Törtetés, ravaszság, csillogó katonai géniusz és a nemzet máig tartó csodálata. Kik voltak a Hunyadiak? Kései hun dinasztiánk története Havaselvétől a bécsi várpalotáig. A témában mindenfajta írott és egyéb forrás, vélemény és cikk szabadon idézhető, a kitaláltközépkoros, arvisurás, tamanás, ufós és aktuálpolitikai felhangú írásokat és képeket leszámítva.
"Igen, nézzünk farkasszemet hunyorgás nélkül a keserű tényekkel: szegény Vajk/Voicu tőrőlmetszett, póréhagymaevő regáti román volt"
A regáti részeken ugyebár nem a szőrőstalpúak voltak az urak eleinte, mert a vezető réteg besenyő, illetve kun volt, a "hivatalos" tanítás szerint is. Mielőtt több ilyen marhaságot ideírnak.
4. Valóban „corvina”?
Ezek után, hogy láttuk, miért és mennyire fontos számunkra Mátyás király könyvtára, nem marad más hátra, mint felvetni azt a kérdést, hogy meg tudjuk-e pontosan fogalmazni, mi a „Corvina”? Mit tartunk egyáltalán „corviná”-nak? Nemcsak a sokágú, polifon történet ismerete kényszeríti ki ezt a kérdést, hanem a kutatás legújabb, friss fejleményei is.
Az utóbbi évek igen izgalmas kodikológiai felfedezései közé tartozik az a kódex-sorozat - közel másféltucatnyi új „corvina” -, amelyet Angela Dillon Bussi azonosított a firenzei Biblioteca Medicea Laurenzianában.[77] Az ő előadása volt a másik izgalmas újdonság az elöl említett könyvtáros-konferencián. Amint ez már régóta ismeretes, 1498. február 13-án Budán kelt levelében II. Ulászló király azzal a kéréssel fordult a firenzei Köztársaság vezetőihez, hogy segítsenek megszerezni neki azt a százötven kéziratot, amelyet még Mátyás király számára kezdtek el másolni és díszíteni a városban.[78] II. Ulászló Alexander Farmosert bízta meg a feladattal, azt a német festőt, aki már Mátyás számára is eljárt hasonló ügyekben. 1488-ban az Andrea del Verrocchiónál megrendelt márvány-szökőkúttal kapcsolatban említik a nevét;[79] 1490. szeptember 16-án Bécsből I. Miksa római király - az örökös jogán - kerestetett rajta olyan képeket és könyveket, amelyek Mátyáséi voltak.[80] A Signoria csak május végén válaszolt a magyar királynak.[81] Kiderült, hogy a kötetekről Taddeo Ugoleto és a Mediciek tudják a legtöbbet, sőt, náluk van egy hatalmas Biblia, 1400 arany tartozással terhelve, a Capponi-családnál pedig egy Breviarium, 400 arany tartozással. Előbbit a Laurenziana háromkötetes, befejezetlen Bibliájával, utóbbit a Biblioteca Vaticana monumentális Breviariumával - amelyen még 1492-ben is dolgozott Attavante - szokta azonosítani a kutatás. Régóta ismert az is, hogy a Laurenziana kódexei között több is akad, amelynek kolofonjából tudni lehet, hogy Mátyás könyvrendeléseihez köze van.[82] Négyet tartott számon a kutatás: az Appianus-,[83] az Ambrosius-,[84] az Augustinus-,[85] és a Petrus Lombardus-kódexet.[86] Valamennyi kolofonját idézte 1739-ben Montfaucon.[87] Több kötetnek a miniálása már X. Leó pápa (1513-1521) számára készült. Már Hoffmann Edith is elkülönítette ezt a festőt,[88] Angela Dillon Bussinak sikerült azonosítania Matteo da Milanóval. A kódex-sort a firenzei kutató most a többszörösére egészítette ki, közvetett bizonyítékok alapján. Hipotézise teljesen plauzibilisnek látszik; fejtegetései meggyőzőek, az általa talált kódexek valóban azonosak lehetnek azokkal, amelyeket II.Ulászló keresett. Azt azonban mégsem szabad elfelejtenünk, hogy ezekben a kódexekben semmiféle közvetlenül Mátyásra utaló jel nincsen. Sem címer, sem embléma, sem kolofon.
A II. Ulászló levelében említett százötvenes szám kissé mitikus kerekségű, mindenesetre valóban sok kódex nem volt készen 1490. április 6-án. Sőt, megkockáztatható az a feltevés is, hogy a készen lévők közül sem jutott el mind Budára a király halála után. Elgondolkoztató, hogy a Martianus Capella-kódex már 1492-ben Velencében volt,[89] vagy az, hogy a modenai herceg, II. Alfonz, tucatnál több befejezett illuminált pergamen-kéziratot szerzett meg Velencéből 1560-ban.[90] A címeres, aranyozott bőrkötésben megőrződött, Firenzében illuminált kódexek biztosan eljutottak Budára, mert csak ott köthették be őket,[91] s Itáliában miniált, Mátyás-címeres kódex is csak Budáról juthatott Konstantinápolyba. A kódexek korai, 15. század végi, 16. század elejei története hézagosan ismert, joggal panaszkodott erre - s ennek következményeire - Rómer Flóris 1877-ben.[92] Angela Dillon Bussi felfedezése épp ezen a ponton mond újat. Talán nem is annyira a kódexek számának gyarapításával, mint inkább azokkal a kérdésekkel, amelyeket módszere óhatatlanul felvet. Az alapkérdés ugyanis az, hogy csakugyan „corviná”-kat talált-e Dillon Bussi, vagy nem. A kérdés, amilyen provokatív, olyan kézenfekvő is. Csontosi János 1881-ben nagyon szigorúan kirekesztette még azokat a firenzei kódexeket is, amelyeket csupán kolofonjuk alapján lehetett volna „corviná”-nak tekinteni, s amelyeket azóta természetesen újra kanonizáltak.[93] Két gyanús firenzei kódexszel kapcsolatban már Horvát István is feltette a kérdést 1822-ben: an Corvinianus? [94] És ha még csak ez volna a kérdés. De vannak más bajok is, és korántsem a periférián, hanem az ún. „Corvina” kellős közepén is.
Itt van például a Tamás ferences szerzetesnek adományozott Missale, amelyet Bécsben illumináltak (1469), s amely Csapodi szerint sem tartozhatott a királyi könyvtárba - mégis minden reprezentatív Corvina-kiadványban szerepel még a reprodukciója is.[95] Hasonló eset az ún. lövöldi corvináé is: a Rainerius de Pisis Pantheologiájának első része 1477-ben jelent meg Nürnbergben, Anton Kobergernél és 1480-ban adományozta a király a lövöldi kartauziaknak. Ez sem volt soha a királyi könyvtár része - mégis még a ragadványneve is erre utal.[96] Azután ott van a két, Attavante által miniált, pompázatos szerkönyv, a Missale Romanum és a Breviarium Romanum. A Missalét a festő 1485 és 1487 között illuminálta, és a monumentális kódexet alkalmasint maga Mária királyné vitte magával Budáról Németalföldre, ahol kormányzó lett, s így került végül a brüsszeli Bibliothèque Royale-ba. Csapodi szerint ez sem tartozott a könyvtárba, hanem a kápolnában őrizték.[97] A Breviarium - amely szintén kötelező szereplője a „Corvina” listáinak s a reprezentatív albumoknak - esete még cifrább, mert az (még 1492-ben is munkában lévén) el sem jutott Budára.[98] Tökéletesen egyet lehet érteni Csapodi Csabával: ezek a kódexek nem tartoztak a „Corviná”-ba. De akkor mit keresnek mégis ott?
Ha „corviná”-t akarunk identifikálni, és - kivételesen egy ritkaságszámba menő gyakorlatot követve - nem tekintjük az esetleges hagyományt, akkor három eshetőségre szoktunk gondolni: vagy a kódex belsejében van odafestve a Mátyás-címer, vagy a borítóján van rajta, vagy rajta van kívül és belül is. De vajon nem számolhatunk-e egy negyedik lehetőséggel is, azzal tudniillik, hogy sem belül, sem kívül nem került rá, mert erre nem volt már idő, vagy igény, pedig a kódex biztosan Budán volt - nos, ilyet a legnehezebb találni, és leginkább azért nem, mert ilyen per definitionem nincs. Pedig nagyon elgondolkoztató a bécsi Cod. 644. jelzetű Hieronymus-kódex példája.[99] A címlapon Vitéz János címere látható, Mátyásé nem is került rá soha, a borítón viszont II.Ulászló király címere díszeleg, s a kötéstábla az ún. „ötkörös” típusú corvina-bőrkötés utánzata. Vitéz halála (1472) és II. Ulászló trónralépése (1490) között tizennyolc esztendő telt el - hol lehetett ez a kódex, ha nem Mátyás könyvtárában? Ha ott volt - és van okunk ezt feltételezni - akkor bizony volt olyan kódex is Mátyás halálakor Budán, amelyre nem került rá a király címere. Vajon lehetett-e olyan, amelyre II. Ulászlóé sem került rá?
És korántsem csak a Mátyás-kori könyvanyag határai ilyen bizonytalanok. Az a kimondatlan - de évszázadok óta érlelődő és mára evidenciaként kezelt - feltevés (vagy inkább vágyálom), hogy a „Corvina” a magyar nemzeti könyvtár kezdeménye, elődje volt, automatikusan idevonzotta a Jagelló-királyok könyveit is. Mátyás meghalt ugyan, de a könyvtár - mint a könyvtárak általában - csendben fejlődött tovább. Így került bele a katalógusába például az az Orationale, amelyet II. Ulászló még magyar királysága előtt csináltatott (Kraków, Biblioteka Jagiellonska, RPS 4289), [100] és minden nyomtatott mű, amelyről fel lehetett tételezni, hogy volt példánya a budai könyvtárban - például Benedictus Chelidonius 1515-ben, Bécsben megjelent könyve is, amelyet a szerző a majdani Mária királynénak ajánlott.[101] Így még a könyveket szétszóró, elherdáló Jagellók is hozzátehettek valamit - legalább a repertóriumhoz. Gyanakvást keltően széles lett a köre azoknak a köteteknek, amelyek virtuális részeivé válhatnak a „Corviná”-nak. A kánon, a szent lista hol szűkült, hol bővült; címer, embléma, hagyomány vagy csupán említés - mindent tekintetbe kellett venni. Amit Mátyás kapott, vagy amit adott, vagy amihez csak hozzáért... Végül pedig Naldo Naldi retorikai fikciói is a kánon részeivé lettek: Alkaios és Sapphó régesrég elpusztult könyvei. A csodálatos corvina-szaporítás azóta is folyik. Ebbe a könyvtárba nemcsak a Laurenzianában lappangó 150 kódex tartozik bele, hanem azok is, amelyek csupán Taddeo Ugoleto gondolataiban léteztek.
A Corvinának ma kétségkívül kettős kánonja van: Csapodi Csaba 1973-ban megjelent repertóriuma és a Bibliotheca Corviniana című album negyedik kiadása, 1990-ből. Erősen kételkedem abban, hogy még egyszer fel lehetne állítani ezt a kánont, hogy klasszikus módszerrel össze lehetne állítani egy ugyanilyen bibliográfiát. A megválaszolható kérdés ugyanis nem úgy szól, hogy mi volt a budai királyi könyvtárban (melyikben is?), hanem például úgy, hogy mikor, kinek, mit jelentett a „Corvina”.[102] Ha csupán arra a kérdésre keressük a választ, hogy 1490 körül mit jelentett Mátyás és utódai számára, akkor talán lehet hiteles választ adni.
Mátyás könyvtárának kettős könyvelése egyáltalán nem friss fejlemény, hanem végigkíséri a Corvina egész történetét. Ott volt már - minek tagadjuk - a kezdet kezdetén, születése, Mátyás uralkodása idején. Az identitását kereső hatalom egyik legitimációs eszközéül a kultúrát választotta. Méghozzá - mivel értett hozzá - tévedhetetlenül a legmodernebb és legmagasabb színvonalú kultúrát. Tette mindezt oly hatásosan, hogy a reprezentációs gépezet újra és újra, bármikor működésbe hozható.
Jegyzetek1. Pajorin Klára: Humanista irodalmi művek Mátyás király dicsőítésére. In: Hunyadi Mátyás. Emlékkönyv Mátyás király halálának 500. évfordulójára. Budapest 1990, 350-351.
2.Kubinyi András: Mátyás király. Budapest 2001, 117. skk.
