Komolyan együttérzek veled!
Nem úgy van az, hogy 3 a magyar igazság!
Tudod nálunk is történt rossz sorozat áprilisban, meghalt a nagyim, teljesen hirtelen, rá 4 napra anyukám szomszédjában lévő rotti ölte meg a kis Teddy-t (anyukám törpe usziját).
Én is féltem, mi jön még, de aztán szerencsére semmi!
Köszönöm Mindenkinek a részvétnyilvánítást.
Igaz, a nyuszim is nemrég ment el...:((
Úgy látszik ez nálunk most sorozatban jön...ki jön még? Az egyik cicám is 14 éves, lehet, hogy ő lesz a soros...:((
Annál is inkább, mert a nyuszitok is nem rég halt meg.
Az én kis lökött Fannim is lenyelt egy gumilabdát, pont Szücsiben (a horgásztanyán) voltunk, nem vettük észre, nem is tudtuk, hogy megtalálta azt a labdát. Csak annyi történt, hogy rosszul volt a kutya, felfúvódott és a végbelénél gyülekeztek a legyek, de széklete nem volt és hányt is.
Rohantunk vele Gyöngyösre, kerestünk egy dokit, aki ráhibázott a dologra, mert beadott neki egy injekciót és mire visszaértünk Szücsibe (Gyöngyöstől kb. 10 perc kocsival) ki is hányta a labdát, amiről azt hittük elveszett. Nem is az övé volt a labda, fogalmunk sem volt honnét kerítette elő, neki csak tenisz labdái voltak.
Aztán az előző dobim, amikor meghalt, akkor a kislányom éppen 1 éves volt és nagyon sajnáltam, hogy még nem fogta fel, hogy volt egy szupi kutyánk (Cora), de sokat mesélek róla és képekről ismeri.
"Azt mondják, amikor meghalsz, és felmész a mennybe, ahány kutyád és macskád volt életed során, mind odarohan, hogy találkozzék veled. Addig a napig nyugodjanak békében." (Kinky Friedman)
Nagyon sajnálom, fogadd részvétemet.
hiányozni fog, nagyon sokáig, és nagyon sokáig üres lesz majd minden. és más. és talán sohasem tudtok majd úgy gondolni többé semmire, hogy fel ne idéződjön benne az emléke. mi lenne, ha itt lenne, igen, ő ezt csinálta , igen, amikor....
De az emlékek révén örökre veletek marad, bennetek él majd.
Bármilyen nehéz is most. Nem lesz könnyebb, csak más kicsit, mert az idő majd hoz egy kis enyhülést...
Már 2 napja nagyon rosszul voltál. Hiába ittad literszám a vizet, pár perc múlva már kijött belőled. Tegnapelőtt este már enni sem akartál. Menni nagyon lassan ment, nem volt kedved hozzá, láttam rajtad, hogy valami nagyon fáj. Tegnapelőtt kis gazdád első születésnapját ünnepeltük, miközben Te szenvedtél. Másnap, tegnap reggel bevittünk az állatkórházba, kaptál infúziót, de még eközben is hánytál, hiába kaptál bele gyógyszert. Vettek tőled vért, hogy megtudják mi a bajod. Én jó érzékkel, elmondtam a doktorúrnak, hogy 3 éve lenyeltél egy automatából kivett kislabdát, és úgy tudjuk az még benned lehet. A doktorúr majdnem kinevetett eme feltételezésen. Hazavittünk, de Te tovább szenvedtél. Délután nem bírtam nézni, újból bevittünk a kórházba, egy másik doktorhoz. Megint kaptál infúziót, másik gazdád megint elmondta a labdaügyedet. Ez a doktor már elküldött röntgenre és ultrahangra. Az ultrahang kimutatta a vékonybélelzáródást, túl kerek volt ott valami. Csakis a 3 évvel ezelőtt lenyelt labda lehetett...
Ma reggel 8 órakor műtöttek volna, bár a doktorúr már akkor felkészített minket a legrosszabbra, mivel már tegnap nagyon rosszul voltál. Nem értettük miért nem műtenek meg azonnal. Egész éjjel Te jártál a fejünkben.....
Már nem tudtad megvárni a ma reggelt...és elmentél.
Emlékszem mikor először megláttalak a tenyésztőnél, 6 hónapos voltál, bozontos. Már akkor megfogott a nyugalmad és kisugárzásod.
Tudatosan választottam a fajtádat, hisz az airedale-terrier nagyon sok jó tulajdonsággal rendelkezik. Sosem bántam meg döntésemet.
Mikor közöltem a párommal, hogy Te kellesz,elviszlek, Ő csak ennyit kérdezett: - Ezt a rondát? Mivel Téged tenyésztésbe akartak venni, aztán mégiscsak eladtak, már szépen tudtál jönni pórázon, a kocsit is megszoktad addigra. Sohasem volt gond ezen a téren. Mikor hazavittünk, még anyósoméknál laktunk, ott mindennap csináltál galibát, de elnéztük neked, hisz ártatlan szemekkel néztél ránk, mintha nem is Te szedted volna szét a bútorokat.
Aztán sikerült lakótelepi lakásba költöznünk, ott fél évig vonyítottál, mire rájöttél, hogy a gazdik hazajönnek...ott is sikerült sok kárt okoznod, de szereteteddel mindezt nagyon jól kompenzáltad. Sétáltatáskor játszottunk sokat, Te ilyenkor örömödben körben-körben rohangáltál, mint egy cirkuszi kutya, nagyon szórakoztató voltál. Nagyon sok jókedvet köszönhetünk Neked.
Emlékszem a kutyasuliban nagyon jó voltál, igaz fél évbe került mire rájöttél a szagazonosítás lényegére és arra, hogy a menekülő csibészt, hogyan kell elkapni. Akkor (is) nagyon-nagyon büszke voltam Rád!
Mindig vittünk magunkkal a telekre is, ahol örömödben végigrohangáltál mindenen keresztűl, de nem bántuk, sőt ott léted alatt pockokkal ajándékoztál meg minket. Akkor el is neveztünk pocokvadásznak.
Mikor lovam lett, úgy képzeltem, hogy majd lovaskisérőként jössz velem mindenhová. Neked nem tetszett a dolog, hisz a lovakkal sohasem tudtál jóba lenni. Állandóan csak ugattad, ugattad őket.
Jól betanítottuk Neked a - Jééé!! Lóóó! - szöveget, erre ugrottál. Jókat szórakoztunk ezen is, szerintünk Neked is tetszett eme móka...
Sajnos emlékszem arra az ominózus labdadologra...
Kivettünk az automatából egy pattogó kislabdát és azzal játszottam hazafelé, Te mindenáron el akartad kapni, de én nem engedtem. De egyszer ügyetlenül kaptam el, Neked sikerült, azonban a lendületből rögtön sikerült is lenyelned.
Még aznap elvittünk a kórházba, hogy megnézzenek, az ultrahangon jól látszott, a gyomrodban a kerek labda. Kaptál sok hánytatót, de a labda nem jött ki. Az orvos mondta, hogy egyenlőre nem érdemes megműteni, hátha természetes úton távozik, azonban, ha evés után hánynál, vigyünk be..
Ez 3 éve volt...
Életmentő kutyaként is beváltál, hisz 1 éves voltál amikor megtaláltad Picurcát a kiscicát, akit szinte Te neveltél fel és akivel oly sokszor összebújva aludtatok. Ilyenkor mindig nagy melegség járta át a szivemet. Tavaly kertesházba költöztünk és Te sokszor nem akartál bejönni a házba, jobban érezted magad odakint. Mivel Te voltál szivünk csücske, és nem házörzőként kezeltünk, beszereztünk melléd egy kis kölyköt, akit kb. 1 hétig nem akartál elfogadni. De utána, olyan jókat hancúroztatok Athosszal, hogy mindig vidámság volt a ház körül. Mindig Te akartál lenni a Főnök, bár Athosz néha ennek ellent akart állni, kevés eredménnyel. Igaz két lyukat fúrt az oldaladba az ő fogai, de utána is Te maradtál az "anyja".
