Obrusánszky Borbála a mongóliai hun ásatásokról (Klió XIV. évf., 2005/1):
Az elmúlt egy évtized a mongol régészet történetében a hun kutatások korszaka volt, ezért nem csoda, hogy az elmúlt néhány év tudományos publikációi között legnagyobb számban ezt a témát találjuk. A munka fontosságát hangsúlyozandó, a szerző, Z. Batszajhan már könyve elején megemlíti, hogy a hun kutatás Mongóliában mára önálló tudományággá vált, eddig csak Mongólia területén kb. 5000 hun sírt azonosítottak, és ebből négyszázat kiástak, és 170-ről készült tudományos jellegű publikáció …Batszajhan, a Mongol Állami Egyetem régészprofesszora aktívan bekapcsolódott a régészeti munkába, az ország nyugati és keleti felén járta be a kutatandó terepet, és kollégáival feltárta a bronzkori, majd hunokhoz köthető sírokat.
A szerző a hunok története előtt tájékoztatást ad a mongol területen végbemenő, a Kr. e. III. évezredhez köthető népvándorlási hullámról, amikor is a mai Mongólia területének nyugati részére europid jellegű emberek érkeztek, míg a középső és a keleti részen mongoloid jellegű népesség élt továbbra is. A szerző a vizsgálódást az északi, burjátok lakta vidéken is folytatta, ahol a Bajkál-tó déli részén feltárt sírokat és az azokhoz kapcsolódó kutatási eredményeket is felhasználta könyvében. Nagyon alaposan feldolgozta a hunok történeti néprajzi adatait, összevetette azokat a sírokban talált tárgyakkal. Ezekből több megállapítást is tett, pl. a hunok között kutyakultusz terjedt el, valamint, hogy a hunok vallása jellegzetes animisztikus hitvilág volt.
A lovas nomád népcsoportokat állandó kritika éri amiatt, hogy nem voltak állandó városaik, hanem vándorló életmódot folytattak. Batszajhan ezért egyik részfejezetben bemutatja a hunok által hátrahagyott erődítmények feltárt nyomait, megjegyezve, hogy azok egy része kereskedelmi-kézműipari központ, más részük pedig áldozati hely lehetett. Ezzel cáfolja a kínai krónikák azon általánosítását, hogy a hunok állandóan, füvet és vizet követve vándoroltak. A szerző felteszi azt a kérdést is, hogy milyen volt a hun ember. A régészeti lelőhelyek adatai szerint kevert jellegű volt. Az ország középső részéből előkerült koponyák között számos europid-mongoloid kevert jelleg mutatkozik meg, tiszta mongoloid embertípus csak Mongólia keleti részén bukkant fel. Az Egin-golnál végzett ásatások viszont azt mutatják, hogy az ott kiásott hun emberek genetikailag közel állnak a jelenleg ott élő mongol pásztorokhoz. A kínai források a hunokat magas, csinos, bátor embereknek jellemezték, akiknek hosszú kezük s gyér szakálluk van.
A könyv egyik legfontosabb fejezete a hun kronológia elkészítése, amely arra ad választ, hogy hová tűnhettek el a hunok a Kr. u. I. századtól kezdve. A szerző szerint a Hun Birodalom kettészakadása után a kínaiakkal szomszédos déli-hunokról számos adat maradt fenn, egészen a Kr. u. III. századig, ismerjük az uralkodók neveit, és rövid történetük adatait. Az északi, Mongóliában élt hunok történetéről viszont alig tudunk meg információkat, azokról Kr. u. 93 után jóformán nincs adat. A szerző annak járt utána, hogy hová tűnhettek a hunok. A kínai szerzőkre hivatkozva nemrégen néhány francia kutató megállapította, hogy a hunok közül kb. százezer család a sztyeppe új uraihoz, a szien-pikhez csatlakozott, így nevük önállóan már nem gyakran fordul elő. A francia tudósok azt is megállapították – írja Batszajhan –, hogy a kínai források legutolsó, északi hunokra vonatkozó adata az V. századból való, amikor is a zsuan-zsuanok ellen harcoltak. Batszajhan az Egin-gol partján talált régészeti adatokra hivatkozva azt állítja, hogy a Mongóliában maradt hun töredékek legalább a III. századig folyamatosan ott éltek.
Azt olvasom, hogy ez az Eifisch-völgy (az Anniviers hegység völgye, franciásan) geológiai szempontból egy dolina: a víz járatokat, repedéseket vájt az itteni mészkőbe, amely ezáltal összeroppant, és ebből a süppedésből keletkezett a Val d'Anniviers. Tehát nem folyóvölgy.
Ennek a Gargantos nevű óriásnak lehet-e köze a középkori francia mondák Gargantua nevű óriásához, akinek mondája az Artus-legendakörbe is beleszövődik?
Részlet Kiszely István A svájci „Hun völgy” c. könyvéből (Magyarországi Unitárius Egyház, Bp., 1996, 7–11. o.)
A svájci hegyek völgyeiben megmaradt ősi törzsek közül az egyik legérdekesebb az anniviersi lakosság. A róluk szóló svájci történeti források száma szinte kimeríthetetlen, de igazi eredetüket, hovatartozásukat máig sem sikerült tisztázni. Életmódjuk, szokásaik, testi alkatuk, zeneviláguk, néprajzkincsük, nyelvük egyaránt idegen a wallisi lakókétól. És mivel a környezetükben élő történészek csak a közelebbi vagy csak kicsit távolabbi szomszédaiknál keresték eredetüket – a „rejtély” megoldását –, itt nem találták, ezért eredetüket illetően többnyire el is maradt bármiféle konklúzió levonása.
A magyar Horváth Mihály a Századok című folyóirat 1881-i évfolyamában „Egy kis hun-kérdés több nagy között” címmel a hunok utódainak nevezi őket. Ezen nézetét egyrészt szokásaik megfigyelésére, másrészt arra alapozta, hogy e különös emberek is a hunok utódainak tartották és tartják ma is magukat. Horváth Mihály többek között így ír róluk: „Azt gyanítják, hogy a régi hunok utódai. E kis törzs Wallis kantonban lakik, mintegy 4-5000 lélekből áll, maguk is a hunok utódainak tartják magukat, s sajátságos nyelven beszélnek, de máskülönben a szomszéd vidékek népeitől alig különbözteti meg őket valami. Majdnem mindnyájan világoskék vagy szürke, zöldesbe játszó szemekkel, szőke vagy barna hajjal, széles csontos homlokkal, kissé kinyomuló járomcsonttal bírnak. Orruk közönséges, álluk széles, s nyakuk erős, és vállaik kiemelkedők, de átlag alacsony termetűek. Nyelvük, mely most a francia nyelv s műveltség gyors terjedése következtében kiveszésnek indult, egyetlen európai nyelvhez sem hasonlít, de alaposan eddig nem is ismertették, valamint szokásaikat sem, de ami világra jutott, az saját mondásaiknak hitelét némileg valószínűvé teszi. Különösen érdekes adat, hogy temetkezésnél a halott mellett több óra hosszat sírnak és üvöltöznek, s a temetés után hosszú élénk tor következik, s hogy végre a lakosoknak nagy hajlamuk van a kóborlásra. Néhány helynév egészen magyar hangzású, mint Penszék, Kuimez, Luk, Náva, Návaszék, Kalló, Barma, Feja stb. Nagy kár volna, ha e nyelv előbb elpusztulna, mielőtt azt szakértők egész részletességgel tanulmányozhatnák”. (Megjelent A Föld és népei című kötetben 1881-ben.)
