Még válasz nem jött az Anda Géza-zongoraverseny győztese és a nagy előd tisztelője részéről, de gyanítom, Brahms csak feledékenységből került az alábbi szövegbe.
Bemásolok - nem is először - viszont egy biztosan brahmsos verset, amelynek címében a jóbarát szövegíró, költő, elsimert és szigorú zenekritkus stb. neve szerepel. Max Kalbeck 1850 januárjának elején született és hetvenegy évesen halt meg. Fiatal korából való a Brahms által megzenésített három verse, és őszintán csodálta az idősödő zeneszerzőt, de titkára nem volt. Brahms halála után viszont Brahms életével foglalkozott. és nyolc kötetben ki is adták munkáját (1904 és 1914 között). Négy évvel később Brahms levelezését dolgozta fel, mármint a megmaradtakat, hiszen a legizgalmasabbakat kölcsönösen elégették Clara Schumann-nal. De más titkokat azért megtudhatott.
.
.
Kalbeck a kertben
.
A kertben járt a titkár. Brahms házának ajtaja kitárva, a zeneszoba ajtaja kinyitva. Különös zenét hallott. Azt hitte, szél sír a felszinen, szíj csattog, gondolta, végig a vizen, egy tenger hullám- alakzatai mozogtak, ágaskodtak, vonultak előtte a hangok győztesen. Hirtelen csönd lett. A játék megakadt. Szégyenében eldobta rózsáit a kert, csigák szálltak a magasba, bogarak harapták kínjukban a levegő-üveget. De felcsapott újra a zene. Megrázkódott megint a zongora, a rágörbedő árnyat akarta ledobni. Megint ütötte, cirógatta, kalapálta, szólongatta makacsul az árnyék. Szólongatta? Kalbeck vonítást hallott, furcsa duettet: zenét és nyöszörgést, zenét és fájdalmas panaszt, sírásba csukló morgást. Kutyát tartana a szobában, míg játszik? Döbbenetében a földbe nőtt a lába. Bent folytatódott a gyötrelmes duett. Csalogatta Brahms az örjöngő futamot, ígérgetett, mutatkozott magzat-héjában neki, sírt, hogy született, s köszönte, mutatkozott a kikötői lányokkal az ágyban, és Clara Schumannal képzeletben, ólomkatonái a fiókban dideregtek, és díszcsákóban ült a dobogón. Üvöltés csapott ki torkán. A zongora nem akarta ledobni többé. Ő akart hallgatni újra. De hallgathatott a hájas öregember, a siker napfényében érlelődő májrák, a foltos arcbőr, a szél suttogása, a szerelem maga. A nyugtató, bölcs zongora-zene a vonítást kísérte, az üvöltéssel szárnyalt, a sírást gyömöszölte a fuldokló, rángó torokba vissza. Félóra telt így. Elhallgatott a játék. Kalbeck a házba indult. A szobában nem volt kutyának nyoma. A mester szakállán könnycseppek ragyogtak. Kalbeck följegyezte. Fölállt a zongorától, hangja remegett. A titkár úgy tett, mintha nem látott volna semmit. Nemsokára már tréfált vele Brahms.
.
/Takács Zsuzsa/
.
.
A megzenésített Kalbeck-versek egyszerű kis költemények, mint sok más hasonló esetben is a zene sokkal értékesebb volt a szövegnél. Pl. az op. 104/3 alatti, vegyeskarra írt Brahms-dal szövege az alábbi az Utolsó boldogságről (egyébként közel két tucat megzenésített Kalbeck-vers van, de főleg másodrendű szerzőktól, kivéve - rajta kívül - Schubertet három dallal és Anton Rubinsteint eggyel):
Megemlékezünk születésnapokról és halálozási évfordulókról, sokszor megnevesített napokat kötve össze némelyekkel. E témában vannak kerek évfordulók, de minden évben megemlékezhetünk ismert és kedvelt emberekről, zenészekről is. Ahogy múlik az idő, egyre többről...
Ma pl. Johannes Brahms halt meg 120 évvel ezelőtt, és az egyik zongoradarabjával emlékezett meg Hubay MiklósAnda Géza haláláról, nem véletlenül téve e két rövidke írást egymás után Naplójának "Sírva tallóz, aki él" című fejezetébe, 1996-ban. Hubay zongoristabarátja közel 41 éve, 55. életévében hunyt el június 14-én. Emlékezzünk rájuk zenével is!
Hubay Miklósnak is elfogytak Végtelen napjai, ő 2011. május 7-én halt meg.
.
Anda Géza meghalt
Milyen szép jelző ez Juhász Gyulánál – születésére emlékezve idézi a tavaszi éjszakát, a teleholdat: „tavaszi anda hold”… Éppen ilyen kifejező erejű ez a szó Anda Géza nevében is. Amikor oly fiatalon César Franckot és Brahmsot játszott, ahogy megérintette a billentyűket, felkelt az égen a tavaszi hold, posztromantikus igézettel. Volt a nevében valami onomatopeia – mely egybehangzott a zongorastílusával.
.
. Brahms Esz-dur impromptuje
Ha valamelyik koncertjén ott voltam, s ha tudta, hogy ott vagyok, ezt játszotta ráadásnak. Legutoljára Pesten is. Üzenet volt ez a fiatalságunkból… Genfből. Anda Géza a Lovarda mellett vezető platánsoron az egyik villában bérelt szobát. A Lovarda kapujával szemben, a régi udvarházban (ez a vidék még akkor kívül esett a városon) én is kivettem egy szobát, valamiféle francia-svájci Krúdy-regénybe illő öreg hölgyeknél. L. tanácsára jöttem ide, mert így a találkozásainkat feltűnés nélkül ejthettük meg, szépen egybekötve L. mindennapi lovaglóleckéivel. Én a kerítés mellől néztem, hogy üget körben a nagyréten, miközben az idős, disztingvált lovaglómester vezényszavakat kiáltott, de oly halkan, hogy talán csak a lovak értették, ők igen. Mielőtt hozzám felmentünk, a teát Andánál ittuk meg. – „Megzongorázzam neked a nőt?” – kérdezte Anda. És akkor jöttek a romantikusok, akiket maga is szenvedve, fájdalmasan, bele-beledalolva, a zongorára görbedve játszott, mintha a hangokat nem is a hangszerből, hanem a maga szívéből tépdeste volna ki. Schumannban, Brahmsban fürösztött minket… Titkos szerelmi légyottok színtereire pattannak fel titkos ajtók, azóta is, ha ez a muzsika megszólal. Egy életre meg lettem zongorázva.
.
.
A megidézett Juhász Gyula több versében is foglalkozott születésnapjával, ami éppen holnapra esett 1883-ban...
.
.
Születésnapom
.
Mint nyárfák hárfázása nyári éjen, Olyan magányos és olyan talányos Elzengő ifjúságom, vert reményem.
.
Ma fájón int felém sok régi város És távol táj, hol fiatal fehéren Az élet kacagó volt és világos.
.
S egy húr ezüstje sír, a fája ében, A hold ma sírokon jár s hervadásos Az éjszaka. Huszonhat éve éppen...
.
/Juhász Gyula, 1911/
.
.
.
Április bolondja
.
Benned születtem, édesbús, szeszélyes Tavaszi hónap, felleges derűs, Mikor a rétek lelke már fölérez S brekeg a vízben száz bús hegedűs.
.
A Tisza partján ringatott a bölcsőm, Holdtölte volt - tavaszi anda hold - S a szőke fényben az éjet betöltőn A vizek népe mind nászdalt dalolt.
.
Én hallgattam e furcsán bánatos dalt, Mely egyhangún szép és gyönyörbe olvad És sírvavigad, mint a honi ének.
.
Mások világgá zengő zongoráját Én nem irígylem. A magad cigányát Lásd bennem, ó magyar, ki neked élek!
.
/Juhász Gyula, 1920/
.
.
Brahms különben nem írt impromptút, Esz-dúrban is csak két zongoraműve van: egy Intermezzo (op. 117/1) és az op. 119/4-es Rapszódia. Schubertnek van 2 x 4 impromptúja, köztük a sokat játszott Esz-dúr (D 899/2).
Ha mégis Brahms a szerző, ismert Anda Gézának egy szép felvétele a nevével fémjelzett összkiadásban az említett intermezzóval. Itt csak egy régi felvételről tudom megidézni játékát:
Mennyi idő alatt ölt végső formát egy vers? A Kortárs 2003. évi 2. számából másoltam ki a Tükörmagányt, mivel korábban már többször beírtam a Kodályt köszöntő Illyés 55 évvel ezelőtti versét, sőt: van ITTegy Pintér Lajos-vers is - és alul más is - kapcsolódásul.
.
.
Tükörmagány
A nyolcvanéves Kodályt köszöntő hatvanéves Illyés emlékének
.
. I. . Egy mondolatnyi szellem jár a pusztán; okos fejével biccent, ám nem int – százévnyi magány, ami belőle néz rám hatvanévesen megint. Szétlőtt haza a csöndje, amit Tihany ekhózna. . Aki pusztából jönne, oda is érkezik vissza. . . II. . Egymondat-mondatok, mondatok – mondjátok, hogy mi a múltatok. Benzines kanóc a rongyotok. Tövig ég gyertya, de föllobog. . Arctükör-rianás – mély titok. Tükörarc – rajta a korpiszok. Szómondat – mondatszó földadog. Mondattant lőnek szét szózatok. .
. III. . Hangtalan hangversenyteremnek bartóki csillári rezegnek; micsoda tarkaság az idő: fekete-fehér a temető! . Ott áll a közepin valaki, hadonászását csak hallani: némafilm – pergeti az agya; ráng a kar, ráng a száj – a muszáj- orkeszter angyali karnagya áll szembe szélvésszel; keziben a pálca vasvessző: szólna a jajokat elzengő árváknak ötödik esztendő, esendő özvegyeknek csak a gyászkendő. . Ezerkilencszáz és hatvankét éve halt Krisztus a kereszten; mit bírt ki, mit bír még ez a nép; nem tudja, csupán az Úristen! . Ide hát Picassót, Guernicát; a zablák vöröslő nyihaját; mindenhol épülhet némaság vérzeni idegen nép vasát. . Igazságából most Éluard miféle magányra írja föl Petőfit, hol árva megőrzi a szabadság-hiányt! . . IV. . Most puszta igazán a puszta. Csárdarom rossz gazdát alussza. Nótáját Vén Cigány elhúzza. Cifráját akasztott bokázza. . Mondatok, mondatok, mondatok, hány tankot bír ki a csontotok – ha zászlók sikolya nem lobog, túlpuffják ünnepi üstdobok. . . V. . A kecskeméti pusztán a rácegresi pusztán két harangszó között egy gondolat a vétség, mit kétség üldözött: mennyit érhet egy mondat, mikor mindenki hallgat, s a hangzavar dalol. Fölszívdoboghatnak holtak a parcellák alól? Honi vagy doni holtat Szibériákig vontat horda s tehervonat. Szigetvár, Segesvár árva végvári katonája porábul épül szél-ház. Pusztába filmezett csontváz, mit ki nem mond gondolat. . . VI. . Mondhatni mondhatnám mondatod? Koponyák erdeit kongatod. Zsarátból épített csarnokok díszpáholyában a zsarnokok. . Rian a tihanyi kis öböl. Befagyott ablak az arctükör. Sohase láthatni kívülről mindazt, mi ott belül összetör. . . VII. . Utána, mindig, az, ami illik: a tett. Vörösmarty is mit tehetett, mikor nemzetet temetett, a némaságokat kimondani! Kaviccsá őrölnek hazát a Sédek malompartjai. . . S Ó Tihanynak riadó leánya, mikor fogamzol vissza egy reményt? Mikor szülöd meg végre, vagy utoljára, mindenség-ekhónkat, a Bolyai-fényt; hogy a mindenség csak gerincgörbület: hidalás Isten folyamai felett. . Légy büszke, te zordon emberiség, hogy magáénak imádkozott e nép; s attól csak árva, ahogy madárra reászabadulna az ég. . . VIII. . Mondatok, mondatok, mondatok, miféle harangot kongattok, miféle hazugság titkotok, miket az eszelős eldadog. . Pányván az Ady-ló fölnyihog, szabadságát csak várhatod, ami a jövő lesz – bánhatod, ami a múltad – csak várhatod. . . IX. . Frakktalanul megy a karnagy a pusztán; és úgy eltávolul, mintha örökre rázuhanna betiport temetőkre. Hangszere egyhúrú hegedű. Ha sikoltna, újra nől majd a fű is tovább, hisz az a dolga: széttekinteni szabadnak magát. . /Veress Miklós, 1962–2002/
.