3. Árpád Mikó: Mathias Corvinus - Mathias Augustus. L'arte all'antica nel servizio del potere. In: Cultura e potere nel Rinascimento. A cura di Luisa Secchi Tarugi. Firenze 1999, 209-220; Mikó Árpád: Reneszánsz. In: Galavics Géza - Marosi Ernő - Mikó Árpád - Wehli Tünde: Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig. (Egyetemi könyvtár) Budapest 2001, 235-243.
4. Karsay Orsolya: A fenséges könyvtár dicsérete. Magyar Könyvszemle 107 (1991) 316-324.
5. Csaba Csapodi: The Corvinian Library. History and Stock. (Studia humanitatis, 1.) Budapest 1973, No. 394-407.
6. Csapodi (1973) i. m. (5. j.) No. 585.
7.Szapphó fennmaradt versei és töredékei görögül és magyarul. Kiad. Németh György. Budapest 1990, 182; vö.: Moravcsik Gyula: Sappho ismeretének nyomai Bizáncban. Egyetemes Philologiai Közlöny 61 (1937) 209-211.
8. Ernesto Milano: Codici Corviniani conservati alla Biblioteca Estense Universitaria di Modena e prospettive di digitalizzazione e/o riproduzione in facsimile. - A Modenai Egyetemi Estense Könyvtár corvinái és a digitális feldolgozás és/vagy a hasonmás kiadás perspektívái. In: Primo incontro Italo-Ungherese di bibliotecari... - Első olasz-magyar könyvtáros találkozó... Red./Szerk. Mariarosa Sciglitano. Budapest 2001, 222-261.
9. Codices Manu Scripti Latini I. Codices Latini Medii Aevi. Recensuit Emma Bartoniek. (A Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának címjegyzéke, 12.) Budapestini 1940, Clmae 346., Clmae 347.
10. Hoffmann Edith: A Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtárának illuminált kéziratai. (Az Országos Széchényi Könyvtár tudományos kiadványai, 1.) Budapest 1928, 22, 109-110.
11. Milano i. m. (8. j.) 242., 243.
12. Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája. 1919-1945. Budapest 1969, 109-114; Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest 1999, 235.
13. Milano i. m. (8. j.) 242., 243.
14. Mussolini akcióját Itáliában nem kísérte osztatlan lelkesedés. Lásd erről Camilla Jodi közleményét: La Bibliofilia 27 (1926-1927) 416-417. Itt jegyzem meg, hogy később Mussolini újabb kódexet ajándékozott a magyar miniszterelnöknek (Imrédy Bélának), aki azt a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának adta tovább. Huszti József: Andreae Pannonii Expositio super Cantica Canticorum. Magyar Könyvszemle 63 (1939) 97-104. Bartoniek i. m. (9. j.) Clmae 443.
15. „Slànciati, ucello fedele, nell'alto, traversa le Alpi! Tu conosci la via. Fosti ornamento allo scudo del vecchio Hunyadi nella corte dei Visconti a Milano. Assistesti a Roma all'incoronazione dell'imperatore Sigismondo. Reca adesso il nostro ringraziamento a quelli che compresero la tristezza del nostro paese troncato; rčcalo a quelli nella cui anima echeggia il dolore indicibile del nostro cuore.” Giuseppe Fógel: Due codici corvini che ritornano in Ungheria. Corvina 8 (1928) 92.
16. Liber Endre: Budapest szobrai és emléktáblái. Budapest 1934, 352-354. - Vö. Mikó Árpád: Imago historiae. In: Történelem - kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon. Kiállítási katalógus. Szerk. Mikó Árpád-Sinkó Katalin.Budapest 2000, 37.
17. „...L'Italia, almeno una volta, non si lascio ingannare ne dalle speciosa offerte, ne dalle buone parole. Tenne duro, senza decampare di un passo dai propri diritti...” A történetet olasz szemszögből - sok személyes momentummal - ismerteti Domenico Fava: Codici Corviniani ricuperati dalla Biblioteca Estense. La Bibliofilia 25 (1923) 173-175. (Azidézetet ebből választottam.) Domenico Fava egyébként a magyar állam által felajánlott cserét rendkívül méltánytalannak tartotta. Cikke eredetileg a Gazzetta dell'Emiliában jelent meg (1923, június 27-28.), „Tesori che tornano in Patria” címmel.
18. Codici e cimeli restituti dall'Austria. La Bibliofilia 25 (1923) 42.
19. A bécsi gyűjteményekből Magyarországnak jutott tárgyak kiállítása a Magyar Nemzeti Múzeumban. Budapest 1933, 22-37.
20. V. Waldapfel Eszter: Rendi kísérletek a külföldre került korvinák visszaszerzésére a XIX. század első felében. A két modenai kódex további sorsa. Magyar Könyvszemle 83 (1967) 120-124.
21. Csontosi János: A bécsi udvari könyvtár hazai vonatkozású kéziratai. Magyar Könyvszemle 9 (1884) 302-303; Csontosi János: Két modenai Corvin-codex története. I-II. Magyar Könyvszemle 16 (1891) 81-116, 232-263.
22. Csontosi (1891) i. m. (21. j.) 261. A 34. és 35. számú iratokat nem tartották aktuálisnak közzé tenni: az egyik az 1891. áprilisában kelt miniszteri felterjesztés, a másik a május 5-én kelt válaszlevél.
23. Pálvölgyi Endre: A Csontosi János elleni fegyelmi vizsgálat és annak politikai háttere. In: Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei 2. Budapest 1964, 163-192.
24. József nádor törekvései a wolfenbütteli Corvin-codexek visszaszerzésére. Néhai Mátray Gábor kéziratából. [Szerk.] Magyar Könyvszemle 8 (1883) 75-83; Kollányi Ferenc: A Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtára 1802-1902. Budapest 1902, 398.
25. V. Waldapfel Eszter i. m. (20. j.) 115-119.
26. V. Waldepfel Eszter i. m. (20. j.) 117., 118-119.
27. Etwas von des Königs Matthias Bibliothek. Neues Ungarisches Magazin, 1792, 299.
28. V. Waldapfel Eszter i. m. (20. j.) 114-115.
29. Csontosi János: Emlékirat a müncheni Hunyadi-levéltár visszaszerzése tárgyában. Magyar Könyvszemle 14 (1889) 252-310.
30. Emma Bartoniek i. m. (9. j.) Clmae 160 (Curtius Rufus), Clmae 249 (Ransanus)
31. Csapodi Csaba: Catalogus Collectionis codicum Latinorum et Graecorum. Budapest 1985, K 397; F. Csanak Dóra: A Telekiek gyűjteménye. In: Örökségünk, élő múltunk. Gyűjtemények a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában. Szerk. Fekete Gézáné. (A Magyar Tudományos Akadémia Közleményei, 37. [112.] Új sorozat) Budapest 2001, 19.
32. Enstehung und Verfall der berühmten von König Matthias Corvinus gestifteten Bibliothek zu Ofen. Ein Beytrag zur Literaturgeschichte von P. A. Budik, kaiserl. und. königl. Bibliothekar. (Besonders abgedruckt aus dem LXXXVIII. Bande der Jahrbücher der Literatur) Wien 1840, 19 (Curtius Rufus), 22-23 (Ransanus); mindkettő „Im Besitze des Herrn Assessors Nik. Jankovits zu Pesth.” - Jankovich gyűjteményét ekkor már megvásárolták a Múzeum számára: Berlász Jenő: Jankovich Miklós könyvtári gyűjteményeinek kialakulása és sorsa. Klny. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1970-1971. kötetéből.
33. V. Waldapfel i. m. (20. j.) 114/11.
34. Sinkó Katalin: A nemzeti emlékmű és a nemzeti tudat változásai. Művészettörténeti Értesítő 32 (1983) 189.
35. Bártfai Szabó László: Adalék a Corvina történetéhez. Magyar Könyvszemle 30 (1923) 278.
36. Fraknói Vilmos-Fógel József-Gulyás Pál-Hoffmann Edith: Bibliotheca Corvina. Mátyás király könyvtára. Budapest 1927, 28-34 (Gulyás Pál)
37. Ipolyi Arnold: Gr. Prokesch-Osten Antal emlékezete és Mátyás király könyvtára maradványainak felfedezése. (Értekezések a történelmi tudományok köréből, VII/6.) Budapest 1878, 51.
38. Toldy Ferenc: Tájékozások a Corvina körül. Reform 1 (1869) 9. szám, december 22.
39. Toldy F. r. t. megismerteti azon 4 Corvin-codexet, melyeket ő. cs. kir. és apost. Felsége Konstantinápolyból nyervén, legújabban a m. n. múzeumi könyvtárnak adományozni kegyeskedett. A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője 3 (1869) 213-217.
40. Rómer Flóris: A ft. győri káptalan könyvtárában őrzött Corvin-codex ismertetése. Győri Történelmi és Régészeti Füzetek 1 (1861) 8-14.
41. Frankl Vilmos: Egy ismeretlen Corvin-Codex Rómában. (Naplótöredék.) Századok 2 (1868) 445—447.
42. Bibliothecae Budensis Serenissimi Regis Hungariae Matthiae Corvini Reliquiae. Collectae studio et opera Stephani Horvát Bibliothecae Széchényiano Regnicolaris Custodis. Pestini MDCCCXXII. Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Quart. Lat. 1331.
43. Ernst G. Vogel: Verzeichnis Corvinischer Handschriften in öffentlichen Bibliotheken. Serapaeum 9 (1849) 275-285, 380-381.
44. Csontosi János: Rómer Flóris és Ábel Jenő emlékezete. Magyar Könyvszemle 14 (1889) 321-323.
45. Sinkó Katalin: A profán történeti festészet Bécsben és Pest-Budán 1830-1870 között [I]. Művészettörténeti Értesítő 35 (1986) 115-116., 28. kép
46. Vö.: A magyar sajtó története II/2. 1867-1892. Szerk. Kosáry Domokos-Németh G. Béla. Budapest 1985, 294-304.
47. Egyetértés 11 (1877) 89. szám, április 15.
48. Ld. ehhez: Kelecsényi Gábor: Múltunk neves könyvgyűjtői. Budapest 1988, 272-273.
49. Mihail Nyekrics: Az Orosz Birodalom története (Orosz történelem, 1.) Ford. Balogh Magdolna, Páll Erna. Budapest 1996, 537-541.
50. A Hon 15 (1877) április 17. kedd, reggeli kiadás, címlap
51. Pesti Napló (1877) 91. szám, április 16. esti kiadás; 92. szám, április 17. reggeli kiadás; 94. szám, április 19. reggeli kiadás stb. Ld. még A Hon 15 (1877) április 20, péntek, esti kiadás
52. A magyar sajtó története i. m. (46. j.) 304-309.
53. A magyar sajtó története i. m. (46. j.) 273-278.
54. Egyetértés 11 (1877) 101. szám, április 29.
55. A Hon 15 (1877) április 29. reggeli kiadás
56. Ábel Jenő: Corvincodexek. (Értekezések a Nyelv- és Széptudományok Köréből, VIII/1.) Budapest 1877.
57. Csontosi (1891) i. m. (21. j.) 263. Vö.: Csontosi János: A Korvina. (Előzményei, alapítása, pusztulása és az irodalomban való rekonstrukciója. In: A Pallas Nagy Lexikona, X. Budapest 1895, XXIV. (Melléklet a 814. lap után.)
58. Csontosi János: Mátyás és Beatrix arcképei a Corvin-codexekben. I-III. Archaeologiai Értesítő (új folyam) 8 (1888) 97-115, 209-220, 310-326; Johann Csontosi: Bildnisse des Königs Mathias Corvinus und der Königin Beatrix in den Corvin-codexen. Budapest 1890. (Separat-Abdruck aus der «Ungarische Revue»)
59. Csontosi János: A Konstantinápolyból érkezett corvinák bibliographiai ismertetése. Magyar Könyvszemle 2 (1877) 157. Vö.: [Csontosi János-Pulszky Károly:] Magyarországi Codexek. [Budapest] é. n., 5-6.
60. Kalauz az O. M. Iparművészeti Múzeum részéről rendezett könyvkiállításhoz. Budapest 1882, 2-3.
61. Varju Elemér: Két corvin-kézirat. Magyar Könyvszemle (új folyam) 16 (1908) 25.
62. Gerevich Tibor: A miniatűrfestészet, tekintettel a Corvin-kodexekre (előadás-kivonat) In: A Magyar Nemzeti Múzeum évi jelentése. Budapest 1911, 289-290.
63. Vö.: André de Hevesy: La Bibliothčque du roi Matthias Corvin. Paris 1923, 32-37.
64. Hofmann Edith: A Corvin-codexek művészi dísze. In: Bibliotheca Corvina i. m. (36. j.) 49.
65.Hoffmann Edith: Régi magyar bibliofilek. Budapest 1929, 81-82.