Régebben a völgyön kívüliekkel nem is házasodtak. „Az idegenekkel szemben nyíltak, barátságosak, vendégszeretők, sohasem megalázkodók, a büszkeségtől mentesen öntudatosak” – írja róluk Anton Karl Fischer. Házaik építésmódja, szigetelése, fedőanyaga és zsindelyezése megegyezik a székelyekével. A házakra ráírják az építő nevét és az építés dátumát. „Glória Ámen” – olvashatjuk a házakon az eifischi völgyben, akár a székelyeknél: „Béke a belépőkre, áldás a kimenőkre”. Áldozati helyeik (köveik) neve: szervágó, mondavilágukban Gargantos az óriás neve, Tupil a gonosz szellemé, Kurtaczavas az éjjeli szellemé, Ladonnia egy másik éjjeli szellemé és Follaton is egy szellemé.
Az anniviersi völgy lakói hosszú ideig elkülönülve éltek a szomszédos völgyek, de különösen a Rhône-völgy lakóitól, amihez nem kis mértékben járult hozzá a völgy megközelíthetetlensége. Csak a 18. században tették járhatóvá az utat – robbantások útján – Sieders felé. Ez az elszigeteltség évszázadokon keresztül változatlanul fennmaradt; a völgy lakói egymásra voltak utalva, és a Rhône-völgy lakóitól való elzártságuk a 18. századig szinte teljes volt. 1834-ben a Val d'Annivierst nagy természeti csapás érte; óriási víztömeg és lavina zúdult a völgyekbe, hatalmas károkat okozva. A völgy önérzetes lakói a gyűjtésből származó adományokat visszautasították, mondván: „a sors minden csapását képesek belső erővel leküzdeni”.
Mark Theodor Bourrit, a genfi székesegyház kántora 1781-ben írja, hogy mennyi gondot jelentettek annak idején a sioni püspökségnek az Eifisch-völgy (Val d'Anniviers) lakói, akik sokáig pogányok voltak, és konokul ragaszkodtak régi pogány hitükhöz, még akkor is, amikor már egész Wallis régen a kereszténységnek hódolt. A térítést a hagyomány Raron vár urához, Witschardhoz köti, aki ősi normann eredetű család sarja volt.
A sioni püspökök többször küldtek misszionáriusokat a völgybe, de ők onnan soha nem tértek vissza. Egy alkalommal – Úrnap éjszakáján – 300 páncélos vitéz indult a patak völgyébe. A völgylakók tüzek gyújtásával jelt adtak egymásnak, majd leeresztették a patak tartalék vizét; így a betolakodók kénytelenek voltak meghátrálni.
Witschard gróf udvarában élt egy törpe, Zakkeo, aki már régebben megtanulta a völgylakók nyelvét. Ő elvitt nekik egy díszes evangéliumos könyvet, és felolvasott – fordított – belőle. A völgylakók vezetője először a völgy Follaton nevű szellemének, majd a Weisshorn gleccser szellemének akarta feláldozni a törpe térítőt. Be is lökték a gleccserbe, de Zakkeo valahogy életben maradt, és visszatért hóhéraihoz. Csodálatukban felkiáltottak: „Jézus a Megváltónk, és Zakkeo az ő főpapja!” Az elkövetkező Pünkösdöt tartják megtérésük ünnepének.
Eddig a legenda.
Mit mond a történelem?
Minden történeti forrás megegyezik abban, hogy az Eifisch-völgy lakói későbben vették fel a kereszténységet, mint a Rhône-völgy más lakói. Sigmund Furrer kapucnis provinciális történetíró írja az 1850-ben megjelent Geschichte, Statistik und Urkundensammlung (Sitten) című munkájában, hogy az Eifisch-völgyet a savoyai grófok egyik őse, Ulrich, a XI. században hűbérül adományozta unokaöccsének, II. Aimo püspöknek, a völgy megtérítése jutalmául. Nem messze Vissoie községtől egy kis helység és egy kápolna neve ma is Mission, amely név Bridel és Boccord történetírók szerint összefüggésben áll a hittérítők munkájával. Vissoie községben 1239 óta működik plébánia.
Az Eifisch-völgyben két nagy hűbérúr élt: az egyik a völgy bejáratánál fekvő Beauregard vár ura, a másik a Vissoie-i várúr. A hűbérurak legidősebbjei, a „Herren von Eifisch” – latinul de Annivisio – nem laktak állandóan a völgyben. E család utolsó leszármazottjának lánya, Beatrix, 1380-ban nőül ment a hatalmas raroni várúrhoz, Peter von Raronhoz, és hozományként magával vitte az Eifisch-völgy hűbéruraságát. Később Peter von Raron részt vett egy felkelésben az akkori sioni püspök ellen, de lázadását – hiába álltak mellette az Eifisch-völgyiek – leverték. Witschard von Raron, Peter von Raron negyedik fia örökölte a Val d’Anniviers-i hűbéri javakat.
Az egyházellenesség családi hagyománnyá vált, ezért az egyházhoz hű wallisiak Beauregard várának lakóit kiéheztették, és a várat lerombolták. Witschard utódai 1460-ban behódoltak a sioni püspöknek. A megbékélés és a kiengesztelődés révén Witschard bekerült az Eifisch-völgyi hunok megtérítésének történetébe.
A Val d'Anniviersben lakók megtérítésének legendáját, illetve történetét Mario (Troillet) írta meg 1889-ben, Un vieux pays, croquis valasians címmel.
A National Geographic Online másfél évvel ezelőtt megjelent cikkének olvasása adta az ötletet néhány magyar tudósnak, hogy felkeressék Kína északi részén Tongwanchenget, az egyetlen olyan romvárost, amelyet a hunok hagytak maguk után – legalábbis mai tudásunk szerint.
Dr. Obrusánszky Borbála, dr. Balogh Ildikó és Vörös Tibor Balázs együtt vágtak neki a kelet-ázsiai túrának, amelynek több állomása volt, és közülük csak az egyik Tongwancheng, hiszen például részt vettek a mongóliai Szühebátorban az első nemzetközi konferencián is, amely a hunokkal foglalkozott. Minderről lapunknak Obrusánszky Borbála, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa számolt be, aki a pár hete visszatért csapat történész-orientalista tagja volt.
Az első hun sírok felfedezésének évfordulója Mongóliában
Manapság egyre több ország egyre több kutatója kezdi vizsgálni a hunok eredetét, így többek között orosz, kínai, mongol és magyar szakértők részvételével május 14–17. között zajlott le az első nemzetközi konferencia, amelyen a hunok történetével, eredetével foglalkoztak – magyarázta Obrusánszky.
