A hangulat csak fokozódott a második napon, néhány újabb muzsikus is bekapcsolódott a kitűnő programba.
A korszakos és egyben utolsó Bach-mű (A fúga művészete) részleteit most a vonósnégyes változatban hallottuk, és ez a mű akár a tavalyelőtti témába is illett volna (Elsők és utolsók), de a lényeg az áhitatos zene kitűnő megszólaltatása volt. A teljes műről bővebben a szakértőtől, én csak a maradéktalan élményt tudom nyugtázni az első nap is remekelt Escher Vonósnégyestől.
A Busoni-szonáta izgalmas, nekem ismeretlen volt, de élveztem Keller András és Várjon Dénes markáns játékát, a gyors tétel pergőtűzszerű párbeszédét, bár a hosszú zárótétel kissé (piuttosto) nehézkes volt zeneileg.
A második részben két tökéletes fúvós játéka ejtett ámulatba: az első napon már hallott remek horvát kürtös, Radovan Vlatkovics, aki a jól ismert Schumann-darabot (Adagio és allegro) játszotta bravúrosan, a költőien érzékeny Roman Rabinovics zongorajátékával kiegészítve.
Ugyancsak varázslatos volt a legváltozatosabb korszakok és műfajok zenéiből jól ismert Klenyán Csaba klarinétjátéka, hiszen most is mesterien szelídítette meg az éles hangzásra hajlamos hangszerét, bársonyos, álomszerű, de ha kellett telt és érces hangjával. Jól illett a Bruch-részlethez a fátyolos brácsa és Simon Izabella most is ihletett közreműködése, élvezetes volt nézni is a játékát.
Az este másik csúcspontja a Beethoven-zongoratrió (D-dúr) volt, a szerző leggazdagabb korszakának sokat játszott és igen kedvelt terméke, amelynek előadásában a három hölgy (Simon Izabella, a francia hegedűs, Muriel Cantoreggi és a német csellista, Marie-Elisabeth Hecker) kivételesen érzékletes volt a mű, főleg a címére utaló szellemes második tétel igen lassú, mégis kifejező megfogalmazásával. Az örök szerelmében csalódott Beethoven ekkor került lelki kapcsolatba Erdődy Péternével (Niczky Mária Annával), aki jelentős részt vállalt a Kasselba való távozásának megakadályozásában, ami anyagilag is kedvező volt, de saját családi kapcsolatai is jobban alakultak, nem beszélve az abban az időben írt ragyogó művek soráról. Az említett grófnő méltán volt a dedikáltja ennek a finom és legkevésbé a harcos vagy éppen elkeseredett beethoveni alkotásnak. Legutóbb (2005 áprilisának elején) férfias összeállításban hallottam élő koncerten Baráti Kristóffal és barátaival (Jean-Efflam Bavouzet és Várdai István), emiatt is volt érdekes és szintén meggyőző ez a női megfogalmazás.
Megkezdődött, és jól megválasztott remek műsorral, pompás előadásokkal adta meg az alaphangulatot a kamarazene.hu nyitókoncertje. Veronika Eberle ugyan megbetegedett, de a fellépő 14 muzsikus, Marie-Claude Chappuis főszereplésével, jól elszórakoztatta a szokásosan magas átlagos életkorú közönséget. Három réteg volt a teremben: néhány nyolcvan feletti és húsz év alatti hallgató, de a két közbenső generáció is inkább az idősebbek túlsúlyát adta. A zenészek között voltak minden évjáratból, kitűnően egészítve ki egymást.
A főszereplőnek minősített mezzoszoprán négy számban is remekelt: a hangulatos két rövid Brahms-brácsadal után az első rész csúcspontja a Rémkirály drámai megelevenítése volt. Az énekhangra, zongorára és vonósnégyesre írt változat lenyűgöző volt, az énekes énekesi és színészi képességei legjavát adta a hatásos kíséret mellett. Előtte még a szintén Schubert-mű, a Halál és lányka hangzott el, ami ebben a felállásban is emlékezetes volt, bár én a vonósnégyesre írt változatot szeretem a legjobban. A Ligeti-kürttrió három remek zenész előadásában csak az ilyenkor kötelező töltelékszerepet adta, másként nyilván nehezen eladható ez a 35 éves darab, az idősebb korosztály tagjaként nekem is alig érthetően zeneileg.
A szünet után rögtön egy újabb csúcsteljesítmény következett a csalódásában vándorló szerelmes szélsőséges hangulatainak elbűvölő előadásával. A már említett mezzoszoprán és az őt korábban is kiegészítő Simon Izabella minden tekintetben tökéletesen adta vissza a bánat és a felejtést esetleg segítő mahleri hangulatokat, ahol a változatlanul remeklő énekes mellett a zongorista szintén eljátszotta a drámát, testének-testbeszédének minden kifejező eszközével szinte énekes hatást keltve. Közben olyan árnyaltan követte társát, hogy ez a jól ismert és sokat hallott sorozat valóban kimagasló eredményt hozott. Értő kamarazongorista volt most is!
A zárószám a Dehmel-versekre írt korai (1899) Schönberg-mű, a vonóshatossal megszólaló Megdicsőült éj volt, amelynek van egy kibővített kamarazenekarra írt későbbi változata is, megerősítve bennem azt, hogy a szerző korai darabjait jobban értem és kedvelem. Kiérlelt szép előadás volt a kiváló zenészektől. Az idei Kaposfesten is válogatott és jó társaság adta elő hatásosan. A szintén drámai és korában forradalmi darab alapja és angol műfordítása az alábbi. A Keresztury Dezső által készített műfordítást még nem találom, de a kivetített nyers szöveg is követhető volt a németül nem tudóknak.
Várom tehát a folytatást a mai ugyancsak izgalmasnak ígérkező művekkel, részben a mostani fesztiválon még nem hallott két kitűnő előadóval (a műsorok a fenti link alatt).
Már csak alig négy nap, és kezdődik az idei kamara.hu fesztivál, vagyis a kamarazene hazai őszi ünnepe. Valamennyi program vonzó, ott leszünk. Az első napon már most 3/4 ház, ilyen ütemben haladva, meg fog telni a Solti terem.
Előtte még hivatkozom egy beszélgetésre Várjon Dénessel, a (házas)társszervezővel:
Június 20-án volt az Anima Musicae Kamarazenekar 7. születési évfordulója, egyben a legfiatalabb G. Horváth, azaz Csongor születésnapja. Gratulálok az édesanyjának (is).
.
Az Óbudai Társaskörben szép műsorral fogadták a nagytermet megtöltő közönséget, és természetesen Borsos Kata nélkül, bár a műsorlapon szerepel. Partnerük a kiváló mezzoszoprán, Csordás Klára volt.
"Az anyanyelvén kívül hat nyelven beszélő művésznő dalrepertoárja is kivételesen gazdag." - írta Szőke Cecília a műsorlapon, bár ehhez képest a közönség legnagyobb része egyetlen szavát sem értette, főleg a híres Rahmanyinov-Vocalise esetében :-)
.
Az öt barokk mű (Caldara, Vivaldi, Giacomelli és Porpora) után még Dohnányitól és Faurétől is választottak, ezekből 5 számban szerepelt a kiváló énekesnő. Hangja csodálatos, előadása a második daltól kezdve lenyűgöző volt, igazi pódiumra termett jelenség.
A vicces megjegyzés arra vonatkozott, hogy a dalok címe csak eredetiben jelent meg, bár az utolsóra magyarul is hivatkozott a zenekar vezetője, és persze a címek ismeretében sem jelentett többet az énekelt szöveg, mint a Vocalise szöveg nélküli éneke.
Örök téma, hogy a csupán hangszeres művek hangjaihoz képest jelent-e többet az ilyen, bár magával ragadó énekes közreműködés?! Hát persze, csak nem tudjuk, miről és mit énekel az előadó, feliratozás pedig nem mindenhol van. Az eredeti dalszövegek és, ha van jó fordításuk, annak közlése megoldás lehet, de a papírzörgés nem kedvez a kamaraelőadásoknak, és mi van akkor, ha "harmadik" nemzetiségű vagy nyelvű külföldiek is vannak a hallgatók között?! A legjobb persze az lenne, ha ismernénk az összes előadói nyelvet, és akkor úgy élvezhetnénk az ilyen kiváló előadásokat, mintha anyanyelvünkön hallanánk.
.
Az öt énekes szám közötti szünetekben Vivaldi a-moll kéthegedűs versenye (RV 522) és g-moll két hegedűre és csellóra írt versenye, azaz concerto grossója (RV 578), majd Dohnányi op. 10-es Szerenádja hangzott el. A szólisták: először G. Horváth László és Inoue Naoko, majd a művészeti vezető mellett a második hegedű és a cselló szólamvezetője játszott, de őket nem tudtam azonosítani a zenekar elavult honlapja miatt.
.