66. Gerevich Tibor: A régi magyar művészet európai helyzete. Budapest 1924, 18. Marosi Ernő idézi utószavában: A magyar művészettörténet-írás programjai. Válogatás két évszázad írásaiból. (A művészettörténet-írás alapjai) Szerk. Marosi Ernő. Budapest 1999, 349.
67. Hoffmann Edith: A Corvin-codexek művészei dísze. In: Bibliotheca Corvina i. m. ( 36. j.) 49. Vö. Marosi i. m. (66.j.) 349-351.
68. Balogh Jolán: A renaissance építészet és szobrászat Erdélyben. Stílustörténeti vázlat Magyar Művészet 10 (1934) 158.
69. Erdélyi Pál:Mátyás király könyvtára. In: Mátyás király emlékkönyv kolozsvári szobrának leleplezése alkalmára. Szerk. Márki Sándor. Budapest 1902, 157-167.
70. Vö.: Hunyadi Mátyás. Gerevich Tibor serlegbeszéde. Budapest 1942, 12.
71. Rostás Péter: Egy helyiség helye. A Budavári Palota Hunyadi Mátyás-termének története. Tanulmányok Budapest Múltjából. XIX. Budapest 2001, 492-495, 500-509.
72. A változás legújabb jele: Pócs Dániel: Holy Spirit in the Library. The Frontispice of the Didymus Corvina and Neoplatonic Theology at the Court of King Matthias Corvinus. Acta Historiae Artium 41 (1999-2000) 63-212.
73. Epistolae procerum Regni Hungariae. I-III. Ed. Georgius Pray. Posonii 1806, I, 393-394.
74. Karsay Orsolya i. m. (4. j.) 316-324.
75. Engel Pál: Szent István birodalma. A középkori Magyarország története. (História Könyvtár, Monográfiák, 17.) Budapest 2001, 266-267.
76. Engel Pál i. m. (75. j.) 289-291, 306-307.
77. Angela Dillon Bussi: Ancora sulla Biblioteca e Firenze. - Még egyszer a Corvina Könyvtár és Firenze kapcsolatáról. In: Primo incontro Italo-Ungherese di bibliotecari... - Első olasz-magyar könyvtáros találkozó... Red./Szerk. Mariarosa Sciglitano. Budapest 2001, 48-79. Megismételve a jelen katalógusban: 55-62. o.
78. Idézi a levelet Dillon Bussi i. m. (77. j.) 74/7., 75/7.
79. Balogh Jolán: A művészet Mátyás király udvarában. I-II. Budapest 1966, I, 513.
80. László Pálinkás: Note Italo-Ungheresi II. Corvina XXVIII (Ser. III., A IV), Vol. II. 1955, 125-126; Balogh (1966) i. m. (79. j.) 309-310.
81. Ezt is idézi Dillon Bussi i. m. (77. j.) 74-76/5., 75-77/5. - Vö. Balogh (1966) i. m. (79. j.) 639.
82. Két ilyet számon tartott már 1822-ben Horvát István is: i. m. (42. j.) fol. 55r, 57r. - Horvát itt Montfaucon 1739-ben megjelent művére hivatkozott. (Bernardus de Montfaucon: Bibliotheca bibliothecarum manuscriptorum nova... Tomus I, Parisiis 1739.) Horvát István kéziratos jegyzéke csak három firenzei corvinát jelöl, mindháromnál Montfauconra is hivatkozva.
83. Plut. 68. Cod.: 19. Csapodi (1973) i. m. (5. j.) No. 50. - Montfaucon i. m. (82. j.) I, 374, col. 1-2. (Plut. LXVIII. Cod. XXII. [sic!])
84. Plut. 14. Cod.: 22. Csapodi (1973) i. m. (5. j.) No. 25. - Montfaucon i. m. (82. j.) 273, col. 1.
85. Plut. 12. Cod.: 10. Csapodi (1973) i. m. (5. j.) No. 87. - Montfaucon i. m. I, 270, col. 1.
86. Plut. 21. Cod.: 18. Csapodi (1973) i. m. (5. j.) No. 490. - Montfaucon i. m. (82. j.) I, 287, col. 2.
87. Lásd az előző négy jegyzetet!
88. Hoffmann Edith i. m. (65. j.) 199/132.
89. Csapodi (1973) i. m. (5. j.) No. 422.
90. Csapodi (1973) i. m. (5. j.) No. 172, passim; Milano i. m. (8.j.) 234, 237.
91. Rozsondai Marianne: Magyar gótikus és reneszánsz könyvkötések. In: Pannonia Regia. Művészet a Dunántúlon 1000-1541. Kiállítási katalógus. Szerk. Mikó Árpád-Takács Imre. Budapest 1994, 453-455; Rozsondai Marianne: Die Bibliotheca Corvina und die Corvineneinbände: Neue Erkentnisse zu ihrer Beurteilung. In: Bibliotheksmanagement-Kulturmanagement. (Biblos-Schriften, 168.) Innsbruck 1998, 337-360.
92. Rómer Flóris Ferenc: Mátyás király budai könyvtáráról. Magyar Tudományos Akadémia Évkönyvei XV/1. 1877, 38.
93. Csontosi János: Corvin-codexek bibliographiai jegyzéke. Magyar Könyvszemle 6 (1881) 141. Vö. Csapodi (1973) i. m. (5.j.) No. 87, 25, 490, 50; Csapodi Csaba-Csapodiné Gárdonyi Klára: Bibliotheca Corviniana 1990
94. Horvát i.m. fol. 55r, 57r. Montfaucon mindkét kötetnek ismertette a kolofonját: Plut. XXI, Cod. XVII. "Membr. Liber Lothari Levitae Cardinalis de vilitate conditionis humanae manu Antonii Sinibaldi, anno 1489. desriptus." (Montfaucon i. m. [82. j.] 287, col. 2.]; Plut. XXXXV, Cod. II. "Membr. L. Anaei Lucani Poetae Cordubensis libri X. manu Antonii Sinibaldi, anno Christi 1485. Flor." (Monfaucon i. m. [82. j..] 312, col. 2.) - Érdekes, hogy Csapodi (1973) i. m. (5. j.) ezeket a köteteket egyáltalán nem említi.
95. Róma, Biblioteca Apostolica Vaticana, Ross. Cod. Lat. 1164. Csapodi (1973), No. 895; Csapodi-Csapodiné (1990), i. m. (93. j.) A fönnmaradt hiteles korvinák leírása, 151. sz. ("A kódex nem tartozott a királyi könyvtárba, hanem Mátyás király ajándékul készíttette egy valószínüleg külföldön (talán Bécsben) működő magyar Ferenc-rendi szerzetes, Tamás fráter számára...")
96. Esztergom, Főszékesegyházi Könyvtár, Inc. I. 1. Csapodi (1973) i. m. (5. j.) No. 566; Csapodi-Csapodiné (1990) i. m. (93. j.) A fönnmaradt hiteles korvinák leírása, 61. sz. ("Nem tartozott a Corvina könyvtárba, hanem Mátyás király 1480-ban a lövöldi [Városlőd] karthauzi kolostornak adományozta több más könyvvel együtt...")
97. Brüsszel, Bibliothèque Royal, MS. 9008. Csapodi (1973) i. m. (5. j.) No. 890; Csapodi-Csapodiné (1990) i. m. (93. j.) A fönnmaradt hiteles korvinák leírása, 3. sz. („Föltehetően nem a Corvina Könyvtárba tartozott, hanem a budai királyi palota kápolnájának volt díszes szerkönyve...")
98. Róma, Biblioteca Apostolica Vaticana, Urb. Cod. Lat. 112. Csapodi (1973) i. m. (5. j.) No. 725; Csapodi-Csapodiné (1990) i. m. (93. j.) A fönnmaradt hiteles korvinák leírása, 150. sz.
99. Matthias Corvinus und die Bildung der Renaissance. Hrsg. Ernst Gamillscheg - Brigitte Mersich. Wien, 1994, Kat. - Nr. 50., Abb. 29, 35.
100. Csapodi - Csapodiné (1190) i. m. (93. j.) 80. sz.
101. Csapodi (1973) i. m. (5. j.) No. 165; Alexander Apponyi: Hungarica. Ungarn betreffende im Auslande gedruckte Bücher und Flugschriften. III. München 1925, Nr. 1621.
102. Mikó Árpád: A Bibliotheca Corvina 1490 körül. Megjelenés alatt a „Maradandóság és változás" című művészettörténeti tanulmánykötetben.
3. Bibliotheca pro decore Regni constructa
Az itáliai díszkódexek pompázatosan kifestett lapjai mindig elbűvölték azokat, akiknek a kezébe kerültek. A nagyközönség előtt is, ha a „Corvina” szót hallja, a régi, az elvesztett nemzeti nagyságot idéző toposzokon kívül pazarul díszített kódexek képei jelennek meg. Ebben nagy a szerepük a huszadik század hatvanas éveitől kiadott reprezentatív albumoknak. Nehéz azonban azt rekonstruálni, hogy mi volt ismeretes mindebből vizuálisan a múlt század utolsó harmadában, amikor az illusztrációk és a reprodukciók - eleinte - csupán emlékeztettek a művekre, a jó minőségű eredeti fotók beszerzése pedig nehézkes volt. A Corvina miniatúráival érdemben alig foglalkoztak, akik mégis megtették, azok a magyar művészettörténet-írás alapító atyái voltak, és nem képzett művészettörténészek. Csontosi János összegyűjtötte Mátyás királynak a kódexekben látható arcképeit;[58] amikor azonban a Konstantinápolyból érkezett harmincöt kódexet ismertette, Pulszky Károlynak (1853-1899) mondott köszönetet a - nem túl változatos: csupán fehér indafonatos - itáliai miniatúrák meghatározásáért.[59] Erre Pulszkyn kívül Magyarországon kevesen lettek volna képesek. Öt évvel később, a Könyvkiállítási kalauzban Ráth György (1828-1905) úgy látta, hogy most, amikor közel hetven „corvin-codex”-et lehet együtt tanulmányozni, végre alkalom nyílik művészi díszeik összehasonlítására.[60] Azt hiszem, nem túlzás, ha az 1882. évi könyvkiállítást fordulópontnak tekintjük a „Corvina” történetében. Ekkor inkarnálódott először nyilvánosan a nemzeti fantom. A művészettörténeti kutatások mégsem vettek nagyobb lendületet. Mintha nemcsak a szakemberek, hanem a problémák is hiányoztak volna.
Talán egyedül a könyvtár aranyozott bőrkötései voltak kivételek. A körülöttük kibontakozó enyhe polémia stílusuk nemzeti hovatartozását vitatta. Ráth György, a könyv- és műgyűjtő, az abszolút connaisseur, felvetette, hogy talán keleti mester működött Budán; Varju Elemér (1873-1944) viszont színmagyar munkának tartotta őket, s érvei között a döntő bizonyítéknak éppen az ornamentika keleties vonását tekintette. Ez volt ugyanis az az időszak, amelyben megkonstruálták a nemzeti - a magyarság keleti eredetét tükröző - ornamentikát. „Ennek az ornamentikának az analógiáit itthoni emlékeken kell keresnünk - írta Varju Elemér -, s erős a hitem, hogy meg is fogjuk találni. Ami ebben az itáliai díszítményekkel rokon, az csak arra bizonyság, hogy úgy a magyar mint a felső-olaszországi díszítő-ízlés keleti forrásokból is merített. Ami pedig benne egészen keleties, az ősi tulajdona a magyarságnak; az a keleti tőről Mátyás előtt több mint félezer évvel szakadt el.”[61] Ehhez még csak hasonlót sem lehetett volna a miniatúrákon kimutatni.
Gerevich Tibor (1882-1954), aki a művészetben később sokszor megtalálta a magyar stílussajátosságokat, 1911-ben józanul - talán túlságosan is józanul - látta a „Corvina” miniatúráinak helyzetét. „Magyarországon sajátosan nemzeti miniatürstil nem alakult ki, s ha külföldi mintákat utánoztunk, se értük el még csak a másodrendűnek mondható eredményeket sem. Ennek a történeti igazságnak elhallgatása a tények nem ismerését, vagy, ami még súlyosabb, tudatos önámítást árulna el. Délibáboskodás volna, ha a Corvin-kodexek, azaz Mátyás király hatalmas budai könyvtárában volt kodexek miniatűrjeiben valami megmagyarázhatatlan módon egységes nemzeti stilt keresnénk. Az egyes példányoknak, vagy az ugyanegy művésztől készített példánycsoportoknak művészileg csak annyi közük van egymáshoz, hogy valaha ugyanegy könyvtárban, a Mátyás könyvtárában állottak. A Corvina-kutatás bibliographiai tekintetben már igen jelentékeny és pozitív eredményekre jutott. Művészettörténeti vonatkozásait illetőleg azonban még csak a kezdet kezdetén áll, s csak akkor fog tudományos érvényű megállapításokhoz vezetni, ha az egyes darabokat, kiszakítva magyar művelődéshistóriai kapcsolataiból, abba a környezetbe helyezik, amelybe művészetileg egyenkint tartoznak. Ez conditio sine qua non-ja a tudományos figyelemre számító további Corvina-kutatásnak.”[62] Gerevich a stíluskritikából indult ki, ezért zárta ki a magyar kapcsolatokat az Itáliában illuminált kódexek esetében.
