Vitaindítónak:
Helyszíni riport Szörényi Leventével:
– Leértünk a Holdvilág-árokba, arra a részre, ahol évek óta folynak bizonyos kutatások. Miért is vagyunk mi most itt?
Szörényi Levente:– Hát mert lejöttünk. Hosszú ez… de le kéne ülnöm, mert remeg a bokám, és nem kapok levegőt, mert ez nem egy könnyű terep, és van, amikor naponta is megcsináljuk. Nagy története van az én életemben a Holdvilág-ároknak, nagy időket ölel át… mi már gyerekkorunkban az apánk jóvoltából a nyári kirándulások nagy részét ide irányítottuk. Pontosabban ő, aki régészkörökben is mozgolódott, és később dolgozott az Akadémia várbeli régészeti kutatócsoportjánál, elsősorban, mint rajzoló. Személyesen ismerte Sashegyi Sándor pomázi helytörténészt, a Pilis fáradhatatlan kutatóját, valami hihetetlen intuitív embert. Amikor először feljöttünk egy nyáron… a Holdvilág-árok tetején Sashegyi Sándor által kiásott sziklafal előtti téren, miután ott folytak a ’41-es kutatások, ásatások, ott nem volt fa. Ebből következett, hogy a déli irányból a falra sütő nap olyan hihetetlen módon felragyogtatta a fehér sziklafalat, hogy már messze az erdőből lehetett látni, és ez örök, élményre szóló élmény és pillanat, ahogy én megláttam ezt a hatalmas sziklafalat; de hát akkor gyerekek voltunk. Hiába beszéltek a felnőttek erről, arról, amarról, a gyerek ezzel nem foglalkozik behatóbban, más érdekli. Ilyen szempontból megmaradt a holdvilág-ároki kirándulás szeretete a későbbi időkre is, de igazán komolyan akkor tért vissza az én életembe a Holdvilág-árok – Szabolcs testvérem nem foglalkozott ezzel –, amikor ’88-ban apánk meghalt, és rá egy évre tavasszal anyánk elhozta az ő jegyzeteit, felírásait: elég komoly csomag. Akkor indult el az a folyamat, ami 2000-ben oda vezetett, hogy létrehoztunk egy alapítványt – mi lehet más a neve, mint Holdvilág-árok Alapítvány –, és elkezdtünk abban gondolkozni, hogyan lehetne a Sashegyi által elindított programot folytatni. Már apám emléke miatt is, és tisztelve a szakmát is. Soha nem gondoltuk azt, hogy éjszakánként kijövünk csákánnyal, lapáttal és majd előbukkan valami aranykorona. A sors összehozott minket Szvorák Kati férjével, 2000. óta együtt gondolkodunk ezen, hogy mi lehetett a funkciója ennek a területnek, mert rendkívül izgalmas. Rádióban természetesen nagyon nehéz úgy beszélni, és úgy mondani valamit, hogy az megjelenjen az emberek fantáziájában. De nyilván ide ki kell jönni, akit érdekel, meg kell nézni. Aki csak egyszer is itt járt az életében, az mind azt mondta, hogy ez itt valami nagyon különleges hely.
– Az említett gyönyörű sziklafal tövében két eléggé mély gödör; úgy látom, hogy valamiféle ásatás nyoma…
Repiszky Tamás régész:– Ezek a mi kutatóárkaink, illetve szondázó árkaink. Lényegében folytatjuk azt a munkát, amit itt ’27-ben először, majd ’35-ben, végül ’41-ben Sashegyi Sándor kezdett el, ezt folytatták a hatvanas években Erdélyi Istvánék, majd volt egy nagyon rövid kis ásatás ’81-ben, egy egyhetes. Minden eddigi kutatásra egy dolog jellemző; a befejezetlenség. Mi egy befejezett dolgot szeretnénk itt magunk után hagyni. 2000. óta csendben, békében, nyugodtan tudtunk dolgozni és eredményeket is fel tudunk mutatni. Tudandó, hogy az előttünk lévő ásatásoknak az a néhány lelete ismert – mert egy leletszegény helyen vagyunk itt fent, és rejtélyes módon eltűntek a leletek. A mi leleteink még nem tűntek el, és nem is fognak, remélhetőleg. Datáló kerámiákról van szó, II.–III. századi római kori cserepeket találtunk, és nem Bécsben készült, XV. századi mesterjegyes grafitos redukált fazekat. Ez lényeges dolog, mert ezek alapján bizonyos fokú járószinteket, rétegeket tudunk itt elkülöníteni.
– Mire utalnak ezek a leletek… vagy talán azzal kellene kezdenem, hogy milyen feltételezésből indultak ki már a korábbi kutatások is? Mit hisznek, mi van itt?
– Ez az, amire még most is korai választ adni.
– A sziklafalban látszik innen két bemélyedés, mintha olyan szobortartó lenne; lehet, hogy több is van, csak a fáktól nem látszik, azok mik?
– Erről több elmélet is született; kaptárfülkeként határozza meg a szakirodalom leginkább, datálásuk pedig a XI. és a XV. század közé keltezhető.
– Mi célt szolgáltak ezek? Mert jó magasan vannak…
– Nagyon fontos, hogy a mostani sziklafal, amit innen látunk, ez jócskán fel volt töltve hordalékkal, tehát ez még Sashegyi idejében is körülbelül derékmagasságban lehetett.
– Fülkeként funkcionálhatott, tartottak benne valamit.
– Fülkeként funkcionálhatott, és még mindig kérdéses a valós funkciója. Be kell fejezni. Itt jöttek elő égett csontok, nagyon lényeges, rengeteg állatcsont, azoknak is hetven-nyolcvan százaléka szarvasmarhának fejéhez tartozó csont. Ez se véletlen. A kőfülkék se véletlenek.
