Az egyesek által "Régi"-nek fordított Megalé Moráviáról (szüleink szüleit is "nagy"-nak hívjuk) egy lekicsinylően "alternatív"-vá minősített elmélet:
An alternative theory, proposed by Imre Boba independently of the similar theories of earlier authors (e.g., Daniele Farlatti, Gelasius Dobner working in the 18th century) in the 1970s, suggests that the core territory of the empire was situated south of the Danube river in Pannonia/Slavonia.[47] The theory is based on Boba's reading of primary written sources (e.g., De administrando imperio, the Bavarian Geographer and Annales Fuldenses), which in his opinion were ignored[48] by other historians. Moreover, he also utilized the results of archaeological researches and his knowledge of Slavic studies. A short summary of his statements and their criticism follows:
Boba claimed that some primary sources (e.g., De administrando imperio, the Bavarian Geographer) clearly locate the territory of Great Moravia south of the Danube and other primary sources do not contradict them. His opponents pointed out that some sources (i.e., the Annales Fuldenses) cited by Boba were written by foreigners "at a considerable distance from the events narrated" and their understanding of geography is not very precise.[49] It is also true that some of the primary sources (such as Life of Methodius and Life of St. Clement of Ohrid, referred also by Boba) seem to contradict Boba's theory.[49] For example, the escape of the Slavonic priests to Bulgaria, as described in the primary sources, indicates that Great Moravia was not located south of the Danube.[49]
Boba also emphasized that Saint Methodius was made Archbishop of Syrmium, a town south of the Danube. The opposite view states that the see in Syrmium was only symbolic, because Syrmium had formerly been the see of an archdiocese in the past,[49] but Boba and his followers indicated that Method's consecration for a symbolic see would have violated canon law in the 9th century.[47] Boba's opponents also pointed out that the church claimed by Boba to be the resting place of Methodius in Syrmium turned out to be founded two hundred years after Methodius' death and no medieval settlement existed in Syrmium before AD 1000.[49]
In addition, Boba argued that the continuity of the Slavonic liturgy and the uninterrupted use of Glagolitic alphabet in the Catholic Church can be proven south of the Danube, while such tradition did not exist uninterruptedly north of the Danube. In reality, the Slavonic liturgy survived in some places north of the Danube until 1097.[2] Boba claimed that this tradition came to the Monastery of Sázava from Vyshhorod in the Kievan Rus'.
Great Moravia was often mentioned as Sclavonia in the primary sources and this denomination may have survived the fall of the empire in the name of Slavonia (a territory south of the Danube) until the 20th century. But Boba's opponents pointed out that the same Latin name Sclavonia also referred to Slovakia and those northern parts of Hungary that were inhabited by Slavs.[5] On the other hand, the Latin denomination Sclavonia for the territories of present-day Slovakia was documented only in 1512.[14]
Another of Boba's claims was that archaeological findings attributed to the Moravians north of the Danube should be reclassified because they show clear nomadic characteristics (i.e., men and their horses buried together). But these characteristics are known only from some of the earliest graveyards, from the regions influenced by the nomad Avars.[1][50] There is also a "sharp contrast in the archaeological record" between the politically and economically developed regions of Moravia and Slovakia (the location of Boba's opponents) on the one hand, and the sparsely populated Slavonia (Boba's location) on the other hand.[49]
In 1983, the Japanese Senga Toru, based on the primary sources, argued that Great Moravia was located around the territory where the Drava joins the Danube, i.e., south of and in the southern parts of the Carpathian Basin on both sides of the Danube.[51] He also stated that another polity named Moravia (without the adjective "Great") existed in the 9th century in the territory of present-day Moravia and in the western regions of present-day Slovakia, and the two polities were unified by Svatopluk I.[51]
In the 1990s, the Hungarian historian, the late Gyula Kristó also mentioned that some sources allow to suppose that Great Moravia was located around the Great Morava River, south of the Danube.[19] Later, he stated that some primary sources refer to the existence of two Moravian polities ("Great Moravia" and "Moravia") lying on the territories where Senga Toru located them.[10]
Még Brezalauspurc elhelyezése sem biztos... arról nem beszélve, hogy a győztes sereg nem magyar volt, hanem var-khun, és Braszláv sem a mai Szlovákiában munkálkodott...
Herwig Wolfram nagy vonalakban jól látja, már csak a magyar elnevezést kellene lecserélnie a források szóhasználatának megfelelően, és Pozsonyt kihagynia az elmélkedésből: "A bolgárok visszaszorulásával és egyben a frank-bajor jelenlét feladásával a Drávától délre eső területek a magyarok ölébe hullottak. Ezt követően nyílt meg az út számukra Itália felé – miközben a bajor-frank mezsgyén egyszerűen átszáguldottak. 899-ben először Itáliára támadtak, majd 900-ban, a visszaúton meghódították Pannóniát. Ekkor esett el Braszlav, Pozsony (Brezalauspurc, azaz ‘Braszlav vára’) feltételezett alapítója. A pannóniai csaták mellett még ugyanebben az évben Bajorországba, az Ennstől nyugatra eső területekre is behatoltak, s csak ezután tértek haza Pannóniába. A támadásokkal sújtott Pannónia és az a Pannónia, ahova a magyarok visszatértek, valószínűleg nem ugyanaz a terület volt. Braszlav Pannóniája alatt bizonyára a Drávától északra, a legkorábbi „magyar Pannónia” alatt pedig a folyótól délre eső területeket kell érteni. A 901. évi sikertelen karintiai támadás is a Száva–Dráva közötti területről indulhatott ki."
Egy varkhonita reneszánsznak lehetünk tanúi, nem pedig a IX. század végi fonfoglalók dunántúli térnyerésének...
Raffelstettenský celní řád byl vydán mezi lety 902 a 906 z pověření východofranského krále Ludvíka IV. Dítěte markrabětem Východní marky Aribem I. a nejdůležitějšími soudci a šlechtici, aby byly uvedeny do pořádku spory ohledně neodůvodněného uvalení cla a mýtného na obchod se zbožím v Podunají v oblasti dnešního Dolního Rakouska. Řád reguluje zejména výši a způsob uvalování cla v závislosti na typu zboží, obchodní cestě, odbytišti a etnické přináležitosti. Zmiňuje se o plavbě obchodních lodí na Dunaji, o obchodu s Velkou Moravou, o obchodu s koňmi, solí či otroky nebo o židovských kupcích.
Konstantin császár kifejezetten említi, hogy a turk magyarok "megale moravia" területét foglalták el. Hungáriát nem említi. Földrajzi behatárolása szerint moravia Hungáriától délre és délnyugatra található.
"2. PRIBINA ORSZÁGA:
A források alapos tanulmányozása és megidézése kapcsán elfelejthetjük a trianoni utódállamok / sajnos a magyar is / történeti műveiből beszivárgó minősítő jelzőket / „Karoling főúr, bajor nemes feleséggel” „nyitrai herceg”, „Malamir barátja”, „Német Lajos kedvence”, „önálló fejedelem”, „különleges megbízást teljesítő ügynök”, „utazó diplomata”. / Inkább maradjunk meg a legfontosabb forrás által reálisabb bizonyos Pribina megnevezésnél, aki a klagenfurti-medencében a környező erdőkből, mocsarakból előmerészkedő szlávokat maga köré gyűjtötte, és serény templomépítésekbe kezdtek még mielőtt a salzburgiak, odamerészkedtek. A bajorok vazallusa volt, akik a szláv népesség engedelmességre bírására használták. Egyszerű földbirtokos, akinek nevét Német Lajos király nem is ismerte. Miután templomai közül egyet a salzburgi érsekségnek felajánlott és a püspökök a „kiküldetésben” jól érezték magukat –és már biztonságban is – a lényegesen jobb klímájú Karantániában a neve is megörökítésre került az évkönyvekben. Semmiféle néven nevezendő országgal nem rendelkezett, illetve annak tisztázását, hogy milyen kapcsolata volt a bajor őrgrófokkal, hercegekkel, bízzuk az osztrák/karintiai történészekre. Mivel alig ismerem e témával foglalkozó osztrák történelmet, azt tudom megállapítani, hogy a „hivatalos vonal” szintén letudta a kérdést Wattenbach-al. Természetesen nem annyira, hogy Arnulf tevékenységét, hagyományát Zalavárra testálnák. Esetükben fordítva működik a régészet; a IX. századi leleteket minősíti a hivatalos vonal XII. századinak, pedig Arnulf hagyományát ők sem merik megkerülni.
