Hét éves voltam, amikor meghalt anyám testvére, és szembe kellett néznem a halál fogalmával, csak úgy, mint az egész családnak. Anyámat ritkán láttam, de mindig nagyon örültem neki, és vártam. Éjszakánként nem tudtam aludni, azt figyeltem mindig, hogy mozog-e még a mellkasa, lélegzik-e még, vagy már ő is meghalt? Kilenc éves voltam, amikor aztán megtörtént és a gyászt elkezdtem kijátszani magamból, úgy, hogy elképzeltem egy nagyjából korombeli árva kislányt, aki gyenge volt, egyedül volt, szeretetre és segítségre volt szüksége, és én az egyetlen barátjaként öleltem magamhoz. Most huszonhat éves vagyok, (egyébként férfi) és még mindig ő az egyedüli fény az életemben. Gyakran elképzelem, általában 7-12 év közötti, nincs állandó külseje, nincs konkrét neve. A felnőtt, korombeli nők közül is inkább csak az elesett, naiv, nyitott, gyermeki lelkületűek vonzanak. Erre a lányra úgy gondolok egy ideje, mint fogadott húgomra, vagy tulajdon lányomra, a nagy korkülönbség miatt. Sosem tudnék ártani neki, csak vele tudok oldódni, mert mellette most is kilenc-tíz évesnek érzem magam, ahogy általában valódi gyerekek társaságában is, kivéve, hogy mellettük a felnőttek miatt érzem magam feszélyezve. De a gyerekek látnak engem, látják, hogy én sem találom a helyem a világban, és nincs kivel játszani, nincs kihez tartozni. Ha egy gyerek szemében látom magam, az olyan, mintha csak akkor lennék önmagam, és egészen addig szerepet játszottam volna. Néha veszek apróságokat. Valami hajgumit vagy játékot vagy ilyesmit, mert az valóságosabbá teszi, amikor róla álmodozom. Elképzelem, hogy folyton hülyéskedünk, hogy az utcán sétálunk, fogom a kezét, és elveszünk egy karácsonyi vásár fényeiben, vagy elképzelem, ahogy mellettem fekszik, szorosan hozzám bújik, miközben én ténylegesen, hangosan felolvasok valami mesét (amikor senki nincs a közelben), és érzem, hogy szüksége van rám, és szeret. Gyakran megölelem, mert ez fontos. Nem tudom eldönteni, hogy emiatt a vonzalom miatt vagyok képtelen teljes életet élni, vagy hogy ez az, ami még életben tart.
A privát címed valóban privát, mert nem látom az adatlapodon. Az általunk kevésbé preferált nicknevem adatlapján viszont van egy e-mail, ha esetleg. Nem tudom, mi itten a módi, mert soha senkire nem törtem rá a postafiókját, akire pedig rátörtem volna, annak nem láthattam az elérhetőségét. :)
Itt főleg vigyázni kell, ki mennyit árul el magáról, és milyen fórumokban nyilvánul meg. Ez a nick jobban tetszik... :)
A lányoddal, főleg, hogy 9 éve egyedül neveled, egész más lehet ezt megélni. Mostanában sokat gondolok rá, hogy alakult volna az életem egy gyerekkel. Persze a kérdés költői, mert nem lehet.
Nos, nem akarok túl tolakodó lenni, annyit árulsz el magadról, amennyit gondolsz.. nyilván, ezt itt mindenki így teszi.
Én is csak "társalogni" vágytam, esetleg hasonló gondokkal, problémákkal, gondolatokkal küzdő emberekkel... Nekem van egy lányom, 9 éve egyedül nevelem. Ő szép lassan felnő, jön-megy, éli a saját kis életét és bizony mostanában kezd engem is nagyon nyomasztani az egyedüllét....
Napközben társas magányban, mert dolgozni kell, zajlik az élet, de éjjel kőkeményen egyedül. Hogy mióta, leírni sem merem, de mostanában döbbentem rá, mennyire nyomaszt az egyedüllét. A másik opció képtelenségnek tűnik, több okból.
Több ablak van nyitva, ide be-benézek, elsősorban olvasni. Talán egész életemben nem írtam ennyit Index fórumba, mint ma. :)
Én hosszú évek óta most jöttem vissza a fórumra, így eddig nem igazán olvasgattam. Ezt a topicot végignéztem, hogy kinek mit is jelent a magány, ki, hogy éli meg az egyedüllétet....
Veled mi a helyzet? Mióta élsz egyedül? Vagy társas magányban tengeted napjaid?
