Nekem 2 éve kellett elaltattatni a legkedvesebb mudimat, Bongyort. Mai napig siratom, most is úgy írok, hogy folynak a könnyeim.
Bongyor nem volt szép mudi, de ami a fejében és a szívében volt, az tette egyedülállóvá.
2001. tavaszán, májusban volt egy rosszulléte. Alig mozgott, nehezen vette a levegőt, elesett és levert volt, nagyon sok vizet ivott és éjjelente is 3-4 alkalommal is kikéredzkedett. Kihívtuk az állatorvost, aki felküldött vele rtg-re.
A rtg szerint súlyos vesezsugora volt, akkorkák voltak a veséi mint egy kölyökmacskának.
Diétát írtak elő a dokik, amit szigorúan betartottunk, kicsit jobban is lett.
Május végén az egyik kölykét hozták haza hozzánk - bőröndben. Hékás Bongyor kölyke volt.
Teljesen megdöbbentem, mert Bongyor megszimatolta a bőröndöt, és aztán odaült a bőrönd mellé nagy szomorúan. Alig lehetett elhívni onnan.
Hékás eltemetése után 1 héttel egyszer véletlenül nyitva maradt a hátsó kert kapuja, és Bongyor eltűnt. Jó egy órás keresés után találtam meg. Ott ült Hékás sírja mellett, és halkan nyüszített. Gyászolt, nem tudok másra gondolni.
Nem szeretem a kutyákat emberként kezelni, de tényleg azt hiszem, hogy gyászolta a kölykét!
Az én kutyám beteg lett, én nem is akartam új kutyát, de muszáj volt ... :-))) Teljesen megfiatalodott és a betegségéből is sikerült kigyógyítani.
Ezt mástól is hallottam egyébként.
Ált. akkor a legrosszabb a helyzet, ha za öregebbik kutya hal meg és az a kutyus marad egyedül, aki kölyökkora óta a másikkal nőtt fel.
Értjük. Az én kutyám (Spotty) már másfél éve, hogy meghalt, de 10 évet éltem le vele, és a mai napig képes vagyok bármikor elsírni magam, ha eszembe jut... Lehet, hogy hülyeség, de én minden este beszélgetek vele (az ágyam felett van a képe), elmondom, mik történtek velem, és megkérem, hogy vigyázzon a most 14 éves és szerencsére még velünk élő mamájára, meg a kis másfél éves utódjára... és tudom, hogy segít, mert a "mama" nehéz műtéten esett át a nyáron, de csodával határos módon 2 hét alatt teljesen felépült...
Az "utód" természetesen nem tudta Őt pótolni, de Spotty halála után már 4 héttel nálunk volt, mert úgy éreztem, megőrülök, és teljesen magamba süllyedek, ha nem terelem el valahogy a figyelmemet. Tényleg, arról keveset olvastam a topicban, hogy akinek volt/van másik kutyája, az hogy viselte? Az enyém teljesen magába roskadt, csak feküdt egész nap és aludt, aztán amikor meglett a kicsi, teljesen felélénkült, és azóta is sokkal fiatalosabb. Persze lehet, hogy ez azért van, mert a beagle falkakutya és sokkal jobban érzi magát, ha van kutyatársa.
Én is végigolvastam a topikot :((
A mi kutyánk még 98-ban halt meg, 13 évesen. 4 éves voltam, amikor megkaptuk. Epilepsziás volt az utolsó évében, de szerencsére csak 2-3 rohama volt összesen. AZ utolsó után el kellett altatni. Én sem tudtam elmenni az állatorvoshoz...a nagymamám kertjébe került a kis plédjével meg a facsontjával. Ma már tudok rá úgy emlékezni, hogy csak a jók jussanak eszembe (egyszer majdnem leharapta a nagylábujjamról a körmöt, ebebn mondjuk én is hibás volta...na ma már ez egy vicces sztori lett:)
Furcsa dolog tudatosult most bennem. Egész eddig nem gondoltam bele, hogy rajtam kivül is vannak emberek, akiknek egy állatka nagyon is sokat jelentett, és szinte az egész gyerekkorukat egy állattal élték le. S mikor az az élőlény meghalt...na szóval, ugyanazok az érzések merültek fel ezekben az emberekben, mint bennem. Ugye értitek?