– Azért meglepő, hogy szarvasmarha hogy kerül a meredek sziklák közé.
Szörényi Levente:– Legeltették…
– …beleestek.
Repiszky Tamás:– De csak a fejeket legeltették, már levágva? Egy dolgot lehet bizonyosnak mondani jelenleg: hogy kőfejtőként is funkcionált, illetve az volt az elsődleges korszaka a helynek minden bizonnyal a római korban. Az, hogy a vulkanikus tufát hol és mire használták, nagyon nagy kérdés.
– Sokszor leírták és elmondták már, hogy minden bizonnyal ez kultikus hely lehetett.
– Erre azt mondom, hogy csendben vagyok, mert további bizonyítékokat várok. Még legalább öt-hat-hét-nyolc évig ásunk. Mindent rajzolunk, fotózunk, dokumentálunk, és festi is egy festőművész a munkálatainkat.
– Most éppen egy hathetes tábor végét zárják; lejöttünk a sátorvárosból. Egész komolyan berendezkedtek az erdei létre, szép csendben dolgoztak, de valami csak adta a mostani beszélgetésünk apropóját?
Szörnyéi Levente:– Az, ami öt éve zajlik, nem alkalmas arra, amire az emberek várnak, vagy vágynak. Nem alkalmas arra. Ez tényleg így van; hihetetlen nyugalom van, és a lelkekben is nagyon nagy nyugalom van, nem kapkodunk, mert a kapkodásnak itt nem sok értelme lenne, mert irdatlan, több tonnás sziklákat kell kiemelhetővé tenni, hogy megnézzük azt az állapotot, ami elég jól látszik, amiből az egész dolog kiindult. Ami viszont mégis fontossá teszi, hogy az ember megszólaljon, azt inkább csak nagyon érintőlegesen jelezném: mert mi nem szeretnénk a hírlapikacsa-lavinába beleszaladni, de fontosnak tartjuk, hogy a nagyközönség ne higgyen semmiféle varázsigének. Konkrétan: vannak olyan telefonok, hogy az én rokonom Sashegyi mellett dolgozott, és majd ő megmutatja, hogy mi hol van. Hogy mi hol van, az annyira elképesztő… ugyanis az embernek valószínűleg olyan szeme van, hogy átlát a sziklák alatt. Ez a dolog százszor komolyabb annál, mint hogy kitegyük annak a furcsa állapotnak, amiben ellehetetlenül a mi munkánk. Sashegyi Sándor, erről annak idején, ’97-ben kiadtunk egy kis füzetkét Holdvilág-árok Holtvilág-árok címmel, és nem mást tettünk, mint az ő itteni ’41-es ásatási naplóját fésültük át, és rendeztük könyv alakba. Ott egyfolytában erről szól, hogy a sajtó mennyi gondot okozott neki, mert mindenáron rá akarta oktrojálni, hogy ő Árpád sírját kereste.
– Örülök, hogy kimondta, mert én készültem, valahogy belefűzni…
– Kétszáz cikk; na most neki rengeteg problémája volt ebből. Hinni ott vannak a templom, meg nem tudom… itt ez csodálatos természetes templom a Holdvilágárok, itt is sok mindent lehet hinni, csak nem mindegy, hogy az ember mit mond ki. Nem a mikrofonnak. Mi például egymás között úgy beszélünk, hogy egy kívülálló érti, hogy magyarul beszélünk, de semmit nem ért belőle. Kiragadok valamit, a legelső fázist, amit Tamásics kőbányának – kőbánya, mert faragott kockakövek vannak, de nem tudjuk, hova vitték, és mire használták. Négy-hatméteres mélységekben megtaláljuk azokat az eszközöket és azt a formát a kőben, ahogy nem lehet ott hagyni egy munkálatot. Ez arra utal, hogy itt valami miatt gyorsan el kellett menni… és ennél többet nem lehet mondani. Kóklerség lenne mondani. Természetesen, aki olyan marha okos. azt válaszolja, és hogy kik jöttek be?! De mi egymás között nem nevezünk nevén semmit. Aki ismeri a történelmet, tudja, hogy kik jöttek be a rómaiak idejében, ami miatt pánikszerűen el kellett hagyni; de látszik a kőfejtőben, hogy pánikszerűen hagyták el. Fent a terasz tetején még a kőben benne maradt éket találtunk. Alig tudták a srácok kiszedni. Nem volt mellette csontváz, tehát nem hókon vágta egy szikla felülről, és meghalt, hanem elszaladtak. Vagy nem jöttek másnap reggel, mert lementek, és azt mondták, gyerekek, itt baj van, fussunk nagyon. Így áll össze egy furcsa kép – de ez, mondom, alkalmatlan arra, hogy ezzel elszórakoztassuk a közönséget. A közönség a mai világhelyzetben és a magyarság helyzetében pláne, azt tudom mondani, hogy persze hogy mindenki vár, valami hihetetlen nagy fordulatot… Isten keze lenyúl, és azt mondja: kimentelek titeket.
– Ránk férne.
– Ránk férne, de ez kóklerség lenne. Miért kicsit hosszabban beszéltem erről? Se szeri, se száma az úgynevezett konzervatív nemzeti oldalon az ilyen hülyéknek. Elnézést kérek, akinek nem inge, ne vegye magára. Arra szeretnék figyelmeztetni, hogy nem így működik, és ettől nem lesz jobb azoknak sem, akik egyébként szeretnék hinni a magyarság felemelkedését. Pontosan az lenne a cél, hogy ezt a társadalmat valahogy összerázni, és kicsit kiemelni abból a szomorú apátiából, amiben van. Ezekkel a szentkoronás Attilákkal nem fog menni.
Benkei Ildikó |
