásak, rendetlenek, piszkosak, amilyen eszeveszetten veszekszenek, éppen olyan restek. Ahol megtelepszenek, ott pillanatok alatt mindent fölfalnak, állatot, hangyát, tetűt, egeret, gilisztát, békát, levelet, füvet, a fa levelét, kérgét, rügyét. Ahonnan eltávoznak, ott sivatag támad, puszta föld és a kövek. Egyetlen állat sem tud ellenük védekezni, mert amilyen aljasak, hitványak, sóvárak, olyan vérszomjasak és mohók. Elefántot, orrszarvút éppen úgy pillanatok alatt szétszednek, mint oroszlánt, vagy krokodilust. Nincs szenny, amit el ne kapdosnának, különösen egymás elől. Ha valamelyik a falatot már nem tudja lenyelni, el akarja dugni. A többi azonban résen van és akit azon kap rajta, hogy ételt elrejt, azt azonnal véresre püföli. A hím cementszürke, horkoló hangon berreg, körülbelül, mint a motorkerékpár, vagy a géppisztoly. A nőstény eszeveszetten tarka, piros, sárga, kék, lila, zöld szarutollaival kelleti magát, szakadozott fejhangon visít, csőrével szüntelenül tollait fésüli, peckesen illegeti magát. A hím brutális, zaklatott, tele méreggel és lihegve sürgölődik a koncért és a nőstényért, lecsap, veszekszik, kurrog, tolong. A nőstény, mint a vámpír, ha egyszer hímhez jut, folyton nyakán lóg, szidja, bántalmazza, alvás közben is fölzaklatja, követelőzik, sértődik, duzzog, siránkozik, panaszkodik, pletykál, zsivajog. Bár a lény faja rovar, mégis elevenszülő. Gyermekeiket úgy nevelik, hogy azokat a hím a nőstényre, a nőstény a hímre uszítja, amíg a kis rovar az undortól mindkettőt megcsalja, meglopja és becsapja.
Az új faj neve csirihau.
Latin, illetve tudományos neve Csirihau Communis. Többféle varietasban szerepel, van europeus, africanus, asiaticus, americanus és itt is többféle alfajt különböztetnek meg. A csirihau szemmel láthatólag azt hiszi, hogy amit csinál, az az egyedül józan és ésszer élet. Amit lehet, felfalni, amit nem lehet, a többi elől eldugni s ami ereje ezen felül marad, párzani és horkolni. A létezés egyetlen lehetősége azonnal mindent bekapni és a nőstényt lerohanni, aztán vijjogni és verekedni. Vezetésről szó sem lehet. Egyik se hisz a másiknak egy szót sem. Így valósul meg a teljes egyenlőség. Csak az él meg, aki éppen olyan kegyetlen, komisz, zsivány, aljas, vérszomjas, alattomos, kéjsóvár, sunyi, mohó, erőszakos, mint a többi. Sohasem tisztálkodnak. Régebben a varietas germanicusnál szokás volt a fürdő úgy, hogy vezényszóra a vízből hol kiugrottak, hol bele. A szokás már idejét múlta. A többi fajta más szokást honosított meg éspedig, hogy ürüléküket egymásra kenik. A szenny így vastagon és csomókban áll rajtuk, a koszfoltok között üt át a sebzett véres hús és az ótvar. Sok csirihau tele van fekéllyel, soknak fél lába van, félszeme, vagy bevert feje. Különösen kedvelt szokás, hogy egymást szárnytövön vágják. Akkor nem tud röpülni, a többitől lemarad, az idegen törzs elkapja és széttépi. Néha vele marad nősténye, de csak azért, hogy a hímet agyonüsse, felfalja és csürhéjét ismét megkeresi.A csirihau józanságával igen meg van elégedve. Azt hiszi, hogy sikerült az életet tökéletesen leegyszerűsíteni a maga teljes realitására. Ez a valóság, a többi csak mellébeszélés. Ez a létezés kvintesszenciája, minden fölösleges szentimentalizmus nélkül. Ez az úgynevezett létért való küzdelem, mindenki csak magára gondol, magát biztosítja, önmagának szerez annyit, amennyit tud, mindegy, milyen áron és milyen úton. Ez az ésszerű , a józan, az okos, a praktikus. Aki mást mond, az csak saját érdekeit védi raffináltan és valami trükkel akarja ugyanazt. A csirihau az ilyesmin keresztüllát. Az élet alapvetően önző. A rend és az