/ A gazdag Ausztriában nincs pénz a moosburgi ásatásokra, a terület magántulajdonban van és 60 éves erdő nőtte be a romokat. Lehet, hogy ez is Versaillesi diktátum volt a fiatal Csehszlovák állam megizmosodása érdekében? / A Conversio szövegéből érződik a kor bajorjainak felelőssége – mint Pribina, mint fia Kocel halálával kapcsolatban, de Karlman a sajátjuk—olyan - amilyen, és ők bizony nem piszkítanak bele saját fészkükbe. Egy szóval sem említik Metód bezárását, pedig ez éppen akkor történik.
Az első világháborút követő délszláv térhódítás pedig különösen rosszul determinálja a korral foglalkozó német anyanyelvű kutatók tudatát. Így elég fáradtságos feladat lesz a könyvtárnyira bővült Pribina irodalom / nem forrás / rájuk testálását miután Wattenbach ilyen jól ránk sózta! Véleményem szerint felkészült történészeik kárörvendő lekezeléssel nyugtázhatják a mieink további erőlködését e kérdésben. / Remélem már nem sokáig. /
(Hunnivári (2000); Moosburg fekvése - Pribina országa, 19. old.)
"A Hadrianus templommal egy időben készült el a délre található palotaegyüttes, ami 860 és 870 között a salzburgi érsek tartózkodási helye volt. "
Szerintem maradjunk annyiban, hogy a salzburgi érsek tartózkodási helye Salzburg volt. Az érsek úr bizonnyal megfordulhatott Karinthiában időnként, de Zalaváron biztosan nem. Szent Adorjánnak itt a környéken még kb 30 templomot emeltek időközben.
Szlovák történészek Nagymorávia kiterjedéséről: ÁLOM
A múlt évi Metód-millennium – Szent Metód halálának 1100 éves évfordulója – kapcsán a csehszlovák, s azon belül is elsősorban a szlovák történetírás komoly erőket összpontosított Nagymorávia történeti problémáinak összegző, illetve népszerűsítő bemutatására.
A központi szlovák történeti folyóirat, a Historický časopis (HČ) külön számot szentelt a 9. századi szláv állam történeti, régészeti, etnikai, nyelvi problémáinak. A szép számú alkalmi kiadvány közül Richard Marsina Metód-monográfiája, illetve a Nagymorávia és történeti-kulturális jelentősége címmel Moszkvában, valamint a Nagymorávia és a cseh–szlovák államiság kezdetei címmel Prágában megjelentetett kollektív munkák emelkedtek ki. Szlovák részről főként Peter Ratkoš, Matúš Kučera, Ján Dekan, Alexander Ruttkay és Bohuslav Chropovský tanulmányainak számos újszerű megállapítása érdemel figyelmet. Az alábbiakban ezekből a nagymorva állam területi kiterjedésére vonatkozó véleményeket vázoljuk.