Most mindenki keres Téged, Athos sem találja a helyét, egyik kutyaházból jár a másikba, a kertben, kint az utcán a Te szagodat keresi, kutatja.
Nagyon hiányzol! Még elbúcsúzni sem tudtam Tőled. Csak nézem az elhiresült láncodat, amit 5 éve kaptál és amit a lakótelepen csak úgy mondtak, hogy aranyláncot vettünk a kutyánknak. Nem izgattuk magunkat a hülye pletykákon, hisz Te megérdemelted volna az aranyláncot is.
Magunkat okolva halálodért döbbenten ülünk és csendben sírunk.
Üresnek érezzük magunkat.
Isten Veled Médi, Isten Veled mindig hű barátom!
Most pénteken lettél volna 7 éves.
Tudom, hogy ez a topic nem gazdit kereső kutyusokról szól, de hátha valaki tud segíteni.
Pár nappal ezelőtt találtunk egy kutyust, akit eddig el tudtunk helyezni, de ma el kellett hozzuk.
Nagyon nagy bajban vagyunk! Most Gombócka a nyuszink a nappaliban bezárva a ketrecében ül, a kutyus pedig a konyhába van kizárva. Gombócka retteg tőle még így is.
Kérlek Titeket, ha bárki tud segíteni, ha mással nem is legalább továbbküldve ezt a levelet azt nagyon megköszönném. Ez így nem maradhat!
A kutyus egyébként kb 3 éves 7-8 kg-os vizsla színű kislány. Fénykép van róla, tudok küldeni.
Köszi
Nem lehet könnyü most nektek :( Tavalyelött ősszel halt meg a 13,5 éves törpeuszim... Azt hittük, méhgyulladás miatt romlott le az állapota 1,2 nap alatt (a villámgyorsan beszerzett leletek is ezt támasztották alá), de a mütőasztalon kiderül: rák... Teljesen elterjedt... Akkor mondta a doki, hogy öreg kutyák általában ugy reagálnak a rákra, hogy sokáig semmi fájdalom, kinlódás, mindenféle öregkori betegség jelét látják - majd egyszercsak összeesik az immunrendszer, és pár nap alatt az addig alattomosan de igen lassan növögető rák szétterjed a kuttyban... Ez alatt a pár nap alatt egyre rosszabbul lesz, és csak a végén vannak - de akkor már nagyon erős fájdalmai - ez jelzi a végét. Mi ugy döntöttünk, ha már tévedésből a mütőasztalon alszik, és eddig semmi fájdalma nem volt, kivéve a mütőt elötti reggelt, növeljék az altatóadagot, ne keljen fel...
Most 3, az elmult időben összenőtt fenyő közt fekszik a kertben, a kedvenc botjait tüztük be a sirba.
Szerintem a tieteket abban az időben induziózhatta a doki, amire nálunk azt mondta: lekezd gyorsan terjedni. De ekkor még szerencsére ugyan nincs jól, de még fájdalmai sincsenek. Megtettél mindent, amit tudtál, és mikor szenvedett, akkor hagytad elmenni.
Kutyám nem hiszem, hogy lesz, most nyulam van. De hát a hörcsög után papagájom volt, a papagáj után macska, a macska után kutya, és most a törpenyul, igy ez nálam nem meglepő :o)
Kedves PALOMA!
Szeretném tudni jól döntöttem, amikor 15 és fél éves kutyusomat elaltattam tavaly szeptemberben.
A mai napig gyötör a kétség élhetett volna e még adott állapotában avagy megváltás volt számára a halál?
Ma már nem bőgök minden nap. Egyszerűen rátekintek megfestett portréjára és ha össze-össze is szorul a szivem, mindig eszembe jutnak azok a dolgok, amit kaptam, kaptunk Tőle.
Borzasztóan hiányzik.
De nekem "szerencsém" van. A "másod" kutyus előlépett fő kutyussá és egy újabb jövevény próbál vígaszt adni.(Több-kevesebb sikerrel, mert nagy rosszaság:))) )
Ajánlom figyelmedbe a népszabi szombati számában megjelent írást Bacher Iván tollából.