Két évtized sem telt bele, és a művészettörténet-írás legnagyobb teljesítménye mégis a budai miniátor-műhely teóriájának kimunkálása lett. Már korábban megfigyelték, hogy a miniált kódexek egyik csoportját ugyanaz a műhely festette ki,[63] de az, hogy ez a műhely Budán működött, főképp Hoffmann Edith (1888-1945) kutatásai nyomán vált cáfolhatatlanná.[64] E felfedezés hitelét éppen az adta, hogy Hoffmann Edith hihetetlenül jól ismerte az európai miniatúra-festészetet és grafikát is. Attavante, Gherardo és Monte vagy Boccardino il Vecchio művészetében éppúgy otthon volt, mint a késő középkori metszetek között. Ez tette lehetővé számára azt, hogy hitelesen össze tudja állítani, nagyobb távlatokba tudja helyezni ezt az ún. „budai keverékstílus”-t. A stíluskritika segítségével megalkotta az ún. Cassianus-mester-, valamint munkatársai és követői ouvre-jét, és hatásukat - vagyis a budai lombard mesterek hatását - kimutatta más, kevésbé reprezentatív kódexekben. Bármennyire szellemesen adta elő azonban érveit, bármennyire friss maradt személyes hangja, a stíluskritikai következtetéseken túl nem volt más mondanivalója a „Corviná”-ról, mint amit már előtte is előadtak. Mátyás azzal a meggyőződéssel szállt a sírba, hogy „oly nemzedéket nevelt, mely tudományos és művészi eszményeit megérti és törekvéseit folytatni képes.”[65]
Közben, úgy látszik, Gerevich Tibor is revideálta korábbi nézetét. Bő évtizeddel később már úgy tudta, hogy mégiscsak volt önálló magyar miniatúrastílus, s ebből a szempontból Mátyás király kora igen rossz minősítést kapott. „A magyar művészet történetének egyik tragikus pontja - írta 1924-ben -, hogy ... a pompás fejlődést a külföldi miniátorok favorizálásával és külföldi kódexek nagymérvű importjával megakasztotta ugyanaz a Korvin Mátyás, akinek a reneszánsz meghonosítása terén annyit köszönhet régi művészetünk.”[66] Hoffmann Edith azonban megvédte Mátyást: „... a budai műhely, ha nagyrész idegenekből állt is, ... végeredményben mégis sajátos, sehol másutt meg nem található s általános benyomásában könnyen felismerhető stílust fejlesztett ki. A kézirat-díszítésnek ezt a jellegzetes módját teljes joggal mondhatjuk magyarnak.”[67]
Mindez szorosan összefüggött azzal a törekvéssel, hogy a Mátyás-kori reneszánsz művészeti jelenségeket folyamatosan átvezessék a Jagelló-korba és tovább, hogy az olasz import átvételét, eltanulását kimutassák a magyar művészetben, és szerencsésen elkalauzolják egészen a népművészetig. A reneszánsz stílusnak ebben a megközelítésben „hivatása” volt: a királyi palotából a székely falvak felé véve az útirányt ihletőjévé és meghatározójává lett a magyar népművészetnek.[68] Ami az előző tudós generációk számára gyökértelen jelenség volt, és - auctorához, Mátyáshoz hasonlóan - az volt a „küldetése”, hogy a magyar nagyságot hirdesse túl időn és teren - a „renaissance Magyarországon a politikában mint imperialismus ... jelent meg”, írta a kolozsvári egyetemi könyvtár igazgatója 1902-ben[69] - az most, befelé fordulva, de nem lemondva a korábbi interpretációról sem, így teljesedett ki.[70] A művészettörténet-írás - amely mint valami stafétabotot vette át a „Corviná”-t a filológiától és a történettudománytól - új aspektusból fényesítette ki a kódexek lapjait. A könyvtár emblematikus szerepe erősödött (gondoljunk csak Mussolini ajándékára, ugyanezekben az években). A budai királyi palotában a két világháború között - a korábbi, szintén emblematikus jelentőségű Hunyadi Mátyás-termen kívül - külön Corvina-termet létesítettek, amelyben Mátyásnak és Beatrixnek - a bécsi császári gyűjteményekből megszerzett - domborművű arcképeit is elhelyezték.[71]
Hoffmann Edith, Balogh Jolán, Berkovits Ilona - ha sok részletkérdésben nézeteik különböztek is - a budai miniátor-műhely szerepének megítélésében azonos nézetet vallottak. Külön tanulmány tárgya volna, hogy miért konzerválódott azután ez az elképzelés hosszú évtizedekig. Még az 1980-as években is, amikor már igazán sokféleképpen lehetett volna az all'antica jelenségeket megközelíteni, a stíluskritika volt az egyetlen - régen mondandóját veszített - megnyilatkozási formája a „Corvina” miniatúráiról szóló tudományos diskurzusnak Magyarországon.[72] A „Corvina” régesrég oly mértékben átpolitizálódott, hogy szinte már észre sem lehetett venni, miféle szólamok visszhangjai morajlanak az - olykor üdítően naiv - tudományos és áltudományos szövegek mélyén.
Sokszor olvashatni Mátyás könyvtárával kapcsolatban, hogy a könyvtárat a király az ország díszére hozta létre: „bibliotheca pro decore Regni constructa”. Az idézet abból a csontmezei ütközet után kötött egyezségből való, amelyet a győztesek kényszerítettek rá a vesztes, a hatalomból kiszorult Corvin Jánosra. Mintha a rendek tanúbizonyságot tettek volna arról, hogy mi volt a könyvtárral Mátyásnak a célja, s mi volt az övék: megőrizni azt a műveltséget, amelynek a kezdeményezője a király volt. Pedig a szövegrészlet is csupán annyit állít, hogy a könyvtárat a regnum, a rendi állam decusának, díszének tartották, amit a rendek szeretnének megőrizni - ebből a textusból a műveltség-eszményt kiolvasni nem kicsiny elfogultságra vall. Az egyezség teljes szövegét már igen korán közölték, Pray György publikálta az Epistolae procerumban, 1806-ban.[73] Az idézet teljes szövegkörnyezete fölöttébb elgondolkoztató. A könyvtárról ugyanis csak a záró részben esett szó. A megelőző pont a tárnokházban elhelyezett, az országra vonatkozó okleveleket (privilegia et inscriptiones regni) követelte vissza a hercegtől, a második a könyvtárat (bibliothecam pro decore Regni constructam), a rákövetkező harmadik pedig magát a királyi koronát (coronam Regni Hungariae). Elsőrendűen fontos jogbiztosítékok között szerepelt a könyvtár, amelynek - igen jelentős anyagi értékén túl - fontos, legitimációs jelentősége is volt. Mátyás utódjául kijelölt természetes fiát a bibliotheca társtulajdonosává tette, s nevelőjévé is Taddeo Ugoletót választotta, a könyvtárost, miként a hellenisztikus időkben az alexandriai könyvtár vezetője is a mindenkori trónörökös nevelője volt.[74] Valóban decus volt a könyvtár, de korántsem csupán - s kivált nem kizárólagosan - szellemi tartalma miatt.
Milyen is volt Magyarország, a Regnum Hungariae nemességének műveltségi állapota 1490 körül? Hadd hivatkozzam egy tavaly megjelent monográfiára, Engel Pál munkájára a középkori Magyarország történetéről.[75] Nem a Corvináról írott sorait idézem, amelyekben - ha visszafogottan is, de mégis - kötelezően sok a toposz, hanem azt a részt, amelyben a nemesség írástudásával és műveltségével, valamint a köznemesi ideológia kialakulásával foglalkozik. 1491-ben, amikor megkötték a pozsonyi békét, az országot képviselő négy főméltóság közül három (Bátori István országbíró, Ország László lovászmester és Rozgonyi László főkamarás) a nevét sem tudta leírni. A nemesség túlnyomó része aktív analfabéta volt, vagyis olyan személy, aki a műveltségnek nem hogy a hiányát nem érzékelte, de egyenesen rangjához méltatlannak ítélte, hogy megtanuljon írni. A királyi udvar magas irodalmi kultúrája nyilvánvalóan sziget volt ebben a konglomerátumban, a híres könyvtár köteteiben rejtőző szellemi óriások éppoly érthetetlenek, elérhetetlenek voltak számukra, mint az épületek vagy a szobrok aranyozott, antikvabetűs feliratai. A Jagelló-kortól kialakuló, és a Tripartitummal fémjelzett köznemesi ideológián a klasszikus műveltség elemei nem hagytak sok nyomot. A szélsőséges hagyománytisztelet, a történeti fikciók befolyása viszont nemcsak a nemesi történelemszemléletet határozta meg évszázadokon át. A 19. „század végének polgársága is a nemesi történetfelfogást tette magáévá, szinte kiirthatatlanul beépítve annak számos elemét a köztudatba. Werbőczy szelleme mindmáig velünk él.”[76] Vajon nem ez a felhajtóerő, ez a titkos áramlás az, ami idehaza ma is áthatja a „Corvina” nimbuszát?
2. A „Magyar Birodalom hajdani dicsőségének e szomorú relikviái”
A magyar rendek számunkra szokatlan módon kezelték sokáig Mátyás király könyveit. Csak 1847-től törekedtek arra, hogy eredetiben, mint „könyvészeti értékeket” kapják őket vissza. Mindaddig együtt, összevonva emlegették őket az írásos, tehát a levéltári dokumentumokkal, s ezért vetődött fel újra és újra a lemásoltatásuk.[28] Az embernek az a benyomása, hogy az országgyűlés egy fantomot emlegetett - s valószínűleg Metternichnek is ez volt a benyomása, amikor - a konstantinápolyi fiaskó után - visszakérdezett: a rendek közöljék vele, mit is keressenek. Nyilatkozzanak a kódexek számáról, tartalmáról, külső megjelenéséről stb. Csak az 1843-1844-es országgyűlés nevezett meg hat európai várost, ahol a kódexeket szerintük keresni kell. Ekkor született az a magyar nyelvű irat, amely különleges jelzőkkel illette Mátyás király könyvtárát. „Azon fénykört, melly 1-ső Mátyás királyunk országlása éveit, Magyarország határain kívül is, had és béke idején egyaránt tündöklőbbé tette, különösen nevelvén ama könyvtárak is, melyek ő alatta és általa a' magyar királyi lakokban alakultanak, 's másukat azon időben Európában nem találták, azon csapások és vesztegetések között, mellyekkel a' bal sors, a' századok hosszu során keresztül ottan sújtotta hazánkat, egyik legfájdalmasabb az, hogy a' tisztes régiség említett könyvkincstárából ... - hacsak reá maradt polgári ereklye gyanánt is -, egy darabot sem bír a nemzet.”[29] A jegyzéket a két legfőbb magyar országos méltóság, József nádor és Kopácsy József esztergomi érsek írta alá. Az irat lelőhelyként a bécsi császári könyvtáron kívül a bolognai, a vatikáni, a berlini, a velencei és a firenzei könyv- és levéltárakat jelölte meg. Úgy tetszik, az országgyűlés nem volt kellőképpen tájékozott a keresett kódexekről. Ennek az lehetett az egyik oka, hogy a könyvtár egykori anyagának kutatása a 19.század első felében nem Magyarországon, hanem elsősorban német nyelvterületen folyt és hozott eredményeket.
