A nyelvzseni -- Bálint Gáborról, aki újraértékelte a honfoglalást
Erdély legkeletibb csücske, a mai Kovászna megye, a régi Orbai-szék olyan jelentős keleti utazókat és felfedezőket adott a világnak, mint Kőrösi Csoma Sándor és Barátosi Balogh Benedek. Harmadik „társukat”, Bálint Gábort szeretné ismertebbé tenni az életét és kutatásait bemutató tanácskozás, amelyet december 8-án 16 órától rendez az MVSZ Szent László Akadémia, valamint a Kőrösi Csoma Sándor Magyar Egyetem.
Bálint Gábor 1844. március 13-án született egy kis székely faluban, Szentkatolnán. Már gyerekkorától kezdtek ráragadni a nyelvek: édesapjától megtanult németül, majd az ókori klasszikusok, a héber, a görög és a latin következtek, végül megtanulta a nyugati nyelveket is. Mire leérettségizett, már tizenkét nyelven beszélt. Ezt követően Bécsben, majd Pesten folytatta tanulmányait, érdeklődését ez idő tájt keltették fel a keleti nyelvek. Szerencséjére találkozott a világhírű magyar turkológussal, Vámbéry Árminnal, aki támogatta a tehetséges ifjút. Így Bálint Gábor nemsokára már egy török nyelvtankönyvet is írt, amelyet mindmáig használnak. Másik meghatározó élménye volt, amikor joghallgatóként a Pesti Egyetemen megismerkedett Fogarasi János akadémikussal, aki a magyar nyelv szótárának szerkesztésén dolgozott. A Magyar Akadémia éppen akkor keresett egy fiatal nyelvtudóst, aki elutazna az Orosz Birodalomba, hogy a mongol és a mandzsu nyelvet tanulmányozza. Fogarasi ajánlására a feladattal Bálint Gábort bízták meg, aki az 1870-es években előbb a Kaszpi-tenger partján élő mongolokhoz utazott, majd eljutott a mai Mongóliába is.
Nagy reményekkel jött haza, és magántanári kinevezést kapott a Pesti Egyetemen. Páratlan nyelvtehetségét azonban csak rövid ideig kamatoztathatta, Fogarasi János halála után egy ideig Arany János támogatta, majd pályafutását megtörte Budenz József irigysége, aki szintén a mongol nyelvvel akart foglalkozni, bár tehetsége jócskán elmaradt Bálint Gáboré mögött. Hatalmi eszközök révén érte el, hogy Bálint ne lehessen egyetemi tanár, annak ellenére, hogy hazatérte után beszámolóinak hallatán többek között Vámbéry Ármin, Hunfalvy Pál és Ballagi Mór az Akadémia külső tagjának is ajánlotta a tehetséges keletkutatót. Bálint a kilátástalanság miatt 1879-ben bejelentette, hogy önkéntes száműzetésbe vonul, és el is hagyta az országot. Tizenkét éves külföldi tartózkodása során változatos munkákat kapott, az oszmán birodalomban fontos bizalmi állásokat nyert el. Feleségével, Spielmann Rozáliával bejárta a Közel-Keletet és Európa déli részét, ahol újabb nyelveket sajátított el, így az 1890-es években már az Athéni Egyetemen oktatott arab nyelvet. Külföldi sikerei ellenére itthon mégsem ismerték el, mert megszerzett tudása alapján szembehelyezkedett a finnugor nézettel, és semmilyen nyomásra nem ismerte el annak helyességét. Bálint azt állította, hogy a magyarság a 150 milliós turáni nyelvek egyik önálló ága, és szoros kapcsolatban van a mongol nyelvvel. Ez azonban nem mongol, hanem inkább hun rokonságot feltételez. Napjainkra több neves nyelvész, köztük Angela Marcantonio és Marácz László bebizonyították, hogy Bálint bírálata teljesen jogos volt az egyoldalú, hatalmi úton fenntartott, alapvetően téves finnugor elmélettel szemben.
Az 1890-es években a székelyek Jakab Elek történész vezetésével mozgalmat indítottak, hogy hazahívják Bálintot. Először az Akadémián próbálkoztak, hiába. Ekkor kikövetelték a Kolozsvári Egyetem urál-altaji tanszék élére Bálint Gábor kinevezését, aki így 1893-tól tizenkilenc évig töltötte be ezt az állást. Ezen időszak alatt a kolozsvári diákok Európában sehol nem tanított nyelveket ismerhettek meg, ráadásul ugyanattól az embertől. Bálint a városban kiváló lehetőséget kapott azzal, hogy az „Erdélyi Múzeum” folyóirat leközölte tanulmányait, majd ugyanott megjelentek kaukázusi, kabard tanulmányai is. 1901-ben újraértékelte a magyar honfoglalást, és megállapította, hogy a magyarok ősei a hun birodalom népei közé tartoztak.
A nyelvkutató első igazi méltatása jóval a halála után, 1944-ben történt Kolozsváron. Ezt követően Szentkatolna tanítója, Bakk Pál adta közre a róla gyűjtött helyi megemlékezéséket 1969-ben. A rendszerváltást követően, a szentkatolnai iskola felvette Bálint Gábor nevét, majd az erdélyi értelmiségek 1994-ben, születésének 150. évfordulójára Szentkatolnán és Kolozsvárott tudományos ülést tartottak. Szülőfalujában máig nagy kultusz övezi, az itt létrehozott egyesület gondozza hagyatékát, az iskola tanára, dr. Borcsa János kis kiadója pedig két könyvet is megjelentetett róla, most készíti elő harmadik kötetét. Időközben a baptista egyház lelkésze, Zágoni Jenő összegyűjtötte és 2005-ben kiadta Bálint Gábor leveleit, illetve a vele kapcsolatos dokumentumokat. Úgy látszik, az erdélyi lelkesedés lassan hozzánk is elér, és a széles nagyközönség számára megismerhetővé válik a nagy keleti utazó és a harminc nyelven beszélő zseni életműve.
„Az antik írott források és a hun régészeti leletek egybehangzó vallomása szerint a hun katonai sikerek titka villámgyors lovas harcmodorukban és újszerű fegyvereikben rejlett. Fürge és igénytelen steppei lovaikat az antik világban korábban ismeretlen elöl-hátul magas kápájú nyereggel látták el, amely biztos ülést és kiváló célzási lehetőséget biztosított. Így a csontlemezekkel merevített, úgynevezett visszacsapó (reflex-) íjaikkal nagy távolságra is jól célzott lövéseket tudtak leadni. Nem véletlenül vált az antik kortársak számára szimbólumukká az íj, önmaguk számára pedig hatalmi jelvénnyé az aranylemezekkel díszített »aranyíj«. Fontos fegyverük volt még az Európában használtaknál jóval hosszabb pengéjű, lovasharcra kiválóan alkalmas kard és a lóról dobható kopja.
Harcászatban a felderítés, a biztosítás, a hadászatban a több irányból indított harapófogószerű bekerítő hadműveletek, mindenekelőtt és -felett azonban a harcosok fegyelmezettsége méltó az említésre. Sikereik mindaddig töretlenek voltak, amíg nem nagy létszámú lovas csapataikkal meglepték ellenfeleiket. Háborúik akkortól váltak gyilkos, ember ember elleni küzdelemmé, amikor Attila az alávetett népeket is besorozta hadseregébe.”
"Az egyház azonban távolról sem rajongott Kézai Simon mester új eszméiért. A gesztájával egy időben íródott (1280–1290 között), ismeretlen egyházi szerzőtől származó latin nyelvű István király verses históriája élesen szembeállítja egymással a pogány és keresztény magyarságot. A magyar nép »mindaddig, míg Attila uralkodott fölötte«, egy ész nélküli, hitetlen zsarnok igáját nyögte, s ez alól csak István uralkodása szabadította fel. A költemény inspirátorának Ladomér esztergomi érseket tartják, aki alig két-három évvel Simon mester gesztájának születése után egyházi átokkal sújtotta Kun Lászlót (1287). Felettébb figyelemre méltó mégis, hogy a költemény Attila magyar királyságát már nem képes kétségbe vonni. Századokon át ez a felemásság fogja jellemezni a hun legendával kapcsolatos egyházi ellenállást."
"Kézai Simon mester hangsúlyozza, hogy királya számára írta meg a magyarok történetét. Ezt nyilvánvalóan úgy tette, hogy kedvébe járjon félig kun, félig pogány urának, aki kedvelt kunjai segítségével már sok éve élethalálharcban állt a királyi hatalom megszilárdításáért országa főnemeseivel, sőt egyházával. Ebben a helyzetben a király oldalán kitartó, a jogban is járatos udvari papnak, egyéb, itt nem részletezhető politikai szándékai mellett a magyarok keleti eredetét, a kunokkal összecsengő nevű hunokkal való egységét kellett kidomborítania."
Attila személyneve (mint arról a parthus topikban is többször volt szó) természetesen nem germán eredetű, ez a röhejességet messze meghaladó képtelenség. Ellenben a germánok csakugyan igyekeztek lépten-nyomon a hunoknak való alávetettségüket hangsúlyozni személyneveikkel. Még Atilla nagykirály nevét is átvették lényegében.
Bóna István:
"... Totila osztrogót király ... újlatinos Tottila neve annyira összeolvadt Itáliában Attiláéval, hogy majd IV. Béla király is így használja a pápához írott levelében ..."
Ruga (más nevein Rhuas, Rugila, Rua, ΄Ρούγας, ΄Ρωίλας) (kb. 365-kb. 434/35) 432-ben még hadvezérként egyesítette a hunokat. Nagyjából 425-től 435-ig volt uralkodó. 432-ben a római hadvezér Aetius hadvezér hozzá menekült; Ruga segítségével megszerezte a Nyugat-Római Birodalom irányítását. A segítségért cserébe átengedte a hunoknak Pannóniát és Valeriát. Halálának körülményei nem tisztázottak, találgatások szerint a trón várományosainak, unokaöccseinek - Bleda és Attila - is köze lehetett hozzá. ------------------------
Anonymus szerint Attila pannóniai bejövetele 451-ben történt. Ez a számok összeadásával a szimbolikus 1-et adja. Álmos Szkítiából 884-ben indul Pannóniába; ez 2-re redukálható. Árpád 903-ban kezdi meg a honfoglalást, ami 3-ra vezethető vissza; a 3-as szám pedig a Szentlélek jelképeként, annak kegyelmét, pártfogását sugározza a magyar föld megszerzésének művére.
------------------------------
Saly tarafından üretilmeye başlanan pick-up üstü karavanlar son derece ilgi görüyor.
...szálló-hálókocsi...lakókocsi !
selo vary....ZALAVÁR ahol a várszolgák várják urukat, ha leszáll az est... naplementekor...sol le - szól a harang ---------------------
Rüya, uyku esnasında yaşanan görsel, işitsel vb. algısal tecrübeler.Spiritüalistler tarafından yapılan bir tanıma göre rüya, "insanın uyku halindeyken gerek bilinçaltından kaynaklanan, gerekse çeşitli kaynaklardan aldığı tesirlerin imajlara bürünmesiyle oluşan algıları"dır. --------------- ...vedd föl a rugdalózódat !
A legnagyobb szenzációt a hun leletek jelentik Mongóliában, amelyből a nemrég bezárt Dzsingisz kán és öröksége kiállításon is ízelítőt kaphattunk. Sajnos a Nemzeti Múzeumban félreérthető hsziungnu felirat nem tette világossá, hogy a hunok régészeti kultúráját csodálhatjuk meg, pedig minden külföldi szakirodalom így említi azokat. Hun sírok egész Mongólia területén előkerültek, 70 helyen 4000 sírról tudnak a régészek, de ezekból eddig alig 400 feltárására került sor. A hun régészeti eredményekről már Zagd Batszajhan: A hun népek története című, 2006-ban magyarul is megjelent művéből tájékozódhattak a magyar olvasók, de abból még fontos részletek - többek között a hun városok kérdése - hiányoztak.
A most kiadott mongol nyelvű könyvben négy nagyobb hun város szerepét tisztázták, ebből kiemelkedik a Töv megyében feltárt Boroo szuurin, amely jelentős kézműipari központ volt, és amelynek fontosságát leginkább a Bajkál-tó melletti Ivolgához lehetne hasonlítani. A leletek alapján úgy tűnik, hogy az itt készített tárgyak kerültek bele a híres Noin ula (Nojon uul) kurgánsírok közé.
Új eredményekkel szolgáltak az írástörténet kutatói is. A szakemberek számára mára nem kétséges, hogy a hunoknak is volt írásuk, amely rovásírás lehetett. Természetesen a délre, Kínához került hunok ismerték a kínai jeleket, amelyről pecsétfeliratok tanúskodnak. A legtöbb lelet a türk-korhoz köthető: ezeket Battulga, a Mongol Állami Egyetem Török Filológiai Tanszékének munkatársa dolgozta fel 2005-ben. A korábbiakhoz képest 20 új helyről kerültek elő rovásfeliratok. A közös, mongol-japán együttműködésben megvalósuló "Bicseesz" projektben pedig a két ország kutatói az ország területén fellelt különböző fajtájú írásokat gyűjtik össze, amelynek során négy hosszú szogd felirat, de perzsa, kitaj, bráhman, sőt az Altaj-hegységben nesztoriánus keresztény feliratok is előkerültek.
A hunok egyik törzseként felemelkedő és önállósodó türkökről (törökökről):
A türkök viszonylag rövid életű államot (555-744) hoztak létre Mongóliában, ahol sok emléket hagytak maguk után. Ezek közül a legrégebbiek az Altaj-hegységben vannak, ahonnan összesen 200 bálvány és 50 áldozati hely került elő. Gazdag lelőhelyet találtak az északnyugati Uvsz megyében is, ahol közel száz türk-kori áldozati helyet és bálványt ismernek. Mindez nem meglepő, hiszen a pusztai nomád népek titokban temetkeztek, ezért az év meghatározott időpontjában a törzs kiemelt szent helyén áldoztak az ősök szellemének. Hasonló szertartásokat a buddhizmus tiltása ellenére máig végeznek a mongol pásztorok.
Azt már Budapesten is megszemlélhették az érdeklődők, hogy 2001-ben milyen káprázatos leletek kerültek elő a 8. században élt Bilge kán áldozati helyéről, amelyek között egy arany diadém, és egyéb nemesfém leletek voltak. Azt viszont a kiállításon nem adták a látogatók tudtára, hogy mindezek a talajhoz nagyon közel, alig fél méterre kerültek elő, ami a mongol és török régészek szerint azt valószínűsíti, hogy sietve rejtették el a kincseket. Egy nemrég végzett ásatás alapján újdonságnak számít az is, hogy a türk birodalom nagy hadvezérének, Tonjukuknak emelt sztélét és kőszobrokat már a kezdetektől kőkerítés védte.
A türkök fővárosát még nem sikerült megtalálni, de a kutatók azt feltételezik, hogy az a Bilge kagán emlékműve közelében lehetett. Az ujgurok (744-840) azonban már jelentős és állandónak mondható városokat hoztak létre az Orhon-folyó közelében, közel a türk emlékekhez, és gyorsan elterjedhetett a városi életmód is. Érdekes módon fővárosuk, Kara Balgaszun még mindig kiásásra vár, egy másik, vidéki települést, a Szelenge-folyó partján lévő Bajbalikot azonban már jórészt feltárták a mongol és japán régészek.
Újragondolták Mongólia régészeti történetét 2007. szeptember 28.
Szenzációs mű látott napvilágot Mongóliában: a Tudományos Akadémia kiadványa 108 kötetben fogja át a rendszerváltás óta elért tudományos eredményeket. A sorozat 32. kötetében a régészeti felfedezéseket foglalják össze, a nemzetközileg is elismert hazai régészek időrendileg, témánként különválasztva tárgyalják az eddigi feltárások eredményeit a kezdeti lépésektől egészen 2006-ig, miközben több, mára elavulttá vált nézettel is leszámolnak.
Arról van szó, hogy amikor az Elő-Ázsiából elvándorló telepesrajok elérték a sztyeppét, az ottani kötött talaj feltörése a korabeli technika mellett még nem volt lehetséges. Legeltetésre viszont a hatalmas füves térségek tökéletesen alkalmasak voltak, s a lovaglás tökéletesedésével egyúttal technikai forradalom is lezajlott (lásd erről Padányit).
A Kik voltak a szkíták?-ban írtam 2005. V. 7-én (9881. hsz.):
De említsünk a „nomadizmus” gyökereiről konkrétumokat is. Kr. e. 2500 körül fejlődik ki a Fekete-tenger északi partvidékein az ún. gödörsíros vagy más néven kurgán-műveltség, az első olyan kultúra, ahol az állattenyésztés egyre jobban tért hódítva túlsúlyba kerül a földművelés rovására. Ez az állattartásra való koncentráció néhány száz éven belül a környező területeken is uralkodóvá lesz, így nyugat felé a Cucuteni–Tripolje-műveltségnél, sőt a Kárpát medencében úgyszintén. Délkelet felé hasonló változásokat mutat a Kr. e. III. évezred második felére a korai transzkaukáziai műveltség (fejlődésének III. szakaszában). A Tripolje-műveltség területén megjelennek az első zablák, és – ezt Glatznak sikerült eltalálni – a ló és a juh tenyésztésének aránya növekszik meg ugrásszerűen a sertés és a szarvasmarha rovására. A sztyepp felé történő terjeszkedés említett módjának pedig roppant prózai okai voltak: Elő-Ázsia élelemtermelésre való áttéréssel szüntelenül növekvő népessége ezt a vidéket is elérte, ám a kötött talaj megművelése a technika korabeli színvonalán még kevéssé volt kivihető. Hérodotosz korára persze nagyot változott a helyzet, ám a Kr. e. III. évezredben a Kaukázustól északra a földeket csak közvetlenül a folyók oldalában, ezek lazább szerkezetű partjain tudták feltörni. Vagyis egy nagy humbug olyasmit emlegetni, hogy például a szkithák nem ismerték a földművelést, vagy hogy épp csak kezdték eltanulni a görögöktől.
Emlékeztetünk ezzel kapcsolatban a hattikra mint az első vasművesekre...
"szerint nagyállattartó életmód a földműves-kisállattartó életformából alakult ki"
...legalábbis a mesék szintjén: mondja a szegényember a feleségének: no Maris, elég tojást eladtunk már, veszek belőle egy tehenet, az majd ellik egy kis bikát, a bikabornyút felneveljük, és abból lesz sok üszőbornyúnk, meg bikabornyúnk, Azokat megint felneveljük...
Annyiban igazad lehet, hogy a régészeti kutatások szerint nagyállattartó életmód a földműves-kisállattartó életformából alakult ki. Elgondolásodnak a fő bibije, hogy a hunok a kezdeti időkben teljesen europidok, a kínaiak meg mongolidok.
Menander Protéktór szerint a türk követ az alábbiakat mondta Iusztinosz császárnak a keleten maradt és magát a török kagánnak alávető hunogurokról:
„Vannak még, ó, császár, akik híven ragaszkodnak a mi országunkhoz, azok pedig, akik megszöktek tőlünk, úgy vélem, körülbelül húszezren lehetnek.”
Theophülaktosz Szimokatta:
„Midőn Iusztinianosz császár gyakorolta a hatalmat, eme var és khunni népekből az ősi törzs egy kicsiny része elfutott, és Európába vándorolt át. Ezek avaroknak nevezték el magukat, s vezérüket a kagán címmel tüntetik ki.”
Harmatta János:
„Ha megvizsgáljuk a chao-wu (*čaβu) címet viselő, a Sui-Shu-ban említett szogd királyok neveit, kiderül, hogy a IV. század közepe táján Sogdianét elfoglaló hephthalita dinasztia tagjai a türk hódítás után is tovább uralkodtak, s csak a VI. század vége felé kezdődött eltörökösödésük, amely azonban a szogd környezetben az arab hódításig igen kis mértékben haladt előre.”
Katsányi Zsigmond
A komondor származásának rejtélye
A legutóbbi időkig a komondor szót francia hangzásúnak vélvén, úgy értelmezték, hogy az parancsolót jelent. (Eszembe jutnak a Szeged-alsóvárosi emberek, akik annak idején – régesrégen – az „Úristenhez” jártak ott bevásárolni, mert magyar fülük képtelen volt az Ohrenstein szatócs nevéből mást kihallani.) Aki pedig parancsolót olvasott ki a komondor szóból (tudtommal első ízben Pethe Ferenc 1815-ben Természethistóriájában) elárulta ugyan a kun nyelvismeretben való járatlanságát, ez szent igaz, de hogy ennek ellenére jó mélyen belelátott a komondor egész valójába, az is bizonyos. Pethe írja, hogy ha ezt a Magyarországon kívül kevesek által ismert hatalmas és igen szép kutyafajtát „a maga valódi köntösében esmernék, ezt tennék a pásztorkutyák lajstromában vezérnek, mely tisztes nevét nálunk érdemesen viseli a comendeur francia szótól”.
Nyelvészeink szerint a komondor szó kun eredetű: gumandur, jelentése ’kun, kunokhoz tartozó’ (a kun szó guman = kun + dur török képző). Mai jelentését a komondor kutya, eb szókapcsolatban nyerte. Ennek első tagja, a komondor magába szívta az egész szókapcsolat jelentését (ugyanúgy, mint pl. farkasállat = farkas). A komondor szó eddigi ismereteink szerint első ízben 1454-ben fordul elő, ám mint családnév. Köznévként egy 1519 körüli írott emlékben fordul elő először. Ezután ismételten találkozunk e fajtajelző névvel a következő, XVII. (1653, 1673), a XVIII. században (1769). A XIX. Században, 1815-ben Pethe F. még pontosan leírja a komondort, utána azonban valóságos zűrzavar keletkezett. Ennek az a magyarázata, hogy amíg a XVIII. sz. első felében még magyar juh dominált, ezt követően a merinó birka térhódítása olyan iramban folyt, hogy a következő század végére már alig maradt juhból 1-2 százalék, helyét a merinó birka foglalta el, mivel pedig a juh és komondor közt szoros kapcsolat, mintegy sorsközösség állott fenn, a juh eltűnését a komondor is követte, és lassanként a feledés homálya vette őt körül, úgyszólván ismeretlenné vált, úgyhogy századunk elején már szinte fel kellett fedezni. Annak illusztrálására, hogy az említett homály mily gyorsan vált vaksötétséggé, elégedjünk meg (bő választék állna rendelkezésre) annak megemlítésével, hogy nem is akárki, hanem korának nevezetes zoológusa, Méhelÿ komondor gyanánt vizsgált meg 1902-ben a bugaci pusztán két, leírásából kitűnően komondor–kuvasz keresztezési produktumot, basztardokat. Persze akkortájt a XX. század elején a komondornak mint nyájőrzőnek, -védőnek már befellegzett, mert a jámbor természetű selyemgyapjas birkáknak, amelyek ösztönös viselkedéssel egymással összetartottak, nem volt szükségük komondorra, annál kevésbé, mivel a farkasveszedelem is elmúlóban volt. Ám forduljunk vissza, és tegyük fel a kérdést, vajon mikor lett a komondor komondor, mikor került hazánkba az a juhászeb, amelyre a kunok azt mondották, hogy az övék, hozzájuk tartozik? Egyáltalán nem valószínű, hogy az 1068-i vagy 1085. évi erdélyi rabló-betöréseik alkalmából, s valószínűtlen az is, hogy 1091-ben, amikor ugyancsak Erdélyen át jővén végigsöpörték az Alföldet és a Duna–Tisza közét, de teljesen valószínű, sőt bizonyosra vehető, hogy az 1239. évi bevándorlásukkor, amidőn negyvenezer kun család letelepedett le a Tisza-vidék füves területein. Figyelemre méltó az, amit erre vonatkozóan Kenéz Zoltán ír Komondor című munkájában a kunsági szájhagyományról, mely szerint „ a kunksági juhászkutyát, értve komondort és kuvaszt, maguk a kun ősök hozták be még a XII. században”.Annak idején a kunok alighanem a hasonló magyar juhászebtől való megkülönböztetés okából nevezték juhászebüket a magukénak, kumandurnak. Képtelenség volna ugyanis csak feltételezni is, hogy akkoriban a magyar népnek nem lett volna juhászebe, holott már a XII. sz. első felében királyi decretum rendelkezik a juhtenyésztésről, a XIII. században pedig már királyi vámtarifa tesz bizonyságot fejlett juhbőr-kereskedelmünkről.Ismeretes, hogy a rackának nevezett magyar juh sehol máshol nem lelhető ősi magyar specialitás volt. E szilaj jószág mellé pedig okvetlenül megfelelő őrző-védő kellett. Ilyen volt az a magyar juhászeb, amelyre utóbb a komondor név ráragadt (úgy vélem, hogy kellő számban végzett megfelelő mérésvizsgálatok e tekintetben útbaigazítanának). Itt tüstént felmerül az a kérdés, hogy vajon hát mikor, mily úton került hazánkba az eredeti magyar juhászeb? Hiszen feltevésekben, találgatásokban nem volna hiány. Valaki egyszer azt mondotta, egy biztos adat többet ér, mint száz mégoly éleselméjű kombináció. A biztos adat egyelőre még várat magára.
Ám ne gondoljuk, hogy csak nekünk okoz fejtörést ez a nagytestű, gubancos szőrű pásztoreb, amit mi komondornak hívunk, az oroszok meg délorosz afcsarkának neveznek. Őket is izgatja a kérdés, vajon honnan, mikor került az hozzájuk. Ennek a nagytermetű juhászebnek, amelyet – mint ismeretes – mi komondornak mondunk, az oroszok pedig délorosz afcsarkának neveznek, szembeszökő sajátossága az elnemezesedésre hajlamos gubancos szőrzet. Ez a szőrzet őseredeti örökség, ugyanúgy, mint a sötéten pigmentált bőralapból kinőtt fehér szőrzet. A bőr pigmentes, a szőr pigmentmentes volta minden valószínűség szerint az ázsiai, az orosz sztyeppék, a magyar puszta klimatikus hatásának köszönhető (Duerst).
Kezdetben, a nomád pásztorkodás megindulásakor és azután még századokon át a legelőterületek határtalan nagysága, a nyájak megszámlálhatatlan sokasága nyomták rá bélyegüket ama korok primitív gazdálkodási formájára. Még századunk legelején is, tehát egészen későn pl. több ezer – volt úgy, hogy 10 000 – lovat számláló tabunjaik, méneseik voltak a kirgizeknek, s elképzelhető, mennyi lehetett ugyanakkor a juh! A XVII. század vége felé pl. egyetlen debreceni polgárnak 10 000 szarvasmarhája legelt a Hortobágyon, a juhlétszám ennek többszörösére rúghatott. Az óriási juhlétszám minden bizonnyal a védelmi szolgálatot ellátó komondorok létszámát és általa a szelekció lehetőségét is előnyösen befolyásolta. Nem költői túlzás tehát (sőt messze, nagyon messze van a régmúlt reális számadatától), amikor a dal úgy szól, hogy „Húsz komondor elstrázsál engemet” s „Hat őrködik amellett…”A vázolt primitív kezdeti viszonyok s a velük kapcsolatos mamutméretű számok az emberi beavatkozást meghatározott korlátok közé szorították. Annak a kornak szemüvegén át tekintve tehát mosolyt keltően hat, amikor az jut kifejezésre, hogy a farkasveszedelem elhárítása érdekében emberi beavatkozással, kiválasztással vált fehér színűvé a juhászeb szőre, éspedig gyakorlatilag úgy, hogy kiválaszották a fehér színű ebet, hogy gazdája a sötétben valahogy ne őt találja el a farkas helyett. (Akkor már nagyon is kisüzeművé válhatott a juhászat.)
Bizonyos, hogy a komondor a nagytestű juhászebek közül a legjobban „felruházott” fajta. Ruháját az univerzális használhatóság jellemzi: még kemény kövön is puha fekvőhelyet biztosít, pótol jurtát, sátrat. Igaz, oda amúgy sem volt bejárása. Idevágóan érdekes dolgot tudunk meg Almásy leírásából: „… a jurtába nem szabad belépniök (az ebeknek ti.), onnan pedig vajmi ritkán vetnek eléjük csak egy falat megehető holmit is … Feltűnő, hogy a kutyákat ennyire kevéssé becsülik, holott a kirgizek egy legendája szerint az egész nép magát egyenesen valami sárga kutyától származtatja anélkül, hogy ebben a különös eredetben valami rosszat találna.Csak ez a monda magyarázza meg a különösen hangzó It-balla (kutyakölyök) nevet, amit többször hallottam mint keresztnevet, s amit kirgiz vagy kazak viselője egész büszkén viselt”. Szőrköntöse jól védi a komondort fagy és forróság ellen egyaránt. Fagyos időben meleget tart, a forrón tűző napsugarakat visszaveri, hatásukat enyhíti a fehér szőrzet. A komondor arcorri részét, szemeit beborító szőrfüggöny lösz- vagy homokfergetegek idején kínzó fájdalmaktól óvja viselőjét. Nem lebecsülendő a szőrköntös mint harapás elleni védőpajzs sem. Egyszóval a komondort szőrzete arra képesíti, hogy a nomád pásztorok rideg életmódját, az azzal egybekötött viszontagságokat elviselje.A nomád pásztoroknál igen gyakran élet-halál kérdését eldöntő értéket jelent a juh. A nyáj védelme annak idején, amikor a vérengző vadállatok nagyszámú falkái veszélyeztették a jószágot, elsőrendű feladat volt. Ezért volt az, hogy a juhászeb kiválasztásánál minden más meggondolást háttérbe szorított a védőszolgálatra való rátermettség kritériuma. Részben ez a magyarázata annak, hogy az érvényes hivatalos orosz standard szerint a gyávaság diszkvalifikál, viszont a fehér színen kívül megengedett a sárgás árnyalat, a fejen, fülön, háton és farkon, a fehér szín kékes színben játszó szürke aljszőrzettel, s szürkésfehér szín és egyéb szürkés árnyalat. Ám a kérdés az, vajon honnan indult útjára az az eb, amelyet tetőtől talpig szemügyre vettünk, töviről hegyire nézegettünk, megismertünk.Egy bizonyos: adottságait tekintve könnyen odaképzelhető „útra készen” akár a Tien-Sannak valamely szárazabb lejtőjére, akár a nehezen megközelíthető Pamírra, oda, ahol a völgyi pásztorok télen legeltetik nyájaikat, mert hó ott nincs, akár a Tárim-medence környékére, ahol annak idején sátoros pásztorok, kunok, ujgurok, karlikok tanyáztak, s ahol a levegő a portól mindig homályos, vagy akár a Tibetbe (ahová a „pipás” farokvég amúgy is invitál), a Szampó-völgy felső részén legeltető pásztornép közé, bárhova ottan, mert a féktelen szélsőséges klíma, a száraz légkör nagyon is megfelel, „fekszik” neki, és nincs az a mégoly nehéz terep, amelyen lábai az agyafúrtan megalkotott pneumatikaszerűen rugalmas lábbelikkel áthatolni nem tudnának. Elterjedésének területe igen nagy: az északi „Himalája, Bokhara, Turkesztán s a Kaukázustól egészen az északi szélesség 55. fokáig terjed”, írta Strebel 1905-ben. Ami végezetül a keresett kiindulópont végállomásait illeti, Ukrajna, Voronyezs, a Volga-vidék, az Észak-Kaukázus – valamennyi a keletről jövő sátoros parasztok útjaira utal. Amikor útra keltünk, a Raisits látta komondor-képet vittük útravalóul magunkkal. Most, hogy megtértünk, áldott emlékű kynológusunk 1924-ben keltezett örökbecsű soraival zárjuk:
„A magyar komondor ősi jelleme, tiszteletet parancsoló külseje hozzásimul az igaz magyar ember jellemvonásához. E kutyafajtánk becsületes jellemét, a földet verejtékes munkájával művelő nép éppen úgy, mint elsősorban a csordákat és nyájakat őrző szabadságot szerető pásztornép, megkedvelte és megbecsülte.”
(Forrás: A Kutya 1974-es évkönyve)
Vajon Iránban és a Közel-Keleten milyen lovakat láttak?
Fehér Bence:
"Az iráni-syriai hun inváziót legbővebben az ún. Iosue Stylites, azaz Oszlopos Józsué krónikája írja le, összesen hét fejezete szól erről a műnek!" (9, 20, 24, 48, 55, 59, 62)
In: Szír egyházatyák a Kárpát-medence nomád népeiről; Eleink IV. évf. (2005)/1, 5. o.