Nagymorávia területének, főként pedig központi vagy „kristályosodási magjának” behatárolásában napjainkban is sokféle nézettel találkozunk. Ezek kritikai-historiográfiai áttekintésére vállalkozott Peter Ratkoš Nagymorávia területi fejlődése (Fikciók és a valóság) című tanulmányában. Ratkoš a magyar történészek közül Györffy Györggyel azért száll vitába, mert Györffy csupán a Cseh-Morva-középhegység és a Garam folyó közti területre lokalizálja a 9. századi szláv államot. Végképp elutasítja azokat az elméleteket (Boba Imre, Püspöki Nagy Péter, Toru Senga), amelyek a mai Csehszlovákia területén kívül keresik a nagymorva állam központi részét. A fent említett négy kutató és Kristó Gyula új megállapításai Richard Marsina szerint sem tartalmaznak egyetlen olyan döntő érvet sem, amely miatt az eddigi véleményeket alapvetően revideálni kellene. Szerinte túl sok az új elméletekben a kérdőjel, amelyeket mind meg kellene oldani ahhoz, hogy elfogadhatók legyenek. „Egyértelműbben fogalmazva: ha elfogadnánk a központi nagymorva részek fekvésére vonatkozó ún. új véleményeket, sokkal nagyobb számú, kétségkívül hiteles forrás interpretálásánál ütköznénk megoldhatatlan problémákba, mint annak a néhány részletnek az esetében, amelyekre az új vélemények támaszkodnak.” (Metodov boj. Bratislava, 1985.)
Magáról Nagymorávia fogalmáról P. Ratkoš megállapítja, hogy az a Mojmír-féle uralom bukása után negyven évvel későbbi időből adatolható. Ellentétben az Anjou-kori Nagy-Magyarországgal, mely a modern magyar nacionalizmusnak köszönheti kultuszát, Ratkoš szerint a csehszlovák történetírók által használt Nagymorávia fogalom tárgyszerűen indokolt, „mert így különböztetik meg a régi morvaországi morva alakulattól, amely 822–833 között a passaui, illetve a 833 előtti Pribina-féle Nyitrától, amely a salzburgi missziós szférához tartozott.”
Figyelemreméltó új eleme a millenniumi szlovák irodalmi termésnek, hogy a nagymorva állam központi területeinek meghatározásában mind nagyobb súlyt kapnak a hagyományos dél-morvaországi részek mellett a mai Szlovákia területének egyre tágasabb régiói is. E tekintetben kivált Matúš Kučera nézetei érdemelnek külön figyelmet. Szerinte a nyitrai fejedelemség – a törzsi elnevezések hiányának negatív bizonyítékával igazolhatóan – a mai Szlovákia egész területére kiterjedt. S hogy a nyitrai fejedelemség a Mojmír-féle Morvaországhoz történt csatolása után sem veszítette el teljesen területi önállóságát, Kučera mindezt arra próbálja visszavezetni, hogy a Fredegarius-féle krónikában említett, 7. század eleji Samo-féle szláv törzsszövetség központját a 9. századi Nyitrai fejedelemség területével, főként Pozsony vidékével igyekszik azonosítani. A nyilvánvalóan védelmi szövetség funkciójára korlátozott „Samo-féle birodalom” ebben az összefüggésben a mai Szlovákia területén már a 7. században kibontakozó szláv államalkotó tevékenység, illetve a szlovák nemzeti individualitás alapkövét hivatott jelenteni. A nyitrai fejedelemség így azután „a Samo-féle birodalom mély történelmi gyökereihez” visszanyúló, „erős és jól szervezett politikai egységet” alkotott, amely Nagymorávia keretei között is „bel- és külpolitikájában nemritkán saját világot” teremtett. (HČ, 1985. 2. sz. 183. 1.)
Ami pedig Nagymorávia keleti felének kiterjedését illeti, az öt évvel ezelőtt kiadott csehszlovák történeti szintézis még csupán mint nyitott kérdést említi az északi (Liptó, Árva) és a keleti (Szepes, Zemplén) területeknek a kétségkívül centrális jelentőségű nyitrai fejedelemséghez való szorosabb viszonyát. Ratkoš és a sok részkérdésben más véleményen álló Kučera a régészekkel egybehangzóan már az Ung folyásvidékéig tolja ki a nagymorva állam központi magjának keleti határait (vö. a Kučera-féle térképpel a 18. oldalon).
Ratkoš a centrális területek meghatározásában egy kissé mértéktartóbb. A moszkvai kötetben átdolgozva újraközölt fenti tanulmányában a központi területet a következőképpen határozza meg: „833-tól 874-ig Nagymorávia magjának határait hozzávetőleg a következőképpen jelölhetjük ki: délen a Duna medre (858 után a Duna jobb partján található Pilis hegységgel együtt), továbbá a Mátra déli lejtői a Tokaji-hegységig, azt követően valószínűleg az Ung folyó medre; északon a határt a Kárpátok gerince, nyugaton pedig a Cseh–Morva-hegyvidék, illetve a Dunába torkolló Kamp folyó alkotta a határt.” (HC, 84.l.)
A pozsonyi szakfolyóiratban ennél is visszafogottabban foglalt állást Peter Ratkoš: Nagymorávia fogalma alatt „a Mojmír fejedelem által igazgatott állam központi részét kell értenünk, tehát a régi Morvaországot és a hozzá csatolt Nyitra-vidéket, mégpedig 833-tól a Mojmír-féle hatalom 907. évi megszűntéig.” (HČ, 202. 1.) A birodalom fogalmat Ratko szerint csupán I. Szvatopluk uralma idején jogosult használni, nevezetesen az általa hosszabb-rövidebb ideig meghódított és a nagymorva törzsterületekhez többé-kevésbé hozzácsatolt szomszédos területek birodalmi léptékű területkomplexumára vonatkozóan. Ennek a szvatopluki expanziónak az eredményeként vált a Nagymorva Birodalom részévé a viszlai fejedelemség, a Tiszántúl, Csehország, Lausitz és Szilézia. Ratkoš szerint ily módon Nagymorávia átmenetileg birodalmi jelleget nyert, amit 895–897 között vesztett el.
Érdekes eleme a szlovák Nagymorávia-irodalom újabb vonulatának az eddig általában Dél-Csehországra lokalizált 7. századi Samo-féle első nyugati szláv államalakulat új területi meghatározása. Matúš Kučera főként a dévényi-pozsonyi régészeti ásatások alapján a Samo-féle állam központját a Duna–Morva folyó összefolyásának vidékére helyezi. Ily módon több mint két évszázados szláv állami fejlődés eredményének tekinti az ugyancsak régészeti leletegyüttesekkel bizonyítottnak mondott, fejlett protofeudális szláv társadalom kialakulását. Kučera új és nagyívű eszmefuttatásait a csehszlovák régészeti kutatásokra, a Kárpát-medencébe eljutott keleti nomád népek összehasonlító vizsgálatára alapozza, ezen túlmenően pedig bevallottan „Szlovákia és a szlovákok történetének egységes koncepcióját” szem előtt tartva, fölöttébb leleményesen jelöli ki a Nagymorávia-irodalom aktuális hangsúlyait. A 7. századi Samo-féle állam és a 9. századi nyitrai fejedelemség, illetve Nagymorávia közti folytonosság problémájának felvetését egybekapcsolja a szlávnomád (szláv–avar, illetve szláv–magyar szimbiózis) államalkotó jellegének feltételezésével. A nyitrai fejedelemség viszonylagos önállóságának, illetve a morva–nyitrai „dualizmusnak” a kifejtését azért tartja fontosnak, mert „enélkül a megkülönböztető alap nélkül, melyet már a Pribina-féle fejedelemség megteremtett, semmiképpen sem tudnánk megmagyarázni és megvilágítani annak a szlovák etnikai sajátosságnak a keletkezését és fejlődését, ami a szlovák nemzet kialakulásának bázisát jelentette.” (HČ, 184. I.)