Sajnos e fontos iratnak az a kitétele sem volt igaz, hogy Mátyás király könyveiből „egy darabot sem bír a nemzet”. Jankovich Miklós gyűjteményéből ugyanis ekkor már - legalábbis de iure - két pergamenkézirat is a Múzeum birtokába került (a Ransanus- és a Curtius Rufus-kódex);[30] a Carbo-kódexet pedig 1840-ben a Magyar Tudós Társaságnak, vagyis a Tudományos Akadémiának adományozta gróf Teleki József.[31] Jankovich Ransanus-kódexét és Curtius Rufus-kéziratát egyébként már 1840-ben számon tartotta Mátyás király könyvei között a bécsi Hofbibliothek könyvtárosa, P. A. Budik.[32] A nota szívet dobogtató kitétele volt a „polgári ereklye”, amely a szentség, a szakralitás auráját vonta Mátyás könyvtára köré, amelynek visszaszerzése „nemzeti cél” lett. Nem kevésbé figyelemreméltó a másik, szintén az iratokban olvasható epitheton, a „thesaurus nationalis”,[33] vagyis a nemzeti kincstár - hasonlókat azóta is gyakran olvashatni a „Corviná”-val kapcsolatban. A könyvtár körül kibontakozó kultusz nem volt független a kor Mátyás-kultuszától sem, amelynek egyik fontos tünete volt például Ferenczy István tervezett Mátyás-emlékműve, amely a jó királyt, népének civilizálóját ünnepelte - a hasonló szerepben szívesen mutatkozó Habsburg-uralkodók történelmi ellenpéldajaként.[34]
Mátyás király bibliotékája a 19. században a nemzet hajdani „nagylétének” egyik emlékművévé vált. Míg a vele sokáig élénken foglalkozó külföldi tudományosság számára Mátyás műve az európai kultúra nagy teljesítményei közé tartozott, addig Magyarországon ehhez mindig hozzáadódott a pretium affectionis.
A „Corvina” jelképpé, igen korán a nemzet - és ezen jó ideig a nemesi nemzet értendő - önképének részévé vált. Tegyük hozzá, valódi tartalmának ismerete nélkül. E vágykönyvtár megszerzése, azazhogy - ügyeljünk az igekötőre - visszaszerzése politikai ügy lett. Jellemző, hogy az 1844-es országgyűlés, amikor összeállította, mely városokban kell keresni Mátyás király kódexeit, Konstantinápolyt kihúzta a készülő listáról, mert Lonovics József csanádi püspöknek eszébe jutott, hogy Metternich ott nem talált semmit.[35] Az oly sokat kárhoztatott vad, pusztító ellenség, a török által elvitt és Konstantinápolyban rejtegetett budai könyvtár képe mégis igen elevenen élt tovább. Felderítése - amely végül is eredményre vezetett - olyan fontos volt, hogy a reprezentatív, 1927-ben megjelent összefoglalóban a „Corvina” Mohács utáni történetét szinte teljesen kitölti az a probléma: hogyan és hányszor próbálták visszaszerezni az erdélyi fejedelmek és a Habsburg uralkodók Mátyás király legendás könyvtárát a törököktől.[36]
A legállhatatosabban Toldy Ferenc (1805-1875) által Konstantinápolyban keresett kódexek végül - igen nehezen - előbukkantak. Többször is próbálkoztak a magyar kutatók Isztambulban, hogy kinyomozzák, mi lappang a szultánok palotájában. 1862-ben Kubinyi Ferenc, Ipolyi Arnold és Henszlmann Imre bejutottak a szerájba, és több kötetet is sikerült megtalálniuk.[37] 1869-ben azután Abdul Aziz szultán a hozzá ellátogató - a szuezi csatorna megnyitásáról hazatérő - I. Ferenc Józsefnek mint magyar királynak ajándékozott négyet, diplomáciai gesztusként, és az uralkodó ezeket a Magyar Nemzeti Múzeumnak tovább is adta. A szultáni adományban igen nagy szerepe volt Andrássy Gyulának, amint Toldy írta: „...a miniszterelnök úr hazafiúi érdekeltségének köszöni a nemzet, hogy a Szultán figyelmessé tétetvén, mily kegyeletes sóvárgással tekint a magyar a Corvina felé, ebből néggyel a legdíszesb kézirati kötetek közől, Mátyás király utódjának kedveskedett, melyeket ő felsége viszont a nemzetnek ajándékozván, azok most már a nemzeti múzeum legszebb kincsei közé tartoznak.”[38] Toldy Ferenc a „Corvina” legnagyobb propagátorai közé tartozott; valóságos jutalomjáték volt számára, amikor ezt a négy kódexet bemutathatta az Akadémián. Előadásából világosan kitetszik akríbiája és éleslátása, s ugyanakkor erős elfogultsága is. „Méltóztatik látni ezekből - mondta előadása végén -, hogy nem a tartalom - mert e codexek csupa ismert és kiadott munkákat foglalnak magukban -, hanem eredetök és a külső kiállítás teszi előttünk becsesekké. És pedig, elvonatkoztatva az utóbbiak díszétől, becsesek, mint amelyek valóságos jellemző mintadarabok, melyek után minden más, Corvin által készített kéziratokat meg lehet határozni. De ha ezekből állott legszebb része a Mátyás király könyvtárának, a legbecsesb nem ez volt. Az ő keleten és nyugaton tett szerzeményei, a középkor régi maradványai; másfelül a hazai irodalom művei, melyekről többször volt alkalmam e helyen is emlékezni: ezek után van okunk epedni: ezek egyfelül az összes tudós világnak, másfelül a magyar nemzetnek fognának nagy értékű eredménnyel szolgálni. Ezeket még mindig a szerály falai rejtik el; ... Ott kell lenni mindennek, ami 1541-től 1661-ig Budán volt. A leányzó nem halt meg, csak alszik. De a magyar irodalomtörténész nem alhatik nyugton, amíg még bizonyossága nem lesz. Adná Isten, hogy ez országnak egyszer valahára ily "luxusra" is legyen pár ezer forintja, de idején. S ne adja, hogy amihez oly szent joga van e nemzetnek, azért maholnap a Néva partjaihoz kelljen vándorolnia.” (Kiemelések: T. F.)[39]
Ami a meglepő Toldy írásában az az, hogy a nagy irodalomtörténész mintha most látott volna először eleven „corviná”-t. Valóban, az egyes kötetek csak az 1860-as években kezdtek el fölbukkanni a magyar kutatás horizontján. Rómer Flóris (1815-1889) 1861-ben fedezte fel a győri Blondus Forliviensis-kódexet,[40] Fraknói Vilmos (1843-1924) 1868-ban - huszonöt évesen - Rómában a Tamás ferencesnek adományozott Missalét stb.[41] A 19. század első felében itthon Horvát István (1784-1846) csupán irodalom alapján állította össze kéziratban maradt listáját.[42] Fontos problémája kellene legyen a további kutatásnak: melyek voltak azok a kódexek, amelyek csupán irodalomból voltak ekkoriban ismeretesek, s melyek azok, amelyeket autopszia alapján közöltek is. Ebből a szempontból bizonyára Rómer munkássága volt a fordulópont, aki a könyvtár könyveinek listáját publikáló, Drezdában működő Ernst Vogel [43] és az 1848-as forradalom után emigrációban élő Simonyi Ernő jegyzékei alapján elindulva valóban megkereste a köteteket a nyugati könyvtárakban - miközben a többiek Konstantinápolyt ostromolták.[44] Hogy milyen ideák rejtőztek a hatvanas évek megélénkülő kutatásai mögött, a száraz közleményeknél hatásosabban testesíti meg a bécsi Johann Nepomuk Geigernek barátja, Heckenast Gusztáv számára festett képe (Egy kép Magyarország fénykorából) 1863-ból, amely Mátyás királyt tudósai és művészei körében ábrázolja, monumentális könyvtárterem közepén.[45]
Nehéz megállapítani, hogy mikor vált a „Corvina ügye” exkluzív kérdésből közüggyé - alighanem akkortól, amikortól Magyarországon közügy egyáltalán létezett. Ez az állapot - amely lényegében máig konzerválódott - az 1870-es évek közepén mindenesetre már jól regisztrálható.
Nyolc évvel később az első négy után újabb konstantinápolyi „Corvin-codexek” kerültek váratlanul Magyarországra. 1877. április 15-én arról adott hírt az Egyetértés című ellenzéki napilap,[46] hogy az előző napon II. Abdul Hamid szultán úgy döntött, Mátyás király valamennyi kódexét visszaadja a magyaroknak.[47] Viszonzásképpen tette ezt a magyar ifjúság rokonszenv-tüntetésére. A magyar ifjak delegációja két hónappal korábban - a szerbeken Gyunisznál aratott győzelem emlékére - díszkardot adományozott Abdul Kerim török fővezérnek.[48] Az éppen kitörőben lévő török-orosz háborúval a háttérben a szultáni gesztus a diplomácia játékterében zajlott. Az Oszmán Birodalom ekkortájt már jó ideje Európa beteg embere volt, s a nagyhatalmak szinte mesterségesen tartották életben az omladozó államalakulatot. Az 1877. március 31-én kelt ún. „londoni jegyzőkönyv” újabb engedményekre kényszerítette volna az oszmánokat, elsősorban a - balkáni szláv testvéreket felszabadítani törekvő - oroszokkal szemben.[49] Midőn a cár április 24-én megüzente a háborút, Magyarországon már jó ideje összecsaptak az indulatok a corvinák fogadtatása körül. A szultán hadsegédét, Tahir beyt küldte a kódexek kíséretében, ám a bécsi udvar - amely titokban már korábban elkötelezte magát az oroszok mellett - megakadályozta, hogy a török küldöttség Budapesten, fényes külsőségesek között adhassa át az ajándékot. Ezt a tényt még a kormánypárti napilap, A Hon sem titkolta, amely - eleinte késlekedve ugyan, de pontosan - szintén napról napra beszámolt az eseményekről.[50] Az ellenzék hevesen támadta Tisza Kálmánt és a kabinetet, és közben lelkesen szervezte az ünnepség-sorozatot, tervezte az ünnepélyes felvonulást. A honleányok valóságos kokárdavarró-versenyt rendeztek, amire az utcán „veres falragaszok” hívták fel őket. (Nemzeti színű és török kokárdák készültek.)[51] Az ország minden részéből elindultak a követek Budapestre. Amikor kiderült, hogy Tahir bey Bécsnél tovább nem juthat, óriási felháborodás tört ki. Az Egyetértés vezércikkéből a korszak közkeletű Corvina-képéről is igen sok kiderül. „Ne ... maradjon távol senki e nemzeti ünnepélytől, kiben még felbuzog a vér egy nagy király világra szóló tetteinek e czivilisatorius emlékeitől, melyeket visszaadnak nemzetünknek, hogy itt ragyoghassanak, ahol a legméltóbban hirdethetik Mátyás király birodalmát.
És mennyi mindent hirdetnek most. Hirdetik Oroszország felé Magyarország hajdani dicsőségét, mely míveltségen és haladáson alapult, s még enyészetében is könyveket hagyott ereklyéül. Hirdetik az igazságot, mely a tudományoknak áldozó királlyal halt ki. Hirdetik a nemzeti erőkifejtés hatalmát, midőn Európában első helyet foglalt és Bécsben diktált. Hol volnánk most, s mi lenne Budapest mellett Bécs, ha a gondviselés utódaiban Mátyásokat ad a hazának? Csak egy Mátyás királyunk volt, az is Bécsben halt meg, oda veszett az igazság. Meghalt rothadt fügétől, folytonos jelképül, hogy mi onnan ered, halálos méreg a magyarra, mert rothadt és öli az igazságot.” A vezércikket az a Verhovay Gyula (1849-1906) írta, aki hamarosan a szélsőjobboldali sajtó egyik hangadója lett.[52] A kormánypárti lap, A Hon sem fukarkodott a hatásos toposzokkal, de egészen máshová helyezte a hangsúlyokat.[53] „Az Ázsiából ide plántált hadverő „vad nép", a magyar, itt Európa közepén nemcsak fölfogta magába a déli és nyugati culturális impulzusokat, nemcsak nem maradt érzéketlen és hozzáférhetetlen azokra nézve, de sőt Mátyás alatt a cultura élére állott - bebizonyítva, hogy nemzetünk kultúrnép. Nagyságunk rombadőlte, fényünk elhomályosodása, dicsőségünk lehanyatlása után széthordták a corvinákat majdnem minden európai könyvtárba. Mint fénylő meteordarabok egy hatalmas világtestből széthullottak a corvinák a szélrózsa minden irányába.” A „corviná”-kat az egész ország számon tartotta már akkor is, akárcsak most. Ereklyéknek tekintették őket, és úgy látszik, az ereklyeként, kultikus tisztelettel övezett műtárgyak könnyen válnak a politika prédájává.
