AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Simán lehet, hogy az a SR jobb ennél, én azt nem hallottam. Azt tudom, hogy már megint énekes nélkül vannak, a csávó, aki azon énekelt, egészségügyi okokból lelépett.
Lebuktál, másoltad az én lemezcímemet. Abszolúte direkt tudatosan elírtam a Campton-t (amúgy az énekes neve) Compton-ra, hogy kiderüljön a turpisságotok. :D
Nekem ez tetszett, de túl sok okosat én se tudok írni róla. Az átlagnál keményebben tolt blues-rock a 70-es évek első feléből, kb. az Iron Butterfly vonalán, csak agresszívebb énekkel, feelingesen, tét nélkül, a nagyobb megfejtéseket mellőzve. A legjobb az instrumentális Fantasies, nem véletlenül, az ének az egész lemezen kevéssé kidolgozott, pacekból keni a pali, szerintem a stúdióban, felvétel közben találta ki a témái zömét. Az album magas helyezése Latzinál talán annak köszönhető, hogy '74 zeneileg nem volt túl emlékezetes év, bár azért akkor jelent meg egy Red, Fly To The Rainbow, Relayer, The Lamb Lies... is. Ugyanazt érzem, mint az Arc esetében: valószínűleg nem véletlen, hogy egy lemez után be is dobták a törölközőt. Az Arcot amúgy azóta már felhallgattam 10/8-ra, szóval nekem ez a zenei világ tényleg bejön, de itt azért egyelőre még az óvatos 10/7-et érzem indokoltnak.
Nyers, fésületlen blues-os hardrock, hozzá illő ösztönösen ordibáló, karcos torkú énekessel. A produkció kicsit fals, kicsit laza, szétesős, meg úgy általában egy amatőr bája van az egésznek. Ők biztos élvezték elkészíteni, én 50 évvel később már nem annyira élvezem hallgatni. Hallottunk ilyet ezret, túlnyomórészt jobbakat. Na de majd Latzi megvédi. Vagy nem. :) 5/10
Om - Advaitic Songs Jó kis zen zene. A repetitív részekről a Tool, a szívfájdítóan keserves vonósokról a Winds önreflexiója ugrott be. Annak idején elég sokat hallgattam a lemezt, kicsit furcsállom is, hogy nem listáztam, mert ha nem is örök kedvenc, de azért eléggé kedvelem. Nagyon átjön az aura, az a fajta meditatív hatás, amit például a drone doomban nem tudok megérteni. A vonósok biztos állat módon búghatnak vinylen. Szép zene. Jó lenne majd egyszer áttolni a teljes diszkót. A God is Good borítója és címe nagyon beragadt az agyamban, de zeneileg nem emlékszek semmire belőle. 8/10
Message - From Books And Dreams Azt hittem, hogy ezeknek az első lemezét listáztam én is, de ahogy nézem, azok a hetvenes évekbeli németek Messengers néven futottak, nem a Message-en. Az egészen biztos, hogy a Kadavarnak kurva nagy hatásuk lehetett ez a banda, mert a Dreams And Nightmares énektémái között tekergő riffek gyakorlatilag mintha egy az egyben valamelyik korai Kadavar-nótából származnának. A Sigh némileg fifikásabb szerkezetű, de nekem ott is a berlini szakállasok sziluettje villant fel. A lemez vége felé egy kicsit már elvesztettem a fókuszt, pedig az sem rossz, de valahogy nem nagyon lóg ki felfelé a korszak brutálisan erős átlagából. Nem rossz lemez, párszor áttoltam már mióta kipörgött, és fogom is még hallgatni. Osztályozós kedvemben vagyok: 8/10
Gátlástalan száguldozás különböző stílusok között. Egyfelől hallatszik, hogy HP az In Solitude-ban játszott, másfelől ez nem jelent semmit, mert van itt űrrockos szintibugyogás, 80-as évekbeli rock/metal, pop, prog. rock, posztpunk, gótika, sok minden. Egyszer-egyszer recsegős szaxofonszólók borítják fel az egyébként sem nagy fegyelmet. Az előző szólólemezének eklektikus útvesztőjéből én nem találtam a kiutat, itt viszont a fogósság rendet tesz a káoszban. Messze nem EFB, sokadszor hallgatom, és már most tudom, hogy nagy reményekkel néz az év végi listázás elé.
Ugyanaz, mint az Enslaved: annak idején többször végigment - nem utolsósorban az itteniek dicséretei miatt -, most újra megpróbáltam, és nem az volt, hogy atyaúristen, mi ez, de ez sem nyert. Pedig örülnöm kellene, a stoner nem tartozik a kedvenc stílusaim közé, így viszont, keleti filozófiával és zenével átitatva valamivel érdekesebbnek hangzik. Amikor vonósokat kísér a ritmusszekció, akkor kedvenc amerikai avantgárdistámra, a Giant Squidre is emlékeztet, csak az jobb, izgalmasabb. Hamar rájöttem arra is, miért nem tetszett soha igazán az Om. A szokásos mániám: zavar a jó énektémák hiánya. Nem is ének ez, inkább csak beszédszerűség. A sok akusztikus hangszer miatt amúgy nagyon szépen szól a lemez. 10/6-nál nem ér többet nálam.