A csehszlovákiai ismeretterjesztő társulat előadói számára ugyancsak az évforduló alkalmából készített segédanyagban* Kučera Dél-Morvaország és a Nyitra-vidék központi szerepét a csehországi szlávok – ismeretlen okok miatt bekövetkezett – lemaradásával magyarázza. Mindazonáltal Nagymorávia törzsterületének térképén – a dunántúli és a Duna-Tisza közti területek kivételével – feltűnően ragaszkodik a mai csehországi és szlovákiai államhatárokhoz.
Nem kevésbé érdekes, hogy a nyugati szláv törzsek Kučera által gyors üteműnek mondott gazdasági-társadalmi átalakulása ellenére a nagymorva állam társadalmát mint nem teljesen kiépült feudális struktúrát jellemzi. Ami viszont Nagymorávia szuverenitását illeti, Kučera túllép a korábbi felfogáson. VIII. János pápa 880 júniusában kiadott bulláját – amelynek első fejezetében a pápa Szvatoplukot és birodalmát védelmébe fogadja – Kučera mint a nagymorva állam politikai fennhatóságának és függetlenségének elismerését, illetve „Szvatopluk német agresszióval szemben folytatott politikájának” nagy sikerét értékeli. „A Nagymorva Birodalom – írja – a frank birodalom oldalára állt mint egyenlő az egyenlővel, és olyan helyzetre tett szert, amelyet a magyar és lengyel állam csak száz évvel később, a cseh állam pedig csak a 14. században ért el. A morva fejedelmek ily módon a többi európai uralkodóval egyenrangúvá váltak. (Vel'ká Morava, Bratislava, 1985. 14. 1.) Meg kell jegyeznünk: a 880. évi pápai bullával foglalkozó többi szlovák szerző ennél jóval mértéktartóbban értékeli a privilégium jelentőségét. A szláv liturgiai nyelv elismerésén kívül Marsina például úgy látja, hogy miután Nagymorávia a Szentszék érdekszférájába került, a frank birodalom többé nem bánhatott vele önkénye szerint, hiszen immár a pápai érdekeket is mérlegelni kellett.
A Chropovský–Ruttkay régészpáros, első sorban a korábban kevésbé vizsgált észak-, illetve kelet-szlovákiai ásatások nagymorva vonatkozású leletegyüttesei alapján bizonyítottnak véli, hogy a nagymorva állam keleti határai messze túlterjedtek a Garam folyón, hogy legfontosabb központjai a középkori magyar állam központjaiként tovább éltek, valamint hogy a Nagymorávia-korabeli szláv népesség és az észak-magyarországi szláv népesség (melyre a 10. századtól kezdődően tartják jogosultnak a szlovák megjelölést) kontinuitása kétségtelen tény.
Nem véletlen tehát, hogy M. Kučera Nagymorávia és nemzeti történelmünk kezdetei című tanulmányát immár annak megállapításával zárja, hogy a Samo-féle birodalomtól Nagymorávia felbomlásáig tartó periódus a szlovák nemzet fejlődésében milyen fontos fejlődési szakaszt jelentett: „Éppen ez a kor volt az, amely a szlovákok nemzeti történeti fejlődésének olyan szilárd alapjait rakta le, hogy hosszú, csaknem ezer évig tartó jog nélküli helyzetük a soknemzetiségű magyar állam keretei közt sem tudta ezeket az alapokat kikezdeni, hiszen ezekre építkezve alakult ki a feudális, majd pedig az újkori polgári szlovák nemzet is.” (HČ, 196. 1.) Koncepcióját Kučera a történettudomány jelenlegi ismeretszintje mellett az egyetlen megalapozott tudományos magyarázatnak tartja abban a kérdésben, hogy a szlovákok Nagymorávia bukása után minden kedvezőtlen körülmény ellenére is modern nemzetté tudtak válni.
Ha jól tudom 2 bizonytalan bejegyzés valami német évkönyvban. Nem valami megbízható forrás. Ha úgy kezelnék, mint a miénket magyarokét, meg sem említené senki.