Hát igen. Vannak napok, amikor olvasni is képtelen vagyok a hozzászólásokat, annyira ideges leszek mások marakodásától. Néhány téma érzékenyen érint, különösen az eü. fórumokban, a saját történetemet viszont nem írnám le ide. Névtelenül sem. Néha elkezdem, aztán mégsem küldöm el. Az inkognitó önmagában nem ad erőt, ha csak az van raktáron, én sem vagyok erős, hidd el.
:-(Én még mindig meg tudok lepődni embereken, meg tudok sérülni a mondandójuktól.... :-( Pedig véleményem nekem is van, más életéről meg aztán a legkönnyebb kinyilatkoztatni dolgokat. Csak én vagyok olyan jól nevelt, hogy nem vágom bele az arcába... más megteszi, gondolkodás és következmény felmérés nélkül, ráadásul a legtöbbször úgy, hogy fogalma sincs a körülmények pontos voltáról! Na, ez aztán tényleg ki tud akasztani....
Néha vannak, akik (világmegváltásból, vagy mert ideig-óráig kihívást jelent) felkaparják a kérget, hogy kicsalogassanak a fényre, aztán nevetve eltűnnek. Ma már nem akkora csalódás rájönni, hogy nem a másik felem találtam meg, hanem egy katasztrófaturistát / hobbikertészt / lepkegyűjtőt. Nagyon hamar rájövök a hazugságra, és az ilyet nem bocsátom meg.
Megoldás? Résen lenni, de nagyon. Vannak erre fogékonyabb időszakok. Közben, amennyire lehet, a saját mérce szerint élni. Talán a neveink is beszédesek. A többi legtöbbször nem az emberen múlik.
És mi a megoldás?! Örök bezárkózás, magány és némaság?! Nem túl biztató kilátások... pedig már ettől az egésztől én is nagyon magam alatt vagyok.... :-(
Naponta átlag x megnyilatkozásra vagy történésre kapom fel a fejem, ami mellett más elsétál - vagy azért, mert már megszokta, vagy nem is talál benne kivetnivalót. Ugyanígy, mások y beszólásomra vagy tettemre akadnak ki, amit én teljesen természetesnek, korrektnek tartok. Úton-útfélen kiütközik, hogy nem vagyok idevalósi. A kérdésedre nagyon is egyszerű a válasz... :)
Én próbálkoztam.... barátokkal, pszichológussal, családdal..... De valahogy mindig az a vége, hogy én vagyok a hülye! Már teljesen úgy érzem magam, mintha földönkívüliként élném az életem, mert az én gondolatvilágom, az erkölcsi és morális értékrendem valahogy idegen mindenki másnak és mindenhonnan csak a lecseszést kapom. Belefáradtam.....nagyon! :-(
A legutolsóra reagálva: ha volna is kinek (most nincs), ugyanúgy lennék vele, mint a karakterekkel. Órákig beszélhetnék olyasmiről, ami őt biztos nem érdekli ilyen mélységben, és nekem is jobb érzés, ha nem lövöm vele tökön más napját...
Nagyon sokszor így vagyok én is.... ha kimondhatnám, és beszélhetnék, valószínűleg órákig tartó monológot sikerülne "alkotni".... leírni meg olyan bonyolult, meg nehéz, és hiányzik hozzá a hangsúly, a gesztus....- ami nagyon sokat tud hozzátenni a mondanivalónkhoz....
Megtaláltam az anyámat egy hajléktalanszállón. Köszönet érte annak, aki felvetette az ötletet, hogy menjünk oda... már régen bennem volt és nem mertem megtenni. Elvileg beteg, pszichotikus, ilyet nem észleltem rajta, látom benne a vonásaimat. Kicsinek és elveszettnek tűnt, nem akarok ilyen lenni, nem akarok megőrülni. Közben meg egy intelligens nő! A másiktól meg nem bírok megszabadulni, pedig nem értem, a nevelő családom mindent megtett értem tulajdonképpen, most mintha a szokottnál is rendesebbek lennének, felismertem a pozitív tulajdonságaikat, miközben egyre jobban elemésztenek, és nemrég figyelmeztetett is erre másvalaki, tehát nemcsak én látom így... és egyedül vagyok. Miért nem lehet nekem normálisan egy apám és egy anyám, miért ilyen bonyolult?
Mit akarhatok én még a vér szerinti anyámtól? Miért nem bírok kitörni a jelenlegi családomból? Bárcsak ne kéne foglalkoznom ezzel, bár tudnék egyedül és szabadon létezni, elmenni és soha nem tudni egyik családomról sem. Szeretnék magányos és boldog lenni és csak azokkal foglalkozni, akiket én választottam... csak amíg nem ismerem a gyökereimet, addig élni sem tudok rendesen, szerintem. vagy lehet ezt? Egyszerűen elfelejteni, nem érdeklődni, hagyni a francba az egészet? Nem merek szembenézni a családom múltjával?
