Miért kell nekem könnyes szemmel megállni minden viharvert, árva tölgy előtt, miért kell nekem az őszi csendre vágyni, ha minden csalfa álmom összedőlt, miért kell nekem a dombokat bejárni s bújkálni mint az üldözött gonosz, miért kell nekem a hegytetőre állni mikor az orkán fákat ostoroz. Miért kell nekem elvágyni messze, messze, bűvös csókkal ha jő az alkonyat, miért kell, hogy halljam, álmaimban egyre, búcsú-szavaktól fátylas hangodat, és miért kell minden szép emléket fájó betűkkel a szívembe írni, miért kell olyan nagyon szeretni téged, csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?
Miért kell mindig magamban vándorolni, s imákat mondani valakiért... s miért kell csak mindig rólad álmodozni, ha nem szeretsz, miért?, miért?, miért?
Túl életen, túl halálon a szerelmet megtalálom s benne Téged, Kedves ki most még csak álom de való lesz egyszer tudom, érzem, látom! az nem lehet, hogy ne így legyen! mert szeretlek végtelen' jobban, mint életem s ez végtelen isteni erő mi győzni fog mindenen győzni életen s győzni vad halálon!
Hozzád bújva
Boldogtalan vad rohanások,
Kietlen fagyos esték,üres lélek.
Lobogó vágy, kit szerethetnék,
Forró csókommal szerelmet ébreszthetnék.
Hozzád bújva minden csoda,
Nyugalom,szerelmes vágy,
Forró szerelmes csókok,
Testek önfeledt vad játéka.
Végre szerethetek és szeretnek,
Vigyázhatok és vigyáznak,
Gondoskodhatok és gondoskodnak,
Csodát őrizhetek és csodát kapok.
Szeretlek, végtelenül és örökre,
Visszavonhatatlanul és végérvényesen,
Mindenek felett és mindenek ellenében,
Szeretlek, szeretlek.
GELLÉRT OSZKÁR: MEGFESZÍTÉS
Megyek. S fölálltam. Te visszatoltál. Megyek, ha az egy szót ki nem mondod. Nem leszek többé már a bolondod. Te visszatoltál s elémguggoltál.
Selyemfonállal összekötötted Egymásra raktad két buta lábam. Lopva leszállt az est a szobában. Titkolt mosolylyal ültem fölötted.
S megöltél. Soha ily víg halottat! Vártam, mint illik, szép haloványon. S te két széttárt karom a diványon Fogtad: a támlához szorítottad.
S megfeszítettél. Buksi fejeddel Mellemnek estél. Sziven csókoltál. S félig nyílt szemmel, pihegve szóltál: Az egy szót kérted, nem bánom, vedd el.
*
És aztán szóltál: Jó uram, véged. - Úgy néztél rám fürkészve, merõen. - Nem futhatsz most már sohase tõlem, Szabadság vágya bárhogy is éget.
Meg ingerkedtél: Jönnek új álmok. S jó lenne majd feledni a régit. Kitárt karokkal, így kell ám végig, Örökké járnod s nem lehet válnod.
S búgtál: Barátom, biz csunya kép ez. Aludni is fogsz asszonykád mellett. S úgy néhanapján fejem a melled Bárhogy is nyomja: tûrnöd kell, édes...
<!--
document.write('');
//-->
Végül nem bán már az ember semmit, semmit, csak szeressék! Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, hogy ne szeressék! Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék. Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már, hogy meg ne vessék. Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék. Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat, ezüstös karácsonyestét? Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van, és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit, - azt se, hogy szeressék. Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még, szeressen még. Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el egy-egy estét.
Előbb lépnek el a hegyek, Előbb szólnak rád a kövek, Előbb megy vissza a folyó, Mint téged elér egy szó. Előbb téved el egy madár, Mint még egyszer, aki végre rád talált.
Az vagy nekem mint földnek az ég, Az vagy nekem, mint égnek a kék, Az vagy nekem, mint télnek a hó, Az vagy nekem, mint csendnek a szó.
Előbb fagynak meg a szavak, Előbb csalhatod meg magad, Előbb felejted el nevem, Mint elengedném két kezed, Előbb ne lássam az eget, Mint, hogy elfordítod tőlem léptedet.
Az vagy nekem, mint földnek az ég, Az vagy nekem, mint földnek az ég, mint égnek a kék, Az vagy nekem, mint égnek a kék, mint télnek a hó, Az vagy nekem, mint télnek a hó, mint csendnek a szó, Az vagy nekem, mint csendnek a szó Az vagy nekem, mint földnek az ég, Az vagy nekem, mint égnek a kék, Az vagy nekem, mint télnek a hó, mint csendnek a szó, Az vagy nekem, mint csendnek a szó, mint földnek az ég...