Visszatérve a dalokhoz:
Antonio Caldara (1670-1736) 1732-ben írta a Hadriánus Szíriában c. operáját, amelyből Hadriánus énekli a Metastasio-írta a drámai áriaszöveget:
.
Tutti nemici e rei, tutti tremar dovete. Perfidi, lo sapete e minsultate ancor!
Che barbaro governo fanno dellalma mia sdegno, rimorso interno, amore e gelosia! Non ha più furie Averno per lacerarmi il cor.
.
.
Geminiano Giacomelli 1734-ben írta a La Merope c. operáját, amelynek egyik áriája a linken olvasható: a hűséges, de megcsalt feleség siráma.
.
A többi sem különösebb tartalmú, de az előadáshoz valamit azért kellett volna érteni, átérezni.
.
Az Egy álom után című, 1879-ben bemutatott Fauré-dal szövegét azért még megidézem. A szerző zongorára és énekhangra írta - Romain Bussine, az 1830 és 1899 közt élt francia költő, bariton és énektanár szövegére, de zongora-cselló és zongora-hegedű változatban is előadják:
.
APRÈS UN RÊVE
.
Dans un sommeil que charmait ton image Je rêvais le bonheur, ardent message; Tes yeux étaient plus doux, ta voix pure et sonore. Tu rayonnais comme un ciel éclairé par l'aurore; Tu m'appellais, et je quittais la terre Pour m'enfuir avec toi vers la lumière; Les cieux pour nous entr'ouvraient leurs nues; Splendeurs inconnues, leurs divines entrevues... Hélas, hélas, triste réveil des songes! Je t'appelle, ô nuit, rends-moi tes mensonges; Reviens, reviens radieuse Reviens, ô nuit mystérieuse.
.
Igazi banális romantikus szöveg: egy csodálatos nőről, akivel szinte a mennyországba jutott az álmodó, de sajnos az ébredés szomorú volt, és ezután csak a vágyódás marad a ragyogó éjszaka után.
.
Néha tehát szinte jó is, hogy nem tudjuk pontosan az elénekelt szöveget, miként egy csupán hangszeres darab keltette érzelmek is egyediek, nem kell különösebben keresni és értelmezni a mögöttes tartalmat.
Az alább említett Borodin kvartett+ Várjon Dénes kamarázáshoz találtam egy korábbi mintát, de a több mint 33 éves felvételen persze nem ugyanaz a vonósok felállása sem. A zene változatlanul varázslatos!
Tegnap este adta le a Bartók Rádió a Liszt Ferenc Kamarazenekar idei március 7-i koncertjét, amelyen Várjon Dénes volt a zongoristapartner. Most akartam meghallgatni a hangtárból, hogy felidézzem a helyszíni élményt, amiről beszámoltam annak idején, de sajnos ez fogadott a képernyőn:
19:35 A Liszt Ferenc Kamarazenekar hangversenye
Ez a műsor jogi okok miatt nem elérhető
Hangversenymester: Tfirst Péter Km. Várjon Dénes - zongora 1. Mozart: Figaro házassága - Nyitány, 2. Beethoven: I. zongoraverseny,
ráadások: a) Scumann:Warum?, b) Bartók: Három csíkmegyei népdal, 3. Haydn: B-dúr szimfónia No. 102.
(Zeneakadémia Nagyterem, március 7.) (Ism. június 24., 12.36)
.
.
Az ismétlés ideje nincs messze, hátha addig a hiányzó betüt pótólják, a jogi okok elhárulnak, hogy a hangtár általános használata ne menjen az érdeklődés rovására.
Kíváncsi vagyok a jogi okokra! Warum tiltotta le valaki a felvétel szokásos használatát?
.
.
De ha már Várjon Dénes, írok néhány észrevételt a május 23-i kamaraestről, ahol a régóta világklasszis Borodin-vonósnégyessel extraklasszis muzsikálást produkáltak. Előzetesen már megemlítettem, hogy a sokadik Haydn-kvartettremek jó felvezetés lesz, de minden várakozást felülmúlt a kvartett játéka, köszönhetően az első sor közepei ülőhelyünknek is. Minden hang és frázis, mozdulat még hatásosabb volt, a kiemelkedő tudású és játékú zenészek közül a csellista játéka különösen tetszett.
.
Várakozásomnak megfelelően alig volt olyan hallgató, aki a Schnittke-ötöst vagy magát a szerzőt már hallotta, és ahogy a koncert utáni beszélgetésből kiderült, Várjon Dénes is csak erre a fellépésre tanulta meg a ritka érdekes művet. Persze én is csak a koncertre készülve kerestem felvételeket, így fokozott érdeklődéssel figyeltem az előadására.
A zongorista magányos és békés játékával kezdődik a darab, majd hirtelen változik a hangulat, jelezve zavaros emlékek feltolulását, majd - közel két és fél perc után - a belépő vonósok szinte csak a finom, bár néha vésztjósló kíséretet adják az első tétel végén már csak egy metronóm monotonitására emlékeztetően lüktető közel száz, egyazon magas zongorahanghoz.
Vizionárius zene, fogalmaztam meg magamban, és ezt megerősítette a táncnak nevezett második tétel, ahol a révedezően induló hangulatos keringő lassan átmegy a szerző gyerekkori emlékeiből is táplálkozhatott háború borús-sejtelmes hangulatába, légiriadós szirénázással, a közelgő repülők szinte észbontó, visszatérő hangjaival, és a távozók talán egy időre megnyugtatóbb hatásával (halld az andantét is, a lélegzetvisszafojtó szívveréssel!).
Az öt hangszer (köztük a szerzőt a zongoristában véltem) kitűnően egészítette ki egymást. A művet a később súlyosan beteg szerző (1934-1998) életének felénél, a harmincas éveiben írta, és a további - már csak lassú, de ugyanúgy nyomasztó - tételek (andante, lento) is csak erősítették benyomásaimat. A zárótételben (moderato pastorale) elmúlnak a víziók, lecsillapodó táncos passzázsok, mintha a tavaszodó rideg észak megnyugtató hangulatai, hangjai jelennének meg, megint csak a zongorán, ahogy kezdődött a darab. Különleges zenét hallottunk, különleges előadásban, azóta még sokszor meghallgattam ezt az egyre izgalmasabb zenét.
Azt hihetnők, hogy a zongoraszólam nem túl bonyolult, de éppen a kamarázás lényege egy ilyen kápráztató együtthatás a sokszor egyszerű hangokra.
A szünet utáni ismert Sosztakovics-kvintett is kivételes élményt nyújtott, és ennek scherzóját megismételve zárult a koncert, majd a pódiumbeszélgetésben a brácsista és Dénes válaszolt a kódások kérdéseire.
.
Bizonyára nagy élmény lesz a Borodin-vonósnégyes kaposvári fellépése is, amikor a zárónapon délután a monumentális op. 132-es Beethoven-kvartettet fogják eljátszani! (A nyitóképről csak a primárius és a brácsás van most az együttesben.)
Kár, hogy Várjon Dénes nem szerepel Kaposvárott, aki akkor éppen skóciai romantikus kamarázásra készül Isserlissel és Bellel (aug. 21. és 26., az Edinburghi Nemzetközi Fesztiválon a Queens Hallban)
Ahogy rendszeresen átmegyek a szobán, szemembe ötlik egy tegnap éppen négy évvel ezelőtti kamarakoncert plakátja, rajta a cím:
.
Itthon, együtt
.
Baráti Kristóf
és művészbarátai hangversenye
A művészbarátok: Bársony Péter, Boldoczki Gábor, Dosztán Dénes, Farkas Gábor, Fenyő László és Várdai István voltak, a közreműködő zenekar pedig a kiegészített
Új Magyar Kamarazenekar, Bánfalvi Béla vezetésével.
.
Schumannt, Vivaldit (többször) és Mozartot idézték meg a MOM-ban, nagy sikerrel.
A barátságok megmaradtak, sőt: erősödtek, a főszereplők azóta magas kitüntetéseket kaptak egyre emelkedő pályájuk elismerésére, lemezeik jelentek meg, vagy csak tanítják tovább a fiatalokat. Újra fellépnek itthon, együtt is nagy-nagy örömünkre. Szép volt, jó volt, jó emlékezni rá!
.
Vannak elérhető zenék is a koncertről, és néha a Bartók Rádió is feleleveníti a műsor egy részét.
.
Pl. a Mozart-Sinfonia. A linkről a további tételek is elérhetők!