A Szüh-Bátorban (magyar térképeken: Szühebátor) tartott tanácskozásra az adott okot, hogy a környéken, Noin-Ulában nyolcvan éve, 1925-ben tárta fel a szovjet-orosz utazó és felfedező Kozlov azokat a sírokat, amelyekről először derült ki, hogy a hunok maradványait tartalmazzák Mongólia területén.
A magyar kutatók ezután Belső-Mongólia felé vették útjukat. Ez a tájegység ma Kínához tartozik, itt először Höhhotban (Hohhot vagy Huhehaote, illetve Kukuhoto néven található meg a különböző térképeken) álltak meg, ahol Ucsiraltu professzor fogadta őket, az egyik legtekintélyesebb kínai-mongol szakértője a hun kérdéskörnek. Ucsiraltu professzor számára a magyar utazók egy különleges szószedetet is hoztak, amely Bálint Gábor XIX. századi orientalista gyűjtésének eredménye. Bálint szerint 1200 magyar szó eredete hozható összefüggésbe mongol szavakkal. A hazai (magyar) szaktudomány mintegy 200 szót tart mongol vonatkozásúnak, de ezek döntő többségét a nyelvészek török átvételnek tartják.
Mongolul vagy törökül beszéltek-e a hunok?
A mongol vagy török eredet nem mindegy, hiszen ugyan mindkét nyelv az altáji nyelvcsaládhoz tartozik, de annak eltérő ágait képezi (az altaji nyelvek három nagy csoportja: török, mongol, mandzsu). A mongol vagy a török eredet nemcsak a magyar jövevényszavaknál fontos, hanem a hun nép története szempontjából is döntő jelentőségű. Az bizonyosnak tűnik, hogy a hunok valamilyen altáji nyelven beszéltek, de sokan inkább törökösnek (csuvas-töröknek, amilyen a bolgár-törökök nyelve is volt) vélik őket. Ezzel szemben Ucsiraltu professzor úgy véli, hogy a hunok mongolul beszéltek, a mai ojrátokhoz (nyugat-mongóliai nép) hasonló nyelven. Mindenesetre a Bálint Gábor által összegyűjtött magyar–mongol megfelelések ellenőrzésében a jövőben szerepet vállalhat a höhhoti kutató, aki elsősorban régi kínai dokumentumok alapján próbálja azonosítani a hun, illetve a mongol kifejezéseket, pontosabban azok eredetét. Ucsiraltu mindehhez a perzsiai és észak-indiai hunok szövegeit is felhasználja.
Obrusánszky Borbála, aki mongolisztikával foglalkozik elsősorban, s így került a hunok kutatásával is kapcsolatba, minderről úgy vélekedik, hogy egyelőre nem lehet egyértelműen állást foglalni a hunok nyelvét illetően. Mongol nyelvészek szerint az sem kizárt, hogy a mongol és a török nyelvek valamilyen közös ősét beszélte ez a népcsoport, ha egyáltalán a hunokat egységes népnek lehet tekinteni, és nem inkább egy nomád államalakulatnak, amely számos néptöredéket (akár törököt, akár mongolt) sodort magával az idők során.
A magyar trió ezután Hszianban talált újabb hozzáértőkre. Hszian (Xian) már a történelmi Kína része, alighanem ez volt az ázsiai ország első fővárosa, de akkor még Csangan néven. Ma a hsziani egyetem (angolul Shaanxi Normal University-ként emlegetik az intézményt) az egyik központja a hun kutatásnak. A milliós lélekszámú, legalább 3100 éves történetre visszatekintő Hszian a kínai Sanhszi (Shaanxi) tartomány legjelentősebb városa is egyben. Itt található a híres terrakotta harcosoknak, a legendás Csin Si Huang-ti császár agyagkatonáinak a múzeuma is. Obrusánszky Borbála beszámolt arról, amit korábbi cikkünkben is megemlítettünk, hogy a kínai „hunológusok” a magyarokat tartják a hunok egyik leszármazottjának. Hszianban legalábbis ezt a nézetet fejtette ki nekik Hou Yongjian, aki történeti földrajzzal foglalkozik a város egyetemén. (Hou professzort is a National Geographic Online korábbi cikke nyomán keresték meg a magyar utazók.)
Kínai–hun közös ős?
A legújabb kínai elméletek szerint egyébként maguka kínaiakis a Hszia-dinasztiától, illetvea Hszia-államból származnak, deezt a dinasztiát tartják a kínai források is a hunok ősének. Így a kínaiak kezdik manapság tisztelni a hun örökséget, amit elsősorban a hozzájuk tartozó Belső-Mongóliában lehet felfedezni. Nem véletlen, hogy amikor a magyar kutatók elértek Tongwancheng környékére, ott a néhány éve épült modern autópályán külön tábla jelzi a letérőt a hunok egykori fővárosa felé.
Itt az ideje tehát, hogy foglalkozzunk magával Tongwanchenggel, illetve a vele kapcsolatos elméletekkel, történelmi adatokkal! Említettük, hogy a kínaiakat mostanában a Hszia-eredet foglalkoztatja. Ez nem véletlenül érdekli a magyar orientalistákat sem, ugyanis a déli-hunok, azaz a hunok Ázsiában maradt képviselői a hsziungnuk, akik Dahszia vagy Da-Hszia (Daxia, illetve Da Xia) államot alapították meg. A Da-Hszia elnevezés voltaképpen a Nagy Hszia összetételt jelenti.
Tongwancheng múltja és jelene
De térjünk vissza Tongwanchengre! Ez az egyetlen város, mint már említettük, amelyet bizonyosan a hunok hagytak maguk után. Obrusánszky Borbála elmondta, hogy az utóbbi időben Mongólia déli részén, a Góbi sivatagban is ásatások kezdődtek, és falmaradványokat fel is tártak már, de egyértelműen hun város csak a kínai Saanhszi tartományban maradt fenn. Ez a Da-Hszia állam egykori fővárosa, Tongwancheng.
A várost százezer ember építette, és fénykorában 40 ezren laktak itt – magyarázta a történész-orientalista egy kínai forrásra, a Jin-shu kézirat 130. tekercsére és egy ma élő japán történész, Koichi Matsuda kutatásaira hivatkozva. Matsuda közléséből lehet tudni, hogy Tongwancheng építője, Chi-gan Ali kegyetlen ember volt: az egyes falszakaszokat építő csoportok vezetőit akár meg is ölte, ha nem találta elég szilárdnak az építményt. Sőt, a megölt építőmestert be is építették a falba – ezt a hagyományt, az emberáldozatot, nálunk magyaroknál a Kőműves Kelemennéről (illetve a feleségéről) szóló ballada örökíti meg. A Tongwanchenget meglátogató kutatók mindenesetre konstatálhatták: időtálló munkát végzett Chi-gan Ali, hiszen a helyenként tízméteres vastagságú falak még ma is állnak… Tongwanchengben két-három helyiségből, szobából álló lakóházak épültek, ahol tűzhely is volt. Az eltávozó füstnek nyílást hagytak a tetőn.
Tongwancheng fénykora a Kr. u. V–VI. századra tehető, de a VII–VIII. századra már hanyatlásnak indult a város. Ekkor már csak tízezren éltek itt. 994-ben egy forrás szerint „belepte a homok” Tongwanchenget. Ám a forrás csak részben felel meg a valóságnak: a XII. században ismét lakott volt a település, s még a nesztoriánus kereszténység nyomai is megtalálhatók errefelé. Tongwanchengben ekkoriban a hamarosan Kína vezetőjévé váló, mongol eredetű, kínaiul Jüannak nevezett dinasztia elődei éltek. A Jüan-dinasztia a XIII–XIV. században irányította Kínát. Az ő megbízásukból indult útnak Zheng He (Cseng Ho vagy Ceng Ho) admirális irányításával az egyik leggrandiózusabb kereskedelmi és hadiflotta a világon, amely eljutott Afrikáig, Arábiáig és Indiáig. Zheng Heről bővebben olvashatnak a National Geographic Magazin legfrissebb magyar kiadásában.
Megoldandó feladatok
Obrusánszky Borbála – útjukat összefoglalva – a National Geographic Online-nak elmondta, hogy a hunok nemzetközi szintű kutatása még igencsak a kezdetén tart. Mostani útjuk legalább ahhoz hozzájárult, hogy a mongóliai, belső-mongóliai és a kínai kutatókkal felvették, illetve megerősítették a kapcsolatokat. Az persze, hogy a hunok és a magyarok között van-e rokonság, vagy valamilyen összefüggés, még nem tisztázott egyértelműen. Azt mindenesetre elképzelhetőnek tartja Obrusánszky is, hogy a nyugati-hunok, Attila vezérlete alatt esetleg olyan népelemek is sodródhattak nyugatra, Európába, amelyeknek egy része a mai magyarság alkotója. (Genetikai kutatások szerint állítólag a magyarság génállományának egy százaléka dél-kínai eredetű!)
Ugyanakkor a történész felhívta a figyelmet arra, hogy a Közép-Ázsiából, Belső-Ázsiából származó nomád népeket nem szabad összehasonlítani a mai, letelepedett nemzetekkel, egészen másképpen szervezett államokkal. Egyedül a régészeti leletek pedig nem tudják „megszólaltatni” a nomád népeket, így nem dönthető el sokszor egyértelműen, hogy altáji (mongol, török) vagy esetleg urali népesség emlékeit találják-e meg Szibériától, Mongóliától kezdve az Aral-tó vidékén át a kelet-európai síkságokig vagy a Kárpát-medencéig. Ahhoz, hogy közelebb jussunk az egykori nomád történelem tisztázásához, nemzetközi komplex, nyelvi, néprajzi, történeti és régészeti kutatás lenne szükséges.
Káta és Bátor
Höhhot, a „Kék Város” elnevezésének egy részében magyar településnevek alkotó- elemét fedezhetjük fel – hívta fel a figyelmet Obrusánszky Borbála. A mongol hot, azaz a város szónak a magyarban a -káta végződésű helynevek felelnek meg. Ehhez hozzátehetjük: különleges Lajtakáta mai neve is: az Ausztriához csatolt Árpád-kori határőr-települést most Gattendorfnak hívják, vagyis sajátos mongol–német keveréknyelven 'Városfalunak'. Szintén érdemes megemlíteni, hogy Nyírbátor és Nyírkáta mennyire közel esik egymáshoz Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, márpedig a -bátor végződés több mongol település nevében is szerepel (igaz, a bátor egyben személynév is, számunkra ismertebb Szüh-Bátor, aki a modern Mongólia egyik fontos államférfija volt).
National Geographic 2006. VI. 9.:
Szegő Iván MiklósVilágörökség lesz a hunok fővárosa? – Kínában a magyarokat tartják az utódoknak A kínai Sanhszi (Shaanxi) tartomány arra készül, hogy a világörökség részévé nyilváníttatja az ősi hun fővárost, Tongwanchenget. Ez a település a világon az egyetlen olyan romterület, amelyet a hunok hagytak maguk után. A hunok Észak-Kínát, Közép-Ázsiát és Európa nagy részét is meghódították egykor. A nomád törzs eredete ismeretlen, a kínai források például a mai Kína területéről eredeztetik őket. A kínaiak szerint a hunok leszármazottai a mai magyarok, ám ezt korántsem tekinthetjük bizonyosnak – sőt: itthon a magyar népcsoportot finn-ugor nyelve miatt e népek közé soroljuk.
Hunok, avarok, magyarok… Vannak elméletek ugyan a hivatalosan el nem fogadott török származásunkról is (a hunokat is általában török nyelvűnek tartják), ám a Hungária elnevezés akkor sem a hun, hanem az onogur népnévből eredeztethető a szakértők szerint. Az onogur szó egy összetétel: az „on” tizet jelent a különböző török nyelveken, az „ogur” pedig csuvas-török, bolgár-török eredetű szó, amely törzset is jelenthet. (Az ogurok egyébként népként is feltűntek Ázsiában, méghozzá a nyugati hunok szállásterülete környékén.)
E Közép-Ázsiában lévő területekről eredeztethetők az avarok is, akik magukat uar-hunnak nevezték, ami akár a „hun” népnévvel is kapcsolatban állhat. Az avarok emlékét őrzik a mai Magyarország Várkonyra végződő településnevek. A Várkony a varhun, uar-hun népnévből származó név. A nyugati-hunok megkülönböztetendők az ázsiai hunoktól, a hsziungnuktól, akik a kínai forrásokban szerepelnek mintegy ezer éven át. Hogy a különbség mekkora volt a nyugati- és keleti- (illetve a kínai források szerint az északi- és déli-) hunok között, azt igen nehéz megítélni.
Pár éve fedezték fel a hunok fővárosát
A hunok, magyarok eredetét aligha lehet könnyen eldönteni, éppen ezért térjünk inkább vissza Kínába! A napokban a Xinhua hírügynökségnek nyilatkozó, a Sanhszi tartomány kulturális örökségeiért felelős hivatalnok, Zhang Tinghao igazgató ugyanis bejelentette: az ázsiai hunok (más néven: hsziungnuk) máig fennmaradt egyetlen fővárosát, Tongwanchenget szeretnék a világörökség részévé nyilváníttatni.
Tongwanchenget, a romvárost néhány éve fedezték fel, és akkor ez nagy szenzációt keltett a régészek körében. Előzőleg közel ezer évig borította be a települést a sivatag homokja. A romváros számos értékes lelettel és tudományos felfedezéssel szolgálhat a hunok eredetét, kultúráját illetően.
