A beszúrásra vonatkozó javaslat meg arra vonatkozott, hogy ha szted ezek az épületek alpesi típusúak, akkor rakj be ilyen épületekről képeket, és majd összehasonlíthatja őket, aki akarja.
Leközöltem itt Kiszely könyvét elejétől a végéig, képekkel együtt. Kifogásoltad a könyvben szereplő fotókat. Bár a képek nem tőlem származtak (hiszen csak közvetítettem őket), válaszoltam neked. Erre ez a reakció.
"...meglehetősen céltalannak tartom, hogy a googleból töltsek fel képeket, majd majd a népnevek mögé tetszés szerint, magyarázat és bizonyíték nélkül odaírjam hogy avar, hun, hatti, vagy magyar."
Csak azt szoktam odaírni mögé, ami eredetileg is ott szerepel. Ezenkívül a hattit felcserélem a szkítával, a parthust is az avarral, de olyan zagyva módon egyiket a másikkal, ahogy te szeretnéd beállítani, soha.
Emlékezz, hogy már egyszer (hasonlóan alattomos módon) megpróbáltad rámhúzni a hamisítás vádját a hatti topikban, akkor bocsánatkérésre kényszerültél. Ennyire tellik csupán?
Ha úgy érzem egy fotónak jelentősége van , alátámaszt valamit akkor be is szúrom. Azt viszont meglehetősen céltalannak tartom, hogy a googleból töltsek fel képeket, majd majd a népnevek mögé tetszés szerint, magyarázat és bizonyíték nélkül odaírjam hogy avar, hun, hatti, vagy magyar.
Neked nem tűnik fel hogy ezzel olyan szinten hiteltelenné tetted magad, hogy már az összes fórumon hetek óta csak magaddal beszélgetsz?
Az épületeket ábrázoló képek Kiszely munkájának 27–29., 39–42. oldaláról valók. Nem tudom, akart-e ezekkel valami magyar–hun vagy székely–hun párhuzamot bizonyítani, vagy csak egyszerű illusztrációként, netán az oldalszám növelése érdekében rakta-e be őket. Mindenesetre ti is szúrhattok be ábrákat, fotókat, ha úgy gondoljátok.
svajci hunok es svajci negerek, ez mar kesz kabare
kicsit sem tunik fel hogy ezek ezek a falvak koszonoviszonyban sincsenek a jurtakulturaval es hatrafelele nyilazassal, annal inkabb hasonlitanak az archaikus alpesi roman stilusra?
Az emberben önkéntelenül felvetődik, hogy amíg a távoli Szibériába, az ottani őserdők primitív népei közé volt pénze expedíciók felszerelésére az MTA-nak, Regulyval kezdődően, addig a közeli kis svájci hegyi falvakba ugyanerre miért nem tellett...
Véletlenek nincsenek, csak nem ismert szükségszerűségek. Bernard Savioz zürichi kollégája, a Zürichi Városi Kórház gazdasági vezetője dr. Csihák György. Ő hozott össze minket Saviozzal, első útjainkat együtt tettük meg a völgyben. A „fordulatot” a Val d'Anniviers kutatásában az a vizsgálat jelentette, aminek során dr. Jean-Marc Caloz vissoie-i körzeti orvos a völgy legősibb lakóitól vérmintákat vett, és azokat elküldtük Osakába, Hideo Matsumoto professzorhoz. A vérminták tanúsága szerint az őslakók egy része belső-ázsiai markerű, azaz vérsavójuk olyan speciális immunanyag-megosztást mutat, amely Európa népeire nem jellemző, viszont megtalálható azon területeken, ahonnan a hunok jöttek, ugyanakkor kimutatható az avar lakosság és a honfoglaló magyarság ősi szállásterületein is. Ebből arra a következtetésre kellett jutni, hogy az anniviardok valóban nem ősi európaiak, hanem vagy a hunok, vagy az avarok vagy a honfoglaló magyarok Svájcban élő maradványai.
A Val d'Anniviers kutatásában nem kis szerepe volt a magyarországi Salamin családnak. Salamin Márton a völgy aljában fekvő Chippis községben született, ahol 1829–1835-ig tanácselnök volt. 1831-ben vette feleségül Rossier Magdolnát. 1834-ben a Val d'Anniviers-t súlyos természeti csapás érte; óriási mennyiségű víz és lavina zúdult a völgybe. Chippis községben a házak 90 százaléka összedőlt. Ennek hatására Salamin Márton – akinek eredeti származási helye Grimentz vagy St. Luc volt – családjával együtt Magyarországra költözött. A Salamin (régi ejtése szerint ugyanaz, mint ma magyarul, a völgyben ma már Szalamennek ejtik) név különösen Grimentzben és St. Luc-ban igen gyakori.
Érdekes, hogy a Salamin név a XII. században már szerepelt Magyarországon. 1138. szeptember 3-án II. Béla király összeírta a dömösi prépostság birtokait és az ott élő szolganépeket, és az utóbbiak között Salaminok is szerepelnek, azok „a szolga-háznépek, akiket Álmos herceg adományozott az ő nagyon kedvelt dömösi egyházának, hogy benne éjjel és nappal [Istennek] szolgáló kanonokoknak a mindennapi élelmet biztosítsák”. Három Tolna és Somogy megyei akkori faluban, Döröcskén, Szanácson és Huston is szerepel a Salamin név. A Salamin család sok kiváló nyelvészt és mérnököt adott az országnak, jelenleg 48 leszármazottjuk él, és 23-an viselik a Salamin nevet. (A Salaminok tanították báró Eötvös Lorándot és Madách Imrét francia nyelvre, és ők kísérletezték ki az első magyar telefont is).
Ilyen előzmények után indult a magyar forgatócsoport a Val d'Anniviers-be, ahol Bernard Savioz kalauzolt. A völgy lakóinak eredetkutatását illetően a 24. óra után vagyunk, már csak morzsákat lehet itt-ott összecsipegetni e kétségtelenül érdekes kapcsolatokat mutató emberekről. A mai napig egyetlen néprajzkutató, családkutató, antropológus, nyelvész, történész vagy bármilyen „hivatásos” kutató nem dolgozott köztük. A legújabb szerológiai és fizikai antropológiai vizsgálatok (az ősi lakóknál erőteljes „mongolid” jellegek figyelhetők meg, a gyermekek egy része mongolfolttal születik, jelentős részüknek ma is van mongolredője, mások a „klasszikus” vércsoport-tulajdonságaik, mint környezetüké, stb.) azt mutatják, hogy az ősi hagyományoknak és a homályba vesző forrásoknak – ahogy a modern történettudomány egyre inkább megállapítja – az eddigieknél nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk. Mivel pedig a helvét svájciakat nem igen érdekli déli tartományuk e maroknyi idegen népessége, azért nekünk magyaroknak kell számba venni népünk minden távoli töredékét és esetleges rokonát.
Ma Vissoie, Pinsec, St. Luc, St. Jean és Grimentz lakóinak egy része vallja magát a hunok leszármazottainak, számuk már csak mintegy kétezer. E században ők is jelentős mértékben keveredtek környékbeliekkel és az ide költözött idegenekkel, hiszen Grimentz ismert síparadicsom lett, így egyre több a betelepülők száma.
Illyés Gyula gondolatai idéződnek fel bennem. Hasonló helyzetben – amikor ellátogatott egy provence-i „magyar” faluba – ő is megkérdezte: és mi van, ha mégis legenda az egész? (Megállapította, hogy az ottaniak ősei a török által megszállt Magyarországról elhurcolt foglyok lehettek). „A nemzeti érzés hajszálgyökerei” című tanulmányában így ír: „De hisz a kérdésnek épp a legendabeli része foglalkoztat a valótényeknél jobban. A léleknek az a különös szomja, mely még legendát is fakaszt, hogy kielégüljön. Mi ez a szomj, ez érdekel ...Azért jöttünk ide, mert hitünk szerint valamiféle árvákat, világgá sodródott testvéreket akartunk fölkeresni. Ők pedig azért fogadtak szívesen bennünket, mert azt hiszik, létünk legrejtelmesebb kérdését közelíthetik meg egy lépéssel: hogy honnan eredünk, kik vagyunk.”
8. kép: Tulipánmintás útmenti kápolna Missionból. Lent: Ugyanennek a kápolnának a virágmintái és (jobboldalt) mayeaux-i ugyanilyen kápolna hasonló virágmintái. Az edény kárminpiros, a virág szára zöld, a tulipánok tűzpirosak, a kis csillag alakú virágok közepe sárga, a szirmai kékek.
A völgyben valamennyi családnak külön jele volt; ezt rajzolták a sírkeresztekre, az erdők fáira, az állatok nyakára. Bernard Savioz lerajzolta, lefényképezte, rendszerezte ezeket az ősi családjeleket: közülük többnek a hangértéke azonos a hun–székely rovásírásból ismert jelekével.
A kötetben sok érdekes, addig közöletlen adat szerepel a néprajz tárgyköréből is; az ostorról, a szőlőtermesztésről, az építkezésekről, a tulipános motívumokról, az életfáról, a sírkeresztekről és a mondavilágról. (Lásd 8., 9., 10., 11., 12., 13. kép)
Nevük felsorolásánál elöl van a vezetéknév, utána a keresztnév, ahogy az a székelyeknél, a magyaroknál, a kínaiaknál és a japánoknál szokásos”.
1985-ben jelent meg Bernard Savioz Val d'Anniviers-i származású kutató munkája, Valasians descendents d'Attila címmel. A szerző, aki jelenleg a sioni Gravelone kórház gazdasági vezetője, gyermekkorában – a negyvenes évek elején – nomád pásztoréletet folytató nagybátyjától hallott először családja hun eredetéről. Nem kis részben ezért iratkozott be a Zürichi Egyetem Történettudományi Karára, hogy választ találjon ősi származásának kérdésére. Több évtizedes munkával, ismervén a szűk helyi ösvényeket, a temetőkertek sírkeresztjeit, az elhagyott tanyák mestergerendáinak faragásait és személyesen ismerve majdnem minden völgylakót, olyan adatokhoz jutott hozzá, amelyeket kívülálló aligha ismerhet meg. Könyve elején közli az e területről és népről szóló szinte teljes bibliográfiát, majd a franciák számára idegen szavakat gyűjti össze és próbálja elemezni. Egyedülálló értéke e kötetnek a Val d'Anniviers-i családjegyek ékjeleinek a magyar székely rovásírással való egybevetése. (Lásd 7. kép)
7. kép: Ősi Val d'Anniviers-i családok rovásjegyei
Régen, amikor ruhaanyagaikat maguk állították elő, ruhájuk fekete színű volt, ezért csak fekete juhokat tartottak. Ebben is különböztek szomszédaiktól, mert azok fekete állatot nem tartanak.
Sírkeresztjeiken ott van a hatágú csillag, ősi jellegzetes napjelvény, a régi napimádat maradványa. Ugyanezt a csillagot találjuk meg a székely és a magyar, sőt az avar nép házain, kapuin, a bölcsőkön, régi ruhásládáikon, mángorlóikon vagy akár a balatonarácsi temető sírkövein is. (Lásd 4., 5., 6. kép)
4–6. kép: Sajátos temetői keresztek Vissoie-ből. Hasonlóak vannak Lucban is. A. K. Fischer nyomán
I. von Tschudi a Turista Svájcban című könyvében írja: „A vendégszerető, jóságos és józan, sokszor a nomád életmód felé hajló lakók ...a Wallis-vidék legszorgalmasabbjainak, legmódosabbjainak számítanak, és egészen különleges szokásokkal, valamint erkölcsökkel rendelkeznek”.
Hermann Alexander Berlepsch svájci útikönyvében, az 1865-ben 3. kiadását megért Reisehandbuchban így ír az anniviardokról: „nem könnyű az anniviardoknál szorgalmasabb, körültekintőbb hegyi népet találni, akikről azt mondják, hogy a hunoktól származnak”.
Dr. Hermann Adalbert Daniel hallei professzor 1868-ban adta ki a Handbuch der Geographie című munkáját. A wallisi St. Maurice-i kolostorról írja: „A közelben fekszik teljesen elszigetelten az Eifischtal, amelynek lakói az itt letelepedett hunok leszármazottainak tekintendők”.
F. O. Wolf sioni professzor ismeretlen évjáratú, Die Thäler von Turtmann und Eifisch című munkája részletes leírást tartalmaz az Eifisch-völgy lakóinak szokásairól.
György Aladár 1881-ben megjelent A Föld és népei című munkája III. kötetében így ír: „Kár lenne, ha a nyelvtörténet-számba menő adatok Horváth Mihály után abbamaradt kutatása felderítetlenül maradna”.
A témáról említést tett még M. Picaud 1898-ban a Le chargat valasian souvenir de l'invasion des Huns című kötetében, de Lavallaz Léon 1899-ben Essai sur le patois d'Hérens című munkájában, Brunhes et Girardin 1906-ban a Les groupes d'habitations du Val d'Anniviers come types d'établissement humain című cikkében. Eugene Pittard antropológus 1909-ben, Les cranes valaisans de la Vallée du Rhône című cikkében tesz említést a völgylakókról.
A Val d'Anniviers – németül: Eifischtal – első „igazi” kutatója Anton Karl Fischer erdélyi szász tudós mérnök volt, aki 1896-ban Zürichben adta ki terjedelmes monográfiáját: Die Hunnen im schweizerischcen Eifischtale und ihre Nachkommen bis auf die heutige Zeit címmel. Munkája az eifisch-völgyiek kutatóinak „Szentírása” lett, és tulajdonképpen azóta mindenki abból él; ahhoz igyekszik valamit hozzátenni, azt megpróbálja megcáfolni; de annál jobbat még senki nem írt.
Fischer leírja, hogy az eifisch-völgyiek nem ismerik az orrhangokat, és a szavakat a magyar fülnek megfelelően, tisztán ejtik ki. Nyelvük „egy sajátos nyelv, amely a magyartól csak kevéssé különbözö nyelvjárás volt”. Nyelvük olasz, régi hun, valamint latin elemekkel vegyített nyelv, amely a francia nyelvből nem vezethető le. Az első szótagon van a hangsúly. Jellemző a székely-magyar nyelvre éppúgy, mint az eifisch-völgyire a kettős hangzó előszeretettel való használata, és a mássalhangzó helyettesítése magánhangzó által (pl. luo vagy lou ló helyett, idüo vagy ideő idő helyett, és bauta balta helyett, eüme elme helyett). Előfordul a mássalhangzók kihagyása is: ement = elment; fement = felment. A vizet vieznek ejtik, szinte göcseji kiejtéssel. Sok ősi eredetű szavunk – például csap, csapni – szerepel az eifischi nyelvjárásban.
Fischer az alacsony istállóajtók ajtófélfáján – szemöldökfáján – belerótt jegyekre figyelt fel. A rovásjelek mint a lakók neveinek kezdőbetűi, összefüggésbe hozhatók az ősmagyar rovásírás jeleivel. Fischer hun–magyar ABC-jeleket közöl könyvében, majd felsorolja azokat a jeleket, amelyeket a Val d'Anniviersben talált, és amelyek azonosak (hasonlóak) a közöltekkel. Ezen jelek megfelelnek azon családnevek kezdőbetűinek, amelyek magyar családnevekkel hozhatók kapcsolatba, és amelyeket a családok nevük jelzéseként használtak ott.
Kiemeli a völgylakók arcprofilját: „Homlokuk és hajuk legjobban a cserkesz típust közelíti meg, és azon keresztül közel áll a magyarokéhoz, illetve a hun típushoz”. Kiemeli a nők szépségét, a lakók egészségi állapotát; „a kretenizmus az Eifisch-völgy lakóinál ismeretlen”.
Végül a következő következtetést vonja le: „Ha magyar hangzású nyelvemlékek gyűjthetők ebben a völgyben, mindezek csak azt bizonyítják, hogy a hun és a magyar nép és nyelv azonos gyökerű”.
Fischer zárszava könyvében: „Hatásos támogatással nem volt számomra túl nehéz mindazt összehozni, amit sikerült összegyűjteni és feldolgozni; legyen elégséges azonban az, hogy egy nép történelmének és hagyományainak több hitelt adjunk, mint egy elfogult könyvmoly szofizmusának és okoskodásainak”.
A századforduló óta Makoldy Sándor foglalta össze 1913-ban az addigi ismereteket, Die Anniviarden, die Vergangenheit und Gegenwart der sogenannten Schweizerhunnen címmel. Meyer Leo 1914-ben Untersuchungen über die Sprache von Eifisch im 13. Jahrhundert nach dem Urkundenregister der Sittner Kanzlei címmel írt nyelvészeti tanulmányt a völgy lakóiról.
Jelentős forrást adtak ki 1942-ben: Wilhelm Gyr foglalta össze az addigi összegyűlt adatokat, a zürichi egyetemre benyújtott La vie rurale et alpestre du Val D'Anniviers című doktori értekezésében; ebből 51 oldalnyit kinyomtattak. A szerző művében a völgylakók beszédhangjainak és leírt betűinek kiejtését részletezi. Nyelvükben megtalálhatók az új, letelepült életmódra vonatkozó fogalmak szavai, melyeket a latin, a korai francia és a korai alemann nyelvből vettek át, majd saját nyelvi szellemük szerint alakították oly módon, hogy a magán- és a mássalhangzók váltakoznak, ezért beszédjük igen dallamos. A c hangot nem ismerik – miként az ősi magyar nyelv sem ismerte –, és csak később, idegenből átvett szavakkal került be nyelvünkbe.
Egy-egy kisebb cikk mellett (pl. Balázs Péter: Die hunnische Erinnerungen im Val d'Anniviers, 1962, stb.) Muzsnay Jenő hívta fel újra a kutatók figyelmét a Val d'Anniviers lakóira az 1978-ban német nyelven kiadott Das Phantom vom Val d'Anniviers, majd ugyanebben az évben magyar nyelven is megjelent Val d'Anniviers fantomja (München) című köteteivel. Két évvel később Im Dröhnen der Navizence című munkájában összefoglalta az addigi ismereteket, felhívta a figyelmet elsősorban Horváth Mihály és Anton KarlFischer megállapításaira.
Jó nyelvészeti tanulmányt írt a témában Vittay Győző 1987-ben. A következőkben tőle idézünk. „Az első időben megélhetésükhöz terelő juhokat kellett – ősi katonai szokvány szerint – zsákmányolni, majd a hiányzó asszonyokat is az ott élő családoktól ragadták el. Ezért az ott már letelepült lakosság ellenségesen lépett fel velük szemben, űzőbe vették őket. Így kerültek az Alpok déli oldalára, ahol hosszabb időt kellett eltölteniük, mert a nyelvészek megállapítása szerint nyelvükben provanszál nyelvi tájszólás is felismerhető. Jelentős számú latin szót vették át, ami a letelepedett életmódra vonatkozott, hiszen ők addig lovagoltak. Az átvett latin szavakban nem a mai újlatinban általánosan használt »sz« hangértékben vették át az »s« hangokat, hanem »s« hangértékben. Ugyanezt a kiejtést találjuk a magyar nyelvben is, a latin nyelvből átvett korai szavainknál.
A régi francia nyelvből is sok új fogalomra vonatkozó szót vettek át, természetesen nyelvi szellemük szerint leegyszerűsítve. A további üldözések miatt a svájci átjárón – a St. Bernát-hágón – átvergődtek, és a Rhône folyó völgyében, a Sion település vonalában induló Hérens-völgy déli vízválasztóján át jutottak be az addig lakatlan anniviersi völgybe. Ennek a völgynek a Rhône-síkságra nem volt megfelelő kijárata, ezért az üldözötteknek ez volt a legjobb búvóhelye. Csak 1613-ban készült egy híd és út, melyen öszvérekkel lehetett lejutni a nagy völgybe. 1840-ben kocsiközlekedésre, 1924-ben autóbusz-közlekedésre tették alkalmassá az utat. Ezzel megindult a kapcsolatfelvétel a »nagyvölgyi« emberekkel, aminek következtében bizonyos mérvű népkeveredés is bekövetkezett.
Idézem Horváth Mihályt tovább: „Az Anniviers-völgy lakói a kanton többi népességétől még mintegy száz év előtt is csaknem teljes elszigeteltségben éltek, s azoktól mind termetre, mind nyelvre, mind szokásokra nézve most is különböznek... A völgy nyílása vagy torkolata néhány száz lábbal magasabban fekszik a Rhône nyílt völgyénél, s ebből tekintve egy hegyhát által teljesen elfödöztetik ...A torkolatot Navizsenc szilaj patak görgeteges, meredek ágya képezi, melyet kissé több száz ölnyi magasságú sziklafalak érintenek ...Az út egyre emelkedik, s a völgyet tulajdonképp csak két hegyhát lejtője s annak, hogy úgy mondjam, vályúját a szilaj patak medre képezi. De mennél magasabbra megyünk a völgybe, annál inkább szelídül e hegyhátak lejtője, szélesebbedik a völgy; míg végre a torkolattól mintegy kétórányira, Viszój helység mellett, egy beszögellő hegyorom által két ágra szakad, melyek mindegyikének alján egy-egy patak tajtékzik alá ...Az egész völgyben, melynek hossza mintegy két mérföldnyire nyúlik, s melyet délről a magas Weisshorn teljesen elzár, összesen nyolc helység létezik, s ezekben mintegy négy-ötezer lélek lakik. A fő s legnagyobb helység Viszój, mintegy 1200 lelket foglal kebelében; általában földműveléssel s baromfitenyésztéssel foglalkozik. A beljebb fekvő Ájer és Gremenc helységekben néhány év óta kobalt-, horgany- és cinkbányák is műveltetnek”. (Lásd a 7. oldalon a térképet)
„A házak falait féllábnyi vastag, a szegleteknél egymásba eresztett, s hogy jól egymásba illjenek, gyalult gerendák képezik; a hézagok, mint a hajónál, mohával tömetnek be; a falak belseje pedig, szintúgy, mint a felső és alsó padolat, deszkával van kibélelve ...A szobák, minthogy falaik nem meszeltetnek, a kor által megbarnult deszkázattal komor tekintetet nyernek”. (Lásd 1., 2., 3. kép)
„Most már számos család tagja hétszámra leszáll magas völgyéből, s távozik a kanton termékenyebb részeire munkát keresni ...Az anyakönyvekből látom – úgymond a gazdám, a lelkész –, hogy 4-5 nemzedék előtt hallatlan dolog volt egy völgybeli lakosnak házasulása a kanton más részeiből; mit egyebek közt a nyelv különbözése is gátolt”.
„...Az anniviersi völgy nyelve annyira különbözik a szomszéd völgyek nyelvétől, hogy e külön völgyek lakosai őket saját nyelvökön egyáltalán nem értik meg ...Helységeik nevei, úgy, miként a nép nyelvén hangzanak, de magyar hangjegyekkel írva ...Penszék, Viszój, Ajer, Grimenc, Prász, Major, Külmez, Luk...”
„Penszék, mint mondák, a legrégibb helység, amelyet egyébiránt útjában legelébb, a völgy torkától mintegy másfél órányira ér az utas; egy igen emelkedett, az útnál sokkal magasabb hegyfokon fekszik úgy, hogy e magyar elnevezés: fenszék, sőt az is: benszék, teljesen kifejezi a helység fekvésének jellemét. Tudjuk, hogy a székelyek máiglan széknek nevezik számos lakhelyeiket.
Viszój, a főhelység a Navezsenc patak jobbpartján, míg Penszék a balon fekszik, egyik a másiktól mintegy félórányira.
Grimenc vagy Gremenc, a völgy legtávolabbi, szintén nagyobb helysége, közel azon két hegygerinchez, melyek hegyes szögbe összefutva érintkezési pontjukon, a Weisshornná emelkednek.
Külmez csak néhány házból álló kis tanya, melynek lakosai a meredek hegyháton földjeiket nem igen művelhetvén, baromtenyésztésből élnek, mert legelőjük, mezejök elég van. Ha valaki e szóban külmezőt, vagy kü-, kőmezőt látna, ám én nem ellenzem.
Luk egy igen elrejtett, nehéz bejáratú völgyágyban fekvő helyecske, melyre neve magyar értelemben teljesen ráillik.
A völgyet környező hegyhátak nevei: Ponset; Sándolin; Tinyózsa; Ruaz; Tónó; Barnózsa; barna vagy fekete hegy, melynek tövében egykoron számos kenyérsütő kemence állott, melynek most már csak némi romjai láthatók. Továbbá Náva; s ennek alján néhány házból álló tanya, melynek neve: Návaszék.
További hegyhátak: Irek, Vujbe, Bendéle, Cziruk, Cászele stb.
Patakok nevei: Navezsenc, Gugra.
Legelők nevei: Tarampon, Labarma, Leszeitisz stb.
További szavak: borra = boru, feja = fejős, vujku = kuvik, dorbade = dorbézolás stb.
Családnevek: Savián, Kálló, Visszó stb.
Mitológiai nevek: Gargantoa, Tupil, Ladonna, Kurtacavas (a magyar csorvás), Follaton stb.
Regéik, mondáik jobbára az embernek a természeti erőkkel folytatott harcára vonatkoznak. Szokás volt a halotti tor, amely Wallisban egyébként nem szokás”.
Forrásmunkák a Val d'Anniviers lakóiról:
A Val d'Anniviers lakóinak eredetére irányuló kutatások – nem magyar részről – a magyar nyelv ismerete hiányában nem vezettek eredményre. Sajátos nyelvük ma már eltűnt; a huszonnegyedik óra után vagyunk. De családneveikben, helységneveikben még tetten érhető a múltjuk.
A XVIII. században a genfi születésű J.-J. Rousseau írt róluk: „Az anniviardok igen egyszerűek, különlegesen szorgalmasak, a tétlenség ismeretlen náluk. Nagy szerénységükben is igen vendégszeretőek, és rendkívül szimpatikusak. A legnagyobb jogtalanságot is képesek derűsen elviselni. Régóta megvan ez a képességük, melyet nyilván az ősidők óta velük ellenséges környezethez való kényszerű alkalmazkodás alakított ki”. Vendégszeretetüket külön kiemeli, mert a környező népekre ez a tulajdonság nem nagyon jellemző.
Mark Theodor Bourrit 1781-ben írt könyvének címe: Description des Alpes Pennines et Rhetiennes (Genéve). Szerinte „egy hun töredék keresett menedéket a völgyben, és kezdetben igen primitív körülmények között, nagy nehezen tornázta fel magát egy igen életrevaló néppé... Egyedüliek talán, akik az annak idején szerteszét félelmet keltő hunok törzséből visszamaradtak”.
Johannes Müller 1786-ban írta a Die Gesichten schweizerischer Eidgenossenschaft (Leipzig) című művét. A könyv 1217-ből megemlít egy einsiedelni apátot, akinek neve Konrad, a Hun nemzetségből. „Ez a régi nemzetség itt, Svájcban az egykori Waldstettenben élt, elődei a történetíró szerint Attila hunjai voltak, és javaik (birtokaik) a lauterbrunneni völgyben és valószínűleg más helyeken lehettek”.
Ez az 1786-ban írt történelemkönyv a svájci szövetségi tanács egyik tagjaként említi a „Tschudi” nevet. A szerző szerint „ez a férfi idegen, az alemannok fogságába került »madschare« lehetett a kalandozások korából, akikről tudjuk, hogy ezekben az időkben milyen gyakran dúlták fel az abendlandi provinciákat Magyarhon felől... Ettől az időtől fogva szabad emberekként éltek a Tschudik... tizenhétszer adtak vezető embert hazájuknak, a legkitűnőbb harcosok származtak nemzetségeikből, és a svájci történetírásban is kitüntették magukat a család egyes tagjai”.
Echesseriaux 1806-ban írt a wallisiakról Lettres sur le Valais et leur moeurs de ses habitants címmel (Paris).
Ph. Bridel, Pastor von Montreaux 1820-ban Zürichben kiadott könyvében, az Essai statistique sur le Canton de Valaisban néhol ugyan egy „fogalom” alá veszi a IX–X. századi kalandozó magyarokat a hunokkal, majd így ír az eifisch-völgyiekről: „Az Anniviers-völgy első lakói azok a hun katonák voltak, akik Olaszországból menekülve biztos helyet kerestek a megtelepedésükre”. (Tudjuk, hogy Attila a catalaunumi síkon 451-ben vívott ütközet után visszavonult szekértáborába, de a nagy csata végeredményben döntetlen maradt, és Aetius nem követte őket; Attila visszatért seregével Pannóniába. A főseregtől leszakadt hun csapattöredékeket azonban tovább üldözték, és ezek vetődhettek a Rhône völgyébe.)
Malten 1834-ben a Bibliothek des neuesten Weltkundéban a következőket írja: „Az általános nézet szerint az Eifisch-völgy lakói ázsiai eredetűek, és annak a 20 vagy 30 hun harcosnak a leszármazottai, akik Attila seregétől a Piemont-völgyben leszakadtak, és az elkeseredett néptől üldöztetve, az Alpok völgyeiben kerestek menedéket”. Vissoie község lelkésze szerint „elődeik”, akik ott letelepedtek, a hatalmas hun néphez tartoztak. Ez a mintegy 200 katona, a főseregtől leszakadva, Piemont térségben az Aosta-völgybe tévedt, ott ide-oda bolyongtak, az ott élők nyelvét nem értették, és a völgylakóktól üldözve a magasabb régiókba húzódtak vissza. Dél felől a Val d'Hérensben sikerült egy átjárót találniok (régi római, akkor még jó karban levő út), és ezen keresztül kerültek az akkor még lakatlan Val d'Anniviersbe. A legrégibb települések itt Ayer és Grimenz.
Toldy (Schedel) Ferenc 1834-ben a Tudománytárban cikket közöl: „Hun maradék a helvétiai havasokban” címmel. Leírja, hogy a völgylakók ázsiai eredetűek, és hun harcosok leszármazottainak tartják magukat, akik a catalaunumi csata után a főseregtől lemaradva, az Alpoknak ebben az eldugott völgyében kerestek menedéket.
Ugyanő egy német nyelvű úti beszámolót ismertetve így ír: „Az utazónak a sioni vásárnép közt egy különös arcvonású parasztasszony tűnt fel, mely némely portékák mellett a hegységben gyűjtött ércdarabokat is árul, és sem franciául, sem németül vagy olaszul nem szólt, hanem egy különös, félig érthetetlen dialektuson beszélt. Egy pap, plébánosa a közel fekvő Hérémence falunak (valószínűleg Grimentz) azt mondá az utazónak, hogy azon asszonynak földije, mindketten az Anniviers – németül Eifisch – völgyében születtek. A közvélemény azt tartja, hogy ők ázsiai eredetűek. Attila hadának maradékai, melyek rabló szándékkal bekalandozván e tartományokat, Piemont síkjain az anyaseregtől elvágatván kénytelenek voltak a magas hegységbe, az akkor lakatlan völgybe elvonulni. Még ma is egy barlang, a nevezett falu szomszédságában, hunnok barlangjának (Hunnengrotte) neveztetik, melyet a nép babonás hite szerint gonosz szellemek laknak".
Boccard M. St. Maurice-i kanonok Histoire du Vallais avant et sous l'ere chrétienne jusqu'a nos jours címmel írt könyvet. Szerinte „az Anniviers-völgyet tatár hordák népesítették be, akik Attila halála után mindenfelől üldözve, a legeldugottabb és legmegközelíthetetlenebb völgyekben kerestek menedéket”.
Rude, zermatti (Wallis kanton) lelkész 1849. augusztus 29-én megmászta a Trifgratot (hegygerinc Zermatt mellett). A hegygerinc túlsó felén meredek sziklafalakra talált, amelyek mélyen a Zinal-gleccser felé kanyarodtak, és a közlekedés szempontjából áthidalhatónak látszottak. Létratörmelékek darabjait találta itt, bizonyítékául annak, hogy a fal mellett valamikor egy út vezetett. „Azt beszélik - írja -, hogy az Eifisch-völgyet lakók málhás állataikkal időnként a Dent Blanche hegycsúcstól északkeletre vonultak, élelmiszer és bor beszerzése céljából, az Aosta-völgy irányába. Útjuknak közvetlenül a Hörnli alatt, szorosan a szikla tövében kellett elvezetni”.
Az Eifisch-völgy lakói ismerték és használták ezeket a dél felé vezető utakat. Elődeik, Attila i. sz. 452. évi római hadjárata után, dél felől jöhettek a völgybe.
P. Sigmund Furrer, a kapucinus rend wallisi főnöke 1850-ben a Geschichte, Statistik und Urkundensammlung über Wallis (Sitten) című művében azt írja, hogy „az Eifisch-völgy első lakói hun katonák voltak, akik Attila halála után, Itáliából menekülve biztos menedéket keresve vetődtek az anniviersi völgybe. Eleinte elzárkózva, a többi völgylakótól elkülönülve, teljes egyszerűségben éltek. A sioni püspökök a kereszténységet jóval később kezdték köztük terjeszteni; az új tan csak huzamos vonakodás után kezdett a völgylakók közt népszerűvé válni”.
Eduard Desor 1855-ben írt összefoglaló munkát Le Val d'Anniviers (Neuchâtel) címmel. Értesülése szerint „a völgy lakóinak származását illetően egyesek a hunokat, mások a magyarokat említik mint lehetséges ősöket”. Ő volt az első szerző, aki a völgy lakóinak szokásairól és öltözködéséről is írt.
Horváth Mihály 1848-as magyar emigráns lelkész, történetíró, később püspök 1853-ban a sioni Rivaz gróf 40 évnyi kutatása nyomán indult el, mert „a magyar őstörténet-kutatás szempontjából igen nagy jelentőségű annak igazolása, hogy a hun nyelv és a magyar nyelv azonos, illetve a hun nyelv, amelyről nyelvemlékünk nem maradt, a legősibb magyar nyelv lehetett” (Muzsnay).
Rivaz gróf az anniviersiekről így ír: „az anniviersi völgy lakóinak eredetéről semmi bizonyosat nem tudni, s mindaz, mi erről mondatik, nem okmányokon, hanem hagyományokon alapszik”.
Horváth Mihály így folytatja: „Nem folytattam könyvekben tárgyak nyomozását, hanem elhatároztam magamat a helyszínre utazni, s ott magát a népet, annak nyelvét, szokásait, hagyományait s regéit tenni vizsgálataim tárgyává”.
Horváth Mihály volt az első, aki Vissoie községben a legrégibb anyakönyvet megtalálta. A könyv a völgy legrégibb családneveit tartalmazza; a korábbi könyvek valószínűleg tűzvész következtében semmisültek meg. Ebben a könyvben megkereszteltek, házasságot kötők, elhaltak és a keresztszülők, valamint az esküvői tanúk vezetéknevei találhatók 1682–1700-ig. Ezek közül 50 olyan nevet talált, amely hasonló a magyarokéhoz. Ilyenek: Bartha, Bond (a Székely krónikában férfinévként szerepel), Rua (Attila nagybátyjának a neve), Kálló (már a Székely krónikában is szerepel) stb.
A következőkben az idézetek Horváth Mihály kisebb történelmi munkái III. kötetében (Pest, 1868; megjelent a Történelmi Zsebkönyvben 1859-ben) találhatók.
„Nagy örömömre vált hallanom Ribordi úrtól, hogy gróf Rivaz, sioni kanonok, ki csak néhány év előtt halt meg, negyven éven keresztül fáradhatatlan buzgalommal búvárkodott Wallis kanton őstörténelmében...” Ő az Eifisch-völgyiekről ezt írta: „Hallom mondani, hogy az anniviersi völgy a hunok maradványai által népesíttetett meg, kik Galliából űzettek ki; de erre semmi bizonyítványt nem találok ...Attila 451-ben intézte pusztító hadjáratát. Az egyesült rómaiak és frankok a chalôns-i síkságon népéből többet megöltek kétszázezernél (mely szám azonban szemlátomást túlzott). Ezen ütközet után a Rajna felé s onnan Pannóniába vonult vissza, honnan ismét 452-ben ltáliát árasztá el...”
Robert L. Reynolds–Robert S. Lopez:Odoacer: German or Hun?
In: American Historical Review 52, 1946/47 (Washington); Magyar Történelmi Szemle/Hungarian Historical Review I., Buenos Aires, 1969, szerk. Fehér Mátyás Jenő (OSZK: H50.681 vagy H51.363)
Idézetek a Manysi etnogenetikai rokonság? topikból:
II. Kuri-galzu (81. hsz.):
Romulus Augus(ul)us, az utolsó római császár (akinek a neve a programja) és a birodalmat megdöntő Odoaker is hun volt...
"...a hunokat minden értelmes történész vad és kíméletlen lovasnomádoknak tartja, akik semmilyen kultúrát nem hoztak magukkal, csak romboltak és hódítottak."
Nem tudom, kiket olvastál eddig, vagy hogy egyáltalán felfogtál-e valamit a szemed elé tartott betűhalmazból...
Jenő Tokióból (84. hsz.):
Ez egy ostobaság, Attila halála és a nedaoi csata után a hun uralkodó kasztot elűzték vagy legyilkolták korábbi germán "alattvalóik". Ez abban a korban a törzsi királyságok szokásos gyakorlata volt, a vesztes hatalmi elitnek az írmagját is illett kiirtani. A hunok pedig az uralkodásra vágyó, torz lelkületű mongoloid fenevad averzív képében kerültek be az európai hagyományba, ezt pedig egykori germán alattvalóik terjesztették el róluk, lévén hogy ők ismerték legjobban a hatalomittas, a végén már egymást is legyilkolászó hun hatalmi elitet. Odoaker nem hun volt, egy mongolt eleve nem választottak volna nyugatrómai testőrparancsnoknak, miután a hun kérdést sikerült lezárnil, ami annyi problémát okozott korábban Rómában.
Lord Sandwich (85. hsz.):
„A hunok pedig az uralkodásra vágyó, torz lelkületű mongoloid fenevad averzív képében kerültek be az európai hagyományba, ezt pedig egykori germán alattvalóik terjesztették el róluk, lévén hogy ők ismerték legjobban a hatalomittas, a végén már egymást is legyilkolászó hun hatalmi elitet.”
Hogy milyen családi gyilkolászás folyt pl. a germánnak mondott Merovingoknál, hát ne tudd meg... Ugyanez az ádáz testvérgyilkolászás, marakodás I. Ottó fellépéséig szinte változatlan intenzitással folyt a németeknél (majd csak Bulcsú 954. évi európai büntető hadjárata döbbenti rá őket az összefogás szükségességére, ugyanúgy, ahogy a Napóleon elleni összefogásra az európaiakat a „népek csatája” előestéjén… és persze a Henrik-féle 951. évi betörés részsikere is akkoriban valamiféle reménysugár volt). Mellesleg pont a német állam, a (Szent) Római Birodalom volt az, amely soha nem tudott igazán egységbe kovácsolódni: egészen 1806-ig, sőt 1871-ig nem jött létre igazi egység (amikor pedig létrejött, rögtön meg is mutatkozott a hihetetlen erejük és energiájuk, lásd az I. és II. világháborút). Vagyis nem igazán szerencsés azzal érvelni, hogy a hunokkal szemben pont a germánok képviselték volna a békés egymás mellett élés és a hatalmi koncentráció politikáját. Szerinted miért tudták a hunok egyik napról a másikra legyűrni a germánokat, legalábbis azokat, akik nem menekültek hanyatt-homlok római területekre? Biztosan azért – szerinted –, mert egymással marakodó, „torz lelkületű” uralkodói elitjük volt, a germánoknak meg erőskezű királyaik. Az tény, hogy Atilla halála után az államgépezet a hun elit vetélkedése folytán esett szét, amit a germán alattvalók kihasználtak, de hatalmi harcok minden állam vezetésében elkerülhetetlenül előfordulnak… (Bóna egyébként érzékletesen írja le azt a riadalmat, amit a hunok 375. utáni megjelenése okozott a germán hordák körében Európában…, igaz, ő hiszékenyen elfogadja, hogy a Jordanes által a gótokkal összemosott géták/szkíták is germánok voltak.)
„Odoaker nem hun volt, egy mongolt eleve nem választottak volna nyugatrómai testőrparancsnoknak, miután a hun kérdést sikerült lezárnil, ami annyi problémát okozott korábban Rómában.”
A rómaiakat – Bizáncot is ide értve – a testőrök rekrutálásakor szerintem sohasem zavarta, ha a besorozandó katonák épp a velük ellenséges viszonyban álló országokból származtak… (Profizmus volt ugyanis a testőrségnél, ezek a fegyveresek aligha hazaszeretetből, hanem pénzért hadakoztak.) Mellesleg Odoaker idejében Itáliában már rég nem a császár vagy a szenátorok dirigáltak…
Ami a mongolid kérdést illeti, már rég lemondtunk arról, hogy valami szakirodalommal hozakodsz elő. Így viszont továbbra se várd, hogy bárki érdemben vitát nyisson veled erről.
Hogy Bónánál maradjunk, nemrég idéztem erről: „Mai ismereteink szerint alig valószínű, hogy a hunok között 20-25 százaléknál nagyobb lett volna a mongoloid típusok száma, bár e kérdésben a hitelesen feltárt sírokból előkerülő mongoloid koponyák százalékos vizsgálata fogja kimondani a döntő szót. Az Altáj és Észak-Mongólia közt fekvő Tuvában kiásott sok száz sírban a Kr. u. I. évezred első felében még olyan frappáns az europid típusok túlsúlya, hogy a hun mozgalommal nagy tömegű mongoloid nehezen juthatott volna Európába. Éppen csak annyi, hogy szokatlanságával meghökkentse az európaiakat. Nagyon valószínű tehát, hogy Jordanes Attila-jellemzésének az a része, amelyben a nagykirály külső megjelenését írja le (termete kicsiny, melle széles, feje nagy, szemei aprók, szakálla ritka és őszes, orra tömpén nyomott, arcszíne rút) nem egyéb, mint a száz évvel későbbi írói fantázia terméke.” (A hunok és nagykirályaik; Corvina, Bp., 1993, 28–31. o.)
Ugyanez Ammianus Marcellinus hunokról adott jellemzéseiről is elmondható. Róla meg is állapítja Bóna, hogy valószínűleg soha életében nem látott hun embert.
Bakay Kornél régész: „Attilát és általában a hunokat gyakran mongoloidnak ábrázolták, holott mind az ázsiai, mind az európai hunokzöme europid típusú volt, sőt europidok voltak a szkíták is, az avarok nagyobb része is, s a magyarok is persze.” („Hallotad-e hírét Atilla kerálnak, Isten ostorának?”; in: KAPU XII, 2003, 44. o.)
Lipták Pál antropológus mérései szerint a Szekszárdról, Mohácsról, Gyöngyösapátiról, Szirmabesenyőről származó hun kori, IV–V. századi koponyák egyike sem mutat mongoloid beütést (Germanische Skelettreste von Hács-Béndepuszta aus dem 5. Jh. U. Z.; in: ActaArch. Hung. XIII, 1961, 231–246. o.)
Még az ázsiai hunok (a hiung-nuk, hsziung-nuk) területein is feltűnő az europidok túlsúlya. Rengeteget cikkezett a világsajtó például a hszin-csiangi múmiákról is, amelyek egyértelműen és határozottan europid jellegűek.
Pjotr Szavvics Mihno (1867–1937) pedig Troickoszavszk közelében, Transzbajkáliában talált egy domborművet, melyen a lovas arccsontjai kiugróak, szakálla erőteljes, s a férfi jellegzetesen europid alkatú.
Obrusánszky Borbála a mongóliai hun ásatásokról (Klió XIV. évf., 2005/1):
Az elmúlt egy évtized a mongol régészet történetében a hun kutatások korszaka volt, ezért nem csoda, hogy az elmúlt néhány év tudományos publikációi között legnagyobb számban ezt a témát találjuk. A munka fontosságát hangsúlyozandó, a szerző, Z. Batszajhan már könyve elején megemlíti, hogy a hun kutatás Mongóliában mára önálló tudományággá vált, eddig csak Mongólia területén kb. 5000 hun sírt azonosítottak, és ebből négyszázat kiástak, és 170-ről készült tudományos jellegű publikáció …Batszajhan, a Mongol Állami Egyetem régészprofesszora aktívan bekapcsolódott a régészeti munkába, az ország nyugati és keleti felén járta be a kutatandó terepet, és kollégáival feltárta a bronzkori, majd hunokhoz köthető sírokat.
A szerző a hunok története előtt tájékoztatást ad a mongol területen végbemenő, a Kr. e. III. évezredhez köthető népvándorlási hullámról, amikor is a mai Mongólia területének nyugati részére europid jellegű emberek érkeztek, míg a középső és a keleti részen mongoloid jellegű népesség élt továbbra is. A szerző a vizsgálódást az északi, burjátok lakta vidéken is folytatta, ahol a Bajkál-tó déli részén feltárt sírokat és az azokhoz kapcsolódó kutatási eredményeket is felhasználta könyvében. Nagyon alaposan feldolgozta a hunok történeti néprajzi adatait, összevetette azokat a sírokban talált tárgyakkal. Ezekből több megállapítást is tett, pl. a hunok között kutyakultusz terjedt el, valamint, hogy a hunok vallása jellegzetes animisztikus hitvilág volt.
A lovas nomád népcsoportokat állandó kritika éri amiatt, hogy nem voltak állandó városaik, hanem vándorló életmódot folytattak. Batszajhan ezért egyik részfejezetben bemutatja a hunok által hátrahagyott erődítmények feltárt nyomait, megjegyezve, hogy azok egy része kereskedelmi-kézműipari központ, más részük pedig áldozati hely lehetett. Ezzel cáfolja a kínai krónikák azon általánosítását, hogy a hunok állandóan, füvet és vizet követve vándoroltak. A szerző felteszi azt a kérdést is, hogy milyen volt a hun ember. A régészeti lelőhelyek adatai szerint kevert jellegű volt. Az ország középső részéből előkerült koponyák között számos europid-mongoloid kevert jelleg mutatkozik meg, tiszta mongoloid embertípus csak Mongólia keleti részén bukkant fel. Az Egin-golnál végzett ásatások viszont azt mutatják, hogy az ott kiásott hun emberek genetikailag közel állnak a jelenleg ott élő mongol pásztorokhoz. A kínai források a hunokat magas, csinos, bátor embereknek jellemezték, akiknek hosszú kezük s gyér szakálluk van.
A könyv egyik legfontosabb fejezete a hun kronológia elkészítése, amely arra ad választ, hogy hová tűnhettek el a hunok a Kr. u. I. századtól kezdve. A szerző szerint a Hun Birodalom kettészakadása után a kínaiakkal szomszédos déli-hunokról számos adat maradt fenn, egészen a Kr. u. III. századig, ismerjük az uralkodók neveit, és rövid történetük adatait. Az északi, Mongóliában élt hunok történetéről viszont alig tudunk meg információkat, azokról Kr. u. 93 után jóformán nincs adat. A szerző annak járt utána, hogy hová tűnhettek a hunok. A kínai szerzőkre hivatkozva nemrégen néhány francia kutató megállapította, hogy a hunok közül kb. százezer család a sztyeppe új uraihoz, a szien-pikhez csatlakozott, így nevük önállóan már nem gyakran fordul elő. A francia tudósok azt is megállapították – írja Batszajhan –, hogy a kínai források legutolsó, északi hunokra vonatkozó adata az V. századból való, amikor is a zsuan-zsuanok ellen harcoltak. Batszajhan az Egin-gol partján talált régészeti adatokra hivatkozva azt állítja, hogy a Mongóliában maradt hun töredékek legalább a III. századig folyamatosan ott éltek.
Z. Batszajhan: Hunnu; Ulánbátor, 2003
Vagyis nemigen lehettek a mongol alkatúak Atilla hunjai között valami sokan, ha még Mongóliának is csak a keleti részein fordultak elő tiszta mongoloid (nem mongolid!) alkatú népek ebben az időben…
Vagy honnan merítetted az ezzel ellentétes ötleteidet a hunok mongolságára vonatkozóan?
Itt a nagyszerű lehetőség – ki tudja, hányadszor kínáljuk már fel neked –, hogy előadd az erre vonatkozó szakirodalmi hivatkozásaidat…
Mért kéne takargatnod, ha csakugyan vannak ilyen szavahihető kutatások, amik megerősítik a teóriádat? Hadd lássunk már valamit belőle…
19. kép: Cuimey (Külmez) – A kápolna (1929)
18. kép: Pinsec (Penszék) – Pásztorkunyhó (1915)
17. kép: Vissoie (Viszój) – Visszatérés a piacról (1929)
16. kép: Chandolin (Sandolin) – A kápolna (1900)
15. kép: Zinal (Szinál) – A régi kápolna a falu elején (1910)
14. kép: Grimentz (Grimenc) – Az imaház és a falu (1910)
13. kép: Pinceablak-fedők. Fent: a Val d'Anniviers-ből; lent: a Székelyföldről
12. kép: Sargatának nevezett ostor a Val d'Anniviers-ből, amelyet Guigoz professzor nagyapjától szerzett 1880-ban
11. kép: Sajátos, szív alakú, fából készült gyertyaminta-nyomó lapocskák 1891-ből Val d'Anniviersből
10. kép: Fent: tulipános virágmotívum a mayeaux-i kápolna mögötti falról; lent: a templom mögötti városháza homlokfalán levő tulipánminta Grementz-ben
9. kép: Fent: szimmetrikus kapudíszítés Csekefalváról (Székelyudvarhely mellett); középen: ugyancsak csekefalvai oromdísz; lent: virágdíszítések a mayeaux-i kápolna oltár mögötti boltívről.
8. kép: Tulipánmintás útmenti kápolna Missionból. Lent: Ugyanennek a kápolnának a virágmintái és (jobboldalt) mayeaux-i ugyanilyen kápolna hasonló virágmintái. Az edény kárminpiros, a virág szára zöld, a tulipánok tűzpirosak, a kis csillag alakú virágok közepe sárga, a szirmai kékek.
7. kép: Ősi Val d'Anniviers-i családok rovásjegyei
Kiszely i. m. 20. o.:
4–6. kép: Sajátos temetői keresztek Vissoie-ből. Hasonlóak vannak Lucban is. A. K. Fischer nyomán
Kiszely i. m. 15–17. o.:
