Napjainkban kérdés, hogy melyik az a legkisebb tömegű részecske az amit még anyagnak tekinthetünk. Hol célszerű meghúzni a határt?
A tudat vonatkozásában az új tudományos eredmények alapján meg állja helyét a tiszta anyagi eredetű elmélet?
Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, de tény, hogy az élet, sőt valójában mindenféle létezés az entrópia ellenében létezik.
A rendszerszervező képesség egy adottsága minden létezőnek. Amint kedvezőek a feltételek, rögtön megindul az antientrópikus folyamat.
A rendszerek folyamatos bomlása és keletkezése nyilvánvaló tény. Az arányuk viszont nem tisztázott.
Nem tudjuk, hogy valójában melyik folyamat "győz". Az ismereteink nem elégségesek ahhoz, hogy egyértelműen az entrópiát hirdessük ki győztesnek a Világegyetem "végállapota" tekintetében.
Esetleg a nagy része az entrópia áldozata lesz, de egy töredék rész egy ismeretlen szintű újabb szerveződési szinten tovább lép.
A Planck állandó értéke 6,626 ˇ 10-34 Js. Hogy lesz ebből energia? Szorozni kell egy minimális frekvenciaértékkel? Dehát éppen azt adtam meg (hacsak nincs más tipped a frekvencia minimumára).
"...az energiája tetszőlegesen kicsi lehet." Nem a Planck-állandóból adódó minimum energia(kvantum) határozza meg a minimum "energia-adagot"? Vagy ilyen nincs?
Az emberi tudat vonatkozásában a tudomány leginkább az emergenciával tud operálni. Emergencia esetén ismerjük egy bonyolult rendszer elemeit, annak tulajdonságait, ám az azokból felépült rendszer olyan tulajdonságokat képes felmutatni, amely nem következtethető ki az elemek ismeretéből. Maga az élet kialakulása is egy erős emergencia, se az elemi részecskékből, se az azokból felépülő atomokból, illetve az azokból kémiailag összeálló molekulákból nem következtethető ki az élet tulajdonságai. Ráadásul ma már tudjuk - van is ilyen tudományág -, hogy az életjelenségeken belül nem ritkán részecskefizikai jelenségek is szerepet játszanak (pl. szaglás vagy hallás). Ugyanez a jelenség jelenik meg az emberi agy működésében. Hiába ismerjük pontosan az idegsejtek viselkedését, a bonyolult emberi agy ezektől idegen jelenségeket produkál. S nem tudni azt sem, hogy - bonyolultságától fogva - van-e olyan létező jelenségekkel is kapcsolata, amelyekről a természettudományos ismeretek szerint még nem vettünk tudomást (paratudományok). Sőt, lehet, hogy ehhez éppen ez a bonyolult rendszer szükséges, ellátva értelemmel is, hogy kapcsolatba kerülhessünk vele. Azaz elvileg lehetséges, hogy van a léleknek valóban egy olyan nem anyagi része, mely az ember által készített primitív eszközökkel (pl. szuperszámítógépek) sem felismerhetők.
Amennyiben valaki a mesterséges intelligenciával szeretne érvelni, arról az a véleményem, hogy az az emberi agyműködésnek egy rendkívül szűk területét öleli fel, a gyors reakciók kivitelezésének tartományát, ám az ember ennél sokkal több. Érdekes, hogy korunkra - évtizedeken keresztül - pont erre e viselkedésmódra igyekeztek magát az embert rászoktatni, és ennek a viselkedésmódnak az eluralkodása hozta el a társadalom tagjainak önzővé válását, az önbecslések hiányát, az önbecslés hiányából - kompenzálásként - adódó nárcisztikus jellegű viselkedésmódokat (pl. ide tartozik a trollkodás is), sőt pl. a "borderline" személyiségzavar ijesztő arányú terjedését. Azaz - végkövetkeztetésként - nem mást, mint a tudatunk gépiessé válását, és az igazi emberi tudatunk háttérbe szorítását. Tehát lassan ki lehet jelenteni, hogy ez az embertelenített emberi tudat valóban anyagi jellegű elmélettel válik végül megmagyarázhatóvá. És persze így érthető a kulturális hanyatlás is, a kreativitás fokozatos kihalása. Egyre inkább csak ismert dolgokat kombinálunk, és a létezőket javítgatjuk, csiszolgatjuk, majd lájkoljuk. Leszorítva ezzel a fejlődést a sokkal hatékonyabb emberi kreativitásról, egy lassan működő, értelmet nem igénylő evolúciós jellegű szintre.
Fontos kérdés mindkét témában a tudományosság mivolta. A középkori tudományban még nem vált szét a természettudományos és a filozófiai szintű gondolkodás. Ez akkor rengeteg ellentmondást szült, szinte gátja volt a helyes elemzéseknek. Évszázadok alatt kristályosodott ki az a két ágazat, amelyből az egyiket a természettudomány területeinek, míg a másikat a metafizikának tartunk. A metafizika nem feltétlenül vallásosságról szól, hanem olyan fogalmakról, amelyeket a tudomány nem tud mérni, mennyiségileg vizsgálni. A létről, a jóról/rosszról stb. (pl. nem mondhatjuk, hogy ez ötször jobban létezik mint az). A tudomány területei pedig igyekszik - a mai kikristályosodott elvek szerint - a természet jelenségeire modelleket gyártani, ám - a tévhiteink ellenére - képtelen azt állítani, hogy az maga a valóság.