Szerintem kérdezzétek meg a kutyátokat, hogy mit tenne ő. Ok, válaszolni nem tud, de nyilván ismered annyira, hogy tudd, hogy ő mit tenne, ha tudata lenne. Ha pedig küzdene a végsőkig, akkor szerintem kutya kötelességed végigjárni vele az utat, ha pedig inkább elmenne, akkor nem tartani itt fölöslegesen.
Egyébként nem vagyok kutyás, tehát dilettáns vagyok, hozzá nem értő, soha nem volt kutyám, de reális lehetőség, hogy egyszer lesz, és ha olyasmibe dumáltam bele, amihez semmi közöm, akkor bocsánat.
Kedves paloma, már megbántam, hogy elküldtem a beírásomat, szinte azonnal, hogy lenyomtam az ok gombot, nem kellett volna, Csak éppen mindig felmegy az agyvizem, ha arról hallok, hogy egy gyógyíthatatlan beteg embert, állatot, fölöslegesen életben akarnak tartani.
Konkrétan erre kaptam fel a vizet: "....Muszáj volt, mert szegény vonyított a fájdalomtól. 15 éves volt, gyomordaganata volt, két hétig naponta hordtuk infúzióra, mert nem evett, nem ivott és mindent kihányt. Az első hét után az orvos közölte, hogy az idő előrehaladtával egyre kisebb az esélye annak, hogy rendeződjön az állapota, műtétről szó sem lehetett, mert a szíve, a mája és a veséje is nagyon rossz állapotban volt. Hiába mondta a doki, hogy "ő sem élhet örökké", én igenis azt akartam, hogy mindig velünk legyen. " - elképzeltem azt a szegény öreg kutyát, amint már nem bír enni inni, mindent kihány, de minden nap ennek ellenére belékötik az infúziót, egészen addig, míg a fájdalom le nem teperi.
Szóval én igenis megértem, hogy mennyire szenvedsz a hiányától, és elnézést a tapintatlanságomért.
Kedves Paloma!
Tudom mit érzel, és még sokáig el fog tartani, amíg bizony könnyek szöknek a szemedbe , ha eszedbe jut. Igaz nekem még most, több mint 3 évvel a kutyám halála után gyakran előfordul. Az én igaz barátom Zana kutya 14 éves korában ment el (vagyis nem sokkal a szülinapja előtt). 12 éves koromban kaptam, úgy éreztem mindig mellettem állt, ha kellett, és hihetetlenül kedves, "lelkis" kutya volt. Egyetlen hónap alatt vitte el a betegség, és bizony a vége felé nekem is többen felvetették, nem kellene-e elaltani.
Kedves Alice! Tudom, hogy csak a kutyaszeretet beszél belőled, de ezt a döntést nagyon nehéz meghozni, mert az ember reménykedik, amíg csak
lehet.
Én akkor azt mondtam, amíg jár a saját lábán, ha nehezen is, addig nem! Igaz nagy fájdalmai nem voltak, csak egyre fogyott az ereje.
Gondolom, Te addig halogattad a döntést, amíg elfogadható volt az állapota, és volt némi remény. Szerintem ez érthető!
Mi annak idején minden este " beszélgettünk", odahajtotta a fejét az ölembe és halkan nyüszögött (nagyon beszédes kutya volt, minden helyzetre volt külön hangja).
Eleinte kérleltem, hogy szedje össze magát, később rájöttem, hogy nekem is el kell engednem, ezután búcsúzkodtunk és pár nap múlva elment.
Még most is üres a szívemben a helye, vannak új kutyák, de nem olyanok, mint ő.
Szóval azt gondolom, hogy ha az ész mást is mond, egy sok-sok év alatt kialakult barátságot nem lehet hirtelen lezárni, és bizony nagy igazságtalanság, hogy a kutyák ilyen jó barátaink tudnak lenni, miközben sokkal kevesebb ideig élnek, mint mi.