(Keszthely, 1766. ápr. 23. - Pest, 1851. júl. 2.): történetíró, egyetemi tanár, kanonok. Egy.-i és teológiai tanulmányai befejeztével a Festetics és Ürményi családoknál nevelősködött. Később Székesfehérváron a püspöki szeminárium dogmatika-tanára, 1808-ban a pesti egy.-en teológiai tanár lett. 1818-ban a győri tanulmányi kerület főig.-ja, 1824-ben a pesti egy.-i könyvtár ig.-jává nevezték ki. 1840-től kanonok, 1843-ban nyugalomba vonult. A Tudományos Gyűjtemény alapítója és első szerk.-je volt (1817). Kiterjedt munkásságából, amelyet egyébként konzervatív, nemesi nacionalista szellemben folytatott, máig jelentős (minden hibája és pontatlansága mellett) 40 kötetes nagy középkori oklevélkiadása, amelyhez utóbb 3 indexkötet is készült. Ezenkívül sok latin nyelvű teológiai, filozófiai művet írt, sőt eleinte vígjátékokat adott ki. - F. m. A magyarok hajdani lakhelyeiről (Tud. Gyűjt. 1825); Béla királyunk jegyzőjének koráról (Tud. Gyűjt. 1827); Magyarországi okleveles gyűjtemény szüksége (Tud. Gyűjt. 1828); Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis (I-XLIII. Buda, 1829-44); Honi városainknak nemzetünk kifejtülésére s csinosbulásukra befolyássok (Pest, 1837); Genus, incunabula ac virtus Joannis Corvini de Hunyad (Buda, 1844); Religionis et ecclesiae christianae apud Hungaros initia (Buda, 1846); A politikai forradalmak okai (Buda, 1850). - Szépirodalmi művei: A tisztségre vágyódók (vígjáték, H. Gottsched után, Pozsony, 1789); Az öreg fösvény zsugori (Pozsony, 1790. ford.); A nevelők (nézőjáték, Pozsony, 1790). - Irod. Szilasy János: F. Gy. életrajza (Pest, 1853); Toldy Ferenc: Emlékbeszéd (Pest, 1865); Zsidi János: F. Gy. (Bp., 1936); Tóth András: Az Egyetemi Könyvtár F. Gy. igazgatósága alatt (Bp., 1959).
Az elmúlt másfél évtizedben az oroszországi, közép-ázsiai és távol-keleti új tudományos eredmények új megvilágításba helyezik a hunok történelmét, államszervezetét, sőt a magyar őstörténet egyes kérdéseit is. Mára a tudományos kutatók számára kiderült: gyökeresen át kell értékelni a nomádokról kialakított negatív képet - hiszen egy páratlan, önálló civilizációt teremtettek meg az eurázsiai kontinensen.
Miért is fontosak számunkra a hunok? Nemcsak nekünk, magyaroknak fontosak a hunok, hiszen történeti hagyományunk hozzájuk kötődik, hanem a világtörténelmi események miatt is kell velük foglalkozni. Ma már tudjuk, hogy a hunok alkották meg az ókorban a világ legnagyobb kiterjedésu és leghosszabban fennálló birodalmát, amely túltett a perzsákon, Nagy Sándoron, és a rómaiakon is.
A mai magyar Alföldön és talán a Dunántúl déli részén Hérodotosz szerint a Médiából származó, méd viseletben járó szigünnák éltek, akiknek kocsiját alacsony, hosszúszőrű lovak húzták (V, 9). Bóna lehetségesnek tartja, hogy a mezőcsáti kultúra népével (vagy annak egy részével) van dolgunk. A Hérodotosz említette alacsony, hosszúszőrű lovat a mezőcsáti kultúra népessége terjesztette el a Kárpát-medencében. A szigünnák lovainak archeozoológiai vizsgálata megállapította, hogy 135 cm-es marmagasságukkal közbenső helyet foglaltak el a 145--150 cm-es marmagasságú szkíta lovak és a lényegesen kisebb termetű nyugati lovak között. Bökönyi és Harmatta szerint a venétek is ezeknek a Médiából származó szigünnáknak a lovaira alapozhatták híres lótenyésztésüket és -exportjukat. Vö.: Bökönyi in Acta Arch. Hung. XVI, 1964, 234. skk.; Harmatta: A görögök kapcsolatai a Kárpát-medencével Dareios szkíta hadjáratának idején; in: Antik Tanulmányok XXIX (1982), 3. o.
Horváth Ferenc
Azt már Budapesten is megszemlélhették az érdeklődők, hogy 2001-ben milyen káprázatos leletek kerültek elő a 8. században élt Bilge kán áldozati helyéről, amelyek között egy arany diadém, és egyéb nemesfém leletek voltak. Azt viszont a kiállításon nem adták a látogatók tudtára, hogy mindezek a talajhoz nagyon közel, alig fél méterre kerültek elő, ami a mongol és török régészek szerint azt valószínűsíti, hogy sietve rejtették el a kincseket. Egy nemrég végzett ásatás alapján újdonságnak számít az is, hogy a türk birodalom nagy hadvezérének, Tonjukuknak emelt sztélét és kőszobrokat már a kezdetektől kőkerítés védte.
Heftalita-hun (a IV. század első felétől tkp. hun-avar) harcosok
Vajon Iránban és a Közel-Keleten milyen lovakat láttak?