.
.
A kerek évfordulókhoz kiegészítésül: Veress Miklós akkor született, amikor Kodály volt hatvan éves, és akkor jelent meg a fenti verse, amikor annyi lett, mint a Kodályt köszöntő Illyés...
Ugyan a Tolna megyei Rácegrespusztán 1902-ben született Illyés Gyula a köszöntés tárgya, de a költő megidézi az Illyés által ugyancsak tisztelt és megverselt Bartókot és másokat is, akik ehhez a szép átfogó költeményhez kapcsolódnak.
Megjelenik Tihany is, ahol a félsziget K-i oldalán lévő Halásztelek előtti öbölre nézett Illyés a nyaralóból, háromnegyednyi munkahelyéről, ahol - és a nagy kert felső részén lévő kiátószobában - gyönyörű verseket írt.
.
A hangzavaros nagy Illyés-vers is újraolvasható Bartókról! Már többször beírtuk, és közben előkerült egy Vas István-vers is az Illyés-vers kezdő sorát idézve.
.
Illyés egyébként ezt írta a naplójába 1975. április 2-án:
"A Bartókról szóló vers – amelynek hangját az is determinálta, hogy oldalszórásban Rákosinak is szólt – eredetileg így fogalmazódott, még a fejben: . Hangzavart? Azt! Ha nekik az, ami nekünk igaz s vigasz!
De már leírni az „igaz” elhagyásával írtam le. Épp, mert olyan jól csattogott. Olyan „mutatványosan”, s mégis – erőfeszítés nélkül. Holott épp erőfeszítés – lánctörés – volt kifejezendő."
Így együtt szép ez a sorozat! Szavalat is van benne.
Szintén a Jelenkor-ból idézek, az 1983. évi 10. számból: (nekem) újabb Bartók-vers:
.
.
Berber és vidám
.
(az összes bartóki allegróra)
.
.
! megtörténhetett ! megtörténhetett
a föld alatt
a föld szinén
a föld visszáján
és a föld felett
ha látom nevetek
minden árok nyiladoz
én nyelhetetlen
maradok ajja-ajjahaj
játszi könnyeden torkomon terem
ha látom nevetek
.
csendesül a tér hazaér a pásztor
játsszuk el hogy füstből vagyunk
nem most hanem máskor
elmentem én a
vásárra viszem a fejem
van ma holnap is van
ma
.
szemerkél a sors fagytól sose félünk
hejehuja ordas élet te a
szemefényünk te a szeme te a szeme
.
megbolydultak az égiek legelői
elhulltak a déli nyájak
?mikor megyünk mi is arra
vettem egy koporsót pörgetem
nyájasan
.
szállingózva fénnyé válok
világot szitálok
ő már sose fázik
be ha nem is fogadjátok
a kéményből zuhan rátok
ejhaj ejhaj csillagi sziporka
.
eressz be az ajtón mert
nem kell vigyázni föl lehet állni
nem kell vigyázni föl lehet állni
ráncba szedem a szemem
gyere pajtás énvelem
bárha ajkad fölrepedt
!jönnek legények
!jönnek legények
!jönnek legények
eressz be az ajtón mert
megkondulok megkondulok
rövidül már a hurok
.
de nem azért jöttem hogy én itt
belépjek
virágos nyoszolyát ne vessetek
néki
aha ó ha
megkerülöm házát megkerülöm házát
adja legszebb lázát szemének világát
már látható
.
lennél csak a kezemben nem
sajnálnálak felfalnálak sírva
ölelne a bánat azon az úton
más éli idejét hóha elmentek dél fele
megjöttek délre ki kopog ki kopog
jobb hogyha ázik él
verdes még a szárny !nézd a kósza árny
elsiklik odatéved.
.
megfogják ha menekül
megfogják ha menekül úgysem
sikerül menekülne zöld erdőbe
vadak szorongatják körbe
iszonyú rókafarkak megtudhatod még
.
isteni ujjak motozása pokolbeli hárfán
lüktet a furcsa mélyi szivárvány
neked már véged haha
hártyákat nem kímél az égiek gőgje
megropogtatnak levéltelen ágak
senki nem nyúl utánad
sehenkihisehe fáhárahad ahaj
.
!éljen mi élhető
.
széttépném szétszórnám szétvágnám rajta
ha úgy akarja
suhan a ligeten
a torkomon terem
röpül a röpül a röpül a
isteni balta
úgy volna volna volna jó
.
de bezzeg elmosná a zápor a hallgatag rétet
nem kéne atyádtól ennyire félned
csak pergünk szemenként szemente
!állj csak fel bizalommal
!karomba táncolj
máshová érnél máshová vágyol
.
isteni ujjak motozása pokolbeli hárfán
nyílik már nyílik már az éji szivárvány
lépcseje véreres márvány
jó lehetne
elmennél elmennél jobb útra
véled a másikra
kipkopkipkopkipkop hajnali gyöngysor
fű tövén szárad
lennék csak erős tölgy hajlanék
a jóra bármilyen szóra rekkenő
.
őszben csudabőszen
mégis mégis egyre inkább mentől jobban
fárad !tépjed a lángot forgasd a lábad
egyik sarkam sárba lépett
a másik a napba réved
széllel-szóval
.
a medvének foga támad dobja víztükörbe
apró bálnák mulatoznak kavics közé tűzve
széllel-szóval
.
nézem a rétet
nézem a rétet
vérem szerteszéled
úgy szeretlek téged
menten megvernélek
bőrödön kopogok
bordádon zokogok
elvinnélek
.
győzünk majd kétkedőn
győzünk majd kétkedőn
buzgányom szájfedőm sarkantyús
karabélyom teli pár víg manóm
.
játszottam én már ezer citerán
játszottam én már ezer citerán
de még ilyet nem ütöttem
széttörik rajta a könnyem
elpereg elpereg
székemről a nyereg
de micsofa száguldás
hajam belevásik
.
ha mondom hogy egészen csak a
tied lészen
vezetik már kötőféken
arabs deli vér
dézsába se fér
.
gyere ide gyöngyöm hiszen szép a lánc
hogyha jól megcélzod épp beletalálsz
ihajla - hajlabajla
hallgattam eléget telérem-talárom
.
/Kiss Irén (1947 - )/
.
.
A berber a barbár megfelelője, bár manapság csak egyes észak-afrikai népekre értik, míg korábban a görög, majd a görög-római birodalmon kívüli valamennyi népet barbárnak nevezték.
A Jelenkor 1981. évi nyári dupla számában jelent meg az alábbi két vers:
.
.
Bartók sírjára
.
Ha menni kellett isteneiket
magukkal vitték mint ma fogkefét
az utazó s a legvadabb vidék
meglepő gyorsasággal haza lett
.
Nyilvánvaló ezek az istenek
tudták a dolgukat a nép hitét
elejteni még nekik sem lehet
anélkül hogy rájuk dőlne az ég
.
Sírtak a behavazott népmesék
amíg gyökeret vert a hiszekegy?
Máriát nézem s látom Emesét
.
Ez a költő azért telepedett
Itáliába S New Yorkba ezért
Az istenek halnak az ember él
.
.
.
Magna Mater
.
Hallucinálok-e vagy elnémultak
a saruid? A térképen hideg
és sötét van Erőltetett menet
Egy jövendő keres magának múltat
.
fundamentumot hajszálgyökeret
amin megállhat virágba borulhat
Követ kövön nem hagy emlékezet
- és hírük sincsen a faluknak
.
Lázas vagyok de még fegyelmezett
bár könnye kél az üldözött hiúznak
s a holló haja megfehéredett
.
Itt küldök Bartók sírjáról neked
a borítékban néhány porszemet
És mindent megteszek hogy hazajussak
.
/Horváth Elemér versei/
.
.
.
A közel 84 éves költő 1956-tól Olaszországban élt, majd New Yorkba költözött. Bartók Béla eredeti sírja a New Yorkban lévő Hartsdale Ferncliff nevű temetőjében volt, ésa képen látható felirat is rögzíti, hogy 1988. június 25-én szállították haza a hamvakat végső nyugalomra. Az eredeti síremlék és a hazahozatal bonyodalmas előzményei az alábbi linken láthatók-olvashatók.
A Farkasréti temető ismert és már családi síremlékét Borsos Miklós készítette fekete márványból a győri Bartók Béla úton lévő, Bartók emlékének szentelt mészkőszobor másolataként. A kép innen van.
.
.
.
A Ferncliff temető kolombáriumában vannak Auer Lipót (1845-1930) hamvai.
Érdemes volt megnézni Bartók Béla születésének centenáriumát követő időszakból néhány folyóiratot, mivel találtam általam eddig nem ismert verset Bartókról.
Pl. a Jelenkor 1982. évi 6. számában, majd a költő versei között a tavaly nyári Kortársban is egy hasonlót.
.
.
Bartók:
III. zongoraverseny
.
Nem lassan dől le
ez a város. Ideje sincs
fölvert porába fúlni.
Egyszerre
- mint a szügyön
döfött bika -
lerogy. S magával rántja
kilúgozott egünket
horpadt napot
ragacsos levegőnket.
.
A kozmikus ütés után
elmélyül az üresség.
Aztán a fájdalom
párázata remeg.
Majd hirtelen
- űrszél-faragta kő-arany -
följön a nap
mögötte a homorú
égtükör s a levegő is
alján robogó patazajjal.
.
És lent a törmelékből
kisarjad a kristályvirág.
Kipattannak tűszirmai
egyből bokornyi és
mindegyikből újra egy
kristálybokor
s villog a szögletes
ásványi tánc az űrben
tejutak szalagjai közt.
.
Fölülről, egy tömegben
zuhog le rá
az űrsötét s a napfény.
.
/Vasadi Péter/
.
.
.
Az 1945 őszén - felesége, Ditta 42. születésnapjára - írt zongoraversenyt egy emblematikus felvételről idézem meg, mivel ugyanők voltak az 1946. február 8-i ősbemutató megszólaltatói is Philadelphiában. A záró tételt kisérő képeken látható a szólista Sándor György is, de ez természetesen nem e zongoraverseny kapcsán készült, hanem az 1945. február 20-i Táncszvit-ősbemutató előtt. Bartók ezen remekművét több mint húsz évvel korábban írta, bemutatóján végül ott is lehetett a Carnegie Hallban.
Lassan föláll egy ember a lappangásban. Látja a roppant tornyait megringató homályt, amely ahogy sötétedik, mind zordabb hegy- vonulattá testesül. Az ember alól, mit egykor teremtett földnek mondhatott, és rajta lépés, séta, ritmus, bizonyosság elsurrant. A vágy is, hogy ujjaival karját, a testét meg- ragadja, nem nyílt többé szavakra szája, szeme közelre, nem szorongatja torkát az „igen, ez én vagyok!”: megritkítva könnyedén emelkedik a szétesésben. Darabokra hasadozott idő hányja magát kopár űrben halomba, koppan nagyot, ide-oda röpködnek szilánkjai, pattog, akár a meg- rakott tűz, újra barbárul összeáll, majd megdermed Kozmosz salakjaként. . Egy ember áll a partján, ki él ugyan, de elfeledve, s meghalni nem tud. Most kezd el dübörögni – ahogy a csorda lüktet – a féktelen futás. Az ember tudja: ennek a fahangú csörtetésnek valahová meg kell érkeznie, bár maga láthatatlan, s az is marad, mert se eltűnő csönd, se halkulás, se törmelékes hang és hangközök sora, ami hangzatként nem tűrhetné a semmi sejtető jelzéseit. Rohan egymásnak a futás jobbról s balról is: a kaotikus így vág elébe a kozmikusnak. Megszűnt a keskeny úton botorkáló tudás. A tagadás pedig – mint mindig – elterpeszkedik; ám meggyöngül a legnagyobb erő is, ha akadálytalan. S eljön a pillanat, mikor megadja magát a Névtelennek. . Békének, sőt békességnek, a tetteivel robbanásig megtelő Létnek s létezésnek mondja őt az Ember. Nem tudja róla más, csak a lázból, halálból, néma süllyedésből méltósággal kilépkedő: a Semminevű verhetetlen, minthogy szeret, bár gyűlölik.
.
/Vasadi Péter, 2016/
.
.
A II. zongoraverseny 24 évvel korábbi mű, majd két-zongorára is átirta Bartók. Ősbemutatóján maga a szerző volt a szólista (Frankfurt am Main, 1933. január 23-án; az ottani Rádió-Szimfonikusokat Hans Rosbaud vezényelte.)
Az alábbi első mondat igaz is lehetett volna, ha tavaly ilyenkor is visszalapozok az említett versekre. Elnéztem az évfordulók számát, ez már a 136. volt.
Bartók Béla születésének 135. évfordulóján visszalapoztam e téma Bartók-verseire, versek Bartók általi megzenésítésére stb. Eltekintve a régi fórum karaktereinek korlátozottságától, érdekes még nekem is. Egy kedves nagyváradi társunk hívta fel a figyelmet az addig nem ismert alábbi versre.
INNEN pedig pedig a teljes bartókos kivonat, benne persze sok Bartók Rádió-vonatkozással is, de teljesen mindegy. Új verset most nem kerestem az ünnep kapcsán.
.
.
TISZTÁK VALLATÁSA
. Bartók Béla emlékének
1
. Hiába termett mocsokban - tiszta. Hiába tiszta - mocsokban termett. . Tisztátalan, gyanús fogantatású minden vers, még a tiszta is. Szutyokból, sárból, pöfögő mocsárból bugyborog felszínre a szó. A bűnök és megalkuvá- sok, a szégyenek, a szenvedések, az, ami jóvátehe- tetlen, az, ami nem gyógyítható - a lélek legmé- lyén gomolygó mély, palaszürke bűntudat szüli a kristálytiszta verset. . Hiába termett mocsokban - tiszta. Hiába tiszta - mocsokban termett. . Énistenem, a költők élete! Mennyi erő ment rá a mosdatásra. Mintha bizony egy makulátlan lélek azonfelül még költő is lehetne. Mintha gyónhatna még a bűntelen. Mintha bizony még kimondhatná nékünk a tiszta szót, a megtartó igét, azt a meg- váltó, megigazító, feldolgozó és áldó vallomást, amit a költemény szokott. . A költészet a mocsok vallomása. A tisztaság a megvallott mocsok. . 2 . Csakis tinektek adatott meg A tökéletes igazság. . Csak tinektek, csak a zenének, az áradó-salaktalan- nak, a bűntudatlan-meztelennek, amelyhez árnya sem tapad annak, amit a vers kitárna, amit a szó jelentene. . A zene megtisztult költészet. (A költészet romlott zene.) . Csakis tinéktek, zenészeknek, igaz lelkeknek, ma- kulátlan eszmélkedőknek, kikben olykor anélkül szólal meg a lélek, hogy bűneiről vallana. Nektek, kik - mintha vétkes gyónna - nehéz ártatlansá- gotokban megvalljátok a világ bűneit. Igen, neki, Sebastiannak, neki Mozartnak, Beethovennek, . S neked, legtisztább, legmaibb. . 3 . Énistenem, a tiszták tisztasága! . Ehhez énnekem szavam lehet, ebben régóta jártas és tudós vagyok. Megvallom végre töredelmesen, hogy a tisztaság legtöbbször hiány: velünk szüle- tett, már- már alkati nyomorékság és bűnre képte- lenség. Az, aki nem tud átevezni az áron - ármen- tén evez. Az, aki tehetségtelen az életre (tehát a bűnre), mi mást tehetne? - tiszta lesz. . Énistenem, a tiszták tisztasága! . A gyáva, aki elhányja a fegyvert, s futásra fogja - még nem békehős. A tehetetlen, aki képtelen ölelni - még nem tiszta életű. Sem az, akit az asz- szonyok lenéznek. Az ostoba, akiben nincs elég ra- vaszság, hogy rászedjen másokat, s uralkodjék vagy élősködjék rajtuk - tán ártatlan, de még nem igaz ember. A néma, aki nem dicsőíti az elnyomókat - még korántsem bátor. Ki választja szét, mit miért teszünk? S mit miért nem? Ki mondja meg utólag: akarva lettünk tisz- ták vagy muszájból? . Akarva lenni tiszták, önmagunkkal megvívott harc- ban, nehezebb bizonnyal. De él bennünk az ösztö- nös tudás, az ősi hang, amely borzongva súgja, hogy az a másik, az a kényszerű, az a született és meg- sem-kísértett - az a valódi tisztaság. Mert próbára sem tehető soha. Mert olyan, mint az átok és az áldás: válasz- tottakra rásütött pecsét. . Egy ember, aki meglábalta egykor A föld sarát, mocsoktalan maradt. . Egy ember, aki képtelen a bűnre. . Zenét hallunk, és áldjuk a zenét.
Nem állom meg, hogy zenével is párosítható Bartók-verset ne emeljek még ki a fent ajánlott gyűjteményből:
.
.
BARTÓK . V. Vonósnégyes . . tengerszembe merült harang mely egyszerre szólni kezd vándorbot amely kivirágzott furulya mely zenekarokat zendített meg . négy szellem négy földöntúli alak - jelenés kezükben hegedű és játszanak - érted? Nem! Érzed? Talán sejtjeid hajszálaid és zsigereid értik a torkonragadott hegedűk leszakadt üveg-sikolyát vergődő füzek vértelen árnyait a földsarkok mágneses zizegését távoli bolygók fényjeleit: . üveg-szővőszékeken négy párka sodorja sorsod fonalát - Elhallgat a hang: elvágódik az életed, mint havas tetőn elesett katona: láthatatlan sebéből szivárog a vér . . . . Az anyagtalan anyag víjjogva nő, tompán csattogva árad feloldja izmaidat lábszárcsontjaidat koponyádat: kényszerképzeteidet már elmosta a hullám már csak ősemlékeid élnek ringva úszó villogva kúszó eleven virágok: víz alatt, sziklák mellén sarjadt koráll-bozontok, keringve kergetőző polipok, tintahalak medúzák és villamos ütéseket osztogató tükörsima ráják - . /Képes Géza/
Ma van A Víz Világnapja. Vízzenés verseket és vizes zenéket bőven találunk, e fórumtémában is, a forrástól és értől a patakokon és folyókon át a tengerekig, sőt...
.
.
Korunk hírnöke
. Az élet?… És miből!… S körül mi vesz?… A nyers anyag s a rendező?… Szüntelen zeng, üvölt a dzsessz haranggal és síró gitárral vak páter és vakabb tudós duettje löttyenti, verklizi fejünkre… És most, hogy már recseg és lánccá verve csörög szívünkön is a láb és karperec s zokog e fűtött, fényes Afrika, segít-e rajtunk hát a biblia, az emberbőrbe és égbe-kötött s a szent statisztika okos agya! Vagy az marad?… János rettentő jóslata, amely elől már új csillagra át… De mit vigyen?… És ki?… És hol az Ararát? Mert ezt – ha néz körül és józan – meglékelné, hogy tenger mélyibe vigye titkát, az irtó semmibe. A kontinensek talpai alatt ne lássák meg a nagy tányér-halak se!… Csizma sötétbe vesszen el, melytől ma itt a széthasadt tudat s atom izzad és perel, bontva tovább, miből vagyunk, oly rafinált iszappá, melyen már a láb a léthez nem verhet hazát… S róla?… Gubancba, kígyó-fejjel az emberi ideg meglódult dzsungele burjánzik föl vesztettreményü egire… S az öntudat?… A lét magas foka! Veszett farkasként villámlik foga, kitörni, vagy neki s mely szárnyat adna, a távlatnak lett épp a rabja?!… S ha ezt örökli?… Meddig érdemes a barlangkor fölébredt iszonyát, dobásra készen kézbe tartani, az oly tökélyre fölcsiszolt követ?… – S mint eddig tette, mi tartja vissza?… – A géppel csiszolt legújabb kőkor ránk virradt napjáról már kisért, egyetlen holt bolygóra írni. A semmi őrizze nevét!… Pedig van nyelvünk és szemünk s mind néma!? Vak!?… S körül mi vesz?… Te szép dobos, tündéri dzsessz, vitusba rángva tviszt, gitár ölelj!… Fülem, mint kagyló, melyet kivetett az Óceán-Világ, hallgatja, őrzi zsongító zenéd… Jó éjt tudós urak!… Hattyú-páncél s te gyémánt-gombú frakk már nélküled, tisztán köszöntlek, oly mezítlen már és így, merülve nézem ujjam, nől-e a zöld uszony s iszonyt tapintó szárnya, ujjbegye elér-e jó remény új Ararát hegye?… El-e?… És mint egy karszti zöld öbölbe, sóból kilépve, tüskés testünk megint édes forrásaink fürösztgetik, emberré mosva azt, aki kilép?!… – Hová?… S kié e kép?… Kié e láb?… E széthasadt tudat s anyag?… – De nem!… Még érzem a szárnyaid remény! S uszony helyett szemem tenyérrel árnyékolva még, lesem zöld gépedet megtérő pilótánk, új korszak ember-hírnökét!
.
/Takáts Gyula, akinek első verskötete Kút címmel jelent meg,
majd a fentit a harmincnyolc évvel későbbi (1973)
Sós forrásban találtam/
.
.
.
Tengerparti elégia
. – Aki siratni akarja hazáját, utazzék tőle mennél távolabb; harsogjanak alatta hosszú pályák, suhanjon ég, föld, mint a gondolat. – Itt mondom ezt a morgó tengerparton, hol elhagyott világom siratom; könnyízű szél, tajték csapdossa arcom, ha szerteporzik egy hullám-halom. Magyar költőnek némaság a sorsa, szavát itt még Isten sem érti meg, s ha néha mégis hallszik monológja, álmélkodnak tornyok, hegyek, vizek. Te roppant víz, világok hordozója, Tenger! tudom, hogy nagyságos vized az emberi nemzet zokogta sósra, panaszomat meg kell hát értened. Szólok neked, a messzitükrű kéknek, magyarul szólok hozzád, Végtelen, elemek eleme, földnek és égnek szülője, hordozója, kék elem! Már gyenge hangomat tán meg se hallod, testem sovány, beteg és nyugtalan; lelkemben emlékek zenéje harsog. Ó, mért is járok itt én oktalan! A megtett úttal egyenes arányban hatalmasodik bennem otthonom: mennél többet kódorgok a világban, Enyedről annál többet álmodom. Mind magasabb, merészebb a soháknak röpíve, mindenik messzebbre megy; s mihelyt kimondok egyet: újratámad, akár a lenyesett sárkányfejek. Mihelyt egy bánatom levélbe róttam, már érzem: jön az új, mint egy hajó, melynek csak füstje lóg a horizontban, különben még hegye sem látható. Szomorúságom árbockosarából így nézek én le: a világ kerek; az idők mélye megnyílik, s a távol görbületében népek, nemzetek. S egy népet látok s összetört hazáját, hazáim látom, két szegény hazám: boszorkány-szélben úsznak, árva gályák, s nem érnek partot soha tán. S látom apámat és látom anyámat s egy ház falában kopjafás szobám, öcsém, hugom, kik benne fel-le járnak, és sok sírt látok dombok oldalán.
Bartók Béla közel 110 éve írt a zongorázni kezdő Gyermekeknek egy sorozatot, amelyben 85 magyar és szlovák népdalt dolgozott fel. Négy füzetbe sorolta be ezeket, majd 1945-ben átdolgozva már csak 79 maradt belőlük. Köztük is van vizes téma... Az I. füzet 24. darabja: Andante sostenuto (Víz, víz, víz)
.
A sok-sok egyéb ismertet most hagyjuk, de két rövidebbet még beemelek a címazonosság és a csodálatos dallamok miatt:
Szép, amikor zeneköltők egymás előtt tisztelegnek, és erre számtalan példa van dedikációval, emlékzenével stb.
Az egyik legrövidebb talán Bartóké, amit a gyerekeknek írt a nagy előd előtt tisztelegve, és a Mikrokozmosz III. kötetébe sorolt be. Születési évfordulóik egymáshoz közel vannak: ma 332 éve született a nagy Bach, Bartók pedig március 25-én, éppen 135 évvel ezelőtt.
Rövidségben persze Gyorgy Kurta-g, azaz Kurtág György verhetetlen, és a számos (közel húsz) Bach-átirata mellett (után) ő is írt hasonlóan tisztelgő zenét, üzenetet Bachnak, ahogy Schumannak is.
.
Az alábbi kicsit hosszabb Bartókénál;
először az eredeti fuvolára (1976.ból) , majd átiratok...
. Serkenő március! Népek, költők szárnya, te akár a langyos déli szél a jeget, úgy oszlatsz bilincset és úgy törsz trónokat! Mily öröm most újra találkozni veled szőlőskertünk füvén, présház és kút között: és nézni piruló, napbafürdő orcád – mint régi rokonét, ki harcokból tért meg – s hallgatni szavaid, nagyságos szabadság!
. Te hajtod a kérget! Rügy, dal tör ki rajta, mint fészek-tojásból házunk ereszibe s a csízek, rigóknak reszket begyük, torkuk. Szerelmet zeng a völgy szívüktől messzire. Március! Szép leány, ülj le padkámra itt! Eltikkadt nyelvedre mustot hozok neked. Hadd zengjünk szavaddal és a madarakkal a testvériségről egy tiszta éneket!
. Mint forrásunk, dalolj! Kicsiny kunyhóm előtt karéjba ültek a csibék, fűk és a fák, egy-körbe ültek a szegény emberekkel és úgy lesik szavad, mint a jámbor család. Tanulván dünnyögik már tisztuló szókkal, hogy dagad az éter és árad a folyó: – Hej, itt a szabadság! Hej, nem fogalom már! Életre zendülés istenektől való! –
. És lomb hasít a légbe, mint a szuronyacél! Csírabontó rengés reszketteti földünk, s így dalol a versünk: – Hej, kérges lelkűek fussatok szívünkre, most még beeresztünk! – S már jönnek aranyban, a kis kacsák futnak, az ibolya sóhajt: – Ó, míly csodák esnek, lám új-diót, mézet a hegyi királyok a szíves paraszttal egy tányérból esznek. –
. – Mit ér, hogy szép, de semmi haszna! – – Ilyen szép nincs! Csupán szavadba… Mert mondd, barátom, kinek árthat a hó, a rózsa és madárdal? A forrás és az ég taván a hársfa a kép a vers tüzébe mártva?… Virágok és gyökér között az ágak, ha fészkek szárnyain kiszállnak, s hozzák a lüktető habok hálóján villogó napot?… S a könnyű pinty, amely a bükkfa ágról sugárzó dalt gyalul a telt világról, s tágulva-zengő fénykörébe megállsz a lombos ágra nézve… De mért is hirdetnéd?… Barátom, derülj inkább esztétikádon, és hidd velem, a szép mindig hasznos, ha kép, ha költemény s derülve végre magadon, mondjad ki így: a hű anyagba, mint csírás mag, mint rózsaszál dereng a szép hatalma.
. Szépség derűje! Hajnaltiszta fény, ragyogj szívünkre pirkadó remény! Ragyogj, akár a mély tavak tündére hűvös gát alatt, midőn leszórva habzó fátyolát, lényét ragyogva adja át s a kéken izzó szál kigyúl, s derengő hónak éber fényivel ragyog a táj s e hóban mintha nyílna… a szép tavasz, cseresznye, szilva… Fény rózsakertje, melybe betűk ágán gyümölcs s az ókulába beér a hasznos szép virága, s a könnyű szál izen tovább, a fényen túl! – Dal hajnala! S a konyhák moslékgőzin át hegedűk kócsagteste száll, vegyülve zöld gyertyánsövénybe, a fülemülék versenyébe… Szépség derűje, drága fény, ragyogj szívünkre hajnali remény!
. Nem az, mi érdek nélkül tetszik. Ragyogj szép rózsa, mindenben lakó, az embertárs anyagban hasznos alkotó! Ragyogj, dalolj és biztató reménnyel új röplapod szórd szirmaid hitével. A nagy világ-család tűzhely-sugára pirkadjon szirmod hajnalába… Sejtek taván, tekercsek ívsorán, a képletek madárvonulatán lobogj, dalolj bölcs rózsaszál s a mértan részvétlen terét megejtve, s az, magába íva, lényed ragyogja vissza.
. – Barátom! Mondd, hát kinek árthat a rózsa, tó és szárnyaló madárdal? A forrás és az ég vizén a hársfa e szirmok mély tüzébe mártva? Teremtő szép derűje, drága fény, lobogj, ragyogj te rózsáló remény! Repíts, mint felszökő vitorla a lombos, bölcsebb távlatokba. A fényagyú tudás, a bátor, mit érckarjával tép a vak homályból, mind része annak, ami lényeged! Légy Fő-Égtáj agyunk, szívünk felett! Vitorlás tengelyed mágnesfokán a forgács és salak is földerül. Bimbó lesz ez… Koráll a másik, mely térképed taván virágzik, s a szirmodról villant elembe beáll a por a mágnesívű rendbe.
. Szépség hajnal-derűje, drága fény! Ne hagyj el minket szép remény, de mindenből felénk ragyogva, lássunk az ember-társ anyagba… Hű társaink, ragyogjatok, s a telt anyag jelképei, szegek, ti földi csillagok, szervetlen tájaink rikkancsai hirdessétek e némaság szavát, a rejtett szép derengő hajnalát. Bölcs hajnal, mézzel ébredő zsarát, lilákkal fodros citromfényű láng, szirom s acél bibéjén táguló bölcs hajnal, kelj, napothozó terek jövője, melybe a szép s tudás ikertörzséből nőve, a mindenből kibomló ábra rózsája tágul tájaink kitárva. Tövedről érc darvak csapatja úszik a vénuszi magasba s feszes csőrük a lét sugárit hordva, utat villant a bolygók közti porban.
. Bölcs hajnal, nyílj! Sziromhozó derűdben, mint a pásztor állatát, megértjük tárgyaink szavát. A hűs atom s a forró rózsaszál ábrája mindenből kiszáll s szépítve azt, amelybe rejtve volt, eloszlik annyi sok titok, talány s akárcsak a zene, közös kincs lesz e mértan képlete: A Fő-Ritmus!… Hívó szavára, mint gép, ha fordul égi suttogásba, jelzését műszerébe mérve lépünk egy emberibb világ sugárzó képletére… A fölnyitott anyag sugára kicsordul csillagközi tájra. Határait, akár a nyár, kitolja a prizmás sarkköri fokokra s az ember-szérű asztagának kincse, míg ott, az űr terébe nőve tágul, itt mézillatú táblák ragyogják rózsáink virágát. Mint tengeren apály-dagály szabálya, bő ár suhog a sziklatájba, melyet előre partjainkhoz mérve, az ész meglelte rózsaszál derűje önt az embervéste térbe…
. Hű társaink, ragyogjatok! A telt anyag jelképei, szegek, ti földi csillagok, szervetlen tájaink rikkancsai hirdessétek esztétikám: – Nem azt, mi érdek nélkül tetszik, – hirdessétek az alkotó csírát, a hű anyagban lüktetőt, a hasznos szép derengő hajnalát… Hű társ a földi csillagok között, a némák közt hárfás jelünk, – ki felhőn, bércen át, viszed az ember zsongó fonalát, ki gerlét ringatsz zöld búzák fölött s szívünkkel ében-óceánból, mint Kristóf jössz a tinta-tájról, kihez ódát nem írt e század, bár fennen hordja glóriádat, szikrázó szép Huzal, Fénylő ideg! Te égi körzők ívein szökő hárfás tornász, – ki kötsz, ragyogsz és ott vagy mindenütt, te hermeszlábú, légy a fegyverünk. Felzengő tested lényege megannyi néma társ helyett hirdesse hát a kócsag hegedűk szavát, a rejtett szép derengő hajnalát, s mint gyémánt ék a megnyíló anyagból feszülj ki tündöklő virág, s mert nincsen szép, melynek ne lenne haszna, tágulj az újuló magasba, ragyogjál hó, szép tó, szüless meg ékes rózsaszál.
A hazai számos Szent Kristóf szoborközül a fővárosi Városligetben, a Műcsarnok mellett, a Jégpálya felöli oldalon található a legismertebb és legkedvesebb nekem: botfai Hűvös László alkotása (1910-ből). Másolata Szántódon látható.
Legalább öt Kristóf-nap van az évben, kezdve a maival. Néhány Kristófos vers.
.
.
Egy ember a téren
.
Feltűnt nekem egy ember a téren:
nem kiabálta, hogy a tér övé.
Nem csörtetett a busz után. Állt szerényen,
nem tolakodott a többiek elé.
A téren feltűnt nekem ez az ember.
Nem is tudom, miért - olyan emberi volt.
Távolba tekintett bronz türelemmel,
arcát vizsgálta napfény, telihold.
Sokan jártak arra, mégis õt kellett néznem:
ahogy õrködött némán, csupa közlés, csupa
intés volt a nyüzsgõ tömeg sűrűjében
a bronzkar idõtlen mozdulata.
Hullámzott a sokaság, áradt és apadt,
mint habzó folyó, az emberözön,
s éreztem: a téren, a füstös ég alatt
máshoz nem, csak hozzá lehet közöm.
Egy szikár, szürke lény, magányos és kopott:
nem értettem, mivel varázsol el.
Mi lehet a csapda, amellyel megfogott?
Nem volt a külsején semmi jel.
Csak az a tekintet, az az intelem
a mozdulatban, csak az lehetett,
mely belém költözött, amikor hirtelen
megláttam, és mintha az életet
mutatta volna fel: fényt árasztott, beszélt,
azazhogy hallgatott, beszédesen,
arról, mit jelent szóródni szerteszét,
hogy olvad egymásba nem és igen.
Delejes zenékrõl szólt a hallgatás,
körökrõl, s arról, aki belép,
hogy táncoljon ütemre, mint a körben szokás,
amíg a dob lüktet s a lába ép.
Kanyargó, végtelen sorokról hallgatott
a beszéd; menetrõl, mely felold,
mint a sav - ott lépdelsz, s magad már nem vagy ott,
nem tudod, merre jársz, s tegnap mi volt
a terved. Színekrõl, melyekbõl nem marad
a vásznon más, csak feketeség:
.
füstölgõ tettek és pernyeszárny gondolat,
s egy súlyos, vágytalan széntömb - az ég.
Elnéztem, ahogy áll, s várja a semmit: egy
mindentudó mi mást tehet?
Néha az õszi szél - nem várt, égi kegy -
lábához terelt pár száraz levelet.
A téren nincs szünet. A nagy össztánc fölött
szorgalmas metronóm: egy óra jár.
Nem messze onnan õ szemlél múltat, jövõt.
Kabátján rozsdafolt, vállán madár.
.
/Csengery Kristóf, 2006/
.
.
.
Mi a fontosabb? . Én mindig azt festem, amit élek Egry József
. Mi a fontosabb? megfelelni valamely képnek, amelyen mintha én volnék, ahogy messzi távolságot belát a szem, s árkon-bokron át oda menni? . Mi a fontosabb? kapkolódva tükörnek állni, amikor minden ember önmaga foglya, valamely kép után lohol, s néz, mintha most megfogta volna?
. Mi a fontosabb? ami éppen átfolyik rajtam, mintha a lét vize folyna a mesében, mintha a mindenség maga, s emlék csak, amikor megérzem?
. Mi a fontosabb? elsimulni az egészben esélytelen, hogy aki szándékosan hull ki, mindörökké benne legyen, s bentről se tudjon visszabújni?
. Mi a fontosabb? ami nincsen, és sohasem lesz, de ami ott ficánkol minden kilincsen, míg le nem nyomja valaki, s eltűnődik, hogy mibe higgyen?
. Mi a fontosabb? élni mélyen egyetlen képet, ami van, mint szent Kristóf a parti fényben, vinni a fiút magasan, s elmerülni, hogy odaérjen?
.
/Bertók László/
.
.
.
Szállok és szólok (3/5)
.
Tünődve Egryről, szedem a mandulát. Szívemben fénylik, mint idő, a kép. Szivárvány ívén úsznak zöld csukák és Szent Kristóf a gyermekkel belép.
Su luna de pergamino Preciosa tocando viene por un anfibio sendero de cristales y laureles. El silencio sin estrellas, huyendo del sonsonete, cae donde el mar bate y canta su noche llena de peces. En los picos de la sierra los carabineros duermen guardando las blancas torres donde viven los ingleses. Y los gitanos del agua levantan por distraerse, glorietas de caracolas y ramas de pino verde. . * . Su luna de pergamino Preciosa tocando viene. Al verla se ha levantado el viento que nunca duerme. San Cristobalón desnudo, lleno de lenguas celestes, mira la niña tocando una dulce gaita ausente. . Niña, deja que levante tu vestido para verte. Abre en mis dedos antiguos la rosa azul de tu vientre. . * . Preciosa tira el pandero y corre sin detenerse. El viento-hombrón la persigue con una espada caliente. . Frunce su rumor el mar. Los olivos palidecen. Cantan las flautas de umbría y el liso gong de la nieve. . ¡Preciosa, corre, Preciosa, que te coge el viento verde! ¡Preciosa, corre, Preciosa! ¡Míralo por dónde viene! Sátiro de estrellas bajas con sus lenguas relucientes. . * . Preciosa, llena de miedo, entra en la casa que tiene, más arriba de los pinos, el cónsul de los ingleses. . Asustados por los gritos tres carabineros vienen, sus negras capas ceñidas y los gorros en las sienes. . El inglés da a la gitana un vaso de tibia leche, y una copa de ginebra que Preciosa no se bebe. . Y mientras cuenta, llorando, su aventura a aquella gente, en las tejas de pizarra el viento, furioso, muerde.
.
/1928/
.
.
.
Preciosa és a szél
.
Csörgős hold-pergamen dobját Preciosa üti, rázza, itt jön, üveg és borostyán holt-eleven útját járva. Ritmusa a csillagtalan csöndet űzi más világba, tengerfodrok éjjelébe, tátogató halpofákba. Fönn az ormon kemény őrség, karabéllyal alvó gárda, őrzi a sok, fehér tornyot, ott az angolok lakása. Lent a vízparton cigányok úgy mókáznak, úgy cicáznak: csigahéjból, fenyőzöldből építenek pici házat.
.
.*
. Csörgős hold-pergamen dobját Preciosa üti, rázza. Hallja a szél, felkönyököl, éberen csak őt vigyázza.
. Egek szentje, pőre Kristóf, szent nyelvekkel jól megáldva: távolba néz, lányajakra képzelt pásztor-fuvolára.
. Lány, a szoknyád fölemelem! Öreg ujjam régi álma, hogy hasikád völgyét járva kék rózsádat megtalálja!
. Preciosa dobot ledob, megdöbbenve kezd futásba, behemót szél ordit érte, forró karddal fut utána.
. Ráncot vet a tenger, mordul, sápaszt olajfát a lárma, zendül a hó cintányérja, sír az árnyak fuvolája.
. Szedd a lábad, Preciosa, jön a zöld szél, agyon hágna, szedd a lábad, Preciosa, itt jön, itt jön, tekints hátra! Bukó csillag vén szatírja, sok a nyelve, sok a lángja!
.
.*
. Lát egy házat Preciosa, beront sápadtan, zihálva. Fönn a fenyők tornyán is tul, itt az angol konzul háza.
Az 1897-98-ban írt Bilitis-dalokból három van a lemezen.
A költő, Pierre Louÿs, a zeneszerző barátja volt, és a több fejezetben megírt 143 prózaverséből hármat dalnak komponált meg Debussy, további hatot zongora négykézre (1914-ben, Hat antik jelmondat).
.
.
.
La flûte de Pan
Pour le jour des Hyacinthies, Il m'a donné une syrinx faite De roseaux bien taillés, Unis avec la blanche cire Qui est douce à mes lèvres comme le miel.
Il m'apprend à jouer, assise sur ses genoux; Mais je suis un peu tremblante. Il en joue après moi, si doucement Que je l'entends à peine.
Nous n'avons rien à nous dire, Tant nous sommes près l'un de l'autre; Mais nos chansons veulent se répondre, Et tour à tour nos bouches S'unissent sur la flûte.
Il est tard; Voici le chant des grenouilles vertes Qui commence avec la nuit. Ma mère ne croira jamais Que je suis restée si longtemps A chercher ma ceinture perdue.
.
.
A verset máok is megzenésítették (énekhangra és zongorára):
- Jean-René Buvat (1897 - 1953), "La Flûte de Pan"
- André-Marie Cuvelier, "La flûte de Pan", 1928
.
.
Pán sípja
.
Jácintvirágok ünnepekor finomra metszett nádsípot
kaptam tőle játékszerül, viaszból lévő vége éppoly
kedves ajkamnak, mint a jóízű méz. Mikor játszani oktat, izmos térdére vesz; szívem kicsit
belereszket. Olyan csendesen játszik aztán, nem lehet
hallani szinte. Egymással nincs mit beszélnünk, oly közel van
egymáshoz arcunk; de mindig felel a dalra újabb, és
olykor-olykor szánk széle összeér a sípon. Késő van; levelibékák kezdenek dalba, ahogy
beköszönt az éj. Anyám, tudom, nem hiszi el sohasem,
hogy elvesztett övemet kerestem ilyen sokáig.
.
/Hárs Ernő fordítása/
.
.
.
La chevelure
Il m'a dit: «Cette nuit, j'ai rêvé. J'avais ta chevelure autour de mon cou. J'avais tes cheveux comme un collier noir Autour de ma nuque et sur ma poitrine.
Je les caressais, et c'étaient les miens; Et nous étions liés pour toujours ainsi, Par la même chevelure, la bouche sur la bouche, Ainsi que deux lauriers n'ont souvent qu'une racine.
Et peu à peu, il m'a semblé. Tant nos membres étaient confondus, Que je devenais toi-même, Ou que tu entrais en moi comme mon songe.»
Quand il eut achevé, Il mit doucement ses mains sur mes épaules, Et il me regarda d'un regard si tendre, Que je baissai les yeux avec un frisson.
.
.
.
A hajfonat
Így beszélt: „Álmodtam éjszaka. Körülhullámzott sűrű
hajfonatod. Mint sötét füzér, úgy lengett nyakamban,
elfedve mellem, s félig a hátam. Simogattam, mint tulajdonomat; így egyesített, ajkam
az ajkadon, ugyanaz a sűrű hajfonat mindörökre
minket, miképpen két babérfának egy a töve gyakran. És csakhamar azt kezdtem érezni, tagjaim annyira
összefonódtak tieiddel, benned élek, s te, mint álom,
úgy betöltesz.” Ahogy elhallgatott, gyengéd mozdulattal átkarolta
vállam, s annyi áhítat fénylett tekintetében, hogy földre
kellett sütnöm a szememet.
.
/Hárs Ernő fordítása/
.
.
.
La Tombeau des Naïades
.
.
Le long du bois couvert de givre, je marchais; Mes cheveux devant ma bouche Se fleurissaient de petits glaçons, Et mes sandales étaient lourdes De neige fangeuse et tassée.
Il me dit: «Que cherches-tu?» Je suis la trace du satyre. Ses petits pas fourchus alternent Comme des trous dans un manteau blanc.
Il me dit: «Les satyres sont morts. Les satyres et les nymphes aussi. Depuis trente ans, il n'a pas fait un hiver aussi terrible. La trace que tu vois est celle d'un bouc. Mais restons ici, où est leur tombeau.»
Et avec le fer de sa houe il cassa la glace De la source ou jadis riaient les naïades. Il prenait de grands morceaux froids, Et les soulevant vers le ciel pâle, Il regardait au travers.
.
Más megzenésítői: André-Marie Cuvelier (énekhangra és zongorára; 1935) és
Cecilie Ore (énekhangra és zenekarra; 1981)
A najádok sírja
.
A zúzmarától fényes erdőn keltem át; kicsi jégcsapok
virultak arcomba lógó fürtjeimen, sarumra egyre
nagyobb csomókban tapadt a friss, puha hó. . Rám köszönt: „Mit keresel?” „Nézd, erre vitt a szatír
útja. Mint lyukak hófehér kabáton, olyanok villás
lábnyomai.” így felelt: „Nem akadsz soha rá. A szatír s a nimfa mind kiveszett. Nem járt a tél ily
szörnyű faggyal egy emberöltő óta. A nyom, mit
felkutattál, kecskebaké. De álljunk meg itt a sírjuk előtt.” És kapájával rést ütött a forráson, melyből egykor
najádok boldog kacaja zengett. Felvett néhány
jégdarabot, s égnek tartva őket, szótlanul nézegetett
inkább fogta a nyitott ablakot, (épp elérte) s a szarvkormányt ballal
.
egyensúlyozta (nem volt egyszerű),
míg én könnyezve szórtam a hamvadat
(pár porszem remegő kezemre tapadt).
.
/Veszelka Attila, 2004/
.
.
Jól írta a fenti ismertetőben Bánky József, hogy az ilyen zeneművek tanítójellegűek, hiszen ismert pl. Bartók későbbi Mikrokozmoszából is az V. füzet 129-es számú rövidke darabja; itt a szerző és felesége előadásában. A felvétel a nagyvonalú Hungarotonnak köszönhető: keresek valamit, s ha náluk megvan, azonnal behívhatom:)
Régebben már foglalkoztunk azzal a furcsának vagy hibásnak tűnő magyar címmel, amivel néha elhangzik a Bartók Rádióban a 24 Debussy-prelűd II. könyvének 7. darabja.
A kétszer tizenkét szólózongorára írt rövid darab első felének keltezése az 1909/1910 évek fordulója, a második kötetnél 1913, és az egyes darabok témája és hangneme a szerző addig is szabad alkotófantáziájából születtek.
A mostani prelűd eredeti címe: La terrasse des audiences du clair de lune, míg a legtöbbször olvasható vagy hallható magyar cím: "A kihallgatások terasza holdfényben", legtöbbször csupán "A kihallgatások terasza".
A mindenképp magyarra fordítandó címek esetén vigyázni kell a tévesnek tűnő fordítással, mert az idő kiírthatatlanul rögzíti azokat (ld. pl. a Kék rapszódiát)!
A bevezetővel ellentétben üdítő volt a Debussy 150. születésnapi évfordulójára (2012-ben) szervezett koncert, amelyen Bánky József a teljes sorozatot eljátszotta a pécsi Kodály Központban. Ennek az előadásnak a kísérő anyagában néhány sorban írnak a prelűdökről, közte az ide illőt kiemelem.
.
A holdfényes audienciák terasza. A különleges cím különleges inspirációról tanúskodik: India hajdani csodálatos palotáiról, az azokat körülvevő erkélyekről, amelyeken a hold fényénél tartották a királyi audienciákat, s az erkélyek korlátai alatt tátongó hatalmas mélységek titkairól mesél Debussy ezen utolsó, talán legköltőibb holdfényzenéje.
.
Ugye, hogy jobban hangzik! Igaz, hogy nem a holdfény volt az audienciák feltétele, csak arra utal a cím, hogy a kérdéses teraszt holdfényben képzelte el a zeneszerző. Egy pápai audiencia sem kihallgatás, hanem meghallgatás, ahol beszélget a két fél, amikor hosszú előkészület után a szentatya fogadja hívét vagy híveit. A kihallgatás sötét időkre is emlékeztet, jó lenne elfelejteni, de egy egyszerű bírósági ügyben még a tanút is kihallgatják. A prelűddel kapcsolatos fogadás körülményeit tehát érdemes tisztázni!
Az indiai kapcsolatról már olvashattunk, hiszen köztudott, hogy a darab közvetlen és talán egyetlen előzménye V. György angol király India császárává koronázásáról olvasott hír volt. A tudósító René Puaux (1878-1936), francia történész és újságíró volt, aki távoli békés vagy háborús eseményekről is írt francia és svájci lapokba (Le Temps stb.), így az említett koronázásról is.Delhi-Durbar volt a helyszín, 1911 decemberének közepén, és hogy legyen képünk az eseményről, érdemes megnézni az eredeti képes beszámolót. Az érzékletes leírás ihlette meg Debussyt, hiszen mérhetetlen pompa övezte a ceremóniát, amelyen látható a császári párnak épült pódium, amelyhez aztán tisztelegve vonultak a helyi hatalmasságok. Egyéb alkalmak esetén is látható az a terasz is, ami az óriási palotát övező fal kiugrójában volt az uralkodó páholya, fogadva a tisztelgőket, de ez sem kihallgatás volt, ahhoz a terasz elhelyezése és az összes méret alkalmatlan volt. Szabdtéri díszpáholyról volt szó, ahol a holdvilág mint háttér már érthetővé válik az audienciák, fogadások idején.
Pierre LotiA Brit-Indiáról szóló könyvében is említi azokat a teraszokat, ahol a nagy nappali meleg miatt, akár a holdfényes éjszakában is tartottak tanácsüléseket vagy fogadásokat.
Az V. Györgyről ajánlott anyagból:
"In 1911, the King and Queen travelled to India for the Delhi Durbar, where they were presented to an assembled audience of Indian dignitaries and princes as the Emperor and Empress of India on 12 December 1911. George wore the newly created Imperial Crown of India at the ceremony, and declared the shifting of the Indian capital from Calcutta to Delhi."
Az említett császárrá koronázásról, a nagyszabású fogadásról, majd az ehhez igazított új főváros felavatásáról... V. György felesége egyébként apai ágon magyar kapcsolatokkal is bírt, a nagypapa rangon alulinak tartott kisrédei felesége (Claudine Rhédey) révén.
A Delhi-Durbar anyagból idézek:
"The day after, on 13 December, the royal couple made a darshan (an appearance) at the jharoka (balcony window) of Red Fort, to receive half a million or more of the common people who had come to greet them, a custom which was started by Shahjahan.[12] Then on 14 December the King-Emperor presided over a military parade of 50,000 troops."
A koronázás utáni napon, december 13-án, a császári pár megjelent a Vörös Erőd erkélyén/teraszán, hogy fogadja a félmilliónál is nagyobb tömeg üdvözletét. Ezt követően december 14-én a császár elnökölt az 50.000 fős katonai parádén." Az angol szövegbe ágyazott linkeken részletesen ismertetik ezt és az ilyen jellegű díszerkélyt is.
A természetesen néma videón és a fényképeken túl most nem adom meg a nagyszabású eseményről szóló egyéb forrásokat, de az említett újságok aktuális rövid cikkei is elérhetők a neten.
Mindez tehát egy rövidke, alig több mint 5 perces zongoradarab misztikus címe után nyomozva, és persze hangulatos, talán jobban is érthető zenei tartalommal...
A nálunk is járt kiváló Richard Goode egyik mesterkurzusáról készült az alábbi videó, ahol a művész az értelmezési finomságokról is beszél és be is mutatja saját ideáit a darabról tanítványainak:
Itta már? Itt a március, közeleg a tavasz, így két - sőt: három - nagyon hasonló hangvételű és dallamú tavaszi verset másolok egymás alá. Közel egyidőben is írták az erdélyi szerzők ezeket, a második nagyon ismert, és persze az is csupa zene.
Az idősebb költő Áprily Lajos volt, de a húsz évvel később született társát, Dsida Jenőt, tizennyolc évvel mégis túlélte. Dsida 110 éve született május 17-én, súlyos szívbeteg volt, alig több mint 31 évet élt.
Az Áprily-vers zenei előzménye kívánkozik előre:
.
.
Tavaszodik
.
Sáncban a hóviz könnyű hajót visz, füstöl a fényben a barna tető. Messze határba indul az árva, lenge madárka: billegető. . Titkon a Bükkben moccan a rügyben - mint csibe héjban - kandin a lomb, s mintha a róna kedve dalolna, úgy muzsikál, muzsikál a kolomp. . Indulok. Értem. Jól tudom: értem, értem üzenget a zsenge határ: "Szíved, a bomlott, ócska kolompot hozd ide, hozd ide, hozd ide már!"
Tarka virágnak Illata kábít, - Édes a méz mit Kelyhe kinál; Lebben a lepke, Röppen a méh - Sok kicsi vándor Kedvese ajkán Csókra talál.
.
Nincs ma halál, Él ma a földön Mit csak az Isten Élni teremtett; - Harsog a himnusz, Hangos a táj! - Semmi se fáj, Minden örömre, Tűzlobogásra Szítja a lelket...
.
Újra születtünk Zöld lobogóval Lepkefogóval Táncra megint! Csókot a földnek, Csókot a fának, Csókot a rügynek, Mert a hatalmas Égi Jövendő Hírnöke mind!
.
Hallga, mi szépen Csendül a nóta, Csörtet a csermely, Csattan a csók! Messze az erdő Lombjai közt a Nyár keze int! - Hirdeti minden, Hirdetem én is, Itt a tavasz!
.
/Dsida Jenő, 1924. április hó 25-én/
.
.
A cím alatt meghallgatható verset 2009-ben Dragony Tímea zenésítette meg - vegyeskarra.
1678. március 4.: Antonio Vivaldi születésnaja. Visszakeresve jutottam el egy közel 6 évvel ezelőtti július 28-i beíráshoz, amelyben a barokk egyik óriása a méltó utódhoz volt kapcsolható, időben, versben és zenében. Megismétlem, mert az akkor ajánlott egyik videó már nem volt érhető el, de a másikat is lecseréltem. A Bach-mű Vivaldi kéthegedűs a-moll versenyére (RV 522) készült.
a végtelen sötét egy világosabb szegletében ahol egy gótikus oszlopsor orgonasípjaira szilárdan támasztja roppant súlyát a túlvilág az öreg órásmester szemgödrébe csípve a nagyítóját csipesszel rakosgatja egymás mellé a tündöklő hangokat míg zenélő órája azt nem zengi EGY AZ ISTEN DICSŐSÉGÉRE MÉREM AZ IDŐT
hát én mit piszmogtam itt a fogalmazással kinek a dicsősége az hogy éltem
a haladás eszméit itatta velem bájitalként az ördög s most láthatom hogy mire ment a híres ész az őrült gyilkosságok folytatásos rémtörténetét a közösséget mint ámokfutót a pocsékba ment erőfeszítést nyüves hús módjára rohadni a jövő délibábjától káprázó ezredfordulón
vagy ez is mint a mindenségről alkotott képünk viszonylagos és Isten orgonája azért zenghet olyan fényesen mert orgonistája a billentyűkre koncentrálva eltekint a büdös szájú büdöset fingó istenkáromló zsoldoskapitánytól mint lényegtelentől és nem-művészitől
egy kétkedő kor kárhozott szülöttei ki tudja talán csak azért bukunk az emésztő tűzbe hogy ott kiteleljünk és egy vagy száz vagy százezer év múlva ha újból tavasz lesz kénkőszagú zöld zubbonyunkban kibújva a földből szemtelen virágpofával kérdezzük a szilárd világrend halálra fagyott filozófusától NOCSAK CSAKUGYAN ÉS MIÉRT
/Orbán Ottó, 1989/
Ez a kéthegedűs Vivaldi-versenyből az op. 3. no. 8., 1711-ből.
Tegnap az isteni hegedűs vers, néhány hete az isteni és ördögi Stradivari-hegedűsök (Paganini, Baráti, Lendvay....), holnap pedig a hegedűs és zeneszerző Vivaldi születésnapjára (1678) emlékeztetek A (Stradivari) hegedű című verses mesével, de csak eredetiben:
.
.
Die Geige
.
.
Ein altes Märlein giebt's zu lesen: Es ist mal eine Geige gewesen Von edelster Stradivari-Art, So stark wie zart; Auch hat ein guter Stern sie bewahrt, Marktschreierisch in Virtuosenhänden Mit schnöden Kunststücken sich zu schänden. Im Gegentheil: die Fürstin der Geigen War stets nur Fürsten der Kunst zu eigen: Bei ihr dämonische Lebenskraft, Bei ihnen gestaltende Meisterschaft; Noch mehr, die Meisterschaft an und für sich, Die geläufigen Finger, der kräftige Strich, Die ganze hohe Schule der Kunst Und all' der blaue technische Dunst Gewannen noch längst nicht ihre Gunst; Es war als ob ihre klingende Seele Wie ein liebendes Herz den Geliebten wähle - . Nicht wähle - nein, als riss' es sie Mit unaussprechlicher Sympathie - Gleichviel ob himmel-, ob höllenwärts - An das eine, das liebe, vergötterte Herz. Da fühlte sie ihr geheimstes Leben Vom leisesten Fingerdruck erbeben, Da jubelte sie und schluchzte und klagte, Da triumphirte sie und verzagte; Nun wildester Lebensbrandungsschaum, Nun lächelnder, lallender Kindertraum, Nun Sterbeseufzer, nun Siegesgesang, Doch Fülle und Schönheit in jedem Klang. . Die edlen Geigen werden alt Wie die Schwerter des Roland und Rainald, Die, ob auch Helden nach Helden sterben, Sich durch die Jahrhunderte weiter erben. So sehn auch die Geigen mit stillem Leid, Wie die Meister versiechen mit der Zeit Und ihnen statt Feuer und Flammenflocken Nur Floskeln und Aschenregen entlocken Und im Philisterium untergehn. Das hatt' auch die Stradivari gesehn, Und sie kündigte, beiden Partei'n zum Gewinnst, Ihrem alten Herrn und Meister den Dienst: "Uebereinkunft in Güt' und Freundschaft und Frieden; Von Tisch und Bett hinfort geschieden." . Nun hing sie vergnügt in des Trödlers Laden, Zwischen altem Gerumpel voll Wurmfrass und Schaden, Entronnen der stürmischen Lebensfluth. Die tiefe Stille that ihr gut; Sie fühlte, wie sanft sich's auf Lorbeern ruht. . Da stöbert einmal in dem staubigen Tand Zufällig herum ein blühender Fant, Wie Veilchen sein Aug', seine Locke wie Gold, Die holdesten Grazien waren ihm hold. Und als er mit flüchtigem Finger sie rührt, Da hat sie's im innersten Leben gespürt, Und unter den prüfenden Griffen erklang Ein ahnungseliger Lerchengesang, Und als er mit Macht ansetzte den Bogen, Da quoll und strömt' in melodischen Wogen Ein tausendstimmiger Frühling empor; Verschwendrisch, unfassbar dem irdischen Ohr. . Dem jungen Burschen gefiel die Musik, Das klang ganz anders als das Gequiek Seiner früheren Fiedeln. Nie fiel ihm bei Bis dato, dass er ein Meister sei. Ein grosser Meister, und ohne Besinnen Kauft er für ein Butterbrod und ein Ei Die Perle der Ladenhüterinnen. . Und nun, o Götter, o selige Mächte! Was kamen für Tage, was kamen für Nächte! Der alten Geige wie einem Ding Von Backfisch der Himmel voll Geigen hing. Das ganze irdische Jammerthal War Rosen und Liebe und Nachtigall. Der Meister freilich (das merkte sie Gar bald) war just kein Musikgenie; Sein Strich war hart, sein Finger schwer, Und schmerzlich oft ging der Ton beiher. Doch immer hoffte sie: Meine Seele, Was ihm an Adel der Kunst auch fehle, Sie wird es ersetzen mit Liebeskraft, Bis er ausreift zur Meisterschaft; Sein Genius wird erwachen und dann Erkennt er, was er an mir gewann. Doch alle Liebe und Anbetung Hofft immer vergebens auf Besserung. Des Meisters Genius schlief und schlief, Sogar sein Geschmack blieb peinlich naiv, Und die Stradivari, die früher nur Beethoven gekannt und Mozart und Haydn, Die musste jetzt Polkamazurka-Tortur Und Donna Teresa und Fledermaus leiden Und Potpourris aus dem Troubadour. Die Rosen- und Nachtigallentage Gerieten so nach und nach in Frage; Und dennoch, bitt'rer als eigner Schmerz War der Einblick ach! in des Meisters Herz. Wie arm, wie fade, wie trivial! Ihr Götter! Und dennoch mein Ideal! Nie aber grollte sie; fidelt' mit Schund Und Strund er ihre Nerven zu Grund, Und martert' er sie, bis ihr ganzes Gebäu Ein einziges gellendes Todesgeschrei, Sie grollte nimmer. Genug! Genug! Verhüllt sei ihr Loos mit dem dunkelsten Tuch, Verhüllt und verschwiegen; es giebt eine Pein, Die würde geschildert gar fratzenhaft sein. . Und dennoch zum Schlimmen das Schlimmere kam: Der Meister ein Pianino nahm. Sechs riesige Träger mussten es schleppen Schweisstriefend über die ächzenden Treppen. Im Zimmer wurde der Ehrenplatz Dem klappernden Polisanderkasten, Und der Meister wich nicht mehr von den Tasten. O hüte dich, zartbesaiteter Schatz, Vor Eifersuchtsteufeln und Furienhatz! Der Freund, er spielte zum hundertsten Mal Säkkinger-Trompeter-Spülwasserfall. Verhülle stoisch dein Haupt und schweige, Unglückliche Stradivari-Geige! . Wie lange das Folterleben gewährt? Nicht hab' ich die näheren Daten gehört. Es waren nicht Wochen, nicht Monde, es waren Lang hingezogene Gespinnste von Jahren; Denn nicht nur die Liebe war übergross, Auch ihre Treue war grenzenlos. . Jedoch ein jegliches Ding hat ein End'. Einst fand der Meister sein Instrument Von unerklärlichen inn'ren Gewalten Von oben bis unten durchgespalten. . Ja, ja mein Freund, nun ist es gescheh'n, Nun magst du die Splitter in Fingern dreh'n: "So hat es gesessen, so war es gefügt, So hat sich der Hals an die Wölbung geschmiegt." Sorgfältig sammelst du Stücke zu Stücken, Vielleicht lässt sich's leimen, vielleicht lässt sich's flicken. . Mit Flicken und Leimen wird nichts geschafft, Durch's innerste Wesen die Wunde klafft. Die arme Geige! Sieh, fast wie ein Herz, Das langsam gebrochen in schweigendem Schmerz. Du hast sie, dieweilen du dich zufrieden Berauscht in des Trompeters Plattitüden, Wohl gar in der Regennacht auf dem nassen Gesimse des Fensters liegen lassen Oder hart an den glühenden Ofen gehängt; Genug, das feine Gefüg' ist gesprengt, Und die arme Geige ist mausetot. . Was weinst du dir denn die Aeuglein roth Und hängst die Lippe, mein armer Freund? Du hast es wahrlich nicht böse gemeint; Du hieltest Geigennerven für dick Wie deine oder wie Ankerstrick. Nun hat sie zum Schaden auch noch den Spott; "Die erste Liebe macht dich zum Gott, Die zweite zum Narren" sagt der Poet; Sie sah es wohl ein; doch es war zu spät. . . /Arthur Fitger (1840 - 1909) - 1894/
2006 végén két részletben tudtam csak beírni az alábbi verset. Most, a költő születésnapján bemásolom egyben az egészet.
.
.
. A hegedű
.
Víg legenda
.
Krisztus urunk Szent-Péterrel Vándorolván gyalogszerrel, Magyarhont is útba ejté, Az alföldet nem felejté, Ha a beszéd nem szófia És áll a géográfia, Amit ugyan eldönteni Szoroska hely az itteni. Mondom tehát, mennek vala: Elől az Úr, - Nehány lépésre szótlanúl Követte hű apostola.
.
Útközben egy csárdához értek, Vendég ivott abban temérdek, Azaz hogy mindenféle sok Palóc, matyó fuvarosok, Jó alkura, még jobb hiszembe' Tehert szállítva Debrecenbe, Bogárhátú, széles faru Szekereik, mint egy falu, Oly szanaszét, rendetlenül, Hevertek az állás körül; Míg a lovak, mint ünnepen, Szélt vettek a széles gyepen S nem látszanak busúlni rajta, Hogy valaki el-, vagy behajtja, Vagy eltévednek és soha Nem lesznek a matyó lova. Ellenben a jókedvű gazdák - Ők úgyse' gondolnak vele: Busúljon a ló - arra bizzák - Hiszen elég nagy a feje; A kancsó kézről-kézre jár, Énekelik, hogy: isz - sza már; Hallani zajt, Hangos kacajt, Szidalmat is, épűletest, Rohadt beszédekkel vegyest.
.
Péternek mindez új dolog, Szeretné látni, hallani Kissé közelről az egészet, És, mintha vonná valami, A csárda felé sompolyog, Gondolva, hogy tán csak benézhet. Aminthogy rögtön is bement, Urának ellenére, ki Szelíd hangon így szólt neki: "Ne menj be, Péter!" Nem mondja kétszer; De, büntetésül, hogy bement, Hátára hegedűt teremt.
.
S alighogy a küszöbre lép, Alig fordúl egyet elébb, Midőn körötte, mint a méh, Felzendül a garázda nép. "Huzd rá! huzd rá!" kiáltja mind, Dolgozván a sok itce, pint; Az egyik a borát köti, A másik pénzét csörgeti; Furfangosabb elmével egy A léces kármentőbe megy S a fürge csaplárnét kivonja, Szintúgy repít belé a kontya, És táncra-billegőn a pár Elébe áll, nótára vár. Péter pedig csak néze szét: Mirevaló minde beszéd? A hegedű... az oly csodás: Nem látja ő, de látja más. Hiába szólt, hiába kért, Hogy ő a nótához nem ért: - Tűzre olaj a kifogás, Kopasz mentség, szabadkozás. És már nőttön-növő dühök Miatt a házpalló dübög; Alant a ház pallója, fent a Béketürő mester-gerenda; Ütés ütésre, botra bot: Veszedelmes egy állapot! Én nem tudom, de gondolom, Hogy abból Péter is kapott.
.
Az Idvezítő ezalatt Szép csöndesen tovább haladt, S midőn elérte a tanitvány, Feléje fordult, így tanitván: "Kiváncsiság bűnnek fele, A rossznak már nézése ront; Ki szántszándékkal lett bolond, Hagyd ott! ne szólj aznap vele; Józanság! a szavam, - de részeg Ember elől én is kitérek."
A 2017. február 27-i Stradivari Gála műsorlapján három verset idéztek meg.
Az előadott művek sorában volt két Debussy-mű, az 1880-ban énekhangra és zongorára írt Szép este című dalának átirata hegedűre és zongorára - Lendvay József és Miczinger Ilona előadásában. A szöveget Paul Bourget írta, és Debussy mellett Gaston Carraud és Joseph Kaufer is megzenésítette.
.
.
B e a u s o i r
.
Lorsque au soleil couchant les rivières sont roses Et qu'un tiède frisson court sur les champs de blé, Un conseil d'être heureux semble sortir des choses Et monter vers le coeur troublé.
.
Un conseil de goûter le charme d'être au monde Ce pendant qu'on est jeune et que le soir est beau, Car nous nous en allons, comme s'en va cette onde: Elle à la mer, nous au tombeau.
Ugyanez a két előadó játszotta A lenhajú lány című prelűd átiratát. Ennek az 1910-ben írt zongoradarabnak az ihletője az ide korábban már beírt alábbi vers volt. Két érdekessége, hogy már Debussy előtt is dalt írt egy szerző a versre: Émile Paladilhe 1876-ban, majd 2005-ben Veszelka Attila írt verset a Debussy-prelűd alapján. E költő Debussy prelűdök című kötetéről már írtam és - többek között - ezt a versét is idéztem. A Hangaszálak (Hangafüvek) alatti zene nem érhető már el, helyette ajánlok egy másikat. A belinkelhető beíráson túl is vannak még Veszelka versek a témában az említett kötetből, és majd beírok továbbit is.
.
.
La fille aux cheveux de lin
.
Sur la luzerne en fleur assise, Qui chante des le frais matin ? C'est la fille aux cheveux de lin, La belle aux levres de cerise. . L'amour, au clair soleil d'été, Avec l'alouette a chanté. . Ta bouche a des couleurs divines, Ma chere, et tente le baiser ! Sur l'herbe en fleur veux-tu causer, Fille aux cils longs, aux boucles fines ? . L'amour, au clair soleil d'été, Avec l'alouette a chanté. . Ne dis pas non, fille cruelle ! Ne dis pas oui ! J'entendrai mieux Le long regard de tes grands yeux Et ta levre rose, ô ma belle ! . L'amour, au clair soleil d'été, Avec l'alouette a chanté. . Adieu les daims, adieu les lievres Et les rouges perdrix ! Je veux Baiser le lin de tes cheveux, Presser la pourpre de tes levres ! . L'amour, au clair soleil d'été, Avec l'alouette a chanté.
A lenhajú lány . Az átszűrt fényben lépkedsz könnyedén, hajadba fűzik fák árnyékaik, szemedben táncot jár a kert, tűztáncuk lejtik bordó kardvirágok: a lenge szélben izzó táncukat. . S te: karcsú testű, lenhajú, közöttük hajló, e kékporos reggelbe szőve szállsz, és messzi, vén harangok hangjain hullsz át, csepegsz a lombokon. . Nem hagysz nyomot. Semmit sem hoztál, el sem viszel. Öröktől itt éltél velünk, áttörve minden dolgokon, akárha friss kötés színén a vér, csupán azoknak láthatón, akiknek régtől fogva nincsen már szavuk.
.
/Veszelka Attila, 2005/
.
.
.
A harmadik versidézet a műsorlap hátulján jelent meg, és ezt a költő kifejezetten erre az alkalomra írta. Szerzett ő már korábban is zenei vonatkozású verset, az Anima Musicae Kamarazenekar megalakulásának harmadik évfordulójára, amelyet e témába már bemásoltam. A Zene Lelke című Lackfi-vers innen.
Még három napig tart az idei farsang, addig mulatságok, vigasságok szerte a világban.
.
.
Össztánc
.
áll a lagzi dúl a trakta tart a báli évad szende hölgyek úri frakkra titkon ráalélnak
. dies irae dies illa ó minő mulatság solvet saeclum in favilla ropja mind a tagság
. most sorolj be lépj a körbe lábad jól emeld meg vér fakadna csont ha törne el ne hagyd a helyed
. dies irae dies illa uccu kezdj a táncba solvet saeclum in favilla rá se köpj a láncra
. mások titkait te lesd ki s tudd hogy kéz kezet mos jól ügyelj: verembe esni nem nagy élvezet most
. dies irae dies illa járd a senkiföldjén solvet saeclum in favilla rádkacsint a törvény . bárki vént bátran tegezz le hízik így a presztizs szűk a mellkas? szívd degeszre még ha szétrepedsz is
. dies irae dies illa díszes társaság ez solvet saeclum in favilla hű be híres tánc lesz
. van ki szárazon befürdik szót fakaszt a néma egyveleggé elvegyül itt szalma szecska széna
. láb a fővel fő a lábbal kecskehús a hallal csontfűrész a vaslapáttal békejobb a ballal
. dies irae dies illa váltakozva kapdosd solvet saeclum in favilla el ne vétsd a taktust
. dies irae dies illa bélepék a placcot solvet saeclum in favilla latrok és ribancok
. rongyszedők a trógerokkal gyászhuszár a pappal bankfiúk a brókerokkal pártvezér a sleppel
. tarka göncök dús loboncok dekorált grabancok körbenyalják ím a koncot kurucok s labancok
. dies irae dies illa ily csapat még nem volt solvet saeclum in favilla bírja még a mennybolt?
. kósza ritter ősz filiszter együtt őgyelegnek ordót oszt a főminiszter öt-hat vén gyalognak . dies irae dies illa körbejár a korsó solvet saeclum in favilla hull a falraborsó
. jégbalettot béna oktat fővadász a kancsal sanda szolgál félvakoknak csalfa tűzparanccsal
. dies irae dies illa dől a pénz s a rendjel solvet saeclum in favilla félrehúz a kengyel
. szajha szennye szűz keserve flottul egybefűzve tökmindegy hogy tűz a versbe avagy vers a tűzbe
. dies irae dies illa tűz a vízre támad solvet saeclum in favilla győzi még a lábad?
. csúcsra hág a jóra hitvány híre pénze rangja mesterét a hű tanítvány hétszer megtagadja . dies irae dies illa kedved tán lekókadt? van ki húzza lesz ki vonja
talpakávalódat.
. tág a szó de magva torzó
csak magadban kántálsz polka valcer rock toborzó sorra egy haláltánc
. dies irae dies illa
hét kanördög kontráz solvet saeclum in favilla főzenész a csontváz
. szennykloáka már a tenger
vérmező a zöld rét sok pogány között az ember jaj kihez szegődnék
. összeőrli két malomkő
tézis antitézis hűlt nyomában sírhalom nő még ha nagy vitéz is
. dies irae dies illa bármiképp vigyázol solvet saeclum in favilla összedűl a jászol . s lőn jogőrzésből jogorzás szűzleányból céda bűntársból bizalmi portás közvagyonból préda
Az indexre tett Fidelio-fórum megint megtréfált: akaratom ellenére kicsinyítette le az előző vers címét. Ügy látom, menthetetlen ez a felállás, a Fidelio magát degradálta, és következményeként a fórum tovább haldoklik.
.
.