De ne feledd Paloma, ettől a barátságtól a kutyád is és Te is sokkal többek lettetek, szóval úgy gondolom ha fáj is a búcsú, megéri igaz barátságokat kötni (ld.: kisherceg, ott jobban megfogalmazták az én kusza gondolataimat.)
Kedvesek! (Paloma és Pimpi) Nekem a csau-csau kutyám volt a "gyerekkori" kutyám, hasonló körülmények között kellett elmennie 15 évesen, éppilyen rapid lefolyású volt a betegsége, sajnos a daganatos megbetegedések kiszámíthatatlanok. Nem voltam otthon, amikor rosszul lett, ezért az apukám döntött és kísérte... Nem biztos, hogy én jól döntöttem volna, azóta már tudom, hogy ez volt a legjobb.
Értem amit éreztek; gondoljatok sokat rá, nekem sokszor felsejlik a kedves, röhögős kis pofája és örülök annak, hogy sokáig volt a barátom és mindig arra gondolok, milyen jó kis élete volt...
Kedves Alice!
A dolgok messze nem ilyen fehérek vagy feketék, ha valaki szeret egy állatot nyilván nem tud olyan tárgyilagosan gondolni az elmúlására, mintha csak egy egyszerű orvosi esetet látna benne. Történetesen Paloma férje vagyok és így én is részese voltam ennek a történetnek. Lady nekem is a szívemhez nőtt, noha nem ismertem olyan régóta mint Paloma, és még nekem is, aki egy kicsit távolabbról tudtam talán szemlélni a dolgokat, nagy gondot jelentet dönteni Lady sorsáról. De meszze nem volt olyan egyértelmű, mint ahogy képzeled. Az azonban több mint valószínű, hogy az említett utolsó pillanatokig nem voltak jelentős fájdalmai Lady-nek. A kezelő orvosoktól folyamatosan érdeklődtünk arról, hogy Lady mit érezhet és rajta se voltak jelei a fájdalomnak. A roham, ami végül elvitte nagyon hirtelen jött és minden előzmény nélkül. Tehát csak meg akartalak nyugtatni, hogy nem egy hosszú szenvedés után kegyelmeztünk meg Lady-nek, hanem egy hirtelen roham miatt kellett végül gyorsan dönteni. És ha az ember vigasztalni akar, akkor vigasztaljon, ne pedig...Könnyű keménynek lenni más baján.
Köszönöm szépen a kioktatást, az adott lelkiállapotban pont erre volt szükségem, a tapintatod igazán irigylésre méltó.
Egyébként nem tudom, milyen alapon feltételezed, hogy a birtoklási vágyam miatt nem tudtam elengedni Ladyt, ha nálad a szertet birtoklást jelent, akkor őszintén sajnállak.
Valószínűleg nem volt egyértelmű az alapján, amit írtam, de az utóbbi két hét alatt nem szenvedett, sétált, jött-ment a lakásban, az óriási fájdalom hirtelen jött, akkor meg is hoztuk a szükséges döntést. Nem hiszem, hogy azon információk alapján, amit írtam, jogod van kétségbe vonni az érzelmeimet vagy elítélni a magatartásomat. Mások vagyunk, másként éljük meg a dolgokat és másképp gyászolunk, de ez nem jelenti azt, hogy bármelyikünk ítélkezhetne a másik felett, vagy elküldhetné a fenébe, bármennyire is szeretné.
Paloma:
Nagyon sajnálom a kutyusodat!!! :(((
Megértem, hogy nehezen engedted el, hiszen sem a betegség, sem az elaltatás nem természetes dolog, utobbi csak (sajnos) szükséges!
Szép élete lehetett, gondolj sokat rá és ne bánkódj azt ő sem szeretné! (tudom könnyű mondani...)
Kedves Paloma, sajnos a kutyák sokkal kevesebb ideig élnek mint az emberek, ha valaki kutyát tart, annak számolnia kell azzal is, hogy előbb utóbb el is kell temetnie.