Egy érzés , mely szívemet dobogtatja.Egy érzés , mely gyomromat szorongatja.Úgy érzem, mintha gyomromban lepkék hada dúlna.Úgy érzem, mintha sorsomat egy érzés megpecsételte volna .Hisz egy ideje úgy érzem , fogva vagyok tartva . Hatalmába kerített e mostoha ... furcsa.. egy érzésnek vagyok rabja. Furcsa egy szerzet ez!Furcsa ez az egész!Színes köd lepte el elmém nagy részét!Mintha a világ rózsaszínben ,pirosban,lilában úszna.S mintha elmém is ez a leple hullna .Egyet lehet tenni ,le kell nyugodni.Hisz már nem te irányítod az érzéseid szíved diktálja a tempót,És azt is ő dönti el,hogy befogadja e a Szerelmet .
Nehéz elmondani a fontos dolgokat,ha ezekről elkezdesz beszélni,nevetségesnek érzed magad..A gondolatok a fejedben vannak,és amikor kimondod őket,semmivé válnak..Az emberek legféltettebb titkai a lelkében élnek,csak ő tudja,hogy valójában mit is érez..Ha elkezdené mesélni titkait,érzéseit,csak meglepődött tekintetek sokaságát vélné látni..Akkor mi értelme,hogy elmondja ezeket?Úgysem érti meg senkisem..Hiába mondod el,hogy éppen mi bánt,az emberek kinevetnek,és ez fáj..Rosszulesik az emberek közömbössége,megpróbálod visszatartani könnyeidet..És ez a legnehezebb!Nem sírni,hanem mosolyogni,hogy lássák rajtad,téged nem lehet elgyengíteni..Pedig ez csak álca,a valóság ennek épp az elllenpéldája..Vannak pillanatok,amikor már ott tartasz,hogy majdnem sírsz,és a könnyeket már nem tudod visszafojtani..És ez nagyon rossz érzés!Hiszen te elmondtad volna titkaidat,feltártad volna érzéseidet,de nem volt olyan,aki ezt megértse..!
Én nem tudok olyan szép verset írni, mint Bálint művész úr, de szeretettel
küldöm Neked Kedvesem:
Életem párbeszéd.
Párbeszéd az emberekkel,
párbeszéd a fákkal,
az elmúló világgal.
Kiáltás a szeretetért,
őrködés az életekért.
Párbeszéd a halállal
az örök, élő szerelemért ...
/szf./
Már nem igaz a szó már nem igaz a két cigaretta között kiérdemelt csók, már nem igaz a sírás, s az írás sem igaz, már nem igaz az sem mi félelmetes, mi nagy, már hazug a beteg gyógyulását ígérő vigasz, már a hallgatás is hazug, már a hazugság sem igaz…
Gyötör a sohaseholsehogysemjó fáraszt a bezzegmásokboldogabbak vakká tesz a befalazott jövő-ablak…
Könnyeid síromat ássák rá keresztfát farag a harag
Nincs döntés, nem készülök végső harcra nem fogom a reményt átvinni a túlsó partra…
Már nem igaz a szó már nem igaz a két cigaretta között kiérdemelt csók, már nem igaz a sírás s az írás sem igaz már nem igaz az sem mi félelmetes, mi nagy, már hazug a beteg gyógyulását ígérő vigasz, már a hallgatás is hazug, már a hazugság sem igaz
…nem igaz már semmi, csak az (vagy már az sem igaz?!) hogy nélkülem is velem s már velem is nélkülem vagy…
Márk Miklós
Rózsák lánya
Leszel-e kedvesem
szellő, patak partján?
Tavaszi bíbor-hajnal
mennyboltnak alján?
Hozol-e szivárványt
a megfakult mának?
mosolyodtól széttörik,
a lélekgyötrő bánat.
Csókolsz-e akkor is,
ha megvet, ki nem ismer?
nem érdemli két kezed,
ki keveri a sorsot a tiszta hittel.
Bújj hozzám, szoríts magadba megint,
egymás száján lélegzünk, ízed égi manna.
Álmaink ölelkezve repülnek a vágy felé,
lelkünket várja a szabad, örök szavanna.
Fejem öledbe hajtom, mint őzike anyjának,
csendes erdő mélyén, tisztásnak szélén,
Nem sejtettem, nem tudtam rózsák lánya,
hogy Te állsz ott minden történet végén…
hátööö...én rögtönöztem egy négysorost, ha nem felel meg nyugodtan felejtsd el...
A hold ezüstje libben füledben szerelmem szilárd, mint az ékkő, mely benne ül, a gyöngysor nyakadban helyettem öleljen és csókolgassa bőröd némán, rendületlenül
nem nagy szám, mentségemre szóljon, hogy kb. tíz perc alatt ütöttem össze...
tökéletesen egyetértünk. Nekem már nemegyszer mentette meg az életemet, hogy verselhettem. és éppen ezért a minőség hic et nunc nem annyira fontos, elvégre itt senki sem profi.
