Mező Ferenc, Kun László, Keresztényi József, Kutassi László, Rejtő László, Füzesy Zoltán és társaik nyomdokain, magyar és nemzetközi vonalon, a kezdetektől a legutóbbi évtizedekig
24 év múlva játszott újra döntőt egymással a két válogatott, az Egyesült Államokban rendezett világbajnokságon. Az összecsapást a kaliforniai Pasadena városában, a Rose Bowl stadionban rendezték Puhl Sándor játékvezetése mellett. Bár ez volt az első olyan döntő a labdarúgó-világbajnokságok történetében, amelyen nem született gól a rendes játékidőben, sőt a hosszabbításban sem, abban az értelemben nem lehetett panasz a vb-re, hogy ennek a mundiálnak a meccseire látogattak ki legtöbben: átlagosan 68000 fő volt a nézőszám az egyes helyszíneken. Igaz, a valaha volt legtöbb szurkoló nem ekkor jött össze egyetlen meccsre: a Rio de Janeiro-i Maracana stadionban rendezett (s a brazilok számára keserű emlékű, nemzeti tragédiaként megélt) 1950. évi döntőre az eladott jegyek száma alapján 173.850, a valóságban kb. 220.000 néző volt kíváncsi, pontosabban ennyien tudtak bezsúfolódni a trubün állóhelyeire. Így nézett ki a Rose Bowl stadion az 1994-es döntő idején a maga 94.000 nézőjével, ebben az arénában fújta a sípját a mi Puhl Sándorunk:
Roberto Rivelino, a világ valaha élt talán legpengésebb játékosa, Maradona példaképe Tostão és Gerson társaságában -- ekkor még a védjegyévé vált jellegzetes bajusz nélkül. Durván jó játékos, valóságos félisten, akinek minden labdaérintése a futballművészet örömünnepét varázsolta a stadionokba. Elképesztően pontos, felülmúlhatatlan eleganciájú lövéseit, pazar csavarásait, laza bokamozdulatait a mai napig senki sem tudta lemásolni. A játék szépségét tekintve talán csak az 1982--86-os brazil csapatokban akadtak hozzá fogható művészek (ő maga 1981-ben visszavonult), no meg Roberto Carlos, Ronaldinho és tarsaik egynémely megmozdulása volt képes olykor hallatlan nagyságát megidézni.
Tostão és Pelé 1970-ben. Az előző, angliai vb-n 1966-ban az akkor még csak 19 éves Tostão lőtte ellenünk a brazilok egyetlen gólját a 3:1-re végződő mérkőzésen. A "fekete gyöngyszem" akkor már sérült volt, nem játszhatott.
Pelé és Riva: az 1970. évi mexikói vb döntőjében ellenfelek voltak, oda pedig nem utolsó sorban Riva lőtte be az olaszokat az NSZK elleni emlékezetes (bár kissé túlhájpolt) 4:3-as hosszabbításos meccsen
"Biztos vagyok benne, hogy megmérgeztek minket, hiszen már a bemelegítéskor éreztem, hogy rosszul vagyok. Egészen pontosan: képtelen vagyok futni, csoszogni is alig tudtam pár métert. Én, aki korábban úgy futottam, mint a nyúl!"
Nem láttam játszani koromból kifolyólag. Nyilatkozatai alapján mindig szimpatikusnak tűnt. Egyébként nem "csak" játékosként és edzőként volt világviszonylatban sikeres/eredményes, hanem sportvezetőként is. Nem tudom van más esetében is erre még példa.
: