Már alélva pislog szép fénye azoknak Az éjjel szikrádzva égő csillagoknak. Bíbor pompájokkal már mindjárt elhalnak Felébredésére a piros hajnalnak, Mely már mosolyogván a nagy hegytetőkre, Napkeleti gyöngyöt hint a zőld mezőkre. Az ég alját piros bársonnyal prémezi, S aranyos csipkékkel körűl övedezi. Szép bársony burkokból kihívja azokat Az estve még félig bimbó virágokat, Amelyek kitárván szagos kebeleket, Béfűszerszámozzák az egész vidéket. Melyet hűs szárnyokra szedvén fel a szelek, A kies vőlgyeket bényargalják velek, Sőt a forrást fedő bokrokra leszállnak És egy fűszerszámos templomot csinálnak, Amelynek pirosló rózsából rakatott Oltárára hint le a hajnal harmatot, Melyen asztag temjént gyújtván fel a szelek, Az egész szent helyet béfüstölik velek; Melynek az ambránál éltetőbb illatja Ártatlan érzéssel a lelket elhatja. Erre a madarak koncerti zengenek, S a lélekben egy szép érzést teremtenek. A szelek is áldó éneket suttognak, S rá tisztelő fővel a fűvek hajlognak.
"Kiles a nap a horizont mögül, s felzengenek a fénynek hangjai. Fákon áradó madárdal csendül, a könnyű szellőben szárnyra kelve csacsogva csapongnak üdvözletül.
Pillanatra szinte elvakultan szokja szemem a rám zuhanó fényt, könnyem csillan egy fénylő sugárban, s látom friss lombokon lecsorogni az aranyló hajnalt, áradóan.
Néhány perce még az éjszaka hömpölygött ködsóhajjal a réten, de tudtam, szívem sötét korszaka elmúlik, nem emészthet meg a csend, mert lelkemben érik új muzsika.
Nekem a tavasz mindig te voltál, dalaimat te adtad Szerelem. Régi hajnalok érzése bujkál emlékeimben minden reggelen, s karom helyett most dalommal dajkál. "
A csönd lüktet a félhomályban, hulló lombokat ringatón, szépségektől terhesen, mint ahogyan ver a szívem. Hajnalodik - a nappal ásít álom-ittasan, fél-éberen, akárcsak én; - táguló tüdejébe szívja a kocsonyásan-remegő ködöket, s mint az ember szeme, - ha könnyíthet lelkén, gondjai kevesbednek -, lassan tisztul a táj.
Várom, hogy mozduljon a hajnal, friss lendülettel lépjen a világosság felé, a hajnal is vár engem. Farkasszemet nézünk. Tétovázunk, biztatgatjuk egymást. Nehéz az első lépés, csábító a kába álom.
De aztán mégis: egymásra nevetünk, s megindulunk vidáman, kéz a kézben, mint szerelmesek, hogy huszonnégy órán keresztül gyűjtsük az erőt és a kedvet, amellyel holnap - újrakezdjük.
Ne mondd hosszan! Elég egy szó is! Hiszen már rajtakaptalak! Szemedben ködös hajnali pára, S benne költöző madarak Készülnek sietve útra kelni, És mosolyodban valahol, Ott van a kérdés, Ott van a válasz. Csak én nem vagyok ott sehol!
Claude Monet: A felkelő Nap című festménye alapján
Rózsapír a hajnal, nyíló mézvirág, halovány azúr a hullám-arcú folyam, tükrére a Nap itt-ott narancs-derengést lehel. Lehunyta szemét a csillag-világ, ahogy a fény meztelen az Égre lobbant, rásóhajtva milliom sugár-remegést. Báva arany felhő-magasan a lég, ibolyakék tónusait lassan viszi magával az árny tekintetű éjszaka. A víz csöndje hűs, pára-csillogástól szép, e kép színeit lágy akvarellé hinti, míg a reggel pillanat-vászna szétszakad.
Az élet nem olyan egyszerű. Semmi sem egyszerű: a hajnal sem, mikor a nap aranyhegyű dárdái szétverik az éjszaka fátylát s az alkonyodás sem, mikor meghalnak a fények. Az ember megszületik anélkül, hogy kedve volna hozzá, s hajnalok és alkonyodások szeszélyes játékában cserélget örömet és bánatot, épít és rombol, ostobaságokat és bölcsességeket mondogat váltakozva.
A nyírfák kérgében a csend... S a hű csillag figyel... Nem halljátok-e hát A kis csillagok sóhaját?
Nekik már menni kell, De én még itt maradhatok S mért is ne tenném? Sóhajra mindenkor van ok S minek halnék meg ily korán, Ha még egy pirkadatot láthatok? Majd rózsaszin leszek s áradni fog Szivemből énekem, akár a nagy vizek S a hold alól a szél Máris ringatná habjaim, - nem érzitek?
Oh kár fáradnod vélem égi dajka, - lásd Öreg vagyok S nem érdemlek már annyi gondozást, De ott, de ott, az ablakokba' fenn Kigyúlt a fény, világosság lett hirtelen S megállitott, Vaj' mi történik ott? Már gondolom, - légy gyengéd égi lány, Ott gyermek született talán... Oh én öreg csavargó, látod, hogy sirok.
Elszöknek a nappalok, és én alig-alig vagyok Ébreszt a hajnal, de eltévedek, még körül sem nézhetek, már újra hív az álom, magam köré fonom hálóm, s nem tudom, hol van a világom.
fehér ajtód előtt a hajnal részeg és reménytelen szerenádhoz gyenge még a torkom csak nyílnának kapuid hirtelen ez már az álom előszobája? vagy csak az udvar hűvöse még? a testemmel látom önmagam utamnak iránya bennem ég olyan egyformák ezek a könnyek olyan új vagyok egyszerre csak nyisd ki az ajtót hisz' attól félek hogy szemed látványa arcomba csap
vagy ne
ne ne eressz be mégsem jó lesz így is verssé leszel egymásra várjunk te alva én ébren lehet hogy örülsz hogy nem érlek el
Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod, Sötétben az égő gyertyafény, Holnap is én legyek a láthatárod, Szívedben vigasz, ha nincs remény… Legyek a napfény a felhőtlen égen, Az éjszakában a csillagod, Találjam meg a lelked a szélben, Ha időnként bárhol elhagyod…
Legyek az ölelés, perzselő vágyad, Nekem szánj minden csókodat, Legyek a hullám a tenger ha árad, Könny, ha már mindenki megtagad… Szíved örökre enyémbe zárom, Nem leszek sohasem délibáb, Árnyékod vagyok, a te utad járom, S kimúlok, ha fény nincs tovább...
Szemembe süt az arcod- menekülök a fénybe, tegnap is egész éjjel ültem a villanyfényben. Arcod nem perzselt már,de hangod nem szűnt a fülemben- miért jössz,hogyha nem vagy, miért vagy ily kegyetlen? Te aki a nemlétet már fényévekkel méred, ily gyorsan elfeledted, milyen hosszú az élet ?
Lator László