A harmincöt kódex végül polgári körülmények között érkezett meg Budapestre, vasúton. Az Egyetértés krónikása miniatűr nekrológot rögtönzött az eseményből: „...A vonat megérkezése után Nikolics [a küldeményt kísérő miniszteri titkár - M. Á.] leszállva a vagonból, az ott lévő vasúti szolgák leemelték a fekete viaszosvászonba takart ládát. „Íme átadom a nemzet kincseit" - mondá Nikolics, s azzal a két szolga vállára emelve kivitte a drága kincset az udvarra, hol a 72. számú nyílt bérkocsiba tették, s melléjük helyezkedve az egyetemi pedellus, megindultak a város felé, az egyetemhez.”[54]A Hon szerint a küldeményt Pulszky Ferenc, Rómer Flóris, Ipolyi Arnold, Fraknói Vilmos, Szász Károly, Szilágyi Sándor, Laubhaimer Ferenc egyetemi rektor, valamint a főpolgármester, az alpolgármester és a főkapitány fogadták, s a ládát már a pályaudvaron fölnyitották. Rómer nyilatkozatát is közölte a lap.[55]
A tudományt a napilapok nem befolyásolták: Ábel Jenő lesújtó véleményt adott a kódexek szövegének értékéről,[56] Csontosi János pedig a harmincötből csak tizenegy kódexet nyilvánított „kétségtelen corviná”-nak.
Csontosinak - minden paranoid pedantériája és szigorú szakszerűsége mellett - a „Corvina” populáris ideáihoz nagyon hasonlatos, szinte vallásos víziója volt Mátyás király könyvtáráról. Amidőn (tizennégy évvel később) Bécsből szerencsésen visszaszerezte a két modenai kódexet, cikkét ezzel a képpel zárta: „...Éljen a király! mint a magyar bibliographiának legnagyobb jótevője, ki midőn Mátyás király könyvtárának elszórt maradványait visszaszerzi nemzetünknek, felidézi lelkünkben a Mátyás-korabeli renaissance cultusát s felébreszti lelkünkben a reményt, hogy Mátyás király hírneves budai könyvtára a Habsburgok dicső uralma alatt Budán, a magyar királyok ősi székhelyén még fel fog támadni. Faxit Deus!”[57]
A késő-középkori magyar uralkodók emblematikus alakjának, Hunyadi Mátyásnak - vagy inkább humanista tanácsadójának, Taddeo Ugoletónak - egyik legragyogóbb ötlete volt, hogy a firenzei Naldo Naldival az 1480-as évek vége felé megíratták a budai királyi könyvtár, szó szerint a Bibliotheca Augusta dicséretét.[1] A könyvtár all'antica „fenséges” jelzőjét jól választották ki; a magyar királynak arra az - az irodalom és a képzőművészet játékterében sokszor megjelenő - császári aspirációjára utaltak vele, amelynek teljesedésére a valóságban nem sok esély volt.[2] Úgy látszik, a budai könyvtárat különösen alkalmasnak találták arra, hogy ezt az aspirációt hirdesse; a kódexek egy részében az utólag befestett Mátyás-címert kísérő M és A betűk mint humanista betűrejtvények - Mathias Augustus feloldással - ugyanezt az allúziót hordozták, amit a panegyricus a címében fejezett ki. A könyvtárnak nyilvánvalóan politikai szerepet is szántak.[3]
Nem tudjuk pontosan, hogy mekkora volt a korabeli hatása ennek a panegyricusnak, későbbi befolyása azonban döntőnek bizonyult. Fennmaradt a királynak ajánlott díszkódex is, vagyis az az - Attavante degli Attavanti illuminálta - példány, amelyet magában a fenséges könyvtárban helyeztek el. Ebből a ma Torunban őrzött kódexből adták ki a dicsőítő költemény szövegét is, már a 18. században, s ettől kezdve - nyílt vagy lappangó - ismeretével állandóan számolnunk kell a könyvtárról szóló irodalomban. Sok részlete közül csak arra hivatkozom, amelyik a könyvtár állományával foglalkozik, fölsorolva több szerzőt is az ott őrzött művek alkotói közül. Ma már tudjuk, hogy e panegyricussal nem hexameterekbe szedett könyvtárkatalógus hagyományozódott ránk, hanem az ideális könyvtár retorizált listája.[4] Szerepel itt mindenki, aki az antik auktorok közül a 15. század olasz humanistái előtt fontosnak számított: a történetírók sorából például Hérodotos, Thukydidés vagy Livius, a költők helikóni csapatából Horatius, Sapphó vagy Alkaios. Önmagában is imponáló névsor. Amidőn a 18. század végétől a tudósok kezdték felfedezni, és lajstromba foglalni a királyi könyvtár fennmaradt kódexeit, egyre-másra bukkantak föl a Naldus említette szerzők munkái, így például - több kötetben elosztva - Livius töredékes művének decasai is. A világ nagy könyvtáraiban majdnem tucatnyi Livius-kódex került elő, amellyel kapcsolatban bebizonyosodott - vagy fölvetődött -, hogy részét képezte Mátyás könyvtárának. A könyvtár mai, standard repertóriumában különböző minősítést is nyertek: van közöttük létező és autentikus, kétséges, sőt, alaptalanul idevont „corvina”.[5] Előfordulnak azonban olyan szerzők is Naldus költeményében, akiknek művét máig nem sikerült megtalálniuk a kutatóknak. Ilyen például Sapphó, akinek munkáját - nyilvánvalóan az alexandriai filológusok által kilenc könyvre osztott corpust, vagy annak részletét - elveszettként tartja számon a repertórium.[6] Ami engem illet, erősen kételkedem abban, hogy ez a mű valaha is meg lett volna Budán. Sapphó műveit talán a 12. században idézték utoljára Bizáncban, ezt követően nyomuk veszett, és a költő verseinek töredékeit csupán a filológusok gyűjtötték össze jóval később más szerzők idézeteiből, valamint papiruszleletekből.[7] Sapphó Budán őrzött művei éppúgy a retorikai fikció körébe sorolandók, mint Alkaios munkái. Az 1040 tételt felsoroló tudományos repertórium elvben mindent tartalmaz tehát: a meglévő kódexektől a soha nem volt kötetekig. Ez - mint címe is mutatja - a „Corvina könyvtár” jelenleg is érvényes kánonja. Sok-sok tudós nemzedék munkája összegződött ebben a Csapodi Csaba által összeállított monumentális adattárban.
Eddig azonban a kutatás főleg arra összpontosította a figyelmét, hogy kiderítse, mit tartalmazott Mátyás király könyvtára, és ritkábban esett meg, hogy ennek későbbi sorsával is foglalkozzanak. Nekem azonban az utóbbi időben egyre inkább az lett a meggyőződésem, hogy ez a két tevékenység még heurisztikusan sem választható el egymástól. A rekonstrukció - mert itt erről van szó, egy valóságos könyvtár állományának rekonstrukciójáról -, önmagában véve is kettős értelmű, egyszerre jelenti ugyanis az eredményt és a folyamatot, amelynek csupán állomásait jelzi egy-egy könyvlista. Élesebben fogalmazva: kétségkívül létrejött egy reprezentatív királyi könyvtár Budán, Mátyás uralkodása idején, jól működő - például propaganda - funkciókkal, de a „Bibliotheca Corvina” változékony képe csak a tudományban létezik. Ráadásul ezt a képet nem mindig csak a tudomány alakítja, hanem sok egyéb, rajta látszólag kívül álló dolog is: például a politikai számítások, a mindig manipulálható nemzeti érzelmek, vagy akár egy könyvkiadó üzleti megfontolásai. Az a gyanúm, hogy az ún. „Corvina” - Magyarországon igen széles körben ismert - képét legitimáló konszenzus nem kizárólag tudományos konszenzus. És ez visszafelé is igaz: a tudomány Corvina-képe sem maradhat ment mindattól, ami tárgyát és őt magát körülveszi.
Nem vállalkozhatom arra, hogy ehelyütt és ez alkalommal végigkalauzoljam az olvasót ezen a szövevényes történeten, csupán néhány epizódot villantanék föl belőle; inkább szándékozom kérdéseket és gondolatokat provokálni, mint végérvényesnek sugallt válaszokat sulykolni. Meggyőződésem, hogy az ún. „corvina-kutatás” egyik állomása sem volt soha betetőzése mindannak, ami előtte volt, az új felismerések nem tették semmissé a régieket, sőt, még a tévedések sem váltak feledhetőkké.
1. A kincsek visszatérnek a hazájukba
Az európai politika most átrendeződő erőterében újra megélénkült olasz-magyar kulturális kapcsolatok jeleként 2000 őszén könyvtáros konferenciát rendeztek Budapesten. Az előadásokat közlő, gyorsan megjelentetett kétnyelvű bulletinben két dolgozat is foglalkozik a Corvina könyvtárral. Az egyik - az én érdeklődésem különösképpen felcsigázó - előadást Ernesto Milano, a modenai Biblioteca Estense Universitaria igazgatója tartotta.[8] Cikkével - azon túl, hogy szolid áttekintést adott benne a modenai corvinákról, s egyúttal az olaszok hagyományos Mátyás-képéről is - baráti jobbját nyújtotta Magyarország felé. Nem volt könnyű dolga, hisz annak a két kódexnek a sorsáról is szó volt, amelyek drámai körülmények között jutottak Modenából Budapestre. Bár nyilvánvalóan nem a revansvágy késztette megszólalásra, hanem bevallottan a történet objektív felidézésének igénye, előadása - szemérmes elhallgatásai miatt is - ránk nézve igen tanulságos volt. Nézzük csak meg ezt a két kódexet egy kicsit közelebbről.
Az Aranyszájú Szent János, illetve Szent Jeromos néhány művét tartalmazó kódexeket Bartoniek Emma katalógusa a 346. és 347. számon írja le.[9] Mindkét kódex illuminált; az elsőt az Attavante-műhely munkájának, a másodikat Gherardo és Monte di Giovanni művének tartja a művészettörténeti kutatás.[10] 1927-ben kerültek az Országos Széchényi Könyvtárba, és adományozójuk nem volt más, mint Benito Mussolini. Nem árt leírni a nevét, s nem árt felidézni azt sem, amire az előadás eufémisztikusan célzott: „Olaszország volt a győztes hatalmak közül az első, amely a háború befejezése után barátságának ezt a kézzelfogható jelét Magyarország felé kinyilvánította”.[11] Nagyjából csakugyan erről volt szó: a trianoni Magyarország egyik első kitörése volt ez a nemzetközi elszigeteltségből.[12] Itália békejobbjának gesztusát azonban megelőzte a magyar kormány tapogatózása Jugoszlávia felé. Ezeknek a tárgyalásoknak a folytatását akadályozta meg Mussolini, akinek balkáni politikájához - a délkelet-európai olasz hegemónia megteremtéséhez - hozzátartozott Jugoszlávia bekerítése is. Horthy Magyarországa és Mussolini Olaszországa egymásra találásának kultúrdiplomáciai kísérője volt a két corvina visszaadása. A rendelet 1927. január 13-án kelt, július 14-én pedig törvényerőre emelte a parlament.[13] Eközben, márciusban Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter hivatalosan Rómába látogatott, előkészítendő a miniszterelnök, Bethlen István utazását. Bethlen április 4. és 6. között tárgyalt Rómában, s ez alkalommal a két állam barátsági, együttműködési és döntőbírósági egyezményt kötött egymással. Mussolini titokban megígérte azt is, hogy a Monarchiától zsákmányolt fegyvereket átadja Magyarországnak - az osztrák vámőrségnek sikerült is a következő év januárjában a magyar határon öt vagonnyi fegyverszállítmányt feltartóztatnia. A két kódex visszaadása ennek a politikai akciónak a fényében szemlélendő.[14] A korabeli tudomány sem nézte tétlenül a fejleményeket: Fógel József (1884-1941), a „Corvina” hivatalos bibliográfusa a modenai kódexek hazatérésén örvendezve így szólította meg, szárnyas szavakkal, a Hunyadiak hollóját: „Röpülj fel, hű madár, a magasba, szállj át az Alpokon! Ismered az utat. Díszítetted te már az öreg Hunyadi pajzsát Milánóban, a Viscontiak udvarában. Ott voltál Rómában, Zsigmond császár koronázásán. Vidd most el köszönetünket azoknak, akik átérzik megcsonkított országunk fájdalmát; vidd el azoknak, kiknek lelkében visszhangot ver szívünk kimondhatatlan szomorúsága.”[15]
Olyasféle kultúrdiplomáciai gesztus volt ez, mint amilyenre két évvel később került sor, amikor a Rómában feltárt Forum Pacis egyik márványoszlopát állították fel Budapesten, a Nemzeti Múzeum kertjében abból az alkalomból, hogy a „régi római erények szellemében újjáéledt olasz nemzet megújítá testvériségét a magyarral.”[16] Hogy a Béke Forumáról származó márványoszloppal megtámogatott olasz-magyar szövetség hogyan végezte, azt most ne feszegessük; az emlékezet-kihagyásos finomkodás mindenestre kölcsönös: a Múzeum kertjében felállított - eredeti inscriptióját régen elvesztett - oszlop néhány éve ismét feliratot kapott, amely véletlenül sem említi a hajdani főszereplők neveit.
