ne várj tovább! tüzek lobognak ne várj tovább! az izzás már kevés
égni kell most! elhamvadni akár tüzet gyújt benned minden égető érintés
miért reszketsz? a félelem még megbújik benned valahol miközben tested már a szabaduló vágyról dalol
minden mozdulatunk egymásba fonódik minden tiszta szavunk suttogó sikollyá oldódik
megszűnik a külön vált létezés átka elég volt! eleget vártunk már az egyesülés mámorára
érints meg Te is! ne törődj semmi mással minden más hazugság a szó a remény a vágy és még a szerelem is
tűz kell most! vadul égni kell! tested a testemhez közel Te is tudod már nem baj ha elveszel önmagad nem őrizheted meg a féktelen lobogásban megszűnsz feloldódsz a lüktető harmóniában
anyagtalan ritmussá leszel az örök létezés hulláma fut át testeden azért ölelünk hogy a kettőből egy legyen
nem számít ha fáj nem számít ha kegyetlen nem számít ki volt már most Te vagy most Én vagyok az Egyetlen
örvénylő kéj vagyunk teremtő erő így formálódik a Mindenség az Egy sokkal több mint a kettő
ki vagy? nem tudom... ki vagyok? nem tudod... de ölelésünkben újjá született az Élet megtisztult a Világ a szeretet újra élni kezdett a szerelem ismét gyöngéd lett egy mindent elsöprő minden gátat széttörő esztelen és dühöngő egyesülés után
Az árnyékok kinyúlanak, a csillagok kigyúlanak, föllobognak a lángok s megbonthatatlan rend szerint, mint űrben égitest, kering a lelkemben hiányod.
Mint tenger, reng az éjszaka, növényi szenvedély szaga fojtja szoruló mellem. Végy ki e mélyből engemet, fogd ki a kéjt, meritsd szemed hálóját mélyre bennem.
A kezed, a te kezed A szemed, a te szemed A szíved, a te szíved Hasonlítani máshoz: Szépet a széphez felesleges. Számomra így tökéletes.
Így él bennem, és vetíti Lehunyt szemem selymére így: A kezed, mint a kezed, A szemed, mint a szemed, Szíved, mint a te szíved, Éltetőn ő lüktet véremben
Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed, és sápadt homlokom kezedben nyughatott, mivel beszívtam és nem egyszer drága lelked lehelletét, e mélyhomályú illatot,
mivel titokzatos szíved nekem kitárult, s olykor megadatott beszédét hallanom, mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,
mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta örökké fátyolos világú csillagod, és nyaradból lehullt egy gyenge szirmu rózsa, amelyet életem árja elringatott,
most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll: - Vágtass, ha jól esik! Az én időm örök! Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!
Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót Vad szárnycsapásaid. Miden hamud kevés: Lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod! Szerelmes szívemen nem győz a feledés!
Most ne beszélj, csak csendben, némán nézz rám! Fürödni akarok szép szemeidben. Nem szólok én sem, s míg csókért ég a szám, szememből olvass, tiszta tükröd lettem. Most ne mozdulj, állítsuk meg az időt, hagyd a tüzet áramolni a vérben, olvassza egybe a múltat a jövőt, sem ettől, sem attól ne kelljen félnem! Rád vártam, tudom, amióta élek, kerestelek már ezer árnyalakban, szavak nélkül is minden titkom érted, s én meglelem magam minden szavadban.
Részed vagyok, és Te részemmé lettél, a perctől, hogy kimondtad, megszerettél.
vannak vidékek ahol a szerelem akár a harmat az árnyékos helyen tavasztól őszig őrizgeti magát szerény hasonlat de illik rám s terád félszeg is mint az iménti asszonánc de időt-jelző mint arcunkon a ránc
vannak vidékek ahová nehezen vagy el sem ér a környezetvédelem kimossák sóid kasza is fenyeget csupán a harmat táplálja gyökered tisztások széle északos vízmosás ha annak vennéd hát legyen vallomás
vannak vidékek ahol csak úgy lehet megmaradnunk ha kezemben a kezed és a viseltes szónak is hamva van ha félárnyékban s ha nem is boldogan száríthat szél és süthet hevet a nap míg a harmatból egy csöppnyi megmarad
Magamba néztem s téged láttalak, szóltam magamhoz és te válaszoltál, a borotva megvágta arcomat s a kibuggyanó vérem is te voltál.
Beléd néztem és láttam magamat, hozzád indultam és magamhoz értem, lebarnultál, míg rám sütött a nap, megbotlottál s nekem tört föl a térdem.
Már nem tudom, hogy hol végzõdöm én és hol kezdõdsz te. Tápláló, egyetlen zsinór vagy komor létem köldökén: tõled másodszor is születni jó; a végsõ búcsúra készülve lettem benned-belõled élõ embrió.