Időközben Várdai István május 11-én Mönchengladbachban a Frigyes császár Teremben kamarázik a 45 éves osztrák Till Fellner zongoraművésszel, az alábbi műsorral:
Május 14-én pedig a Baráti-Várdai kettős koncertje lesz Párizsban, amelyen az 1989-es születésű Adrien La Marca brácsistával a következő programot tervezik a Hétvége "Az ő vonóikkal!" elnevezés alatt. Helyszín a Francia Rádió Auditóriuma
Bach: Esz-dúrszvitszólócsellóra, No. 4
Kodály: Duóhegedűreésgordonkára
Webern: Vonóstrió, Op. 20 Bach: d-moll partita szólóhegedűre (BWV 1004)
Kettővel lejjebb már hallhatóvá tettem Csengery Kristóf rádiós kritikáját az április 19-i remek kamaraestről, most pedig eszembe jutott annak írásos változata, ami valamelyik szak- vagy kulturális lapban jelenik meg. A lényeg ugyanaz: világszínvonalú előadást hallottunk!
.
.
Baráti Kristóf, Várjon Dénes, Várdai István és Szűcs Máté estje
a Tavaszi Fesztiválon.
.
.
Trióból kvartett
Jó, hogy a magyar komolyzenei hangversenyéletben vannak világklasszis muzsikusok; örömteli, hogy sokan közülük nem mennek el itthonról, gyakran meghallgathatjuk őket de még nagyobb öröm, hogy számosan akadnak közöttük, akik szívesen működnek együttkollégáikkal, megsokszorozva erőiket, és így koncertjeik élményét is. A supergroup elnevezést a hatvanas években a rockzene kezdte használni azokra az együttesekre, amelyekben kizárólag olyanok játszottak, akik másutt már hírnevet szereztek maguknak, de persze a komolyzene is ismeri a supergroup-érzést, még ha a szóhasználat ebben a világban tartózkodik is a fellengzős kifejezésektől. Azt a triót például, amelyben a hegedűs Baráti Kristóf,a zongoraművész Várjon Dénes és a csellista Várdai István muzsikál együtt néhány éve, nehéz volna mérsékelt jelzőkkel értékelni. A hangszeres és zenei tudás legfelső fokát nyújtják, kiegészítve azzal a kivételes művészi alázattal és a kamarazene iránti elkötelezettségnek ama fajtájával, amely a legnagyobbak világában is ritka. Nemrég őket hallottuk a Tavaszi Fesztivál koncertjén, a Zeneakadémián. Trióként csak a hangverseny első részében léptek pódiumra Haydn G-dúr(Hob. XV:25) és Mendelssohn d-moll zongoratriójában (op. 49): a szünet után kvartetté bővültek a Berlini Filharmonikusokban brácsázó Szűcs Mátétársaságában, hogy előadják Mahler korai, még a zeneszerző tanulóéveiben írta-moll zongoráskvartett-tételét (1876-78), illetve Schumann Esz-dúr zongoranégyesét (op. 47).
Különleges este volt, amelynek során a produkciókat mindvégig az egymásra figyelő művészek összjátékának zárt áramköre, a szüntelen koncentráció magasfeszültsége jellemezte, ugyanakkor azonban az iménti jellemzésnek ellentmondva a boldog felszabadultság atmoszférája is. Hiába, a nagy művészet néha paradoxonokkal is szembesít. Lehet valami pattanásig feszült és oldott egyszerre? Úgy látszik, igen. El ne feledjük az információt, mely szerint ezen az estén mind a hegedűs, mind a csellista kezében egy-egy Stradivari szólalt meg. A három (majd négy) művész együttműködése mindvégig a kiérlelt döntések jótékony hatásait példázta. Haydn triójának andante nyitótételében fontosnak éreztem az előadásmód derűjét és kiegyensúlyozottságát, a fény és könnyedség jelenlétét az áttetsző hangzású zenében; hasonlóképp meghatározó volt a poco adagio békéje de mindennél fontosabbnak vélem azt a bölcsességet, amellyel Baráti, Várjon és Várdai a magyaros rondo finálé pergő-virtuóz verbunkoszenéjét megóvta a túlzásoktól, kívül rekesztve az értelmezés körén minden hatásvadász külsőséget. Hasonlóképp lényeglátó döntés eredményének tekinthetjük, hogy a Mendelssohn-trió olvasatában finom egyensúly alakult ki a romantikus érzelemvilág szenvedélye és a klasszikus formálás fegyelme között. E kompozíció tolmácsolásának élményei közül külön is érdemes megemlíteni a nyitótétel dallamainak áradását, az andante hamisítatlan Dal szöveg nélkül-légkörét és a kicsattanóan derűs scherzo remekül eltalált tizenhatod-pulzálását. Mahler kvartettjében a muzsikálás igényességét jelezte, hogy a hatásbefogadó fiatalkori mű megszólaltatása a Beethoven-, Schumann- és Brahms-zamatok mellett Schubert zenéjének sötét drámaiságát és tragikumát is felmutatta. Schumann Esz-dúr zongoranégyesének most hallott előadása a mű kompozíciós megoldásainak érzékeny eredetiségeire hívta fel a figyelmet, mintegy igazságot szolgáltatva a kevesebbet játszott opusnak a vele egy évben keletkezett, sokkal népszerűbb másik Schumann-darabbal, az Esz-dúr zongoraötössel szemben. A koncerten Baráti hegedülésében az intenzív hangzásigény, Várdai csellózásában a legapróbb mozzanatokba is lelket lehelő részletgazdagság, Várjonnál a virtuóz zongorázást áthevítő szenvedély bizonyult számomra leginkább vonzónak. Szűcs Máté mindenben vendéglátói méltó és kompetens partnerének bizonyult.
A kiemeltet zongorás változatban éppen Várjon Dénessel hallottam korábban, gyönyörűséges!
Pl. A Van Swieten-trió az utóbbival együtt az összes Haydn-triót felvette, és ezek a tubusból ki is nyomhatók, de ugyanakkor azt is igazolják, hogy a trióra tartósan összeállt muzsikusok repertoárja persze bővebb, mint a főleg szólista és csak időnként kamarázó, és éppen egymással is játszó zenészeké. Még jó, hogy a közönséges koncertlátogató nem azt hiányolja, amit nem kap, hanem abban gyönyörködik, amit eléje tálalnak, akár évente két-három alkalommal is :-))
Különben a fent ajánlottak között vannak kevéssé sikerre érett triók is a sokat játszottakhoz képest, talán éppen a közel 30 éves időkülönbségek miatt.
A flamand Gottfried van Swieten báróról elnevezett trió névadója közel egyidőben élt Joseph Haydn-nel (1733 és 1803 között), aki Mozart barátja, Beethoven támogatója volt, de hatással Haydn-re is, pl. a Milton Elveszett paradicsoma alapján általa írt Teremtés librettóval (1798), majd 1801-ben is ő volt a szövegíró az Évszakokhoz, ahol a náluk egy generációval idősebb, 1748-ban fiatalon elhunyt litván James Thompson d.Ä. azonos című verse volt a kiindulás.
.
A hazai archívumokban alig van más, mint a fenti G-dúr (Cigány) és a fisz-moll trió, illetve egy C-dúr (XV/27) trió részlet felvétele...
A megelőző beszámolók után itt van az első igazi kritika egy értő szakembertől.
Az ÚZÚ (Új Zenei Újság) előbbi adásában (április 22-én 11-től kezdődően elemeztek több előadást Kovács Sándor és társai. Az április 19-i kamaraestet Csengery Kristóf elemezte, szokása szerint elfogultan Barátiék játékával kapcsolatban, mert hosszú idő óta jól érzi játékuk együttes és külön-külön meglévő nagyszerűségét, és várakozásának meg is felelnek és most is megfeleltek ezek a kiváló muzsikusok.
Kétszer hallgattam meg a 11:38:20-tól kezdődő hat és fél perces kritikát, majd a Mendelssohn-trió lassú tételének egy koráábi játékukból idézett anyagát, és a link magadása után csak a lényeget emelem ki, mert ugyanazt fejezte ki a szakember, amit én mint egyszerű zenehallgató éreztem és írtam a korábbi beszámolómban és a Fáy Miklós beszámolójára írt megjegyzéseimben.
Csengery kiérlelt elfogultsága nem azt jelenti, hogy elnéző lenne az előadók esetleges hibáira, hanem megadja azt az alapot, amin csak a mű és az előadók zenéjének lényegére figyel, és ha úgy érzi, dicséri is a dicsérhetőt.
Mostani kritikájának lényege a következő néhány kijelentésben összegezhető, de érdemes az egészet meghallgatni:
parádés előadás, (különösen a zongoraszólamok, főleg a Mendelssohn-trió rendkívül kifinomult játékában), amelynek lényege a kiegyensúlyozottság és bölcsesség.
BarátiKristóf szonoritás-igénye, amely újra és újra megmutatkozik.
VárdaiIstván a legapróbb részletekben ism megtalálja a jelentőséget.
VárjonDénes különösen tüzes (heves), dinamikus, lendületes volt.
Szűcs Máté egyenrangú partner volt.