uralom arra lenne való, hogy egyesek a többi rovására jól élnek. Ezt megszüntették. Náluk nem lehet hazudni. Mindegyik amúgy is tudja a másikról, hogy zabálni akar, zabálni és párzani és horkolni, a többi tökéletesen érdektelen. Ez a csirihau. Ez a századokon át melengetett és némán táplált eszmény, a józan valóságérzék csodája, a fanatikus próféták monomániájában és az exakt tudósok kísérleti racionalizmusában közösen kiérlelt, most megszületésre váró új világtörténeti lény. Ez az emberben mint állatfajban való hitnek, a choc en retour-nak, az örvénybe való visszaszédülésnek édes diadala. Ez a puha bűvös álomnak és a kőkemény szükségszerűség realitásának tündöklő egysége, a várva várt boldogság és az utópiák nagy nyilvános érdeme. Erre készült az emberiség oly titokban, célját még önmaga előtt is letagadta, hogyha majd eléri, gyönyöre annál nagyobb legyen. Mialatt a szószékről morált és humanizmust, tökéletes embert és társadalmat, oly sok vallást és tudást hirdetett, legőszintébb szívbéli izgalmával erre gondolt és ez volt benne a valóság, amelytől úgy rettegett és amelyet oly szomjasan várt, amelytől irtózott és amelybe beleszédült. Ezzel fenyegette és ezzel kecsegtette magát, félelmetes duplán, sóvárogva, akarva és nem akarva, mert, amit az ember akar, azt eltaszítja, amit nem akar, azt magához vonzza. Most végre felszabadult. Ez a humánum már nagyon a terhére volt. Ostoba és korlátolt előítélet, régi idők csökevénye, amely arra kötelezte, hogy legalább külsőségekben tisztességesen viselkedjék. Most már nem kell szégyenkeznie, ha dühében zabál és kéjesen marakodik, mindezt a létért való küzdelem jegyében, ha irigy és gonosz és pimasz és hazudik és vigyorog és vijjog és vérszomjas, ha lesből a másik torkát elharapja, ha a másik szemébe ganéjt ken és ha gennyes fekélyekben vájkál. Nincs többé gondja gátlásokra és az illemre, micsoda felszabadulás! Úgyis mindig ez volt a valóság. Hát nem voltunk mindig bestiák? Ember! – álnok hazugság, bigott képmutatás! Milyen hálásak vagyunk az idealizmusnak, amely fennhéjázó eszméivel bennünket ide vezetett és kitermelte bennünk az ellentétet, mialatt malaszttal beszélt és senki sem vette észre, valójában mi történik. Ez a csirihau, a bűvös kép valóságos arca, amely századok óta a cselekvő és a gondolkozó ember szívében él, amelyet most sikerült felszabadítani. Katasztrofális megrázkódtatásnak kellett elkövetkeznie, hogy e lény megvalósulhasson. E megrázkódtatás nélkül talán a lélek e gyermekét még ezer évig kellett volna rejtegetni. Most egyszerre pattant ki a bámuló világ szemeláttára, mint Zeus fejéből Pallas Athéné.
A gesztusok nagyon is fontosak: egy kis tea vagy kávé, egy mosoly, ajtónyitás, egy kedves mozdulat, falatnyi csend, egy kérdés, halk, komoly: Segíthetek? Mi fáj úgy? Kit keres? - Reménysugár, hogy élni érdemes.
„… ha egy poharat becsomagolnak, ráírják, törékeny. De az ember törékeny voltára senki sem figyel.”
Kosztolányi Dezső: Beírtak engem mindenféle Könyvbe
Beírtak engem mindenféle Könyvbe és minden módon számon tartanak. Porzó-szagú, sötét hivatalokban énrólam is szól egy agg-szürke lap. Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás, hogy rab vagyok és nem vagyok szabad. Nem az enyém már a kezem, a lábam, és a fejem, az is csak egy adat. Jobb volna élni messze sivatagban, vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt, mivel beírtak mindenféle Könyvbe és minden módon számon tartanak.
A századelőn még nem volt látható, Hogy az időszámítás illúzió, Mert a szónokok azt ígérték: Csak az ember lesz az érték… De hiába múltak az évek, Még mindig ugyanaz az ígéret.