A hunok miatt építették a Nagy Falat A törzs egyébként körülbelül ezer évvel ezelőtt tűnt el. Az 1600 éves romterület Jingbian megyében található, a Kína északkeleti részében lévő Sanhszi tartományon belül. A hely mindössze 500 kilométerre van Xi'antól, amely egykor a Chang'an nevet viselte, és hat feudális kínai dinasztia idején volt főváros. A kínaiak annyira tartottak a hunoktól, a hsziungnuktól, hogy miattuk építették fel a Nagy Falat is. [A Nagy Fal úgy jött létre, hogy Si Huang-ti császár a kínai területek egyesítése után a meghódított kisállamok hunok ellen épült falszakaszait is összeköttette – Harbasihu.]
A hunok az időszámításunk előtti harmadik században bukkantak fel, s hamarosan az egyik legnépesebb etnikai csoporttá váltak a mai Kína területén (ám ez a vidék akkor még nem volt a kínai, illetve han népesség uralma alatt). A második század végére a hunok létesítették az első rabszolgatartó rezsimet a mai Kína területén. A hsziungnuk feltételezések szerint török nyelvűek voltak egyébként.
A hunok később számos kínai területet vetettek uralmuk alá, ám az időszámításunk előtti első században vereséget szenvedtek a nyugati-han dinasztia fejétől, Hanwu császártól Kínában. Ezután a hunok kettészakadtak, majd a harcok folyamán a kínaiakkal (ezúttal a keleti-hanokkal) szövetkező déliek legyőzték az északi-hunokat, időszámításunk szerint 89 és 91 között.
Az északi-hunok nyugatra vonulnak Az északi-hunok ekkor nyugatabbra vonultak, először az Ili folyó völgyébe, Közép-Ázsiába, majd a Dontól keletre és a Volga vidékére költöztek. A hunok ezután az európai történelmet alakították át.
Időszámításunk szerint 374-ben az eredetileg északinak nevezett hunok tovább vonultak nyugatra, s ezzel megindították az első nagy népvándorlási hullámot, amely Európára zúdult. Többek között az ő hatásukra, nyomásukra támadtak a gótok a Római Birodalomra. Az ötödik században végül átkeltek a Dunán és a Rajnán, s Attila vezetésével birodalmat alapítottak. (Attila sírját régóta keresik a régészek, általában a Tiszát feltételezik végső nyughelyeként.)
Százezren dolgoztak Tongwancheng építésén A hunok Ázsiában maradt részei viszont Tongwancheng városában alakítottak ki fővárost időszámításunk szerint 419-ben. Országukat Daxia (Dahsziának) nevezték, és ez az állam szintén az 5. század táján létezett. A mai Kína területén a nem kínai népek közül a hunok építették ki a legfejlettebb várost. A világon egyébként Tongwangcheng az egyetlen főváros, amely a hunokhoz fűződik, és még ma is megtalálható – legalábbis romokban. A település – amelynek a neve körülbelül azt jelenti, hogy „egyesüljön minden nemzet” – építésén állítólag százezer ember dolgozott.
Tongwancheng felépítése azoknak az embereknek az eltökéltségét bizonyítja, akik mindenáron fenn akartak maradni a sivatagban – magyarázta Hou Yongjian, a Shaanxi Normal University professzora. A város egyedi jellege elvitathatatlan a professzor szerint. A települést egyébként hosszas kutatás, többek között repülőgépes felmérés és távolsági érzékelők segítségével fedezték fel.
Három részből áll a város Tongwancheng városa három részből áll. A palotanegyed mellett egy belső és egy külső negyedből. A palotanegyedben található a császári palota. A belső negyedben a kormányzati hivatalok helyezkednek el, továbbá a hivatalnokok és a királyi család tagjainak, rokonainak a lakhelyei. A köznép a „külváros”-ban lakott.
A város négy sarkán őrtornyok vigyáztak a biztonságra. A falak 16–30 méter vastagok voltak. A falak anyaga különleges: homok, föld és rizsföldeken átfolyatott víz segítségével jött létre. A víz szerepe volt ebben a legfontosabb, mert a „ragadós”, „rizses” folyadék összetapasztotta a homokot és a földet, így szinte kőszerű építőanyaghoz jutottak a hunok.
A város elrendezése különleges: az északnyugati rész magasabban fekszik, a délkeleti viszont alacsonyabban. Tongwanchenget többek között azért is szeretnék most a világörökség részévé nyilvánítani a kínaiak, mert a néhány éve felfedezett települést erősen fenyegeti az elsivatagosodás.
A szisztematikus helyreállítás egyébként már megkezdődött Tongwanchengben. Sikerült például rekonstruálni a „Yong'an Emelvény”-t, ahol Helianbobo, Daxia császára szemlélte a parádézó hun csapatokat.
A magyarok a leszármazottak? „Mint nemzetiség a hunok eltűntek. De sok hun túlélte az évezredek viharait. Számos tudós úgy tekinti, hogy a mai magyarok a hunok leszármazottai” – nyilatkozta a Xinhua hírügynökségnek Wang Shiping, a Sanhszi Történeti Múzeum szakértője. A Xinhua szerint ezt a véleményt számos magyar kutató is osztja (neveket a kínai hírügynökség nem említett).
A kínai tudósok hangsúlyozzák, hogy a hunok kultúrája számos országban hagyott nyomot maga után. Mongóliában, Oroszországban és Észak-Kína, vagyis Belső-Mongólia területén egy hangszer a hujia (hudzsia) őrzi a hunok emlékét, de Északnyugat-Kínában, az ujgurok is játszanak ilyen zenei instrumentumon.
Egyiptom ma is létezik, azok a hunok pedig, akikre te gondolsz, már korábban is léteztek Kínától északra, sőt egyes maradékaik az örmény kútfők szerint a Kaukázusban is felbukkantak.
Ja. Persze.
A klasszikus Egyiptom a perzsa hóditáskor megszűnt. A perzsa szatrapia helyén létrejött a Ptolemaida hellenisztikus utódállam, ez a Római Birodalom része lett. EDDIG, volt némi alapja, h beszélhetünk még "Egyiptom"-ról - a kultúra köznépi folytonossága okán.
De ezután vége, a kereszténységgel a kulturális kapocs is megszűnt.
Egyiptom, mint állam, modern kori újrainstallálás. :)
Az egyiptomi hun vonal azért kicsit fajsúlyosabb annál, hogy te egy kézlegyintéssel elintézhesd.
Nem tudom, de miért az az érzésem, h erőltetsz egy nyilvánvaló sületlenséget? Nektek, bármi áron bármi baromság (alliteráció :) ) elfogadható, csak hogy a képtelen elméleteiteket fenntarthassátok.
Csallány Dezső: A nagyszentmiklósi rovásfeliratok és a battonyai Árpád-kori rovásírásos gyűrű kapcsolatai; in: Jósa András Múzeum Évkönyve XI, 1968, 89–95. o.
Németh Gyula: Die Inschriften des Schatzes von Nagy-Szent-Miklós; Bibliotheca Orientalis Hungarica II, Bp.–Leipzig, 1932
A nagyszentmiklósi kincs rovásos feliratainak megfejtése
Ethnographia 1915
A nagyszentmiklósi kincs rovásos feliratainak megfejtése
Egyiptom ma is létezik, azok a hunok pedig, akikre te gondolsz, már korábban is léteztek Kínától északra, sőt egyes maradékaik az örmény kútfők szerint a Kaukázusban is felbukkantak.
Az egyiptomi hun vonal azért kicsit fajsúlyosabb annál, hogy te egy kézlegyintéssel elintézhesd.
Kánaán nevét egyébként sokan a hunokkal hozták kapcsolatba. Voltak, akik a "hun" népnévnek az egyiptomi szövegekben való felbukkanásáról is írtak nem egy tanulmányt.
Elég meredek gondolat, tekintve, h mire a hunok belovagoltak a történelembe, már úgy 900 éve nem létezet Egyiptom :)
Eszmecsere Szarmatával az 50 000 éves magyar írásbeliség rovatban:
Szarmata, 2460.: „…a hunoktól való származtatás a steppei népek körében hosszú időn át bevett gyakorlat volt …ui. a legitimáció egyik alapeleme egy régi, neves ős felmutatása …Régészetileg az egyik legfontosabb vizsgálati szempont a temetkezési szokások elemzése …Ez pedig nem mutat sok hasonlóságot a két nép esetében. Ui. az hunok főként az É-D tájolást használták, míg a magyarságál a Ny-K, DNy-Ék-i irányítás a jellemző. A hunoknál megfigyelhető volt a hamasztásos temetkezés is, míg a magyaroknál ez nem fordul elő, csak a szomszédos szlávok alkalmazták!! A hunoknál nincs meg a részleges lovas temetkezés, ami a magyarok egyik jellemző rítuseleme! De lehetne még tovább sorolni (koponytorztítás, leltanyag eltérése, stb, stb.)”
V.A.Z.E., 2465.: „Nem is az Attila-féle hunokról beszélnek itt a komolyabb kutatók, hanem az onogurokról, ui. már az első avar hullám is kevert avar--hun volt. Theophülaktosz Szimokattész és a régészet is ezt mondja (Var + Khunni »törzsek«) …A magyar gestákban pedig nyilván azért nincsenek avarok említve, mert hunoknak nevezik őket (egy páran felismerték már...).”
Szarmata, 2466.: „Az onogur (1o ogur) törzsszövetség egy török nyelvű banda volt! Az avarok első hullámához nem sok közük volt. Az uarchonita elnevezés Theopülaktosz egyik, az avarok eredetét elemző passzusa. Akkoriban elterjedt toposz volt a bizánci történetírók körében, hogy a steppei népeket hunként aposztrofálták! Így lettek az avarok is hunok! Az onogurok csak a második avar hullámmal kerültek, kb. 680 környékén, az onogur birodalom felbomlását követően a Kárpát medencébe!
V.A.Z.E., 2467.: „Látom, még a Theophülaktosz-féle szöveghelyet se ismered. Olvasd el pl. Szádeczky-Kardossnál …Az onogur 'tíz nyíl' egy másik, ócska magyarázat, nem hiszem, hogy a topic olvasói közül bárki is ne ismerné... Ha ilyesmikkel akarsz itt villogni, akkor inkább maradj csendben.”
V.A.Z.E., 2468.: „»Az onogur (1o ogur) törzsszövetség egy török nyelvű banda volt!« Konkrét nyelvemlékek? Vagy csak egy toposzt ismételgetsz, ami azon alapul, hogy a hunogurok is beletartoztak a Türk Birodalomba? Egyébként ez a »török népek« terminus is egy meglehetősen ingatag, önkényes kategória, ilyen alapon ugyanilyen joggal lehetne hun vagy avar nyelvű népekről beszélni. Miért pont őket ragadjátok ki, akik eleinte sokkal jelentéktelenebbek voltak???”
V.A.Z.E., 2469: „»Az onogurok csak a második avar hullámmal kerültek, kb. 680 környékén, az onogur birodalom felbomlását követően a Kárpát medencébe!« Látom, szépen megy az »1 oszthatatlan nép, 1 birodalom« elvének szajkózása…”
Szarmata, 2470.: „...beszélnek itt a komolyabb kutatók…Te lennél az egyik ilyen??? Inkább nem komentálom… [sic!] Először tanulj meg kulturáltan vitatkozni, de ahhoz olvasni is kellene, alapokat szerezni…”
Szarmata, 2472.: „....joggal lehetne hun vagy avar nyelvű népekről beszélni. Igen! Már ha ismernénk a hunok vagy az avarok nyelvét! És még egy kérdés: Ha a hunok és az varok magyarok, akkor miért mongolidok antropológiailag mindkét társaságnál a vezetők? miért tűnik úgy, hogy egy belső-ázsiai vándorlás, népmozgás hozta ide őket? Ja, és a magyaroknál miért nincs meg ez a mongolid elem?”
V.A.Z.E., 2479.: „»Már ha ismernénk a hunok vagy az avarok nyelvét!« Az előbb soroltad be őket a török nyelvűek közé, mert így tanultad az iskolában …Hogy miért mongoloidok a vezetők? Gondolom, a tanhu dinasztiájának és az előkelőknek a kínai dinasztiákkal és előkelőkkel kötött házasságai miatt is! Ki állított olyat, hogy nem Belső-Ázsiából, ill. a Huangho vidékéről jöttek? A magyaroknál (gondolom, a Hetumoger szövetségre akarsz gondolni) miért nincs meg ez az elem? Nyilván azért, mert Transzkaukáziában nem fordulnak elő mongoloidok, roppant nehéz kérdés…”
V.A.Z.E., 2481.: „»Ha a hunok és az varok magyarok...« Én ilyen primkó dolgot soha nem mondtam, talán vitatkozz erről Provóval, én már megtettem egy párszor korábban... Hozzád hasonló kapacitás... Sztem világosan leírtam, hogy a mai magyarság etnogenezisében részt vevő népekről disputálunk.”
Szarmata, 2503.: „Az eddig ismert gazdag kora avar kori síroknak (pl Kunbábony) az embertani vizsgálata alapján elmondható, hogy a bajkáli-szajáni csoporhoz tartoztak (a mongoloidok két alcsoportja). Egyéb lelőhelyek: Bakonykoppány, Csengele-Feketehalo, Dunaegyháza-Újbolt, Kiskőrös -Cebe puszta, Kunpeszér, Kunszállás, Madaras, Öskü, Tatárszentgyörgy, stb… Ezek a lelőhelyek a Duna-Tisza közén helyezkednek el, ami megegyezik azzal a régészeti feltételezéssel, hogy az avarok kagáni székhelye itt helyeztkedett el a korai és a középső avar korban. Elmondható, hogy a kagáni környezethez tartozó elemek - tehát a hatalom maga!! - voltak mongoloid típusú avarok! ezek mellett magtalálható egy középázsiai tömb is, őket jellegzetes leleteik vezetik vissza korabeli lakóhelyükhöz. A Kárpát-medencei hun temetkezések között a töredéke a mongoloid elem! Jó példa erre a koponyatorzítás, amit sokan - tévesen - a hunokhoz kötnek! Ez a hunok által leigázott alánoknál volt divatos, tölük pedig a szomszédos germán törzsek némelyike is átvette, de gyértelműen ALÁN eredetű!”
II. Kuri-galzu, 2359.: „»Az eddig ismert gazdag kora avar kori síroknak (pl Kunbábony) az embertani vizsgálata alapján elmondható, hogy a bajkáli-szajáni csoporhoz tartoztak (a mongoloidok két alcsoportja) ...Elmondható, hogy a kagáni környezethez tartozó elemek - tehát a hatalom maga!! - voltak mongoloid típusú avarok!« Jól egybevág ez azzal, hogy 310 körül az Aral mellékén élő avarokat a qun (hun) nép egyik ága hódoltatta, és innen a Baján népénél is jelentkező hun-avar kettősség (onogur, kangar, várkony).”
II. Kuri-galzu, 2541.: „»A Kárpát-medencei hun temetkezések között a töredéke a mongoloid elem!« Ez pedig arra mutat – amit sokan feltételeznek –, hogy Atilla birodalmának központja nem a Kárpát-medencében volt. Bár ha székhelyről meg központról beszélünk, igazából meg kellene várni a kérdéses terület minden négyzetcentiméterének felderítését, mert itt a nagy számok törvénye nem érvényes.”
A témába vágó részek a Volt-e magyar rovásírás? topikból:
II. Kuri-galzu (289):
Nem sétáltam én bele semmiféle csapdába, azért sem, mert éppen azt akartam illusztrálni, hogy a rovásírás a késő avar, kora magyar korban Közép-Európa-szerte elterjedt volt.
Ilyen írása például a bolgároknak is lehetett, akik egyébként jórészt szintén avarok (ugorok) voltak.
Lásd pl.: Bakó Géza: A gyergyóditrói óbolgár sziklakarcolatok; in: Korunk 1963, 1697–1698. o.
Korábban pedig idéztem a Wikipedia Varga Géza/Varga Csaba-féle változatát, amely – szerintem nagyjából helyesen – kifejti, hogy rovásírása a Kárpát-medence népei közül nemcsak a székelyeknek volt, hanem az a közelmúltig a magyarság egésze ismerte. (Vargáék nézeteivel egybekben sokszor messzemenően nem értek egyet.)
Sőt, a rovást – rúnaírás formájában – a hunok germán segédnépei is átvették.
"A székely írást ugyanis eredetileg hun-szkíta írásnak hívták s csak a finnugrista korban kezdték székely írásnak nevezni."
A rovást csakugyan több száz éve így, azaz hun-szkíta írásnak nevezték, és nem a "kalandozások" terminus mintájára gyártották alattomban Habsburg-párti történészek. Ez mit sem von le annak a közismert ténynek az értékéből, hogy ez az írásforma a Kárpát-medencében túlnyomóan a székely vidékekről, illetve a székelyektől ismert, s hogy ilyesformán nem egészen jogosulatlanul keresztelték el székely írásnak.
(Hogy mi az oka annak, hogy döntően a székelyeknél ismert, az megint más kérdés. Sajnos nekünk még Landa püspökeink sem voltak, akik a többi magyar területen valóban fellelhető rovásírásos nyomokat szabatosan és rendszerezve feljegyezzék.)
II. Kuri-galzu (311):
De ha már emlegetted a székelyek nyelvét, és a rovásírásuk miatt itt amúgy is kiemelt hely illeti őket: Konsztantinosz császár (De adm. imp. 39.) említi, hogy a kabarok, miután a magyarokhoz csatlakoztak, hamar – kevesebb, mint 55 év alatt – megtanulták emezek nyelvét, és a magyarok is elsajátították a kabar beszédet. Ez a kölcsönös és viszonylag gyors tanulás nem mutat mást, mint hogy a kabar és a magyar szókészlet nem állhatott túlzottan messze egymástól, de azért mégsem lehet csak úgy kerekperec kijelenteni, mint ahogy te teszed a szabírok és a székelyek esetében, hogy a két nép azonos nyelvet beszélt. Még akkor sem, ha a császár a „και μέχρι του νυν την αυτήν διάλεκτον εχουσιν” részletben utólag már nem is idiómákról, hanem kabar és magyar dialektusokról beszél.
A székely írás és a magyarság egyéb elemeihez köthető rovásírások elkülönítésekor nem szükségtelen megemlíteni, hogy Jordanes szerint már a Hun Birodalom fennállása idején éltek hunogurok – másként: szabírok – Thrákiában, Moesiában és Daciában, azaz Erdélyben is és a Tiszántúlon. Kézenfekvőnek tűnik, állapítja meg Götz, hogy ennek a hun–avar keverék etnikumnak a maradéka a magát Atilla népének valló székelység.
„…a szabírok az első avar honfoglalással jöttek vissza a KM-be. S itt az ő nyelvükön beszélő népet találtak - azaz a székelyeket, akik a hun kor óta itt maradtak.”Ehhez a rendkívül primitív történetszemlélethez még annyit, hogy, ugye, a Hun Birodalom eleve soknemzetiségű volt. Még a római impérium több évszázadából sincs tudomásunk arról, hogy a provinciák népei nyelvüket vesztették volna, nemhogy ezekről a hunok által zömében frissen meghódított népekről hasonlót feltételezhetnénk. Az Attila birodalmának felbomlását követő kétszáz esztendőről szóló források is mind-mind különféle lovas utódnépeket emlegetnek „hun” címszó alatt Európa keleti felén, de ezeknek csak egyike volt a szabír, a hunogur, hallunk ezenkívül turcilingekről, herulokról, szkírekről, hogy csak néhányat említsünk. Semmi bizonyíték arra, hogy a székelyek és a szabírok azonos nyelven beszéltek volna, mint ahogy írod, bár azt nem vitatom, hogy a beszédük közel állhatott egymáshoz, és hogy mindkettőnek legalább egy része valamikor hun fennhatóság alatt állt.„Meg aztán az is kétséges, hogy mikor volt „az első avar honfoglalás”.
Mint arról már többször esett szó, nem sokkal a Parthus/Avar Birodalom felbomlása után, Kr. u. 310 körül a Turkesztán nyugati végein élő avarságot hódoltatta a qun vagy hun nép „fehér” ága. Ez a keverék népesség jött át 558–568-ban Kelet-Európába, és őket nevezi álavaroknak – nem tiszta avar voltuk miatt – Theophülaktosz Szimokattész. A bizánci krónikás egyúttal két törzsüket, a „var”-t, illetve „khunni”-t is említi, ajánlom figyelmedbe Szádeczky-Kardos forrásgyűjteményét. Ez a népmozgás egyébként már 440–470 között elérte Dagesztán vidékét, de a hunogurok a Kaukázust csak a jelzett időben lépték át a köktürkök nyomására.