De ne szaladjunk előre az időben, hanem hátráljunk inkább visszafelé. A két kódexet tehát Mussolini áldozta fel - parlamenti jóváhagyással - aktuális politikai céljai érdekében. Nem véletlenül éppen ezt a kettőt. Nem ez volt ugyanis a két kötet első politikai közszereplése. Modenában csak néhány esztendőt töltöttek el, csupán a trianoni békekötést követően kerültek oda - Budapestről. „In seguito alla vittoria”, ahogyan Domenico Fava, a tudós miniatúra-kutató, egyébként a Biblioteca Estense akkori igazgatója fogalmazott. A magyar állam nem adta őket szívesen; méltányosnak szánt cserét is ajánlott értük, ám a másik fél hajthatatlannak bizonyult. „...Itália, legalább egyetlen egyszer - idézzük ismét Favát -, nem hagyta magát megcsalni sem ajándékokkal, sem szép szavakkal. Keményen kitartott, anélkül, hogy egy jottányit is engedett volna a saját jogaiból...” [17] Nyilvánvalóan az olasz szellemi patrimonium elidegeníthetetlen részének tekintették a könyveket. Ki is állították mindkettőt Rómában, a Palazzo Veneziában, az Osztrák-Magyar Monarchia egykori nagykövetségének épületében, az Ausztriából visszaszerzett olasz kultúrjavak kiállításán, 1922-ben.[18] Egy olyan bemutatón, amilyenhez hasonlót mi is rendeztünk, a velencei egyezményt követően, 1933-ban, a Nemzeti Múzeumban.[19] Azon is szerepeltek Firenzében készült kódexek Mátyás király könyvtárából; azokat azonban nekünk sikerült Bécsből a magyar szellemi patrimoniumba jussolnunk.
Az sem volt véletlen, hogy éppen ezt a két kódexet kérték vissza az olaszok 1919-ben.[20] A két kézirat ugyanis csak 1847 őszén került el Modenából, a Biblioteca Estenséből, a bécsi udvar nyomására. Az egyre forrongóbb időkben a kancellár, Metternich corvinákkal szeretett volna kedveskedni a rebellióra hajlamos magyaroknak, s ezért a modenai herceg úgymond „átengedte” őket a magyar rendeknek - de mire a kódexek Bécsbe értek, 1847 októberének végén, az egyébként is elkésett gesztus teljesen aktualitását veszítette. A kötetek előbb a császári államkancellária irattárába, majd letétként a császári és királyi udvari titkos levéltárba kerültek; a levéltár 1869-ben csereképpen átengedte őket az udvari könyvtárnak. Innét érkeztek meg azután 1891-ben eredeti címzettjükhöz, a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárába, miután Csontosi János (1846-1918) kinyomozta hollétüket, és azonosította őket a Hofbibliothekban.[21] Ferenc József ajándékként juttatta őket a Nemzeti Múzeumba. Csontosi, a Múzeum Kézirattárának akkori vezetője rendkívül részletesen dokumentálta is a Magyar Könyvszemlében a kódexek útját; jellemző, hogy a dokumentumok közül kettőt nem közöltek.[22] Csontosit röviddel utóbb eltávolították állásából és meghurcolták; nem lehetetlen, hogy az egyébként is erősen politikai motivációjú - és a Múzeum igazgatója, Pulszky Ferenc (1814-1897) ellen is irányuló - akció megindításához a modenai corvinák visszaszerzése is hozzájárult.[23]
A „Corvina” 19. századi történetében - ez aligha köztudomású - Metternich az egyik kulcsfigura. Nem ő kezdeményezte a kódexek felkutatását, hanem a magyar országgyűlés, s igen korán, először 1802-ben. Az ok akkor Széchényi Ferenc (1754-1820) könyvtáralapítása volt; hasonló gondolat nyilatkozott meg ebben is: teljes egészében hozzáférhetővé tenni a magyar, a nemzeti múlt írott forrásait. 1802-től kezdve újra és újra visszatértek a rendek a „Corvina” visszaszerzésének szükségességére. 1818-ban a régtől ismert wolfenbütteli kötetekből szeretett volna József nádor szerezni, sikertelenül.[24] Metternich azután 1836-ban felkérte a konstantinápolyi internunciust, Ottenfels bárót, nézzen utána, milyen könyvanyag lehet a Szerájban. Ottenfels közbenjárásának negatív volt az eredménye.[25] 1844 után több európai városban is érdeklődtek az osztrák rezidensek, s több helyen is felbukkantak a keresett könyvek: 1846-ban Párizsban megtalálták a Cassianus-kódexet, 1847 elején Firenzében négyet is leltek - de egyiket sem akarta a tulajdonos átadni. Párizsban a másoltatás is kegynek számított volna. Londonban ugyanúgy jártak Metternichék; a Horatius-kéziratot a British Library csak 1804-ben vásárolta meg, és esze ágában sem volt tőle megválni.[26] E nagyszabású politikai akció során került terítékre a modenai kódex-együttes is. Ezekről is már régtől fogva lehetett tudni; apozsonyi Neues Ungarisches Magazin például már 1792-ben hírt adott róluk.[27] Mivel az éppen hatalomra került V. (Habsburg) Ferenc herceg (1846-1859) egyben magyar királyi herceg is volt, akinek ráadásul jelentős birtokai feküdtek Arad vármegyében, sikerült megszerezni tőle két kódexet a Modenában őrzött tizenhétből. A bécsi udvarból figyelmeztetőleg elhangzott, hogy saját maguk és a Habsburg-ház számára is hasznos volna, ha a magyar rendek előtt kedvező benyomást tudnának tenni. Az olasz alattvalóitól szorongatott, az osztrák csapatokat többször behívni kénytelen herceg kötélnek állt, és a két legjelentéktelenebbnek ítélt kódexet útnak indította Bécsen át Magyarország felé. A folytatást már láttuk.
Flavius Philostratus: Heroica – De vitis sophistarum – Epistolae
Philostratus (III.) Lemnius: Imagines
Lat. trad., cum praefatione ad Matthiam regem Hungariae ab Antonio de Bonfinis
(OSZK: Cod. Lat. 417)
A Philostratus-kódex a Corvina Könyvtár leggazdagabban díszített kódexei közé tartozik. Egyedülállóan fontos mű: a fordítás, az ajánlás, maga a pompás díszkódex teljes egészében, az első betűtől az utolsó ecsetvonásig Mátyás király számára jött létre. A műveket – Philostratos (Kr. u. 3. sz.) athéni szofista és unokaöccse munkáit – Antonio Bonfini, az udvari történetíró fordította le a görög eredetiből latinra, 1487 tavaszán; az előszó Bécsújhely elfoglalása (1487. augusztus 14.) után íródott. A kódex festett dísze ezt követően, Firenzében készült, Boccardino il Vecchio műhelyében, de a kötet még Mátyás halála előtt visszajutott Budára. Fatáblás, részben aranyozott bőrkötésére azonban már az utód, II. Ulászló címere került.
A gondosan tagolt, dominánsan vörös-arany, ill. kék-arany színezésű, diptichon-szerű kettős címlap minden részét aprólékosan kidolgozott miniatúra borítja: még az általában fehéren hagyott lapszéleket is sárgászöld festés fedi, csipkeszerű aranydíszítéssel. Bal oldalon olvasható a kódex tartalom-mutatója, monumentális feliratként: a domború betűs, aranyozott bronztáblát fehér kőfülke foglalja keretbe. Az építmény talapzatán antik dombormű utánzata, a tengeri istenek harcával. Bal oldalt puttók, felfüggesztett fegyverek között Mátyás antikizáló éremportréja két - a görög kultúrára különösen fogékony - római császáré, Neróé és Hadrianusé között jelenik meg. (Körirata Mátyást Magyarország és Csehország királyának, Ausztria hercegének nevezi.) A másik oldalon középütt, ovális bronzdombormű-imitáció: Apollón, Olympos és Marsyas ábrázolása, amelynek mintája Lorenzo de' Medici műgyűjteményének egyik híres ókori karneol-intagliója volt. A jobb oldali lap N(on)-iniciáléjában diadalmenetet ábrázolt a miniátor: a kocsin álló apró, koronás figurát magával Mátyással, vagy fiával, Corvin Jánossal is azonosították már; az előszó le is írja a Bécsújhely elfoglalását ünneplő triumphust. Mindkét lap alján Mátyás címere látható (a jobb oldalin a pajzsban szerepel Ausztria vörös alapon ezüstpólyás címere is), a széldíszeken pedig a király emblémáinak sorozata (méhkas, hordó, homokóra, sárkány, kút). A kódexben még hat egészoldalas díszlap van (ff. 11r, 64r, 84v, 109v, 137r, 166v).
A corvinát 1513-ban Johannes Gremper, bécsi humanista szerezte meg II. Ulászlótól, tőle Johannes Cuspinianushoz, majd Johannes Fabrihoz került. Az Österreichische Nationalbibliothekből a velencei egyezmény keretében került az Országos Széchényi Könyvtárba, 1932-ben.
Feltehető, hogy Galeotto mellett a melankolikusabb hajlamú Bonfini is részt vett ezeken a tivornyákon, s együtt vigadt, együtt poharazgatott, böfögött, sőt öklendezett a hun származású királlyal és udvarnépével. (Ez utóbbiak esetében nem kell semmi rosszra gondolnunk, hiszen a középkori Európa nemcsak tolerálta, de egyenesen el is várta, hogy valaki ily módon adjon kifejezést megelégedésének egy-egy eszem-iszom alkalmával. Ázsia némely területein még ma is megsértődnek, ha valaki nem böfög egy kiadósat a szakácsok tiszteletére a lakoma végeztével.)
Galeotto: „…Mátyás király közepes erejű s férfias szépségű ember, ez szemmel látható. A haja majdnem aranysárga színű, egy kissé göndör, sűrű és hosszú, a szeme élénk és tüzes, arcza pirospozsgás, a keze ujjai hosszúak, és a kis ujjait nem tudja egészen kinyújtani, így tehát inkább Mars, mint Venus áldotta meg szépséggel.” (I. m. XXIII. fej.)
Bonfini: „Mátyás nemcsak új törvényeket és rendeleteket hozott, hanem Beatrix jövetelével egész életformáját is megváltoztatta. A pannon királyoknak az volt a szokásuk, hogy az előkelőségekkel és a nemességgel családiasan éltek, a bejutást nemigen ellenőrizték, sok asztalt terítettek, a főurak közt lakomáztak barátilag, étkezés közben az ajtó nyitva állt, a kéregető koldusokat beeresztették, alamizsnát osztogattak nekik, mindenkit szívesen meghallgattak, többnyire közönséges kenyeret ettek, a királyhoz való bejutást lehetővé tették bárkinek, a legnyomorultabb személyeknek is, igénytelenül éltek, hitvány lakással is megelégedtek, a kápráztató háborúkra eszméletlen költséget áldoztak, de a fényes épületeket lebecsülték, odahaza szűkmarkúak, kifelé nagyvonalúak és pazarlóak voltak, népszerű és jóságos magatartásukkal és mindeme szokásaikkal mindenkinek megnyerték a tetszését. Ő tehát a régi királyok nyomdokán járt, sőt nyájasságával, készségességével, derék jellemével mindenféle szolgálattételben felül is múlta azokat, hogy látni lehessen, nemcsak tetteinek nagyszerűségével, hanem életmódjuk követésével is eléri, hogy ne mondjam, megelőzi közülük a legkiválóbbakat is. Nagylelkűsége, nyájassága, szívélyessége, jóindulata alkalmassá tette a főurak és köznemesek szimpátiájának elnyerésére, úgyhogy mindenki szívből szerette. Az arisztokraták és tisztek között többnyire oly családiasan forgolódott, hogy megnyerő társaságával mindenkit lekötelezett maga iránt. Nem tudott betelni a jóság és a bőkezűség kimutatásával. Nemcsak a főrangú vagy nemes vitézeket részesítette nagyrabecsülésben, hanem a közkatonákat is. A táborban a betegek iránti együttérzésből végigjárta a sátrakat, a gyengélkedőket sokszor a saját kezével etette, odanyújtotta nekik az ételt; jobbulást kívánt, a kishitűeket korholta, a kétségbeesetteket vigasztalgatta; a csatatéren sokszor bekötözte a sebeket. Ezzel a segítőkészséggel mindenkiben bámulatos hűséget keltett maga iránt. Sőt, többször mesélte dicsekedve, hogy amikor tisztelgő látogatást tett Miklós bosnyák királynál, beteg lábujjaira ő kente a kenőcsöt. Vendégeskedés közben csúnya öklendezéstől gyötört barátait emberségesen támogatta, s mintegy megfeledkezve és lemondva a királyi méltóságról, tartotta a fejét annak, akinek a gyomra háborgott. Elhagyom élceit, amelyekkel a csüggedő lelkeket erősítgette és a holtakat visszahívta az alvilágból. Barátai számára néhanapján féktelen lakomákat és nagy zabálásokat rendezett, hogy gondjait elűzze. Mysusokkal és rácokkal, csehekkel és alemannokkal, magyarokkal és kumánokkal békében, háborúban testőrség nélkül társalkodott; mindnyájuk, elsősorban pedig a katonák hűségének köszönhetően ügyelt rá a közös féltés és aggodalom. Testőrség helyett éber vigyázatban vetélkedve óvta őt mindenki. Otthonában nem voltak drágaköves kelyhek, sem aranyedények vagy pomádésszelencék, termeit nem borította kárpit; bútorzat semmi, vagy ha itt-ott mégis, hát faragatlan és nyers; szögletes asztalon koszos abrosz; csak a lovakra és a fegyverzetre adott; ott aztán volt arany, drágakő, ezüst bőviben; emellett ápolta a haját, gyöngyös koszorút hordott, pompás ruhát viselt, amely a római prémes köntösre hajazott; más cifraságra nem volt gondja.