Az utóbbival kiegészült trió nagyon szép és ihletett előadást produkált a Mahler-töredékben, és a hihetetlen érzékenységű kvartettbenis nagyszerűen hozták felszínre a darab lényegét, eredetiségét.
.
Ezek után várom Malina János kritikáját is, és megerősítve érzem korábbi véleményemet: ott voltam és jól hallottam a koncertet. Nagyszerű volt, és emiatt csak nagyszerűt lehet(ett) róla írni. Örülök, hogy ilyen előadások részese lehetek időnként!
Helyesen: "Vannak egyébként is ilyen-olyan előadók, gondoljunk régiekre és újabbakra, és ha éppen nem élőben hallgatjuk vagy nem is látjuk őket jól, akkor csak a fülünkre hagyatkozhatunk, ami sosem vezet félre."
A két, személyesen is ismert, lejjebb említett kritkus mellett ott volt a Zeneakadémián a Fáy is, a kritikusok néha hamisnak is ható gyöngye, aki már hosszú ideje borzolja vagy pátyolgatja olvasói kedélyét. Ha utóbbiak együtt voltak az adott koncert részesei, könnyebb értelmezni véleményét.
A szerdai koncert másnapján jelent meg alábbi írása, amihez néhány saját észrevételt fűzök:
A felületesnek, néha piszkálódónak tűnő kritika lényege, hogy úgy dicsérjen, hogy közben odaszúrogasson, és fordítva. Neves és céhbeli kritikusoktól is hallottam hasonlót - sajnos, nem tudok elmenni mellette szó nélkül.
Mit olvastam ki a kritikájából? Csak idézek:
"Végre valami rendes zene (mármint a kamarázás), aminél följebb már nem vezet a műfajok útja, amelyben (a zenészek) élik az életük nagy pillanatait hangszerekkel.
.
Persze jöhetnek és akkor jönnek is az új problémák." (A régiekről nem tudunk, tudhatunk, de kellett legyenek.)
.
A kamarázó partnerekre tett sajátos megjegyzések azt mutatják, hogy ki mire figyel élő koncerten egy trió vagy kvartett hallatán, és ez attól is függ, hol ült az illető, mennyire ismeri a darabokat, az előadókat vagy akár a kamarázás lényegét.
A trióban a csellista Várdai szemben ült a közönséggel, mi közel ülők láthattuk tekintetét, hangszerét nem kell az álla alá szorítania játék közben, szinte egész testével játszhat, könnyebben figyelheti társait, kivéve persze a háta mögötti zongoristát.
Az oldalt ülő hegedűs hegedűhangja, a kritikus által kevéssé vagy egyáltalán nem érzékelt társakra figyelés ellenére tökéletes szinkronban volt a partnerekkel, Baráti mindent hall a többiektől, játéka és annak változásai a teljes harmóniát szolgálják. Ismerve hármójuk együttes játékát, Várjon Dénesre is ez érvényes, és Fáyval ellentétben éppen őt éreztem a biztos zenei alapnak, ami a rendkívül nehéz szólamaiban nagyfokú figyelmet és fegyelmet igényel. Nekem együtt voltak zseniálisak, de persze tiszteletben tartom mások véleményét, csupán még a zongoristával foglalkozó külön mondatokat idézem fenti véleményem alátámasztására:
"Várjon Dénes egyfelől imponálóan szorgalmas, alapos, - utána egy érthetetlen másfelől - , akinem annyira súlyos szeméyiség, mint a másik kettő. Nincs ezzel semmi baj, végre egyszer a vonósok a játék meghatározó figurái, és nem vonókkal kísért zongoraszonátát hallunk..."
A szorgalmas és alapos jelzők egy kamaraműben értelmezhetetlenek, ahogy a felkészülés meghatározó elemei. A trió tagjainak szólamai megszabják a résztvevők játékbeli helyzetét, súlyát, ami persze szinte rendszeresen változik megteremtve a muzsikálás csúcsának tartott ilyen együttzenélés varászlatos összhatását, hiszen valóban nem a korábban néha valamelyik hangszerre hangolt szonátázásról volt szó. Ha a cselló a meghatározó egy passzázsban, akkor a többieknek kell súlytalanabbnak lenni, és így van ez végig, a többiek szemszögéből is, ha az ő szólamaikat helyezte az előtérbe a zenszerző. Magam éppen fordítva, Várjont éreztem a triók meghatározó alakjának, de pusztán azért, mert ezt kívánták a darabok is. Végül együtt voltak tökéletesek, mint már írtam.
Szűcs Mátét én is beszédesebbnek láttam Barátinál, de egyrészt ő is szemben ült velünk, másrészt ő más alkat, ő nem belül éli meg, éli át a műveket, hanem érzései megjelennek az arcán, néha szenvedőnek, néha felszabadultabbnak látva, de mindez nehezen értelmezhető a mi oldalunkról, hiszen mi sem vagyunk egyformák.
Vannak egyébként is ilyen-olyan előadók, gondoljunk régiekre és újabbakra, és ha éppen nem élőben hallgatjuk és jól is látjuk őket, akkor csak a fülünkre hagyatkozhatunk, ami sosem vezet félre. Mit szólhatnak a kórusülésen lévők, akik legfeljebb a zongoristát láthatták profilból? Vagy mit mondhatok, ha pl. néha becsukott szemmel hallgatom még figyelmesebben magát a muzsikát?
.
Az utolsó bekezdés viszont ellentmond a néha fanyalgó előbbieknek: az este a muzsika csúcsa volt, beleértve az előadókat és a hallgatók életét is, hiszen együttes részvételük nélkül nincs se koncert, se annak kritikája. Akkor meg minek az időnkénti érthetetlen fanyalgás?
.
.
És ahogy a másnapi trió-elemzésről írtam, ugyanaz a három zseniális, de más és más alaptermészetű zenész és jóbarát alkotott kifogástalan kisegyüttest a Márványteremben is.
A tegnap említett rövid tegnapelőtti ráadás felidézése közben egy hosszú rövidzárlatom volt, mert hogy is játszhattak volna trió-tételt négyen!? Elnézést. Csak a scherzót találtam el, ami ugyanolyan hosszú mindkét darabban és az utolsó három hang ugyanaz, a többi hasonlóan gyors, csak egészen más. A kvartettet három évvel később írta Schumann :-))
Már a tegnapi márványtermi elemző előadás előtt felötlött bennem a tévedés, annál inkább figyeltem, és megérte: egy nagyon alaposan felkészült zenetudóst, a negyvenéves átlagot nem rontó Péteri Lórántot hallottuk a három zseniális és most is alázatos zenészekkel, Várjon Dénessel, Baráti Kristóffal és Várdai Istvánnal. A szabadegyetemi élve-boncolás tételenként történt, de most az egyes elemzések után a tételeket teljesen eljátszották, hogy friss tudásunkat szembesíthessük a komplex valósággal. Minden szóba került: előzmények, oda-vissza hatások bizonyos passzázsoknál, akkordoknál - zenei bejátszásokkal, és élveztük mindannyian, a muzsikusokkal együtt.
A megszokott zongora- és hegedűhangok melletti újabb csellóhangzást volt aki csak most élvezhette, mi meg éreztük, hogy egyre inkább összeérik a csodahangszer és csodálható gazdája.
A közel 120 érdeklődő után a rádióadást akár több százszor annyian is hallgathatják majd az ország legnagyobb hangversenytermében, a Bartók Rádióban, de egy ilyen élő előadás mindent felülmúl.
Nagyszerű volt ez is, mint a zenebeszédek többsége!
.
.
Egy előadói megjegyzésre külön kitérek: a fent is szóba került Schumann mondta Mendelsohnról, hogy ő a 19. század Mozartja, amire csak az juthatott eszembe, hogy zenészeink még többek: Baráti a XXI. század Barátija, és a többieket is hasonlóan jellemezhetnénk, és fogják majd ezt a kitételt használni sok-sok évtized múlva újabb kiváló muzsikusokra. Benne élünk a gördülő időben, ők pedig bennünk, és egyre több öszehasonlítási alapunk van az idő múltával.
Az utóbbi két beírás szerint volt meg a már hosszú ideje várt nagy esemény, Barátiék kamaraestje.
A Budapesti Tavaszi Fesztivál műsorlapja meglepetésre is okot adhatott, mert a nagy hármas fotója felett a lőadás figyelmeztetést olvastam, amin el kellett gondolkozzak: lőadás az talán a lövés szakmai megfelelője, amitől nem is kell annyira félni. A képen pedig a Schubert- és Dvorzsák- kottákkal felszerelt hármas, így akár megismételhették volna a tavalyi hasonlóan nagyon várt fellépésüket a Notturnóval, a Dumky-trióval stb.
De nem, a betűhiányos kép felvétele óta csak kicsit idősebbek lettek, játéktudássban gazdagabbak, Várdai Pisti pedig már egy újabb-régebbi csodahangszerrel, az 1763-as Stradivarival fog szerepelni.