A Standard Modell is ilyen. Nem azokból áll az anyag, amelyeket a modellben definiál, ám a modell rendkívül pontosan leírja a jelenségeket, és ha azokból olyan előrejelzéseket gyártunk, amelyekről még eddig nem tudtunk, hogy léteznek, akkor kísérletileg - mindeddig - igazolni lehetett az előrejelzett tényt.
Persze bármikor megtörténhet, hogy egy adott modell, egy bizonyos ponton csődöt mond, még akkor is ha ezernyi más oldalról alá lett támasztva. De a tudományos módszer ilyen. Még maga a módszertana is olyan, hogy egyszer csak csődöt mondhat, még ha sok-sok ezerszer is bevált. A tudományos módszertan helyessége ezért nem bizonyítható. Vagy elfogadjuk helyesnek (amely lehetőséget éppen a tudományos módszertan tilt meg - azaz nem állíthatnánk "a priori" módon ezt), vagy pedig megpróbálnánk a helyességét a tudomány módszertanával bizonyítani, azaz önmagával (ez utóbbit is kizárja azonban maga a módszertan, azaz nem bizonyíthatunk valamit önmagával mert az "tautológia").
Alapszabály, hogyha a természettudomány a metafizika területére téved, vagy fordítva: a metafizika akar a természettudományból táplálkozni, akkor helytelen úton járunk (bár ez a szarvashiba napjainkban egyre gyakoribb). Ellentmondásokat fogunk ekkor tapasztalni, és visszajutunk a középkori gondolkodásba. Bár ez nem kívánatos, mégis a világban ma zajló kulturális hanyatlásban ez a tendencia egyre jobban fellelhető. (a hanyatlás pontos okára ma már magyarázat is van). Ha az alternatív elméleteknél ez az összemosás lenne a cél, akkor az felfogható a racionalitás meggyengülésének, és szép példája a hanyatlásnak.
A részecskefizikában Standard Modell jól behatárolja az anyagi világban fellelhető részecskéket, s gyakorlatilag mindet sikerült valamilyen formában észlelni. A modell - egyébként elég összetett - matematikája azt a következtetést tárja elénk, hogy a tömegnek nincsen olyan szerepe, mint amilyennek a topik nyitásában elhangzott kérdésből adódna.
A részecskék két nagy csoportra bonthatók: fermionokra és bozonokra. A fermionok közül a legkisebbeknek a 3 féle neutrinó tekinthető, melyek fénysebességgel haladnak, s - az utóbbi kutatások szerint - haladás közben egymásba alakulnak (= neutrinó-oszcilláció). Ez utóbbi jelenség utal arra, hogy az eredetileg tömeg nélkülinek vélt neutrinóknak (legalább az egyiknek) mégis van tömege. A bozonok többségének nincs (nyugalmi) tömege.
A méret és a tömeg furcsa kapcsolatban áll egymással a részecskék szintjén, és ehhez tudni kell azt is, hogy a részecskék leírhatók hullámjelenségként is (valójában azonban se nem hullám, se nem részecske - bármelyik fajta leírása csupán pontosan modellezi matematikailag a viselkedését).
A nagy tömegű atommagba pl. "nem fér bele" a kis tömegű elektron, mivel az anyagi hullámhossza jóval nagyobb annál (minél nagyobb a tömeg, annál kisebb a hullámhossz!!!). Olyan ez, mintha egy lavórba - amelyben 1-2 dm-es hullámok lehetnek - bele akarnánk rakni egy 10 m hosszú tengeri hullámot, ám a lavórban nincs akkora távolság, hogy ez sikerülhetne.
A kezdők számára a részecskefizika, a makrovilágtól eltérően egy teljesen idegenszerű viselkedést ír le. 100 év nem volt elég, hogy a matematikailag is jól felkészült fizikusok olyan leírást találjanak, amely összhangban volna a szokványos fizikában megismerttel. Pedig számos ígéretes feltételezés látott napvilágot, de egyik sem jött be.
Csak teoretikusan vannak még olyan elképzelések, hogy létezhetnek olyan részecskék még az anyagi világban, amelyek egyáltalán nem megfigyelhetők, mivel semmilyen kölcsönhatásban nincsenek az általunk megfigyelhető anyagi részecskékkel. Erre a - kb. 30-40 éve zsákutcában toporgó - húrelmélet próbál sugallatot adni a szuperszimmetria vélt létezésével. Ha igaz lenne, sok mindenre magyarázatot találnánk, amely ma homályos az elméletekben. Ám pont a megfigyelhetetlenség az, ami ezt megakadályozza, mert a természettudomány kizárólag észlelhető, megmérhető dolgokkal, tényekkel foglalkozik.
A nemrelativisztikus (azaz megállítható) részecskék közül a neutrínók egyike (vélhetően az elektronneutrínó) a legkönnyebb.
Relativisztikus részecskék (foton, graviton) esetében inkább energiáról célszerű beszélni, mert közvetlenül az mérhető. Ezeknek a részecskéknek az energiája tetszőlegesen kicsi lehet. Illetve mégis van egy alsó határ, mivel a hullámhosszuk nem lehet nagyobb az univerzum észlehető részének méreténél. Azaz ha valaki 1/13,8 milliárd évesnél kisebb frekvenciával integet, az nem kelt gravitonokat.
Elméletben a nyugalmi tömeg létezik, de gyakorlatban sokan inkább a relativisztikus vagy mozgási tömeg fogalmát használják, mert a foton nyugalmi tömege egy mozgás nélküli fotonra érvényes, ami csak úgy létezik, mint az abszolút nulla fok hőmérséklet elérése.