SzárnyakA szerelem szárnyakat ad.A szeretet belőlünk fakad.Szárnyra kelnek vágyaink.S színesebben éljük át álmaink.A szerelem a legszebb dolog.Róla íródnak számtalan dalok.A szerelem szárnyra kell.A szerelem szólit majd ha kell.A lelkem lassan újra feléledt,Szavaid által szállt a magasba fennt.Kedvesem kérlek mondj egy mesét.Meséld el Csipkerózsika, hogy szerete hercegét.Ölelj át kérlek erösen.A világot szárnyaljuk át sebesen.Mindennek meg van a maga varázsa.Épp úgy mint szívem forró parázsa.Szálljon el feléd gondolatom.Bárcsak itt lennél ezt úgy akarom!Az élet nagyon szép tud lenni.Csak mindig a szépséget kell keresni.Istennek hála én megtaláltam.Amire leltem azt rég akartam.Végre BOLDOG vagyok!S veled együtt szárnyalni akarok.
Oly áldott a te két kezed, Hogyha belőle szőhetne a len, Nem volna egy virág se szebb A réteken.
Oly gyöngéd kis lábad nyoma, Mint lepkeszárnyon lehellet. Nesztelen úgy suhansz tova, Mint égen a karcsú felleg.
Hangod oly édes, tiszta, mint A fülemile-dal a csalítban. – Mint nyírfa, ha tavaszi szélben ing, Úgy suttogsz halkan.
Szépek az ifjú barackfák, Virágos virágaik dísze, De sugárzóbb a te pompád: Bár hajad éjfekete.
Te vagy a virágok virága, Madárdal, tavasz és felleg. Csak messziről áhítlak vágyva, Tudom, sohse ölellek.
Mégis, – ha nézlek, Nem bánok madárt, lepkéket. Hogyha meglátlak, Felejtem a tavaszt, a fákat, A virágot, földet, eget: És nem irígylem A boldog isteneket.
Lásd, nagyon is érzem, hogy illan az élet, Búcsúzni készülök. Napjaim oly futók. Mily hamar itt van az utolsó ének! Mily hamar itt van utolszor a csók!
Még váró és félő remegésem Erővel csügg ifjú ajakadon! – Te adod az utolsó csókot nékem, És utolsó rózsámat neked adom.
A csodakelyhet utolszor te nyújtod át, Ifjúságod borával töltöd poharamat; Igy köszöntöd reám az élet búcsuját; – Lement napom utolsó fény-káprázata vagy!
Utolsó csillagom áll most az égen. – Nézd, lábaid elé borulva kérlek; Ne vond el szívedet még, üdvösségem! Te vagy az utolsó boldogság; – érezd!
Hagyd, hogy még egyszer keblemen át Borzongjon e játék; gyönyör, fájdalom! Mielőtt meglátom a nagy éjszakát, És beléhull csillagom.
Álomban
Aludtam kicsit a délután,
s az álomban te is ott voltál:
fejed a párnán, szemedben
megcsillant a vágy, elnyíló szád,
kezed, Te magad: álmomban
mindig az enyém vagy….
Új kezdés? Régi vég? Ki mondja meg Meddig lehet és mikor elég? Mit szabad és mit tilos Keserű vagy édes A mosoly hívogat, vagy haragos? Rejtelmek titkok mindenfelé Varázslat köde száll sötét az ég Mennem kéne, de nem tudok nélküled S ha tudnék is, ugyan minek?
S ha már többé nem keresel, és ha a világ betakar történéseivel, akkor is lesz egy perc, egy pillanat, mikor megállok és rád gondolok, s ha nem lesz pillanat, az se számít, mert mindig előttem állsz fény-ruhában, mosoly-köntösben, s bár a világot nézem, téged látlak a világ zaján át te nevetsz felém nem kell perc, nem kell semmi sem, mert még mindig szeretlek, kedvesem...
nem kell semmi...
csak valamennyi élet, amibe megkapaszkodhatom valamennyi emlék, ami csak az enyém valamennyi Te...
egy kevés is elég, mert végtelen vagy, szemed az egész világ, egy lépésed földeken visz át...
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál emlékeimből lassan, elfakult arcképed a szívemben, elmosódott a vállaidnak íve, elsuhant a hangod és én nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre, ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, hogy ifjúság bolondság, ó de mégis ne hidd szivem, hogy ez hiába volt és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban és minden eltévesztett köszönésben és minden összetépett levelemben és egész elhibázott életemben élsz és uralkodol örökkön. Amen.
Nem vagy velem! Nem fogod a kezem… Nem simítja tekinteted az arcom. Mit hallani akarok, csak azt mondd!
Arra vágyom!
Azt akarom, hogy érezz, S mikor nem vagy velem, hát úgy érezd: vétesz. Ne csak szeress! Izz! Tombolj! Szenvedj! S én úgy lobogjak benned! Úgy! Olyan lánggal, hogy ne bírj a tétovázó vággyal, s hozzám futva addig ölelj, míg vér nem serken a számon. …Minden gondolatod csak azon a csókon járjon! Azon! Miként remegek majd ha érzem kezed a testemhez érhet, mikor néma fogadalommal kapaszkodik majd beléd egy szerelmes lélek. Érezned kell! …Érted élek!
Nem vagy velem… …S éjjel, mikor rád nyitom a szemem, csak az ábránd maradsz. A félelem! Nélküled lesz holnap, s elmúlik az életem…