Aki jól figyelt, már látott oly csodát, Hogy egy bedűlt világ túlélte önmagát, Hogy a rég megcáfolt érvek Valahogy visszatértek. Hát hidd el, hogy nem szerencsés A jótékony felejtés, a jótékony felejtés!
A szónokok azt ígérték, Csak az ember lesz az érték. De hiába múltak az évek, Még mindig ugyanaz az ígéret, Még mindig ugyanaz az ígéret. Hát hiába múlnak az évek, Még mindig ugyanaz az ígéret.
Én már nem jósolok és nem lázadok, Csak éljük túl a huszadik századot! Ha visszanézek, hogy is volt régen, Csak hallgatok és elönt a szégyen. És ha néha mégis előre nézek, Csak félni jár belém a lélek, Csak félni jár belém a lélek. Hát mindig ugyanaz az ígéret, Csak félni jár belém a lélek.
Hiába múlnak az évek, Még mindig ugyanaz az ígéret, Csak félni jár belém a lélek, Csak félni jár belém a lélek.
Mit csinálnak Magyarhonban? Esznek, isznak és danolnak. Semmi baj sincs? semmi gondrém, Hogy majd érte meglakolnak? Van biz itt baj; de hiába Enni csak kell az embernek; S inni hogy ne kéne, ahol Oly dicső borok teremnek; Csakhogy aztán, Majd ha ember kell a gátra. Korhely-gyáván Ne maradjon senki hátra.
Mit csinálnak Magyarhonban? Esznek, isznak, álmodoznak. Semmi baj sincs? semmi gondrém, Hogy az álmok megszakadnak? Van biz itt baj; de hiába, Olyan édes álmodozni! S néha tán jobb, mint fejünkkel Faltörősdit játszadozni: Csakhogy aztán, Majd ha ember kell a gátra, Álmos-gyáván Ne maradjon senki hátra.
Mit csinálnak Magyarhonban? Esznek, isznak, gondolkoznak. És miről az istenadták? Hogy tán élni kén' a honnak! Kár biz az; de már hiába, Gondolatnak nincsen gátja, És ha úgy van, amint mondják, Gondolat a tettek bátyja: Csakhogy aztán, Majd ha ember kell a gátra, Méla-gyáván Ne maradjon senki hátra.
Mit csinálnak Magyarhonban? Esznek, isznak, hadakoznak. Szörnyűség! - No nem kell félni, Csak szavakkal kardlapoznak. Kár a szóért; de hiába, Szóból ért a magyar ember, S gyakran a szó dolgokat szül, Gyakran a szó éles fegyver: Csakhogy aztán, Majd ha ember kell a gátra, Nyelves-gyáván Ne maradjon senki hátra.
Mit csinálnak Magyarhonban? Esznek, isznak s tán dolgoznak? Félig-meddig: mert nem tudják, Másnak lesz-e vagy magoknak. Ennyi is kár; de hiába, Munka jobb a koplalásnál, S jobb az edzett kar, ha ép vagy, Mint ha selymen sántikálnál. És hogy aztán, Majd ha ember kell a gátra, Gyenge-gyáván Ne maradjon senki hátra.
Mit csinálnak Magyarhonban? Szőnek, fonnak és akarnak - Tán vakarnak? semmi tréfa! Posztó is kell a magyarnak. Hát takács-e a magyar nép? Nem szégyenli a vetéllőt? Semmi baj! tán összefűzi, Amit a sors egybe nem szőtt: Csakhogy aztán, Majd ha ember kell a gátra, Gépi-gyáván Ne maradjon senki hátra.
És, pedig - mit is beszéltem? A vadásznak jó a cserje; A költő hadd álmodozzék; A kovács a vasat verje. Minden ember, amihez tud, Ahhoz lásson télen, nyáron, S a paraszt borbély helyében Úr szakállát ne kaszáljon. És hogy aztán, Majd ha ember kell a gátra, Aki hitvány, Félre tőlünk, menjen hátra!
Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós, Az emberiségnek elhányt rongyain Komor betűkkel, mint a téli éj, Leírva áll a rettentő tanulság: "Hogy míg nyomorra milliók születnek, Néhány ezernek jutna üdv a földön, Ha istenésszel, angyal érzelemmel Használni tudnák éltök napjait." Miért e lom? hogy mint juh a gyepen Legeljünk rajta? s léha tudománytól Zabáltan elhenyéljük a napot? Az isten napját! nemzet életét! Miért e lom? szagáról ismerem meg Az állatember minden bűneit. Erény van írva e lapon; de egykor Zsivány ruhája volt. S amott? Az ártatlanság boldog napjai Egy eltépett szűz gyönge öltönyén, Vagy egy dühös bujának pongyoláján. És itt a törvény - véres lázadók Hamis birák és zsarnokok mezéből Fehérre mosdott könyvnek lapjain. Emitt a gépek s számok titkai! De akik a ruhát elszaggaták Hogy majd belőle csínos könyv legyen, Számon kivül maradtak: Ixion Bőszült vihartól űzött kerekén Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők. Az őrült ágyán bölcs fej álmodik; A csillagászat egy vak koldus asszony Condráin méri a világokat: Világ és vakság egy hitvány lapon! Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből S most a szabadság és a hősi kor Beszéli benne nagy történetét. Hűség, barátság aljas hitszegők Gunyáiból készült lapon regél. Irtózatos hazudság mindenütt! Az írt betűket a sápadt levél Halotti képe kárhoztatja el. Országok rongya! könyvtár a neved, De hát hol a könyv mely célhoz vezet? Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e A könyvek által a világ elébb? Ment, hogy minél dicsőbbek népei, Salakjok annál borzasztóbb legyen, S a rongyos ember bőszült kebele Dögvészt sohajtson a hír nemzetére. De hát ledöntsük, amit ezredek Ész napvilága mellett dolgozának? A bölcsek és a költők műveit, S mit a tapasztalás arany Bányáiból kifejtett az idő? Hány fényes lélek tépte el magát, Virrasztott a sziv égő romja mellett, Hogy tévedt, sujtott embertársinak Irányt adjon s erőt, vigasztalást. Az el nem ismert érdem hősei, Kiket - midőn már elhunytak s midőn
Ingyen tehette - csúfos háladattal Kezdett imádni a galád világ, Népboldogító eszmék vértanúi Ők mind e többi rongykereskedővel, Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel, Rosz szenvedélyek oktatóival Ők mind együtt - a jók a rosz miatt - Egy máglya üszkén elhamvadjanak? Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt, Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma, Oly fényes elmék a sár fiait A sűlyedéstől meg nem mentheték! Hogy még alig bír a föld egy zugot, Egy kis virányt a puszta homokon Hol legkelendőbb név az emberé, Hol a teremtés ősi jogai E névhez "ember!" advák örökűl - Kivéve aki feketén született, Mert azt baromnak tartják e dicsők S az isten képét szíjjal ostorozzák. És mégis - mégis fáradozni kell. Egy újabb szellem kezd felküzdeni, Egy új irány tör át a lelkeken: A nyers fajokba tisztább érzeményt S gyümölcsözőbb eszméket oltani, Hogy végre egymást szívben átkarolják, S uralkodjék igazság, szeretet. Hogy a legalsó pór is kunyhajában Mondhassa bizton: nem vagyok magam! Testvérim vannak, számos milliók; Én védem őket, ők megvédnek engem. Nem félek tőled, sors, bármit akarsz. Ez az, miért csüggedni nem szabad. Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit Agyunk az ihlett órákban teremt. S ha összehordtunk minden kis követ, Építsük egy újabb kor Bábelét, Míg oly magas lesz, mint a csillagok. S ha majd benéztünk a menny ajtaján, Kihallhatók az angyalok zenéjét, És földi vérünk minden csepjei Magas gyönyörnek lángjától hevültek, Menjünk szét mint a régi nemzetek, És kezdjünk újra tűrni és tanulni. Ez hát a sors és nincs vég semmiben? Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal S meg nem kövűlnek élő fiai. Mi dolgunk a világon? küzdeni, És tápot adni lelki vágyainknak. Ember vagyunk, a föld s az ég fia. Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen, S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé, Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt Posvány iszapját szopva éldegéljünk? Mi dolgunk a világon? küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért. Előttünk egy nemzetnek sorsa áll. Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből S a szellemharcok tiszta sugaránál Olyan magasra tettük, mint lehet, Mondhatjuk, térvén őseink porához: Köszönjük élet! áldomásidat, Ez jó mulatság, férfi munka volt!