Hindu filozofista valamiféleség, csellóval, szitárral, zongorával meg egyebekkel, ami nyomokban itt-ott stonert is tartalmaz. Hát ha valami, ekkor ez legalább egyedi. Hogy jó-e, az más kérdés. Van ilyen vallásos révület benne, amit én sosem értettem, az ilyen tudatszintek elérésére totál alkalmatlan vagyok. De hazudnék, ha azt mondanám, nem kötött le. Az utolsó szám különösen szép volt. Nem ez volt életem legértelmetlenebbül eltöltött 44 perce. 7,5/10
Pedig ez is előző évezred, de semmit nem kopott azóta, egyszerűen pusztító:) Pedig akkor még nem is Kollias, hanem Pete Hammoura dobolt, aki zenekari szinten azóta kis túlzással nem is létezik, pedig van bőven oktatóvideója a jutubon. Kevés ilyen időtálló zene van, ami nem hangzik mai füllel unalmasnak, fáradtnak - lassú ugye nem lehet - elcsépeltnek, de ez köztük van.
Erőt vettem magamon, de csak azért, mert az előzetes dalra, amit hallottam még hónapokkal ezelőtt, azt írtam akkor: “semmi extra, mégis jólesően rendben van”. Na, ez tulajdonképpen az egész lemezre igaz. Jobb, mint amit egy egy ilyen egykori, levitézlett rokkhuszártől várnék. Egy szólólemezét se hallottam eddig a csávónak, de az ötből jelenleg magasan ez áll a legjobban a RYM-on (oké, friss, megy az majd még lejjebb).. Nekem az olyan sötétebb dalok tetszenek, mint pl. a (Hold On) To The Dream, de itt-ott belehallom az AIC-t is az anyagba, a Hard Darkness-t meghallva szerintem Jerry Cantrell már írja is a számlát. A borító iszonyatos, ha az mutatná a színvonalat, messze menekülnék. De az egyszeri metálos se hallgatna bele az alapján, ha betévedne egy lemezboltba és meglátná. Pedig mondom, teljesen korrekt anyag.
Amikor anno dominó 1976-ban kilőttek az űrhajóval, és a Nap megkerülése volt a küldetésem, a Földre történő visszatérésem során én is összeszedtem néhány traumát. Meglepő lehet, de a homoszexualitás nem volt köztük. Akkor még nem létezett thrash metal, sem trash metal, de úgy emlékszem, még speed metal sem.
Nekem ők is vadiújak, pedig 2006 óta léteznek, technical/melodic black/death vonalon. Szerintem marha jók, tényleg tudnak mit kezdeni a hangszereikkel, és ötletes zenéket írtak. Elég gyors az alaptempó, de nem sikálás, hanem kidolgozott témák, aki kedveli az ilyen jellegű dolgokat, annak mindenképpen ajánlom.
Egy újabb lemez, ami 45 percben akár nagyon jó is lehetne, az ötlet jó, a hangulata is, de nagyon sok az unalmas rész sajnos. A címadótól kezdve 15 percen keresztül mi történik például?
Az elvarázsoltak egy csodálatos könyv, az egyik legfurcsább börtönregény. A Fumaxnál jelenleg is választható, 1 forintos ajándék, 11000 feletti rendelésnél.
Most megint megpróbáltam, hátha rossz passzban voltam 2015-ben, de nem. Pedig sok derék topiktárs listázta, és nagyon szeretném is szeretni, sajnos mégsem sikerül úgy igazán. Az Enslaveddel az a bánatom, hogy soha nem megy egy szint alá (kivéve: Vertebrae), kevés hiányzik, hogy annyira tessen, mint amikor az egyik legjobb metálzenekarnak tartottam (Monumension, Below The Lights, ISA időszaka), valahogy mégis folyamatosan leveri nálam a lécet, és pont az In Times óta. Megvan a nyerő formula, megvannak a keretek, csak nem érzem, hogy meg tudják tölteni igazi tartalommal. Nem is az, hogy középszerű lett, inkább csak egy bizonyos színvonalat tartva kiszámítható. Kár érte, őket tényleg sajnálom. 10/7
Valóban nagyon más, nem lesz egyszerű kitalálni hányadán állok vele. Vannak kifejezetten tetszetős viszont tőlük módfelett szokatlan részei. Az általános belassuláson belül, a hangszerelés jóval változatosabb, invencózusabb képet mutat, ugyanakkor a delejes régi húzás és feeling szinte már csak nyomokban van jelen. A koncept telefonos olasz rádiójátékos betétei lehet remekül illeszkednek, mégis mintha túl lennének dimenzionálva és helyenként feleslegesenek tűnően akasszák meg a zenei flow kifejtődését. Összeségében mégis inkább reményteljesnek mondanám és kifejezetten várom az újra hallgatásokat. Mindazonáltal azon a vonalon biztosan nem lehet majd megszeretni mint a korábbi albumaikat. Teljesen más megközelítés kell majd ide, aztán elválik miből lesz a kakukk tojás.