Hát gyerekek, így éhgyomorra sikerült dagadtra bőgnöm a szememet a beírásaitoktól.
Az az indián mese nagyon tetszik, szeretném feltenni egy másik topikba is, ha lehet.
llusta! Nem akarom az emlékeidet felkavarni, de az a doki, aki nem vett komolyan, mikor mondtad a lenyelt labdát, az NEM ORVOS! SINTÉR!!!!
Csak nem 1-essel kezdődött a személyi száma a másik gazdinak, hogy az ő szavát komolyan vették?
Én nem is tudom mit csinálnék, ha a doki elhessegetne az általam felállított diagnózissal. Azt hiszem, belevágnám a vizsgálóasztalba pacának!
Kedden voltam orvosnál a boxosommal, azt mondta, hogy szerinte már csak néhány hónapja (3-4) van hátra, úgy hogy nem szenved, utána már fulladozni fog és valószínüleg el kell alltatni.
Agyilag tudtam, hogy ez lesz, de akkor is szörnyű volt hallani.
Nagyon szépen köszönöm a vigasztalást, de ilyen szépet én nem tudok leírni. Azt tudom, hogy olyan emberek búcsúztatták és voltak mellette, akik még az utolsó pillanatban is fogták őt, hogy érezze a kezünket. Az orvos, ki maga is azt mondta, hogy hagyjuk őt elmenni, végig simogatta a fejét, s ő azt hiszem várta is, hogy elmehessen, mert mintha feladta volna, úgy tűnt.
Ma hazaérkezett messziről a már felnőtt fiam, s első útja a szülei után a kertbe vezetett, ahol a hamvait elástuk. Virág is fog kerülni oda.
S milyen igaz, hogy már most is a szép emlékek és a lobogó kutyafül képe jelenik meg, s nem a magatehetetlenség képe.
Igaz, embertársaink jó részének nem adatik meg hasonló jólét és gondoskodás.
Amin elgondolkodom az az, hogy a mellette élő 8 éves keverékünk (németjuhász+újfunlandi) megváltozott magatartása. 1 méternél távolabbra nem távolodik el tőlünk, s úgy fekszik, hogy lásson Bennünket, mintha vigasztalna és vigasztalódna.
Lehetséges volna?
Üdvözlet minden bánatos társamnak
Mézontófű (most virágzik a kertünkben)
Tudom milyen érzés, az én Boxer-emnél január másodikán állapították meg hogy gyógyíthatatlan szívbeteg és maximum 1,5 éve van, hátra, kapott 3 féle gyógyszert és júniusig nem is volt semmi baj, de azóta teljesen felvizesedett a hasürege ezt elejinte még rendben tartotta a furoszemid nevű vízhajtó, de most már hijába kap napi4 db-ot megint vizesedik és nem tudok ellene semmit tenni, és ez a legborzasztóbb az egészbe a tehetetlenség.
Annak az egynek örülö, hogy ezek ellenére még mindig nagyon jó kedvű és játékos és nem látom rajta, hogy szenvedne.
Szeptemberbe 14-én lesz 5 éves, remélem, hogy még megéli.
Nekem még sha nem halt meg kutyám, és nem tudom feldolgozni, mert már attól sírógörcsöm van, hogy leírtam ezeket a sorokat, úgy szeretem mintha a gyerekem lenne, félek, hogy belefogok őrülni.
Hiába van rajta kívül még 4 kutyám,m ű mert azok nem pótolhatják őt, és ez nem azt jelenti, hogy őket ne szeretném annyira, de egy kutya a másikat nem tudja pótolni az én kutymániás szívemben.
Még valami, ezt egy barátomtól kaptam tegnap segítségképpen. Úgy gondolom meg kell osztanom.
A leghűségesebb barát
(Észak-amerikai indián népmese)
Vaku, az öreg indián megszámlálhatatlan esztendő óta figyelte a dél
felé húzó vadlibákat s a vágtató bölénycsordák dübörgését. Sok-sok tél
elmúlt már tanyája, az Elveszett Völgy felett. Csendes, komor árnyak
vették körül, s az öreg indián lassan megértette őket. Esténként a
csillagok kigyúltáig beszélgetett velük.
Egy este, amikor az árnyékok talán a leghosszabbra nyúltak, üzenet jött
a Nagyszellemtől. "Manitu vár téged. Készülj az útra! Készülj...Búcsúzz
el, Vaku, búcsúzz..." - szólt a susogó hang.
- Kitől búcsúzhatnék? Fiaim, lányaim már régen szétszóródtak a földön.
A szomszédok pedig csak örülnek, ha örökre elmegyek - válaszolta keserű
mosollyal Vaku. Azzal fogta az evezőét, és lement a Nagy Folyóhoz.
Ezüstös köd ült a folyón. Vaku vízre tolta a kenut, s magát a sodrásra
bízva, elindult az Örök Vadászmezők felé. A víz egyre gyorsult,
gyorsult, végül vágtatva ereszkedett a Mennydörgés-zuhataghoz. Már
hallatszott a vízesés zúgása. "Ez az én halotti énekem" - gondolta Vaku,
de a törékeny csónak a fülsüketítő dübörgésben sértetlenül szállt alá a
zuhatagon. Sima, tejfehér vízen folytatta útját.
- Ez már a Fehér Folyó. Az út végéhez közeledem.
Vaku szétnézett. A kenu egy szelíd öböl vizére siklott, az öblöt
hatalmas sziklakapu zárta le. Az öreg indián a fehér, homokos partra
siklatta a csónakot, és kiszállt.
Abban a pillanatban feltárult a sziklakapu, s két harcos lépett elő,
fejükön aranyos tolldísz.
- Vártunk téged. Az Örök Vadászmezők őrei vagyunk - szólott az egyik.
- Egymagad akarsz belépni a kapun? - kérdezte a társa.
- Már régóta nincsenek barátaim. Különben is, erre az útra kicsoda
kísérne el? - válaszolt Vaku.
- Hát akkor ki az, aki ilyen szomorú szemmel vár már oly régóta ott a
folyóparton?
Vaku hátrafordult, s szeme a leghűségesebb szem tekintetével
találkozott, amelyet valaha is ismert hosszú életében.
- Ó, a kutyám! A kutyám várt reám? - álmélkodott.
És karjába vette hűséges barátját.
- Pedig milyen régen nem gondoltam rá! - mondta még.
- Látod, ő az, aki téged a legobban szeret - hangzott a Nagyszellem
hangja messziről.
Az öreg indián egyetlen barátjával együtt lépett az Örök Vadászmezőkre,
és elindultak azon az ösvényen, amelyről még senki nem tért vissza...
Megértem a bánatotokat, amennyire csak lehetséges. Mivel nagyon erősen kötődtünk egymáshoz, én hétfőn éjszaka hosszan meditáltam azon, hogy megköszöntem a kutyámnak a közös időket, és gondolatban elengedtem, ha mennie kell, remélve, hogy talán ettől könnyebb lesz levetnie ezt a földi testet. Pár órán belül el is távozott magától. Tegnap reggel eltemettem. Nem volt egyszerű odavinni a végső nyughelyére, és rálapátolni a földet, de most már vége a szenvedéseinek ezen a világon, és fát is ültetek a sírján :) Nehéz ilyenkor bármit mondani, közhelynek vagy hülyeségnek hat, de hát, ez az élet rendje, szerves része a halál. És ahogy Ilusta mondja, mindkét kutya nagyon szép kort élt meg, szerető családtagokkal körülvéve. Sajnos nagyon sok kutya, és persze sok ember és a föld számtalan élőlénye nem mondhatja ezt el magáról. Egyetlen bizonyosság van ezen a világon, hogy előbb-utóbb minden végetér. Én sokat tanultam most a halálról, ez volt a kis barátom utolsó, és nagy tanítása (mivel ez az első alkalom, hogy elveszítek valakit aki ilyen közel áll hozzám). Remélem, hogy vigaszt tudtok találni, hiszen az az öreg spániel már örökké veletek lesz. Én tegnap este még a kutyám nyakörvét szagolgattam utolsó emlékként, de tudom már, hogy nem szabad így ragaszkodni, teljesen felesleges önsanyargatás. Elengedést kell gyakorolni, és mosollyal emlékezni az elmúlt társakra. Még valamit, hátha ez is segít :) A végtelen együttérzés Avalokitesvaráját és az ezer fény Buddháját kértem, hogy segítse mindkét kutyát (és minden eltávozott lényt) túlvilági útján...
Igazán sajnálom Mindkettőtöket, hisz nehéz meghozni azt a döntést!
Vigasztaljon Benneteket a tény, hogy kutyáitok nagyon szép kort értek meg, sajnos ez nem adatik meg mindenkinek. Egy rákos kutyának, ha már nagy fájdalmai vannak, szerintem nem szabad tovább szenvedni hagyni.
Ezt a fájdalmat csak az érti meg, aki olyan viszonyban van-volt a kutyájával és már átélte mindazt amiről itt beszélünk.
Ha mégegyszer erre tévedsz, akkor biztos meg fogod érteni a bánatunkat.
Ma elengedtük az örök mezőkre a 17 éves spánielünket :-(((
Nagyon nehéz napunk van, 4 hetes kora óta velünk volt/van. Az utóbbi 9 évet kertes házban töltötte, de az elmúlt 2 évben már a hallása elromlott, látni régen nem látott már, csak a fényt érzékelte, DE még pár hónapja is, amikor megérkeztünk farokcsóválva döcögött hozzánk. Az utóbbi 3 hónapja már nem volt "kutyaélet"-nek mondható. Most már a szintén 17 éves korában elment macskánk mellett pihen, s remélem jó vadászatok várnak rá, ott...
:-((((
Sziasztok. Idesodródtam, elolvastalak titeket, örülök, hogy van ez a bánat megosztó, feloldó sziget :] Hát igen... 16 éves múlt a kutyám, egy ideje alig eszik valamit, nagyon keveset mozog - és tegnap gyomorrákot állapított meg a doki ;( Egy éves korában találtam rá az utcán. Megtanultam tőle, hogy létezik telepátia, megtanultam milyen felelőséggel viseltetni egy másik lény iránt, megtanultam hogyan lehet alig mozdulatokból, cinkos összenézésekből szinte unióban kommunikálni... Ne értsetek félre, nem vagyok egy állatőrült, emberkerülő hóbortos, sőt... De most nem nagyon tudok másra gondolni, napközben százasával ugranak elő a közös emlékek. Nagyon erős szervezetű terrier keverék, amikor két éve leszedettem a fogköveit, a doktor azt mondta jobban reagál az altatásra mint a három éves kutyák. Túlélte azt is, amikor elütötte egy szombat esti részeg fiatalokkal teli autó, de most itt a vég. Nem félek a haláltól általában, racionálisan nagyon hamar elfogadtam a tényt, de érzelmileg kész vagyok. Sajnos egy éve lift nélküli lakásba költöztem, elég rapszódikus munkaidővel, ezért hosszú és gyötrelmes vívódás után rokonokhoz vittem vidékre, egy kertes házba, ahol állandóan lehet vele valaki, van egy bolondos labrador is vele. Rendszeresen látogattam, és azt hiszem jól is döntöttem, de most sajnos nem lehetek állandóan mellette, hiszen nem tudni, hogy napok, hetek, vagy hónapok vannak hátra. Gyötrődve várom a telefont, amikor úgy látják, hogy el kell altatni, ha viszont egyszer csak magától elalszik, fájdalmas lesz, hogy nem lehetek a végső pillanatban mellette :( Nos, nem akarom tovább a topikot terhelni, köszönöm, hogy meghallgattatok. Topiktalálkozó majd egyszer, a szívárványhíd innenső végén ;)
Komolyan együttérzek veled!
Nem úgy van az, hogy 3 a magyar igazság!
Tudod nálunk is történt rossz sorozat áprilisban, meghalt a nagyim, teljesen hirtelen, rá 4 napra anyukám szomszédjában lévő rotti ölte meg a kis Teddy-t (anyukám törpe usziját).
Én is féltem, mi jön még, de aztán szerencsére semmi!
Köszönöm Mindenkinek a részvétnyilvánítást.
Igaz, a nyuszim is nemrég ment el...:((
Úgy látszik ez nálunk most sorozatban jön...ki jön még? Az egyik cicám is 14 éves, lehet, hogy ő lesz a soros...:((
Annál is inkább, mert a nyuszitok is nem rég halt meg.
Az én kis lökött Fannim is lenyelt egy gumilabdát, pont Szücsiben (a horgásztanyán) voltunk, nem vettük észre, nem is tudtuk, hogy megtalálta azt a labdát. Csak annyi történt, hogy rosszul volt a kutya, felfúvódott és a végbelénél gyülekeztek a legyek, de széklete nem volt és hányt is.
Rohantunk vele Gyöngyösre, kerestünk egy dokit, aki ráhibázott a dologra, mert beadott neki egy injekciót és mire visszaértünk Szücsibe (Gyöngyöstől kb. 10 perc kocsival) ki is hányta a labdát, amiről azt hittük elveszett. Nem is az övé volt a labda, fogalmunk sem volt honnét kerítette elő, neki csak tenisz labdái voltak.
Aztán az előző dobim, amikor meghalt, akkor a kislányom éppen 1 éves volt és nagyon sajnáltam, hogy még nem fogta fel, hogy volt egy szupi kutyánk (Cora), de sokat mesélek róla és képekről ismeri.
"Azt mondják, amikor meghalsz, és felmész a mennybe, ahány kutyád és macskád volt életed során, mind odarohan, hogy találkozzék veled. Addig a napig nyugodjanak békében." (Kinky Friedman)
Nagyon sajnálom, fogadd részvétemet.
hiányozni fog, nagyon sokáig, és nagyon sokáig üres lesz majd minden. és más. és talán sohasem tudtok majd úgy gondolni többé semmire, hogy fel ne idéződjön benne az emléke. mi lenne, ha itt lenne, igen, ő ezt csinálta , igen, amikor....
De az emlékek révén örökre veletek marad, bennetek él majd.
Bármilyen nehéz is most. Nem lesz könnyebb, csak más kicsit, mert az idő majd hoz egy kis enyhülést...
Már 2 napja nagyon rosszul voltál. Hiába ittad literszám a vizet, pár perc múlva már kijött belőled. Tegnapelőtt este már enni sem akartál. Menni nagyon lassan ment, nem volt kedved hozzá, láttam rajtad, hogy valami nagyon fáj. Tegnapelőtt kis gazdád első születésnapját ünnepeltük, miközben Te szenvedtél. Másnap, tegnap reggel bevittünk az állatkórházba, kaptál infúziót, de még eközben is hánytál, hiába kaptál bele gyógyszert. Vettek tőled vért, hogy megtudják mi a bajod. Én jó érzékkel, elmondtam a doktorúrnak, hogy 3 éve lenyeltél egy automatából kivett kislabdát, és úgy tudjuk az még benned lehet. A doktorúr majdnem kinevetett eme feltételezésen. Hazavittünk, de Te tovább szenvedtél. Délután nem bírtam nézni, újból bevittünk a kórházba, egy másik doktorhoz. Megint kaptál infúziót, másik gazdád megint elmondta a labdaügyedet. Ez a doktor már elküldött röntgenre és ultrahangra. Az ultrahang kimutatta a vékonybélelzáródást, túl kerek volt ott valami. Csakis a 3 évvel ezelőtt lenyelt labda lehetett...
Ma reggel 8 órakor műtöttek volna, bár a doktorúr már akkor felkészített minket a legrosszabbra, mivel már tegnap nagyon rosszul voltál. Nem értettük miért nem műtenek meg azonnal. Egész éjjel Te jártál a fejünkben.....
Már nem tudtad megvárni a ma reggelt...és elmentél.
Emlékszem mikor először megláttalak a tenyésztőnél, 6 hónapos voltál, bozontos. Már akkor megfogott a nyugalmad és kisugárzásod.
Tudatosan választottam a fajtádat, hisz az airedale-terrier nagyon sok jó tulajdonsággal rendelkezik. Sosem bántam meg döntésemet.
Mikor közöltem a párommal, hogy Te kellesz,elviszlek, Ő csak ennyit kérdezett: - Ezt a rondát? Mivel Téged tenyésztésbe akartak venni, aztán mégiscsak eladtak, már szépen tudtál jönni pórázon, a kocsit is megszoktad addigra. Sohasem volt gond ezen a téren. Mikor hazavittünk, még anyósoméknál laktunk, ott mindennap csináltál galibát, de elnéztük neked, hisz ártatlan szemekkel néztél ránk, mintha nem is Te szedted volna szét a bútorokat.
Aztán sikerült lakótelepi lakásba költöznünk, ott fél évig vonyítottál, mire rájöttél, hogy a gazdik hazajönnek...ott is sikerült sok kárt okoznod, de szereteteddel mindezt nagyon jól kompenzáltad. Sétáltatáskor játszottunk sokat, Te ilyenkor örömödben körben-körben rohangáltál, mint egy cirkuszi kutya, nagyon szórakoztató voltál. Nagyon sok jókedvet köszönhetünk Neked.
Emlékszem a kutyasuliban nagyon jó voltál, igaz fél évbe került mire rájöttél a szagazonosítás lényegére és arra, hogy a menekülő csibészt, hogyan kell elkapni. Akkor (is) nagyon-nagyon büszke voltam Rád!
Mindig vittünk magunkkal a telekre is, ahol örömödben végigrohangáltál mindenen keresztűl, de nem bántuk, sőt ott léted alatt pockokkal ajándékoztál meg minket. Akkor el is neveztünk pocokvadásznak.
Mikor lovam lett, úgy képzeltem, hogy majd lovaskisérőként jössz velem mindenhová. Neked nem tetszett a dolog, hisz a lovakkal sohasem tudtál jóba lenni. Állandóan csak ugattad, ugattad őket.
Jól betanítottuk Neked a - Jééé!! Lóóó! - szöveget, erre ugrottál. Jókat szórakoztunk ezen is, szerintünk Neked is tetszett eme móka...
Sajnos emlékszem arra az ominózus labdadologra...
Kivettünk az automatából egy pattogó kislabdát és azzal játszottam hazafelé, Te mindenáron el akartad kapni, de én nem engedtem. De egyszer ügyetlenül kaptam el, Neked sikerült, azonban a lendületből rögtön sikerült is lenyelned.
Még aznap elvittünk a kórházba, hogy megnézzenek, az ultrahangon jól látszott, a gyomrodban a kerek labda. Kaptál sok hánytatót, de a labda nem jött ki. Az orvos mondta, hogy egyenlőre nem érdemes megműteni, hátha természetes úton távozik, azonban, ha evés után hánynál, vigyünk be..
Ez 3 éve volt...
Életmentő kutyaként is beváltál, hisz 1 éves voltál amikor megtaláltad Picurcát a kiscicát, akit szinte Te neveltél fel és akivel oly sokszor összebújva aludtatok. Ilyenkor mindig nagy melegség járta át a szivemet. Tavaly kertesházba költöztünk és Te sokszor nem akartál bejönni a házba, jobban érezted magad odakint. Mivel Te voltál szivünk csücske, és nem házörzőként kezeltünk, beszereztünk melléd egy kis kölyköt, akit kb. 1 hétig nem akartál elfogadni. De utána, olyan jókat hancúroztatok Athosszal, hogy mindig vidámság volt a ház körül. Mindig Te akartál lenni a Főnök, bár Athosz néha ennek ellent akart állni, kevés eredménnyel. Igaz két lyukat fúrt az oldaladba az ő fogai, de utána is Te maradtál az "anyja".
Most mindenki keres Téged, Athos sem találja a helyét, egyik kutyaházból jár a másikba, a kertben, kint az utcán a Te szagodat keresi, kutatja.
Nagyon hiányzol! Még elbúcsúzni sem tudtam Tőled. Csak nézem az elhiresült láncodat, amit 5 éve kaptál és amit a lakótelepen csak úgy mondtak, hogy aranyláncot vettünk a kutyánknak. Nem izgattuk magunkat a hülye pletykákon, hisz Te megérdemelted volna az aranyláncot is.
Magunkat okolva halálodért döbbenten ülünk és csendben sírunk.
Üresnek érezzük magunkat.
Isten Veled Médi, Isten Veled mindig hű barátom!
Most pénteken lettél volna 7 éves.