Amor redivivus
. A malomnak nincsen köve, Mégis gyöngyöt jár, Tiltják tőlem a rózsámat, Mégis hozzám jár. Népdal
. Poharamra hull a villany, Reszketnek a régi árnyak, Szép színében, mély ízében Nehéz borok párlatának. Kifogy, töltök, iszom újra, Őszi, sötét ködbe lesve: Tiltják tőlem a rózsámat, Mégis eljön minden este.
. Már a ködben selyme lebben, Karcsú, fehér lova táncol, Testén fehér burnusz, lábán Uticsizma kordovánból. Térdenállva húzom róla, Csillog büszke szín alatta, Elefántcsontszínű bőre Hívja ajkam hódolatra. . Szeme, szája, hangja, bőre, Ölelése csupa bársony. Minden izmod ismerős már, Én egyetlen utitársam, Aki eltűnt, aki nincsen, Akit nedves földbe tettek. Hova múltál? Meggyógyultál? Nem tűnődöm, csak szeretlek.
. Barna hajad ezüst szállal… Te lehetsz csak, nincs ilyen más: Ez a tűz és ez a márvány, Ez az örvény, ez a ringás, Ez a napfény, ez az éjfél, Ez a kerek, drága hajlat, Ez a mámor, ez a mákony, Ez a vágy, hogy belehaljak!
. Szemed nézem, hadd becézzen. Ez a béke, ami lángol. Hova szöktél? Honnan jöttél? Mennyországból? alvilágból? Szép anyaggal teli forma! Ott ölellek, ahol érlek. Nem jöhettél alvilágból, Ilyen édes nincs kísértet.
. Milyen ország az, hogy engem Nem tudtál még elfeledni? Üdvösség, hol semmi sem kell, Csak szeretni, csak szeretni. Ez a kincs, mely nem fogyott el, Akárhogy is tékozoltuk, Ez az édes szomjúság, mely Ugy üdít, ha el sem oltjuk.
. Ott szeretnék a karodban Élni örök mosolyodban. Alig maradt már a szeszből, Künn az éjben patkó dobban. Már a ködben selyme lebben. „Holnap este visszavárlak!” Reszketnek a poharamban Régi esték, földi árnyak.
A múlt század negyvenes éveinek elején írt vers egyértelműen Vas István első feleségének (Nagy Etelnek) 1939-ben bekövetkezett tragikus halálához kötődik. A ballada hangulata Lorcára emlékeztet. Az amor redivivus a visszajáró vagy feltámadt szerelmet jeklenti.
.
.
Perché tuo gran bellezze al mondo sièno in donna più cortese e manco dura, prego se ne ripigli la natura tutte quelle c’ognor ti vengon meno, e serbi a riformar del tuo sereno e divin volto una gentil figura del ciel, e sia d’amor perpetua cura rifarne un cor di grazia e pietà pieno. E serbi poi i mie sospiri ancora, e le lacrime sparte insieme accoglia e doni a chi quella ami un’altra volta. Forse a pietà chi nascerà in quell’ora la moverà co’ la mie propia doglia, né fie persa la grazia c’or m’è tolta.
.
/Michelangelo Buonarroti/
.
.
.
HOGY SZÉPSÉGED az idő ellenére,
mely ad és feldúl, tovább tudjon élni,
hiszem, hogy a természet visszakéri,
amivel naponta fogy bájad éke,
.
s megőrzi egy nagylelkűbb születésre,
hol az élőt boldogabb sors kiséri,
hogy angyalarcod kölcsönözve néki,
új alakot hozzon belőle létre.
.
Bár őrizné mag jajom is az ég,
és bár gyüjtené össze könnyemet
annak, aki majd új lényét imádja.
.
Tán számalom fogja el a szivét
fájdalmamtól iránta, s így a kegy,
mit tőlem most megvon, nem menne kárba.
.
/Rónay György fordítása/
.
.
A Prayer to Nature:
Amor Redivivus
.
That thy great beauty on our earth may be Shrined in a lady softer and more kind, I call on nature to collect and bind All those delights the slow years steal from thee, And save them to restore the radiancy Of thy bright face in some fair form designed By heaven; and may Love ever bear in mind To mould her heart of grace and courtesy. I call on nature too to keep my sighs, My scattered tears to take and recombine, And give to him who loves that fair again: More happy he perchance shall move those eyes To mercy by the griefs wherewith I pine, Nor lose the kindness that from me is ta'en!
A Michelangelo versről jutott eszembe a 2015 novemberében hallott Sosztakovics-dalcsokor a kamara.hu akkori műsorában, Kovács István és Simon Izabella remek előadásában, most pedig a zenekari változatát idézem meg. A szöveg persze orosz.
A teljességre törekvés elismerésével vettem részt a 70 éves Sebő Ferencet köszöntők beszélgetéseiben és az egyéb megemlékezésekben. A klasszikus zenére érlelt fülem sosem kapcsoltatja le a rádiót, ha az ő műsora következik, és élvezettel figyeltem zsűrizését is a Fölszállott a páva adásaiban. Csak így tovább!
Éljen soká egészségben és éljen tovább korszakos munkájában!
pihen ebben az órában; a redők mögül elillant álmot semmilyen
varázsige nem képes visszacsalogatni,
de még a memória sem.
. Mikor minden tudás
egykedvűség-kátyúba hajt, (kuruc vagy labanc bosszú sem kelthet újabb zavart), s mint cintányérba fulladt zaj - csak önmagadban dúl már a harc; zűrös hétfő! - mindent-látott vak arc visszafordíthatatlan múlt: amit takarsz.
Úgy ülünk mint hármasoltár Három angyal itt a székben Csúcsosodnak fejünk felett Megfaragott koponyácskák Magiszterek helyén ülünk Az erfurti dóm homályán Megkondulnak a harangok Legnagyobbak német földön A szandálon mezítlábon Rajta a por nincs ki mossa Az oltáron az Úr teste Vérrel poros nincs ki mossa A szentanya gyermekecskét Szorít repesve magához A szentanya halott fiát Szólongatja mosolyognak Buta szentek szamárfejen teveháton Özönlenek Betlehembe Ülünk itt mint hármasoltár Hetven lépcső tetejében Hetven lépcső tetejéről Az a tábor csak egy ugrás Szűzanyának vére csattan Elfolyik a gyenge gyermek Felnőtt férfiak lehullnak – Ülünk hárman összezárva Feszítők és feszítettek Erfurt dómjában hódolván Az orgonás ítéletnek.
.
/Balla Zsófia, az 1975-ben megjelent,
Vízláng című kötetéből/
.
.
Csak a téma helye okán: J. S. Bach nem írt ilyen művet, mert eleve nem mindig írt összetett darabot, hanem később kapcsolt össze némelyeket, viszont prelúdiumot a fúgával, és a toccátát is a fúgával társította, ahogy van fantázia és fúga összeállítású műve is. F-dúrban csak két orgonaműve van: a BWV 540-as toccata és fúga, illetve a rövidebb, BWV 556-os prelúdium és fúga, amelynek szerzőségét még vitatják is.
Persze mindez nem számít: a zene és hatása volt a lényeg abban a lenyűgöző térben.
Az erfurti dóm is maga a csoda, szépsége vetekszik Bach alkotásaival, bizonyítva, hogy az idővel többször átalakított épület már korábban is mennyei ihletettségű volt, és ugyancsak maradandó alkotás. Az orgonáján hallott Bach-mű méltán késztette versírásra a költőt.
Orfeusz útjain jártunk Fülei Balázs túravezetővel a Bartók Emlékházban, hogy ismerkedjünk megint a zongorával, közelről. Balázs képzett vezető, jól előkészített és szinte kifogástalanul végigvitt előadása megint lenyűgözte a közel nyolvcvan fős közönségét.
Orfeusz beágyazotttsága a zenébe és a költészetbe nem új dolog, verses vonatkozásait én is igyekszem felfedezni ebben a témában, így örömmel hallgattam Balázst Weöres (ejtsd!: vörös) Sándor többrészes költeményéből, az Orpheus-ból idézni. Itthon kíváncsi is lettem, hány Orfeusz-verset találtam eddig, és magam is elcsodálkoztam nagy számukon.
Az előadóest zenéiről is írok majd röviden, de előbb a versek:
.
A Weöres-vers bevezetése az alábbi:
Ime a vándor, porlepte énekes, akinek garast hajítsz,
az idegen, a másféle, akit rettegve keresztre vonsz,
önnön benső, igazi arcod, akit nem ismersz,
nélküle tested akollá sötétül, eszméleted ura.
.
A tételek pedig: A játszó Orpheus; A megölt Orpheus; Orpheus, Eurydiké, Hermes; Lebegés a határtalanban. Ezt a verset már bemásoltam (5979 - 2013.12.16.).
A szonettek megzenésítése nem teljes, legtöbb a tavaly (88 éves korában) elhunyt finn Einojuhani Rautavaara szerzeménye, de sajnos ezekből nem találtam a tubuson felvételt.
.
Van viszont egy magyar vonatkozású előadás, amelyben 15 évvel ezelőtt Szabó Ildikó (Ildikó Raimondi) énekli a görög Eugenia Manolides (Manolidou) művét (az első Rilke-kötet első versét). A második szonet is nagyon jó!
Az Orpheus-mondakör szerinte más zenékben való megjelenésére hívta fel a figyelmünket, kezdve Mozart d-moll fantáziájával (K 397), folytatva Beethoven 4. (G-dúr) zongoraversenyének mozgalmas lassú tételével (19:22-től), amelynek többféle értelmezése közül ő az orfeuszi kapcsolatot fejtette ki, játékával is illusztrálva, nekem nagyon meggyőzően, mivel erre sosem gondoltam korábban. Végül Schubert talán legszebb szonátájának, a D 959-es A-dúr darabnak andantinójával zárta a bemutatást.
A szünet után eljátszotta a teljes Schubert-szonátát, amelynek hallgatása alatt valóban egy pillanatra sem unatkoztunk, annyira lekötötte figyelmünket ennek a hosszú és csodálatos darabnak varázslatos előadása. Ez a legkedvesebb zongoraszonátám, és bár a lassú tételéről más a véleményem, elfogadtam az előadó értelmezését, hiszen megfejteni sosem fogjuk a szerző lelkiállapotát.
.
Ráadásként - ahogy előre éreztem - egy Schubert impromtút (Gesz-dúr), majd Bartóktól egy könnyű kis zongoradarabot az Este a székelyeknélcíműt kaptuk ajándékba. (A felvételen a szerző még egyet eljátszik.)
Remek előadás volt, Balázs alapos és következetes előadó, kiváló zongorista, gondolataira, megfogalmazásaira, játékára figyelni kell, mert nagyon érti a zenét, amit hatásosan ad át hallgatóinak.
Nagyon várom sorozata következő részeit (2018 januárjában és novemberében lesznek), mert valóban közelről, egyre közelebbről ismerhetjük meg a zongorát.
Addig is figyelem a rádiófelvétel leadását, ismétlését.
.
Hogy idézzek még zenéiből, a Schubert-szonáta egy különösen kedves felvételét lehet innen meghallgatni, ahogy a szerző elképzelte, tehát fortepianón:
A KALLIGRAM egy Pozsonyban működő magyar nyelvű könyv- és lapkiadó. 25 éves! Egyik korábbi on-line folyóiratszámában jelent meg az alábbi vers, a nyolcvan évesen közel 25 éve elhunyt John Cage-ről.
A verset az idén 44 éves Csehy Zoltán írta, (aki korábban a kiadó főszerkesztője is volt), és a Kalligramnál 2010-ben megjelent Homokvihar című kötetében olvasható. A kötet ajánlójának alábbi kérdését és megjegyzését idézem:
"Vajon miről és miképp szólhatott John Cage pozsonyi előadása nem sokkal halála előtt?"
.............................................
"Egy visszaemlékezésében Ligeti György azt nyilatkozta, hogy életében két dolog izgatta: a zene és az erotika, de lehetséges, hogy ez a kettő egy és ugyanaz.
A József Attila-díjas költő, Csehy Zoltán új kötete is lényegében ezzel a kérdéskörrel foglalkozik: megragadható-e nyelvileg a zene érzékisége és szövegzenévé alakítható-e az érzékiség? Van-e esély rá, hogy felfedezzük: a világot mozdulataink, gesztusaink, rezdüléseink zenéje tölti ki, mely mások számára ugyanúgy funkcionál, mint a színház maga?"
.
A vers hosszú, emiatt csak az első és utolsó percnyi részét másolom be közvetlenül, míg a többi a linkről olvasható:
