Nagy rajongója voltam Hofi Gézának! Ezért, engedelmeddel, skanzen, beírnék ide egy "előszó helyett" irományt.
Szombat volt. 2002. április 13. A Farkasréti temetőben, frissen ásott sír körül némán, dermedten áll a tömeg. A tömeg - nem voltak ugyan kétmillióan -utolsó útjára kísérte Hoffman Gézát. A mikrofonnál a színigazgató tisztán, artikuláltan, papírról olvasta fel az elhunyt munkatársainak nevét, lemezeinek kiadóját és kitüntetéseit. Mondandója végén a kezével jelt adott, a koporsót leengedték a sírba. A tömeg megmozdult. Virágok - íriszek, szegfűk - százai hullottak alá. Virágtakaró védte az elhunytat a göröngyöktől. És akkor a hangszóróból - mint az égből - megszólalt "a Hofi". Mint egy Karinthy-novellában vagy Örkény-abszurdban. Énekelt. "A kiöregedett vadászkutya dalát". A dalt, amely egy volt vele. Az ars poeticája. A lezúduló göröngyök puhán hullottak a virágszirmokra. A tömeg könnyes szemmel, szinte csodálkozva hallgatta. Hiszen most is itt van, és énekel. Nekünk. A dal lassan, szomorúan kúszott a sírok között. "A hűséget én nem csak mutattam, emlékezz rá, érted én mennyit ugattam!" És a tömeg - nem voltak kétmillióan - emlékezett. Hiszen akik eljöttek, ezért jöttek el. Emlékezni és talán megköszönni. Azt a sok-sok felejthetetlen percet. A "röhögést". Hogy megtanított röhögni "azokon". A mindenkori azokon. Mert ő kimondta. Csak ő. A Hofi. A kőbányai haver. "Figyelj, haver!" Mert haver volt. Még tegezett is. Mindenkit. Pedig nem mindenki szerette. A hatalom pláne nem. Ezeknek nem kellett. Ide se jöttek el. Nem baj. Magunk vagyunk. Árkok vannak köztünk. Meg ez a sír. De most a sírok felett kering a dal. "A rosszban jó, hogy ugatni már szabad, ugatni már szabad." És aztán meg, hogy "ugatni MÉG szabad". A tömeg döbbenten néz maga elé. Mikor énekelte ezt "a Hofi"? Egy éve vagy öt éve? Most énekli vagy tegnap? És milyen furcsa, most nem is énekel, hanem szinte üvölt, vonít a temetői csendben, "ugatni MÉG szabad". Majd halkan így folytatja "a Hofi": "Az új kutyák frissen csaholnak". Hát igen. Frissen és máshol. Pedig ők is "a Hofin" nőttek fel. Most is a múltat idézik, miközben tagadják ezt. Ezen a napon is máshol gyülekeznek. "A Hofi" hangja meg csak száll, száll a magasban. Átrepül a temető alacsony kerítésén, át a Dunán, elszáll a Kossuth tér és Kőbánya felett, és csak száll Soprontól Záhonyig. Még a legkisebb faluban is hallani "a Hofit", aki halkan, szinte suttogva mondja ki az utolsó sort: "Az igazságból elveszett az >i<". Hoffman Géza elment örökre, de "a Hofi" itt maradt. Addig van velünk, ameddig csak akarjuk. Ameddig emlékezünk rá. És mi emlékezünk - nem szabad felejteni -, emlékezzünk!
Odaát jártam- Honfoglaló régi archívuma, és onnan hoztam. Szép estét kedves Anikó!
Van az életben egy-egy pillanat, Erősnek hisszük szerfelett magunkat. Lelkünk repül, száll, magával ragad, Bús aggodalmak mindhiába húznak. Csalóka álmok léghajóján A vihar szépen fellegekbe tüntet, Míg lenn a földön kárörvendő, Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.
Van az életben egy-egy pillanat, Hogy nem várunk már semmit a világtól, Leroskadunk bánat terhe alatt, Szivünk mindenkit megátkozva vádol. Míg porba hullva megsiratjuk, Mi porba döntött - sok keserü álmunk, Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen, Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
*
Ez a mi sorsunk, mindörökre ez, Szivünk a vágyak tengerén evez, Hajónkat szélvész, vihar összetépi, De egy zord erő küzdelemre készti. Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva, Nincs egy reményünk, mely valóra válna, Míg sírba visz az önvád néma átka.
Érdekes, eddig is minden általam elöször feltett versedröl küldtem Neked linket, és megkaptad öket,most ugyanezt tettem, átnéztem minden egyes verses oldalt ahova járok- és a verset egyikben sem találom..eltünt(:
A legújabb versemmel köszönök minden bekukkantót, kellemes
langymeleget kívánva.
Zanner Anikó
Februári tavasz
Lassan búcsúzik fehéren díszlő hóvirág, nem is oly rég magába zárta fagyvilág. Ám túlélte a fagyot... lerázta a jeget, fejecskéjével szerényen integetett.
Ibolya kinyitotta fehér, kék kelyhét, illatozva bókol, semmi nem szegte kedvét. Sötétlilán, bájosan nézeget a hunyor, haragoszöld levelén rovar bandukol.
Bár még bátortalan a Nap, álmosan ébred, de erősödik, kellemes langyot éleszt. A föld smaragdterítőt húzott magára, megpattannak a rügyek langymeleg szavára. Méhecskék zümmögnek, nektárt keresgélnek, korai virágon gyűjteni szeretnének.
Itt-ott madarak csiripelnek az ágakon, próbakoncertet tartanak több szólamon. Vadgalamb turbékol örökzöld fenyőfán, talán párját hívogatja búgó hangján. Érzik kikelet illatát, levegő enyhét, fújdogáló szellő simogató melegét.
Korai még ez a februári tavasz, nehogy megbosszulja a tél, a ravasz!