A műsorról és a játékról most már alig kívánkozik valami, mert az egyik jól összeválogatott volt, a másik pedig mindössze tökéletes. Majd persze a kritikusok (Csengery, Malina) belemennek részletekbe. Nekem elég volt a különleges élmény, amit fokozott a Zeneakadémia Nagytermének kamarára egészen kivételes körítése, akusztikája, és ezt a hangulatot a nagyszerű zenészek is érezhették, mert talán legjobb tudásukat hozták, adták, mint mindig: egyre jobban játszanak.
A három triózó, de a kiváló brácsással is kiegészítve valamivel negyven alatt átlagban: a negyven fölötti oberman (Várjon Dénes) volt az unterman, mert az ő erőtől duzzadó és közeben nagyon is érzékeny egyensúlyozása volt az alap a nem könnyű zongoraszólamokban, amire aztán a két-három vonós karakterének és hangszerének megfelelően fűzte-vonta fel a sajátáját, adva egy világszínvonalú koncertet régi és új rajongóiknak. Örülök, hogy a vendég Szűcs Mátét idén is hallhatjuk brácsázni Kaposváron.
A rövid ráadás (a Mendelssohn-trió scherzójának könnyed és életteli megismétlése) után ma este lesz egy hosszabb, amikor az egész Mendelssohn-triót fogják elemezni Péteri Lóránttal a Márványteremben.
Jobb már csak akkor lesz egy ilyen-olyan előadás, amikor újra ők játszanak együtt, köszönjük!
A ma esti zeneakadémai koncert első száma a legismertebb Haydn-trió lesz, amely a rondó magyaros hangzása alapján kapta a Cigány nevet. Mindig nagy sikert arat ez a több mint 220 éves és alig negyedórás darab.
A Hoboken jegyzék XV. kötetének 25. darabja sokszor játszott látványos mű, mellette a többit kevésszer hallani. Eszembe jutott most néhány ilyen előadás a mostaniakkal: pl. a Király utcai VAM-Központ egyik 2009 végi hangversenye, ahol éppen Várjon Dénessel hallottuk egy másik (a jegyzék 26-os fisz-moll darabja) trió után. Ez lehetett az előzménye Várjonék kamarafesztiváljának. A többit most nem részletezem. A Kaposfestről sem maradhatott el, ahogy máskor is szívesen játszák. 2013. tavaszán pedig éppen ők hárman adtak nagysikerű koncertet az Uránia moziban, ahol a Haydn-trió mellett két további remek, Beethoven Szellem- és Dvorzsák Dumky-triója volt a műsoron. Kár, hogy ezt a NAVA csak korlátozottan tette elérhetővé, az első néhány ütem jön csak be :-(
A zongorástriók (legalábbis a zongora-hegedű és cselló összeállításúak) száma közel ezerháromszáz sok-sok szerzőtől, akik közül néhány sokat írt, a többiek csak néhányat személyenként. Nem Joseph Haydn írta a legtöbbet, hanem Ignaz Pleyel, de tőle ritkábban lehet hallani ilyen művet.
Csak a legtermékenyebb trió-szerzők, közülük is az ismertebbek:
Ignaz Pleyel 49
J. Haydn 46 (köztük négy számozatlan, mint A nagy csata című C-dúr trió)
Johann Franz Xaver Sterkel (Haydn német kortársa) 34
Jan Antonín Koeluh (Haydn cseh kortársa) 33
Jan Ladislav Dussek " 20
CPE Bach 13
Beethoven 11
Onslow 10
Mozart 8 (néhány triószonátával együtt 12)
Persze a zongora és hegedű mellett más hangszer is előfordul, pl. Bartók Kontrasztok-jában a klarinét, rögtön kettő is (!) vagy Brahms (vadász)kürttriója. Trió aztán sok másféle is van (vonós-, fuvola-, három fúvósra stb.).
Utóbbiakból egy ismert és érdekes összeállítású hármas (jó muzsikálós rejtvénykérdés lehetne a téma és a hangszerek, illetve a szerző megfejtése):
Már csak három nap, és kivételes kamarázásnak lehetünk fültanúi a Zeneakadémia Nagytermében.
A kiváló Várjon-Baráti-Várdai hármas triókat fog előadni (Haydn C-dúr "Cigány" és Mendelssohn d-moll), majd az 1978-as születésű remek brácsistával, Szűcs Mátéval két zongoranégyest játszanak (Mahler a-moll és Schumann Esz-dúr).
Szűcs Máté kevéssé ismert itthon (jelenleg a Berlini Filharmonikusok 1. szólóbrácsása), de pl. a 2015. évi Kaposfesten éppen a Schumann-műben hallottuk, bár akkor az ír Finghin Collins volt a zongorista. Ugyanott hangzott el a Mendelssohn-trió is Baráti Kristóffal és Várdai Istvánnal, akik mellett akkor a kiváló Würtz Klára zongorázott.
Április 20-án aztán Várjonék újból eljátszák a Mendelssohn-triót a márványtermi Zenebeszéd végén, miután Péteri Lóránttal a szokásos alapossággal elemzik a darabot.
Ezt a triót Várjon Dénes és Várdai István korábban is játszotta, és fogja a közeljövőben játszani más-más partnerekkel, de eszembe jutott egy kis videó, amelyen talán éppen a jövő szerdaira is készülnek. A darab elejét rögzítő felvételen a még csak 69 éves impresszáriójuk, Körner Tamás is látható Várjonék otthonában.
A fentiekből egyedül az alig 16 éves Mahler négyesét nem ismertem - az alábbi felvétel meghallgatásáig. A szerző nem fejezte be az így csak 234 ütemből álló művet, és a csak néhány kamaraművét is 18 éves koráig írta. A töredéket aztán többen átírták, kiegészítették. Az ilyen darabokat hívják tanulmánynak... Szép, igen finom a befejezés is!
A kamara.hu 2016 eseményeiről a Fidelióra is írt Malina János, de írását alig lehet észrevenni a címlapon megjelent félbe vágott fejű csellista és az akár pajzánságra is utalható cím miatt. A Fidelio keresője pedig nem működik hibátlanul.
Javítanom kell, mert elírtam az egy-két z5-öst írt szerzők nevét :-(
Helyesen: kettőt írt a máshová soroltak közül: Bruch, Enescu, Fauré, Goldmark, de a verssel megidézett Ernst Bloch is, akinek az 1. zongoraötöse az előbb belinkelt darab, és inkább az illik a vers alá.
2016. december 13., A kamarazene remekei a Márványteremben, nem kevésbé remek kamarazenészekkel.
.
Két ismert zongoraötös van műsoron, és az első nyilvános bemutatása a nemrég használatba vett 1673-asStradivari csellónak, Várdai István jó kezei között.
Telt terem, azaz 120 érdeklődő a Farkas Gábor (z), Baráti Kristóf és Giovanni Guzzo (h), Bor Péter (br) és a csellista játékára kiéhezve.
A két mű: Dohnányi 1. és Brahms egyetlen zongoraötöse, az egyik legérettebb kamarazenei műfajban.Eddig is inkább a körülményekről, a résztvevőkről írtam, mert a varázslatos kamarázást úgysem lehet szavakkal közvetíteni, azt hallani kell nyitott szívvel, tiszta fejjel. Nagy sikerük volt, nekem is nagyon tetszett két-három méterről.
A vonósötösökről - úgy általában - viszont ejtek néhány mondatot, de csak négy vonóshangszerrel kiegészített összeállításban, aminek több változata is van. Zeneszerzőt próbáló műfaj, nem is sokan próbálkoztak egynél többször vele. A közel 285 ismert zongoraötös kétharmada a szerző egyetlen ilyen műve, köztük nagyon ismert néhány darab, a többit alig játsszák.
A legtöbb z5-öst a Haydn- és Mozart-kortárs Boccherini írta, 2 x 6 opust (op. 56, 1797 és op. 57, 1799), de ezek kedves és szórakoztató, bár nem súlyos darabok, a zongora elődjével, a fortepianóval eredetiben. Egy részletet beemelek:
.
.
Boccherini mellett 6 zongoraötöst írt az olasz Felice de Gardini (1716-1796), 5-5 darabot Onslow, Vanhal, Raff és Martini, kettőt már 26 szerző, köztük Dvorzsák, Dohnányi, utóbbinak az 1914-ben írt 2. zongoraötösét még nem hallottam.
A maradék (!), közel 200 mű egy-egy szerzőtől való, és itt vannak a legkiválóbb darabok: először is a legtöbbször játszott Pisztrángötös Schuberttől, Schumann, a már említett Brahms, Grieg, Bloch, Sosztakovics, Bruch, Franck, Saint-Saens, Borodin, Fauré stb., ismertebb és kevésbé ismert szerzőktől, köztük még néhány magyartól is (Moór Emánuel, Goldmark). Bartóknak is van egy ifjúkori zongoraötöse.
