Szeretnélek kibontani a hús ruhájából egészen, s meglesni, új gyönyörüségben, milyenek tested csontjai. Mert egész tested szeretem, és mind, ami építi kint s bent, szeretnék megismerni mindent, ami benned oly jó nekem. Szeretem a fogaidat s az ujjaidat, ízről-ízre, csókodban bujdosik az íze gerinced csigolyáinak. Két lábad futárként hozott, csuklóid forogtak, emeltek, bordáid kinálták a melled, mint az ölelést a karod, s ezek a csontok rám hajoltak, megszerettek és gyönyörű óráknak mindig drága, hű szolgái és dajkái voltak: hogyne szeretném hát, ami csak vagy, s mind, ami láthatatlan, ami a külső lét mögött van és már isteni rejtelem? Szeretnélek kibontani, s vigyázva összerakni ujra, aztán, ha van, lelkedbe bújva álmodni, mint még sohasem.
elfáradtam letört gallyak rengeteg moszkító rámtapadt sebek minden döglött bűzös mocsár napnak híjja sötét birodalma legyőzött ma s talán kibírom míg megszólalsz...
Azt mondják, hogy fényt hintek szerte-szét - Én olyan sötétnek tudom magam. - Azt mondják, köszöntésem: békesség. - S be nyugtalan vagyok, be nyugtalan! - Azt mondják, dalom ír és enyhülés, És több, mint szépség: jócselekedet. - Bennem dúl a magamra-ismerés, S meaculpázva verem mellemet. - Azt mondják, aki találkozik vélem, Hogy tőlem ő kapott ajándékot. - S én tehetetlen, sajgó kínnal érzem, Hogy mindenkinek adósa vagyok. - Ó, Barátaim, ha egy fénysugár Lelketekig hullt, át a lelkemen: Nem enyém az a fény, csak bennem jár. Istennek köszönjétek, - ne nekem!
Nem szabadna többé emlékeznem rád, Hiányod éget, szürke hamu a világ De felejteni nem tudok szerelmem S ettől halni volna kedvem Pusztítom magam gyilkos szerekkel Fűvel, virággal, mérges szeszekkel. A megváltást csakis te hozhatod, Elég, ha felragyog szelíd mosolyod.
Akarsz-e futni, arany éjszakában futni velem, a földre bukni, és az égre nézni fel? Akarsz-e adni árva csillagoknak szép neveket, s nevetve hagyni, hogy a szél sodorja el? Akarsz-e együtt ülni házad küszöbén majd, és arra nem gondolni, hogy meddig is tart?
Akarsz-e rámtalálni őszbe rohanó üres vonaton? Akarsz-e bennünk hinni, ahogy én akarom? Akarsz-e bújni, velem összebújni zord teleken, és lángra gyúlni fázós fehér reggelben? A hóba írni édes titokból szőtt rejtjeleket, hogy szóra bírni más ne tudja, senki sem?
Van az úgy, hogy semmi sem jó És van az úgy, hogy lenni sem jó Hát gyere mondd, hogy akarod még És ezer év sem téphet szét
Akarsz-e szánni, ha egyszer bánni kell a bűneimet, akarsz-e látni, ha lábam rossz utakra tért? Az arcot látni, amivel megosztottad tükreidet? Akarsz-e engem, aki csak ennyit ígért?
A tenyeremben maradt az arcod, magammal viszem az éjszakába, amikor útjukra indulnak a félelem reggelig érő árnyékai, amikor nincs más, csak a visszhangzó szívverések. Tenyeremben maradt az arcod, imára fonom az ujjaimat, s vigyázok, össze ne gyűrjék a nappalok, amikor már csak egyetlen vissza nem vonható pillanatot áldoz fel a hallgatás, amikor sötét éjszakát virágzik a tekinteted.
Ne hagyj el, ne dobj el, s ne játssz el Fogadj el, ítélj el, de ne hagyj el Nincs múlt, nincs esély nélküled Nincs társ, nincs tét nélküled
Ne hívj el, ne űzz el, s ne menj el Ne adj fel, ne adj el, s ne fuss el Nincs hang, nincs hír nélküled Nincs tér, nincs híd nélküled
Próbáltam már, lelkembe mart: nincs másik part Próbáltam már, s bármerre csalt, nincs másik part S ez visszatart
Vigyázz rám, ha lázadnék, s nem szabad Vigyázz rám, ha álmodnék rossz álmokat Van hely, hogy átölelj – ez jutott Mérd fel, s hidd el, ha nem tudod
Próbáltam már, lelkembe mart: nincs másik part Próbáltam már, s bármerre csalt, nincs másik part Próbáltam már, szívembe mart: nincs másik part Próbáltam már harmincnégy dalt, de nincs másik part…
Helyes a meglátás. Nézd meg a világirodalmat. a költők (nem mintha hozzájuk akarnám hasonlítani magam), a legritkább esetben írnak verset ahhoz a nőhöz, akit már elvettek.:)))))
Szia beezer, nagyon szép a versed. Kissé melankólikus, de klasszikus ihletettségű házastársi líra. Az utolsó négy sor mint képek tüzijátéka szívbemarkoló. Habár elveszett szépségekről dalolsz, ezek a szépségek nagyon is valódiak voltak, ezért lényegülhettek át új szépségekké. Így faragtál szívet tápláló győzedelmet az elmúlásból is.
Régi ismerős köszön rám: a fájdalom. Nem hasad már több hajnalom. Elapadt a forrás, nem csobog. Elfogytak a versek, lassan kiszáradok. Minek írni ugyan mit segít? A hideg télben semmi sem melegít. Emlékezni nem akarok, feledni nem tudok Folyvást belém szúrnak, orv bánatok. Éjszaka van, és most már mindig az marad. Az út lassan, de biztosan lefelé halad.
Te vagy még nekem talán támaszom Kicsiny, fekete, szelíd szemű asszonyom. Zord csatáknak rongyolt vesztese lehetsz De tiszta, őszinte szívvel, önzetlenül szeretsz. Nem adhatok semmit, egyre csak halkulok, Már nem maradt sok, csak fogyó verssorok. Szedett fa vagyok, gyümölcsnek hűlt helye, Üres ház, üres kamra, életnek nincs jele. Romos kőfal vagyok, s te gyenge iszalag, Kapaszkodj belém kedves, és megtartalak.
Maradj még kérlek, jó? Úgyis megszabja az utat a csontig béklyózó felelősség tudat összebújhatnánk egy sötét utcában vagy kint a temetőben, a hársak alatt állva mint múltkor az esőben fekete az ég is s mint kalodába zárt eretnek sírok – és nevetek mégis. Nagyon szeretlek.
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
én is szeretném a véleményetekez kérni az alábbi 2 versemmel kapcsolatban itt, vagy a megadott email címemre
köszönöm
Mondd….
Mond, hogy nem érzed a kint, a vágyat
Mely napról napra erősebb nálad
Mond, hogy nem vágysz úgy rám,
Mint én terád
S akkor hagylak, hadd állj tova
De míg nem vallasz őszintén
Nekem, vagy magadnak,
Addig a falak köztük állva maradnak
Nem lesz más csak fájdalom s bántás
Mit két vágyó szív önmagában táplál
Mondd, hogy nem vagyok örült se gyáva
Nem vágytam soha másra,
Csak hogy szeressenek
Te megtennéd, kérdés, engedem-e
Mond, hogy nem hallod hangom
Mikor önmagadba mélyedsz
Mond, hogy nem érzed érintésem
Mikor az álmoba révedsz-
Ha így lesz, megértem
Továbblépek s vissza se nézek
Ég veled….
2006-06-07
V
Nem tudom
Nem tudom, miért bánt ennyire
Hogy nem vagy itt
A várakozás lassan megőrjít
És mégsem teszek ellene
Nem tudom, miért fáj oly nagyon
Hogy számodra semmi sem vagyok
Nem több mint egyetlen perc a napból
Mely unalmasan száll tova
Nem értem önmagam, se mást
A várt vádló tekintetek sem szabnak gátat
Hogy belemenjek és játsszak
Valamit, mi veszélyes s biztosan elbukok
Nehéz a levegő és bántó minden gondolat,
Nem adsz jelet, nem írsz, s nem hagysz
Üzenetet vagy bármi mást
Mivel érezném, hogy gondolsz rám
Bánt, hogy nem tudom pontosan
Mi az, mit érzek, s miért fáj
Nem értelek téged s önmagam
Kétségbeejtő e táras magány
Míg nem voltál így nekem
Addig nem sajgott belül semmi sem
De most fáj és éget, oly nagyon,
Hánykolódok éjjel, s taszítom nappalom
Nem számít s mégis fontos az
Hogy tarts meg két karodban,
Csendbe, hallgatag
Szavak nélkül suttogd el, mire vágysz:
Te rám és én is terád
2006-06-06
V
Meztelen talpak surranó nesze hideg kövön varázsolj rám álom-kábulatot élet földjén járok, húsomban tüskék repülök éjkékvarázsszőnyegen a zene szárnyán tiszta vagyok, testben-lélekben-gondolatban makulátlan kristály vízfelszín gyűrűsen megtörik fogadja álomban-tisztult lényemet ezúttal szép vagyok dalom varázslat, szemem villám, szavam eső, elmossa a bánatot a biztos hit elűzi az őrület-farkast a kétség túl van a madár-lét birodalmán, és csillag fénylik annak homlokán, kinek karja hárítja a vészt a szó papnője vagyok renegát, mert néma kinek torka egykor az üvöltés fészke volt most hallgatva éli meg a békét testben-lélekben-gondolatban tisztán meztelen talpak surranó nesze hideg kőszíveken az Igazság álom-szárnyakon röpül
incs meg valakinek Lorcától a Cigány-románcok (nem egészen szerelmes, de nagyon szép) virtuális formában? Nagyon hálás lennék, ha elküldené valaki ide:
Megszoktalak, akár a levegőt, bármerre nézek, mindenütt te vagy, szekrényem alján, a fiókjaimban, az agyvelőmben, és nem veszlek észre. De múltkor este, amikor bejöttél szobámba, s mondtál valamit nekem, sok év után egyszerre ráocsudtam, hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve ámulva néztelek. Szemem lehunytam. Ezt hajtogattam csöndesen magamban: "Megszoktam őt, akár a levegőt, Ő adja nékem a lélegzetet."
Ülök a tűz közepén, az óceán temet el Sírok a Hold csücskén, az őserdő ölel Fájdalmam égig ér, sírnak értem a csillagok Az Angyalok vigasztalnak, ha szomorú vagyok.
AUTH SZILVIA
Táncolni az esőben
Táncolni az esőben, szeretnék veled Lerogyni a sárba, fogni a kezed Énekelni vidáman, míg zuhog az eső Megvárni szép csöndben, míg betemet az idő.