Nagyon szép kor ért meg a kutyád. Én biztosan nem hagytam volna csak azért tovább szenvedni, hogy még MINDIG A BIRTOKOMBAN LEGYEN! És csak azért, hogy megállítsam a sorsot! Inkább amiatt van okod a bánatra, hogy ezeket a fájdalmakat megspórolhattad volna annak a lénynek, akit elmondásod szerint ennyire szerettél.
Én is altattam el kutyát, sőt a karomban tartottam, míg átment az örök vadászmezőkre. Először egy altató injekciót kapott, majd mikor már elaludt, akkor kapta meg a szívbénító injekciót. Ennyit te is megtehettél volna, ha már annyira szeretted. Az életben együtt jár az öröm is meg a bánat is, tesék vállalni mind a kettőt.
Két hét küzdelem után ma el kellett altatnunk a kutyánkat. Muszáj volt, mert szegény vonyított a fájdalomtól. 15 éves volt, gyomordaganata volt, két hétig naponta hordtuk infúzióra, mert nem evett, nem ivott és mindent kihányt. Az első hét után az orvos közölte, hogy az idő előrehaladtával egyre kisebb az esélye annak, hogy rendeződjön az állapota, műtétről szó sem lehetett, mert a szíve, a mája és a veséje is nagyon rossz állapotban volt. Hiába mondta a doki, hogy "ő sem élhet örökké", én igenis azt akartam, hogy mindig velünk legyen. 10 éves koromban kaptam, az elmúlt 15 évben gyakorlatilag családtag lett. Még amikor a doki mondta, hogy nem tudnak segíteni, akkor sem hittem el, hogy ilyen gyorsan elmegy, azt hittem több időnk van. Anyukám ugyan felvetette már korábban is, hogy altassuk el, de én nem bírtam elengedni Őt, úgy éreztem, nincs jogom dönteni az életéről. De ma délelőtt felhívott anyukám (már külön lakunk), hogy Lady nagyon sír, hallottam is a telefonban, hogy nem egyszerűen sír, hanem vonyít a fájdalomtól. Be kellett látnom, hogy önzőség tovább nyújtani a szenvedéseit csak azért, mert nem tudok megválni tőle. Belegyeztem az altatásba, de én nem tudtam végignézni a dolgot, a párom ment ki anyukámhoz és hívott dokit, aki szerencsére gyorsan kijött, nem kellett Ladynek sokat szenvednie. Én ugyan nem voltam jelen, de végigsírtam a délutánt, azóta is többször elbőgtem magam. Folyton eszembe jut, hogy hogyan játszott, futott, hogy minden csokipapírzörgésre ugrott, hogy félt a dörgéstől és imádott focilabdát kergetni. Nem tudom elképzelni, hogy nincs többé, ott fekszik a tuják alatt és már nem szalad elém, ha anyuhoz megyünk. Olyan üres lesz a helye az előszobában.
Ne haragudjatok, hogy ilyen sokat írtam, de nagyon kivagyok, beszélni még nem tudok a dologról, viszont magamban tartani sem tudom.
Igen, ez elég szomorú. A kutyám anyjának valami olyan betegsége volt, ami miatt kihullott a szőr a marján két foltban a lapocka alatt, meg a feneke táján, és nagyon kergette a farkát. Olyan szinten, hogy a végén már nem is nagyon csinált mást len sem. Neki is elkapta az egyik kölyke, és én nagyon féltem, hogy mi van, ha a kutyámon is kijön. Mert azt mondták, a betegség (állítólag panelbetegség) nem gyógyítható, és eléggé nagyo fájdalommal jár egy idő után a kutyának, így a kölyköt is elaltatták már fél éves korában, mert kirágta magát teljesen, és eléggé fájdalmai voltak, és nem tudtak rajta segíteni.
Úgyhogy minden vedlési időszakban a frász jött rám, amikor ritkult a szőre a marján, hogy te jó ég itt a betegség, de aztán eddig még nem jött ki. Jó esély van rá, hogy talán már nem is fog. De ha igen, akkor is örülök az eddig eltöltött időnek.
A kutyáknál nagyon meg kell ragadni a jelent. Mert nem tudni, mit hoz a holnap.