.
A klasszikusok kiemelkedő alkotói (Haydn, Mozart, Beethoven), de a híres romantikusokból is többen (Mendelssohn, Csajkovszkij) egyáltalán nem írtak ilyen műfajú zenét, holott számos-számtalan kamarazenei alkotásuk van.
.
A leginkább tetszetőseket, gyakran játszottakat kiemeltem, mind gyönyörűséges és tartalmas zenék, néhányat vagy egy-egy tételét belinkelhetővé teszek. Közülük ugyancsak nemrég hallhattuk a 2. Dvorzsák-remeket a kamara.hu zárószámaként, ahogy felemelő volt a keddi két zongoraötös is, főleg a Brahms-mű, és nem csupán a megismételt scherzo miatt. Ilyen művészeket hallgatva, olyan többlet élményt kapni, amikor még nem ismert mélységek nyílnak meg a kamarázás legmagasabb szintjén!
.
.
.
.
.
.
A legutolsóhoz már idéztem az alábbi, a darabhoz hasonlóan megrázó verset:
Elkerülte a figyelmemet a Revizor kritikusának, Malina Jánosnak a beszámólója a szerinte háromnapos, de valójában négy napig tartó kamara.hu fesztiválról,
A szerzőnek teljesen igaza van, Dénesék pedig nyilván köszönik a mellékelt képet, hiszen ilyen őszinte és méltató kritikától egészen megfiatalodtak :-)
Közel négy héttel a november közepei kamara.hu után egy hosszú és tartalmas beszámolót írt Thomas K Thornton a Seen and Heard International online felületére.
.
Az ismertető címe:
A Budapesti Kamarazenei Fesztivál betekintést ad nem csupán egy egzisztenciális, hanem egy politikai utópiába is
.
A művészeti vezetők, a Várjon házaspár ismert kedves fotója alatt a fent belinkelhető szöveg lényege vagy teljessége a következő:
.
Meghatározó fordulatot jelentett a kamarazenei fesztiválok történetében, amikor határozott programmal látták el: Schubert-dalokat, Schumann-ciklust, Debussy késői nagy műveit, kortárs zenét műsorra véve, de a Zeneakadémia számos egyéb kiemelkedő programmal is szolgált: gyerekelőadással és egy irodalmi-zenei délutánnal.
.
A következő bekezdésben a szerző november 17-i érkezését megelőző élményeiről, emlékeiről ír, maga is méltánytalannak érezve ezek emlegetését, hiszen...
.
...az idén már másodszor megrendezett fesztivál programja rendkívül izgalmasnak tűnt. A tavalyi (Elsők és utolsók című) után idén a tág értelemben vett Fordulópont volt a hívószó, amelynek itteni értelmezése után érthetővé vált, hogy a művészeti vezetők nem pusztán szórakoztatni akartak, hanem mélyebb értelmezést, víziót adni a hallgatóknak.
.
A zene lényegi tulajdonságainak, az ilyen fesztiválok életteli lehetőségeinek bemutatásával talán a fiatalok is közelebb hozhatók a klasszikus zenéhez, ami nehéz helyzetben van, és ezt a szállodában kapott Where (Hol?) magazin is igazolta, mivel a kamara.hu fesztivált nem ajánlotta, szemben a DJ, rap és reggae/ska eseményeivel itteni tartózkodásom három napjára.
.
A következő hosszabb fejezet első fele dícséri a Zeneakadémia tavaly I. díjat nyert videóklippjét, magát a két előadótermében évi 400 fölötti eseményt befogadó intézményt, annak kommunikációs igazgatóját, kiemelve a 2017 szeptemberében megrendezendő Bartók Versenyt.Szó esett a minőségi zenei események nagy számáról, finanszírozásukról az állami költségvetés terhére is. Az idei fesztiválnak nem csupán a programja izgalmas, hanem az a tény is, hogy sztármuzsikusokat tudott megnyerni a hazaiak mellett Németországból, Norvégiából, az Egyesült Királyságból és az Amerikai Egyesült Államokból, így a pódiumokon egy minden szempontból nemzetközi eseménysorra lehetett számítani. A zeneszerzők sora is változatos: magyarok, a korábbi Csehszlovákiából valók, német és osztrák, akik közül ketten sokáig Amerikában éltek. A műsoron két évszázad romantikus és kortárs művei szerepeltek, ismertebb és kevésbé ismert darabokkal, és ezek közt bőven volt felfedezni való az általam meghallgatott öt koncerten.
.
Majd szó esett a csodálatosan felújított Zeneakadémia két koncertterméről, a valamivel 250 fölötti férőhelyes Solti teremről, (ahol a nyitó koncerten még voltak szabad helyek, de másnap már megtelt), és a meglepően fiatalos közönségről.
A nyitószám Schubertnek a kiadó Diabelli által Lebensstürme (Életviharok) címmel ellátott négykezese volt, amit fél évvel halála előtt írt, és csak halála után adták ki. A mű szerkezetileg a szonáta és a fantázia közötti, a nyitó és többször visszatérő energikus allegrót lírai részek követik a harmónikusan mozgó polifón anyagban. A két zongorista (Várjon Dénes és Simon Izabella, az egész fesztivál művészeti vezetői) a mű minden kontrasztosságát és összetettségét olyan összhangban mutatták meg, hogy meglepődhettünk a tényen, hogy házastársak. Valóban nagyszerű kezdet volt. . Ezen az estén újra hallhattunk Schubert-műveket, öt dalt a csodálatosan éneklő Sarah Schafer és Simon Izabella előadásában, de előtte Dvorzsák Dumky-trióját, az 1891-ben írt kis "dumka-balladát", amit briliánsan és tökéletesen adott elő Várjon Dénessel a hegedűs Carolin Widmann és a csellista Christoph Richter. A triót nem sokkal megírása után mutatták be a szerző págai egyetemi díszdoktorátusának átvétele alkalmával, nem sokkal a nagysikerű amerikai utazása előtt. A nem is olyan "kicsi" darab egy kalandozás a melankólia és a derű között, mollban és dúrban kifejezve, és akár "fekete fantáziának" is nevezhetném. . .Ezután következett Schubert megható öt dala: Nacht und Träume (Éjszaka és álmok), "Die junge Nonne" (A fiatal apáca), "Frühlingsglaube" (Tavaszvárás), "Gretchen am Spinnrade" (Margit a rokkánál) és a "Rosamunda". Kortárs zenével folytatódott: a norvég sztárhegedűs és zeneszerző, Henning Kraggerud, Equinox című művének 10. utójátékával. A szerző számos felvétele ismert Ysaÿe-tól, Mozartig, köztük saját művei is. Kraggerud az Arctic Philharmonic Chamber Orchestra művészeti vezetője is, aki ezzel az együttessel vette fel az Equinox eredeti zenekari változatát, amelyben minden dúr és moll kulcsra szerepel egy utójáték, de nem kromatikusan növekvő sorrendben, hanem kivintugrásokkal vándorolva. A "vándorlás" valóban találó kifejezés, mivel a közreműködő Jostein Gaarderrel (az ismert Sofie világa szerzőjével), egy férfi időutazását mondják el, amelyben a greenwichi indulás után a férfi megkerüli a földet, és a 24 délkör mindegyikénél megáll egy időre. Az egyes délkörökhöz a nap és az időzónák jellegzetesen kapcsolódnak, és ezt jelenítik meg az utójátékok. Hatos ciklusokban négy concertót hallunk (Délután, Este, Éjjel és Reggel), és a mű hasonlít Bach és mások vagy akár Vivaldi (A négy évszak) műveihez. Ideális esetben az előadásban narrátor is szerepel, így a zenei anyagot szöveg követi - innen is adódik az "utójáték" elnevezés -, de az egyes tételek önmagukban is megállják a helyüket, akár ráadásszámként is. A rákövetkező Janáček hegedűszonáta remek előadása (megint Várjon Dénessel a zongoránál) után Kraggerud eljátszotta az utolsó utójátékot. Ezzel a két résszel a fesztivál a puszta betekintésnél többet adott ennek a műnek valódi értékéből, varázslatos szépségéből. A zeneszerző honlapján (http://www.henningkraggerud.com/recordings) mind a hat részből lehet részleteket meghallgatni, míg a teljes mű (az eredeti zenekari) a Simax Classics kiadó lemezén ismerhető meg. . Meglepő volt, hogy Janáček gyetlen fennmaradt hegedűszonátáját a két Equinox rész közé iktatták, bár az ilyen gyakorlat nem volt idegen a kora 19. századi koncertezésben sem, de végül is jól megfértek egymással. Janáček szonátája ugyan romantikus mű, de mivel 1914-ben írta ezt a kompozíciós drágakövet, egyértelműen érződik rajta a Nagy Háború kitörésének hangulata, amelyben - az Equinox-hoz hasonlóan - a hangulatok és érzelmek széles skálája jelenik meg. Az is érződött ezáltal, hogy Kraggerud mindig visszatérőnek ható zeneszerzési attitüdje a hagyományból táplálkozik, miközben állandóan újszerűnek hat. . Az este Bartók jól ismert "Kontraszt"-jával zárult, amit Benny Goodmann megrendelésére írt 1938-ban. A darab magyar és román tándallamokra épül, bár érezni rajta Ravel hatását is, míg a harmadik tételben a 3+2+3 és a 2+3 ütemű bolgár ritmust is alkalmazza. A mű eredeti változatát 1940-ben, New Yorkban mutatták be: Bartók mellett Goodmann klarinétozott és Szigeti József hegedült. Az akkori előadásról lelkesen számoltak be, de nehéz elképzelni, hogy izgalmasabb lett volna, mint ezé a csodálatos Várjon-Klenyán-Widmann trióé. . Dióhéjban már az első este érzékeltette a fesztivál lényegét: a zenei korszakok és stílusok széles skáláját, jól és kevésbé ismert művek kiváló zenészekkel való bemutatását, és magát az örömzenélést. Szinte tapintható volt, hogy ezek a muzsikusok nem csak azt szeretik, amit csinálnak, hanem egymást is, és ez ki is derült a néhányukkal való beszélgetésben, miszerint vannak köztük jó barátok, akik már többször koncerteztek együtt. Ezzel jelenik meg a zene egy újabb dimenziója, bizonyítva, hogy az nem csupán esztltétikai, hanem személyes élmény is, ami arra a Tv és rádió előtti időszakra emlékeztetett, amikor az emberek összejöttek és maguknak, illetve vendégeiknek muzsikáltak. . A következő néhány nap megerősítette ezt a benyomásomat. Schubert kétségtelenül leghíresebb alkotása, "A téli utazás", amit nagyszerűen adott elő a basszus Kovács István és Simon Izabella. Debussyt hegedűszonátája képviselte, amit az I. vh. alatt írt, mintegy szabadulni akarva a német kompozíciós hagyományoktól. A zenszerző alig egy év múlva sajnos csatát vesztett a rák elleni küzdelmében. A hegedűs Vivaiane Hagner és Várjon Dénes nem csak a mű megkapóan költői és elegáns tulajdonságait éreztették, hanem ennek a lélegzetelállítóan modern darabnak merész harmónaivilágát, de az időnként nyugodt, máskor meg izgatott vagy vidám hangulatait is. A továbbiakban Schumann jelent meg két művével: a Märchenerzählungen (Tündérmesék), a szerző utolsó előtti kamarazenei alkotása, Várjon Dénessel és a brácsista Tabea Zimmermann-nal, valamint Jörg Widmann klarinétossal. A darabot a fiatal Brahms-szal való izgalmas találkozó ihlette, gyakran meseszerű és költői, máskor játékos és humoros, de semmiképp sem érződik rajta, hogy alig négy hónappal később Schumann megpróbálta a Rajnába ölni magát. A Frauenliebe und -leben (Asszonyszerelem és asszonysors), újból Simon Izabella és Sarah Shafer előadásában, korábbi mű, abban az 1840-es évben készült, amikor Schumann nem kevesebb mint 120 dalt írt, miután Klára édesapjával való konfliktusa kicsúcsosodásának hatására kialakult depresszióján és önbizalomhiányán túljutott. Ez év tavaszán Schumann így írt Klárának egy levelében: "Elmondhatatlan, mennyire megkönnyebültem és ezáltal mennyire boldog lettem." . Brahms két évvel a Schumannal való találkozása után kezdett a c-moll zongoranégyeséhez. Nyugtalankodik kapcsolatuk miatt, mivel beleszeretett Klárába, és ez csak húsz év múlva teljesedhetett be, és ez fejeződik ki ezen romantikus északnémet alkat érzelmeinek teljes tárházában: sóhajokat, végső kétségbeesést, gyöngéd érzelmeket hallani ebben a Brahms által írt egyik legmeghatóbb és tragfikus, mégis oly édes műben, amelynek valamennyi szépségét megmutatta a Várjon, Isserlis, Kraggerud, Zimmermann négyes. . A fesztivál másik csúcspontja Jörg Widmann klarinétos "Es war einmal..." (Hol volt, hol nem volt...) című, öt kis részből álló tündérnesei hangzású műve klarinétra, brácsára és zongorára, amit egy éve ugyanez a három művész mutatott be a megrendelő Zürichi Tonhalle közönsége előtt, Jörg Widmann, Tabea Zimmermann és Várjon Dénes. Mindhármukon látszódott, hogy a technikai nehézségekkel nincs gondjuk, különben e mű eljátszása egy gyönyörű barátság végét jelentette volna. Virtuózitásukon túl még jobban érzékelhettük tökéletes egységüket, pontosságukat, ahogy a még kakofón hangzásokban is harmonikusnak tűntek. Mesebeli hangulatot hoztak létre, néha zajokat keltve, néha nagyobb fadarabbal, máskor Zimmermann énekelt, vagy Widmann belefújt hangszerével a zongorába - mintha egy más világból jöttek volna, a Grimm testvérek keleti meséiből. Hallgatóként felötlött, hogy az öt kis darabot történettel kellene ellátni, de akár filmre is lehetne vinni, de persze akkor a film maga elvonná a figyelmet a muzsikától, ami mégiscsak a mű főszereplője, hiszen ez a fajta zene nem csak otthon hallgatható, hanem ezt "elő kell adni", az ilyen zene esetében az előadás maga is szerves része az esztétikai élvezetnek. . Elhangzott még Josef Suk Ballada és Szerenád (op. 3) című - csellóra és zongorára írt - darabja Isserlis-szel és Várjon Dénessel; ezzel a művével lépett ki a szerző tanítómestere és apósa, azaz Dvorzsák árnyékából, majd Viviane Hagner és Isserlis adta elő Erwin Schulhoff hegedű-cselló kettősét, egy tartalmas és kifejező darabot ettől az eredeti, késő-avantgárd szerzőtől, aki kisérletezett a dadaizmussal és a kubizmussal, egyébként pedig cseh születésű zsidó és kommunista szovjet állampolgár volt, egy német koncentrációs táborban bekövetkezett haláláig. Halála után szinte elfelejtették, de Gidon Kremerrel kötelességünknek éreztük, hogy megismerkedjünk munkásságával. Ebből az előadásból is érezhető volt, hogy micsoda felfedezést jelent! . A záró napon két koncert volt, bár azokon már nem vettem részt. A zenéket Satie, Liszt, Ravel, Beethoven, továbbá Schumann, a kisérletező olasz Luciano Berio voltak, mellettük pedig a hazai Kurtág György, részben fiatalok előadásában. A fesztiválok jellemzője, hogy a hallgatóknak ismert és kevésbé ismert darabokat, illetve szerzőket mutatnak be, a közönség-csalogató kedvencek és csillagok mellett. Ezek a maraton-jellegű sorozatok célja a hallgatói horizont szélesítése, ezáltal a maguk kiteljesítése is. Mit nyújtott még a kamara.hu? Egyrészt újdonság volt a jövőre nézve is, hogy a gyermekeknek egy matinén előadták Little Red Riding Hood, azaz a Piroska és a farkas című Grimm-neséhez lazán kapcsolódó, The Little Red Violin (and the Big Evil Cello (a Kis Vörös Hegedű - és a Nagy Gonosz Cselló) című művet, egy angol szerző, Anne Dudley alkotását, az előadó Steven Isserlis szövegével és csellójátékával. Másrészt a zene mozgásterét bővítendő egy délutáni beszélgetést szerveztek a két művészeti vezető és egy irodalmár házaspár, Dragomán György, az angol közönség számára talán leginkább The White King (A Fehér Király) írója és T. Szabó Anna költő-novellista részvételével, amit az esti programban egy újabb igen virtuóz, bódító kompozíció követett, Jörg Widmann műve, saját előadásában. A mű a halállal, mint "fordulópont"-tal kezdődött, hiszen a Zeneakadémia is sokkos állapotban volt Kocsis Zoltán alig több mint egy héttel azelőtti elhunyta miatt, majd a két házaspár a művészet, az alkotás és a kommunikáció témákat járta körül. . A művészeti vezetők szerint a fesztivál jövőre leginkább a mágiához és a tündérmesékhez fog kapcsolódni, ahogy ezeket idén is többször érintették. Mindazonáltal a rendezvény nem csupán menedéket adott a köznapok világából, hanem új tereket nyitott meg az esztétikai élmény és a valóság összekötésével. . . xxxxx
A beszámoló utolsó 13 sorát viszont nem fordítom le ilyen részletesen, mivel igen zavaros, a címben is kiemelt politikai vonatkozásokban Schiff Andrással kapcsolatos régi dolgokat emleget, politikai véleményt hangsúlyoz, belekeverve még a magyar íróházaspár születési helyét is, bár szerencsére kijelenti, hogy maga a fesztivál "közvetlenül" politikamentes volt.
Az egészen kimagaslót nyújtott közel 45 éves basszus Kovács Istvánt egy olyan pillanatban is lefotózta Tuba Zoltán, amikor éppen a 7. dal (Auf dem Flüsse) utolsó versszakának elejét énekelte:) Simon Izabella volt az érzékeny partner.
.
Néhány példa:
Az echt német 46 éves bass-bariton is nagy átéléssel közvetítette a dalt (Daniel Barenboim közreműködésével). U.arról a berlini koncertről (2005. 03.22.) elérhető a teljes ciklus.
.
.
Egy másik német bass-baritonnal, szintén kb. 45 éves korában..., kitűnő!
.
.
Végül egy szintén basszus némettől (idén ő is kb. 45 éves)
.
. . .
Egy zenemű, többféle előadás; további számtalan, még szopránnal is felvett előadás... Nálam Kovács István a nyerő!
Ha lehetne, rövidíteném a téma címét a későbbiek alapján...
.
A nyári remek Kaposfest után igazán megéheztünk egy újabb kamarazenei fesztiválra, így a teljes programra vettünk jegyeket a Várjon Dénes és felesége, Simon Izabella által szervezett négynapos eseménysorra. A műsorfolyam is csábító volt, és megint csak kiváló (ismert és ismertetlen) partnereket hívtak.
.
Szokásosan szubjektív beszámolómat a jelentős mértékű hiányérzetemmel kell kezdjem, mert e nagyszerű zenei utazásom második napján úgy elültem a nagyon hosszú (közel 70 perc) és ámulatba ejtő Schubert-dalok (A téli utazás) alatt, hogy a 3-4. koncertet ki kellett hagyjam - nagy bánatomra.
.
Először tehát a többiről: csütörtök este azzal a viharos életjelenetsorral kezdett a két művészeti vezető, amelyet Kaposváron is vegyespárostól hallottunk (Würtz Klára/Frankl Péter ujjaiból), de ott a felső szólamot a férfi játszotta. Jó nyitás volt, és hasonlóan élvezetes a többi is (Dumky-trió, Öt Schubert-dal stb., a bravúros és magával ragadó Kontrasztokkal: a Klenyán Csaba, Carolin Widmann, Várjon Dénes- triótól zárva).
Pénteken egy karakteres fiatal, Viviane Hagner érzelmes hegedűhangjaival és a most is harmonikusan érzékeny Várjon Dénes nagyszerű szonátázását hallottuk a Debussy-darabban, majd hatásos zongora-cselló és zongora-hegedű darabok jöttek a cseh-iskolából (Suk, Schulhoff).
.
Külön bekezdve kell írjak a szünet utáni hosszú Téli utazásról, amelyben a tavaly Sosztakoviccsal remeklő Kovács István basszusa és a finom Simon Izabella-kíséret szinte dermesztően hatott a hallgatóságra. A téli vándorlást ilyen szinten még nem hallottam: maximális szövegérthetőség, tökéletes átélés, testbeszéd, és valóban lenyűgöző volt a 24 Müller-versre írt dalciklus. Kovács István annyira szuggesztív volt, hogy csak az egyre inkább nehezemre eső kb. 70 perces ülés vonta el néha figyelmemet, és emiatt kellett aztán kihagyjam a két további koncertet. Sok ez így, amit csak a minőség magas szintje ellensúlyozott: varázslatos volt a sorozat!
.
Egy-két bakit megemlítek azért: a vetített szöveg néha lemaradt, összezavarodott, és bár a tökéletes szövegéneklés, kiejtés miatt alig kellett nézni a feliratozásra, egy apróság megütötte a szememet. Amikor már végre megpihenhetett volna a vándor egy falusi vendégfogadóban, ott minden szoba foglalt volt, tehát menni kellett tovább. A fordításban kamrát írtak a szoba/szobácska helyett, és itt térek vissza a téma címére: kamrazene - írnám, vagy kamra.hu, mert már megszoktuk, hogy a Kammerből és Chamberből magyarított kamara eredetileg valóban kamrát, szobát jelent, de a fordításba azért nem illik (Závodszky Zoltán fordításában el is kerülte ezt a csapdát). A Kamra (színház) esetében viszont éppen a nevébe illő.
Amit meg talán csak az én érzékeny fülem hallott (nem is először a Solti teremben): mert ahogy a tél kisérőjegyei (hó, felhőfoszlányok, varjak és hollók) behatoltak a nyitott ablakokon, valóban megdermesztve a hallgatókat, úgy szűrődött be a körúti villamos lidérces hangja (a persze csukott ablakokon át is), jelezve, hogy a reménytelenség valóban lehet örök. Szemléletes leírással mutatták be a műsorfüzetben a dalciklust, az előadás pedig felejthetetlen a sok-sok korábbi ismeretében is. Az ablakok szigetelésére pedig csak felfigyelnek az illetékesek!
.
A szombati és vasárnap délelőtti kihagyott előadásokat nagyon sajnáltam, különösen a közeli kaposfestes Ravel trió (Baráti, Várdai, Würtz) élménye alapján, de a fiatal zongoristákra és a többire is (Jörg Widmann bemutatója, Brahms z4-es stb., újabb Schumann-megszólaltatásokkal).
.
Vasárnap este viszont újból varázslatos játékhoz kapcsolódhattam a majdnem teltházas Nagyteremben: Schumann-románcok, egy sose hallott, de nagyon hatásos Berio-kettős (a kitűnő Tabea Zimmermann brácsa- és Holló Aurél ütőhangszeres hangjaival, gépről alájátszott rusztikus énekhanggal. Dvorzsák Szerelmi dalaiban még jobb volt a fiatal szoprán (Sarah Shafer) és most is megnyugtató hátteret adó partnere (Simon Izabella).
A rövidke Kurtág-üzeneteket most sem értettem, de a részben szakmai közönség sem, mert Steven Isserlis csellójátéka után senki sem tapsolt, hanem az addig a zongora előtt csendben várakozó Várjon Dénessel szépen formálták meg az utolsó előttiként sem utolsó bájos Beethoven-szonátát.
.
Az est fénypontja és az egész fesztivál másik csúcspontja a 2. Dvorzsák-zongoraötös volt (Hagner, Környei, Zimmermann, Richter és Várjon), és mivel erről írtak a műsorfüzetbe a legkevesebbet ("... Dvorzsák egyik legnépszerűbb alkotása"), kiegészítem a megismételhetetlenül nagyszerű előadás hátterét.
Jóval az első ilyen műfajú műve után írta Dvorzsák az A-dúr z5-öst, amelyet 1888 elején mutattak be. A nem túl gyors I. tétel után jött a leghosszabb tétel, a lassú dumka, ahogy ezt a búsongó ukrán népi táncot a szerző más műveiben is megidézett (Szláv táncok egy-egy darabjában vagy a VI. szimfóniája III. tételében). A rákövetkező rövidebb furiant is szerepel két szláv táncban, de ez a népi tánc már gyorsabb (2/4 és 3/4 ütemű váltásokkal). A zárótétel is parádés volt, az egész 40perces rmekmű méltó megkoronázásával. A muzsikusok sziporkáztak: Viviane Hagner rendkívüli hegedűs és prímás, de a két mélyvonós is remek volt, Várjon pedig, mint mindig, most is az az összhangteremtő zongorista, akinek játéka szinte beleolvad a zenei szövetbe, éppen úgy vesz részt az összjátékban, ahogy egy igen érzékeny kamarazongoristától elvárható, sose tolakszik, mindig a legfejlettebb művészi alázattal szolgálja a harmóniát.
.
Az alábbi linkben bővebben olvashatunk e műről, és az ott említett kiváló felvételt (a Borodin Kvartettel és Szvjatoszlav Richterrel) ki is emelem:
.
Össszefoglalva: a néhány apró kifogás mellett a kam(a)razenélés magasiskoláját mutatták be a résztvevők, a művészeti vezetők többszörösen is meghatározó játékával, és kitűnő partnerekkel.
A darabok közül nekem A téli utazás, a Kontrasztok, a Zongoraötös és a Debussy-szonáta volt a leginkább tetsző, és a vendégek közül Kovács István basszusára és Viviane Hagner hegedülésére fogok kiemelten emlékezni, mert minden viszonylagos: ők váltak ki legjobban a kiválók közül. A Várjon-Simon párosról már írtam, rájuk fűzödött a fesztivál fő vonulata, és ez alapozta meg az egészet.
Közben persze eszembe jutott a tavalyi Kaposfesten hallott egyik remek előadás, ahol Würtz Klára volt a két vonós partnere a Mendelssohn-műben, amit aztán idén Fertődön is előadtak. Utóbbin nem voltam ott.