A királyné pedig, miután megérkezett, az asztalt és az életmódot kulturáltabbá tette, a hitvány háztartástól viszolyogva nagyszerű ebédlőtermeket rendezett be, díszes csarnokokat, aranyozott lakószobákat teremtett, a királyt visszafogta a közvetlenségtől, az ajtókhoz silbakot állított, megszüntette a szabad bejárást, rávette a királyi felséget, hogy sokkalta gondosabban őrizze a méltóságát. Figyelmeztette, hogy meghatározott időben lépjen be a fogadóterembe és szolgáltasson igazságot. A szkíta szokások közé olaszokat hozott, és a latin konyhát is megkedveltette. Itáliából nagy költségen különböző mesterségeket és kiváló mestereket hívott be, mi azelőtt hiányzott. Így aztán jöttek Itáliából festők, bronzöntők, szobrászok, metszők, asztalosok, ötvösök, jöttek kőfaragók és építészek, akik jókora fizetséget kaptak; majd kiteljesedett az istentisztelet, a királyi kápolnát egész Galliából és Germániából szerződtetett énekesek gazdagították, de még konyhakertészeket, kert- és mezőgazdászokat is hozott Itáliából; olyanokat is hívott, akik a sajtot római, szicíliai, francia módon készítették. Csatlakoztak a bohócok, a színészek, akiket a királyné nagyon kedvelt; továbbá szóló és zenekari fuvolások, dudások, citerások. Az ajándékok idehívták a poétákat, a szónokokat, a grammatikusokat is, akik várakozásukban csalódva jóval szegényebben vitték haza Itáliába múzsájukat, mint ahogy idehozták. Mindez Mátyásnak csodamód tetszett, és támogatta; Pannóniából második Itáliát akart csinálni. Mindenfelé felkutatta, idehozta valamennyi tudomány kiváló szakembereit. Kedvelte a csillagászokat, az orvosokat, a matematikusokat, a jogtudósokat; a mágusoktól és a jósoktól sem idegenkedett; semmiféle tudományt sem vetett meg.
A műveltség és az élvezet iránt érzéketlen magyarok viszont mindezt ferde szemmel nézték, kárhoztatták az éktelen költekezést, nap mint nap szidták a királyi felséget, amiért a pénzt játékszernek tartja, a tisztesebb célra rendelt adót silány és üres dolgokra fecsérli, amiért sutba dobta a régi királyok takarékosságát és gazdaságosságát, odahagyta az ősi és szigorú erkölcsöket, eltörölte a hajdani szokásokat, és egészen átállt a római, mi több, a spanyol élvhajhászásra meg az elasszonyosodott életmódra. Morgolódtak, hogy papucsférj lett, hogy az idegenek nemcsak az aranyat rabolják el, hanem az uralkodó puhánysága folytán idestova az egész országot is; sok mást is rosszallottak és félremagyaráztak. Ám ez az isteni fejedelem, minden nemes mű atyja, a műveltség pártfogója, folyvást korholta a magyar szokásokat, nyíltan feddette a szkíta parasztosságot meg a civilizálatlan életmódot, következetesen elutasította a barbár ízlést, apránként bevezette a városiasságot, buzdította az arisztokráciát meg a nemességet a kulturálódásra, ajánlgatta, hogy tehetségük szerint építsenek csinos házakat, éljenek kényelmesebben, viselkedjenek barátságosabban a külföldiekkel, akiket korábban minden képzeletet fölülmúlóan utáltak. Minderre elsősorban a saját példájával ösztönzött mindenkit.” (Decades IV, 7; Kulcsár Péter ford.)
Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv
Ford. Kardos Tibor
Magyar Helikon, Bp., 1979
(Bibliotheca Historica sorozat)
Régebbi kiadásai: Tordai Zsigmond (Bécs, 1563), Bongarsius (Frankfurt, 1600), Bocatius János (Kassa, 1611), Schwandtner György (Scriptores Rerum Hungaricarum, I. köt., 534–565, Bécs, 1746), Ábel Jenő és Fraknói Vilmos (Irodalomtörténeti emlékek 1. köt., Bp., 1886, részletek)
Galeotto életrajzát Ábel Jenő írta meg (Adalékok a humanismus történetéhez Magyarországon; 1880, 231–294), munkásságát Bruckner Győző méltatta (Galeotto ... műve mint művelődéstörténeti kútfő; 1901)
„…az olasz Galeotto Marzio, a renaissance korabeli bohémek nagy társaságának egyik érdekes alakja. Sokat markolt s így keveset fogott: hittudományi, katonai, orvosi, történelmi, nyelvészeti s csillagászati kérdések fejtegetései egyre-másra váltakoznak prózai műveiben, – de verseket is ír, tudományos, de végtelenül goromba tollharczokat vív, Bologna egyetemén éveken át latin nyelvi előadásokat tart, beutazza hazáján s hazánkon kívül Spanyol-, Franczia- és Angolországot, mindenütt gyógyít, tanít, és főképen vagyont gyűjt. Mozgalmas életét, mint hetvenesztendős aggastyán, Csehországban végezte: 1497-ben lebukott lováról és szörnyet halt.
Ferrarai egyetemi hallgató korában ismerkedett meg a magyar humanismus legzseniálisabb alakjával, világszerte ünnepelt költőnkkel, Czezinge Jánossal: Janus Pannoniussal, ki 1447-ben mint tizenhárom esztendős gyermek ment Ferrarába a nagyhírű mester, Guarino Veronese hallgatására.
A magyar s a hét évvel idősebb olasz ifjú mély barátságot kötött, tanítgatták egymást, Janus Galeottot görög nyelvre, az őt viszont a latin verselésre. Janus 1458-ban visszatér hazájába, két évre rá Mátyás kegye Pécs püspöki székébe ülteti, s ekkor siet vendégéül meghívni kedves barátját. Galeotto, bár időközben családot alapít, és sok vele a gondja, eljön; előkelő házigazdája bemutatja nagybátyjának, Vitéz János esztergomi érseknek, Budán a püspököknek s Mátyás királynak. A világlátott, nagy tudású és jókedvű olasz humanista mindenütt szívesen látott vendég. Mátyás király kegyét szerencsétlen barátjának, Janusnak bukása után (1472) sem veszti el, amint tehát érkezése van rá, vagy a szükség kényszeríti, el-ellátogat Mátyás udvarába rövidebb-hosszabb tartózkodásra. A király valamely rendszeresített állásra nem alkalmazza ugyan, de társalgója, meghitt jó barátja, valóságos udvari bohócza gyanánt tartja maga mellett, tehát mindig a királlyal van s asztalánál ül.
Vácz tudós püspöke, Báthory Miklós váltig biztatta, írja meg Mátyás király történetét. Hanem Galeotto bolondos jókedvének nem ízlik a történetírás komolysága. Mátyás merész politikáját, hadvezéri talentumát csodálta ugyan, de jobb szerette benne a vígkedvű barátot tréfás mondásaival és cselekedeteivel. Komoly tudós kollegájára, a szintén olasz Antonio Bonfinire hagyta tehát a király politikai és hadi sikereinek megörökítését, ő maga pedig arról írt, a mi neki jobban tetszett: »Mátyás király találó, bölcs és tréfás mondásairól és cselekedeteiről«. Ez a művecske több tekintetben méltó figyelmünkre.
Először, mert a vérünkből való nagy királynak olyan jellemvonásait örökíti meg, a melyeket a hivatalos oklevelek táraiban hiában keresünk.
Látjuk a királyban a kiváló tudóst, a ki a renaissánce tudományát s művészetét szinte rajongó hódolattal karolja fel, ki a tudományával kérkedő olasz hittudóst, Gattust oly csúfosan sarokba szorítja, s kinek tudományos fejtegetésein az udvarába gyűlt idegen tudósok ámulattal csüggenek; látjuk benne a jó barátot, a ki ezernyi gondja, dolga mellett is el tud tölteni egy-egy jó órát víg baráti körben, tréfás csevegéssel, komoly fejtegetés közben vagy énekszó mellett, – látjuk benne a vitéz bajnokot, ki a szinte győzhetetlen bajnokot, Holubárt, egy-kettőre kiveti a nyeregből, – az egyenes lelkű ellenséget, – halljuk jó kedvtől szikrázó elmés megjegyzéseit, tréfás mondásait, bölcs állításait.
Másrészt Galeotto műve a Mátyás korabeli társadalmi életünket, művelődésbeli viszonyainkat illető tudásunkat is egész közvetlenül, megkapó módon, számtalan új adattal gazdagítja. Mert szerzőnk, az éles szemű, világlátott idegen, észrevette s feljegyezte speciális magyar viszonyainkat, a melyeket született magyar íróink, a mindennapos megszokás közönyével, észre sem vettek, feljegyzésre érdemesnek sem tartottak.
Vegyük hozzá, hogy szerzőnk amiről ír, a saját szemével látta, fülével hallotta; csak jó ízlésünk legyen résen, hogy előadásában a színigazat a hízelgés s túlságos színezés salakjától elválassza.
Galeotto egyéb munkái – költőiek és prózaiak egyaránt – ma már jóformán semmi tartalmi, tudományos becscsel nem bírnak. A hőmérő maga sem áraszt meleget, de mutatja egy más test hőfokát; így szerzőnk művei is, mint rég meghaladott tudományos álláspontok képviselői, tudományos fényt többé semmi kérdésre sem árasztanak, de mint a XV. század tudománya fokának mutatói, elvitathatatlan művelődéstörténeti becsűek.
A nyílt eszű, katonás, művelődésre nagy fogékonysággal bíró úri magyar nemzetről s nagy nemzeti királyáról írott műve azonban említett tulajdonságai révén mindenha becses történelmi forrásul és egyúttal kellemes olvasmányul fog szolgálni.”
Corvin Jánosnak ajánlott De egregie, sapienter, iocose dictis ac factis regis Mathiae című művét 1485-ben már Itáliában vetette papírra
Emlékérem Galeotto Marzio tiszteletére
G. Szende Katalin szerk.: A magyar iskola első évszázadai 996–1526 – Kiállításkatalógus az 1000 éves magyar iskola győri kiállításához; Győr, 1996, VII. tábla, 257. kép
Idős korára elhízott, nehézkessé vált, talán ennek is köszönhető, hogy 1497-ben cseh földön utazgatva lováról lebukva lelte halálát
"... ez a legenda nem felelt meg a történetíró kiagyalt koncepciójának: Mátyás király származását ugyanis mitológiai ködökbe vezeti vissza, s nem efféle póri, oláh ősökhöz. Érdekes módon Heltai sem volt megelégedve a Bonfini által prezentált történettel, annak ellenére, hogy alapjában véve maga is ezt meséli el, ám bő lére eresztve, s hozzátéve, hogy azt nem Bonfini szerint adja elő. Maga azt állítja, hogy olyanoktól hallotta, akiknek apja még a törökverő Hunyadival együtt hadakozott, tehát ma azt mondanánk, hogy a szóhagyományból tudott róla, s azt írta le Krónikájában."
Monok István szerk.
Csapodiné Gárdonyi Klára
Flavius Philostratus: Heroica – De vitis sophistarum – Epistolae
Beszélgetés a szüzességről és a házasélet tisztaságáról
Galeotto Marzio
Emlékérem Galeotto Marzio tiszteletére
Galeotto Marzio könyve Mátyás király találó, bölcs és tréfás mondásairól és cselekedeteiről
Janus Pannonius