A dolog azonban nem ennyire egyszerű. Minden jel arra vall – Jordanesnél is láttuk –, hogy már a 453-mal véget érő nagy hun vándorlással érkeztek szabírok (avarok), sőt hunogurok a Kárpát-medencébe, akik Atilla halála után részben visszahúzódtak a Fekete-tengerhez. Edekon és fia, a Bizáncban magister militum címet szerzett Hunwulf szkírjeiben így is talán szabírokat kell látnunk, akiknek uralmát Pannóniában és Illíriában az osztrák Herbert Mitscha-Märheim pl. bőségesen dokumentálja (Die Herkunft der Baiern; in: Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien, LXXX, 1–2, Horn–Wien, 1950; Dunkler Jahrhunderte goldene Spuren – Die Völkerwanderungszeit in Österreich; Wollzeilen, Wien, 1963). Ezek a szkírek voltak az egyetlen – nem mellékesen Kelet-Róma által is elismert – hatalmi tényező errefelé. 488 után – amikor a keleti-gót Theodorik elvágta az itáliai király Odoaker és fivére, Hunwulf között az összeköttetést – szadag, szarmata, szvéb, illetve herul alattvalóik társaságában az Enns, Isar és a Lech folyók mellékére vándoroltak. Hangsúlyozom, nem bizonyított, hogy a „szkír” népnév azonos lenne a „szabír”-ral, de több oldalról valószínűsítik, hogy a Hunwulf által északnyugatra vezetett népesség alkotta a későbbi bajuwar-bajor etnikum magvát.
Az „ugor”, „ogur”, „avar”, „szabír” stb. népneveket ráadásul lehetetlen elválasztani a bolgárok nevétől. Ez azért fontos, mert – ahogy Mitscha-Märheim is megjegyzi – az onogurokat, a bolgárokat sorozatosan a hunok leszármazottainak tekintik az egykorú kútfők. A hunogurok vagy protobolgárok már a IV–V. században a hun szövetség tagjai voltak, és a későbbi Baján-féle avarok közt is nagy onogur-bolgár kontingensekről tudósítanak a leírások. „A pannóniai bolgárok és a magyarság kialakulása” c. tanulmányában (Csavdar Dobrev, Juhász Péter, Petar Mijatev szerk.: Tanulmányok a bolgár–magyar kapcsolatok köréből – A bolgár állam megalapításának 1300. évfordulójára; Akadémiai, Bp., 1981) Simonyi Dezső több onogur betelepedési hullámot különít el hazánk területén. A 475 körüli betelepülés talán éppen Hunwulf kezdeményezésére történt. Ezt követte az 568-as, Baján vezette bevándorlás, ami nagyszámú bolgárt sodort magával, sőt rajtuk kívül tízezer kutrigur-bolgár Dalmáciában is letelepült. Nem sokkal később, 597-ben újabb hunogur vagy „várkony” hullám érkezett: a tarniákoké, a kotzagereké és a zebendereké. Az utóbbiakban Götz szabírokat lát, de az „avar” népnév toldalékolása – magához a „bolgár”-hoz hasonlóan – a kotzagereknél is nyilvánvaló. Végül, bár ezt Simonyi nem ismeri el, a régészeti leletek alapján 670 táján egy újabb onogur nép igen nagy tömegű betelepedése regisztrálható a Kárpátok koszorúin belül, ezek lennének a László Gyula révén ismertté vált griffes-indások.
Egyfelől tehát a „hun” kor eléggé tág és többféleképpen értelmezhető fogalom, túlságosan rugalmas ahhoz, hogy a székelyek megtelepedésének időpontját benne egy odavetett megjegyzéssel megfelelő biztonsággal elhelyezzük. Gestáink például a hunogurokat is egyszerűen csak hunoknak nevezik, ezért nem mesélnek külön az avarokról (ebben nyilván az Atilla-kultusz is szerepet játszott), ilyenformán a hunok népnevével jellemzett időszak európai viszonylatban meglehetősen kitolódik. Másfelől nem egyértelmű, mit jelent nálad „az első avar honfoglalás”. Ajánlom, még egyszer gondold végig a következő kijelentésedet, részben az avarok első közép-európai térnyerését, részben a hun korszak datálását illetően:
„…a szabírok az első avar honfoglalással jöttek vissza a KM-be. S itt az ő nyelvükön beszélő népet találtak - azaz a székelyeket, akik a hun kor óta itt maradtak.”
Vagyis ha Jordanes már a IV. századból, V. század elejéről tud hunogurokról vagy szabírokról (avarokról) a Kárpát-medencében – közelebbről a Tiszántúlon és Erdélyben –, és a székelyek szerinted ugyanakkor érkeztek meg ide a hunokkal, akkor hogyan értsük azt, hogy az első avar honfoglalók itt székelyeket találtak? Hol vannak a forrásaid erre?
Ha pedig elfogadjuk, hogy a hun korszak nem a Hun Birodalom kelet–közép-európai bukásával ért véget, hanem eltartott még jó párszáz évig, amíg itt hun utódnépekről számolnak be a források, s ami a legfontosabb, amíg errefelé a térség kimagasló hatalmi tényezőjeként, vezető katonai erejeként hunogurokról hallunk – itt a „hun” népnév ugyanis egyáltalán nem toposzként bukkan elő! –, akkor miként határozzuk meg a székelyek ittmaradásának pontos időpontját? Szeretném ezt megtudni tőled, már csak azért is, hiszen a források alapos ismeretével dicsekedtél.
Érdeklődéssel várjuk „a finnugrista blöff”-nél „jobban illeszkedő összkép” felvázolását. Remélem, nem veszed rossz néven, amiért ilyen triviálisan egyszerű kérdésekkel sokkollak. Azért, nehogy így legyen, megtetézem még észrevételeim sorát. Első kérdésem: teljesen jogosulatlanul utalhatjuk-e szerinted a hun időszakba az Árpád-kort, sőt akár a Jagelló II. Lajos uralkodását köztemetőink meglehetősen egyöntetű – a Kárpát-medence lakosságának zömét reprezentáló – hunogur csontanyaga alapján? A másik kérdés, ismét más oldalról megközelítve a témát: beleférnek-e a hun korszakba a IV. Béla idején behívott kunok etnikai hovatartozásuk okán? Ennek ismeretében várom a feleletedet arra: a székelyek, akik szerinted „a hun kor óta itt maradtak”,végül is a jelzett korszak (a Kr. u. IV–XVI. század) melyik részén vetődtek el ide, és telepedtek meg a Kárpát-medencében?Kadasman-Turgu (312):„Hadd emlékeztesselek, hogy a vitában én képviseltem azt az álláspontot, amely felhasználta a forrásokat.”Az lehet, hogy hangoztatni te hangoztattad jobban vagy többször, de úgy tűnik, finoman szólva hadilábon állsz az elvek gyakorlati alkalmazásával.„Muagerisz kérdését a vitapartnerem nem tudta hová tenni, azaz nem használta fel, bár ismerte a forrást.”Nem arról van szó, hogy nem tudtam hova tenni, egész egyszerűen nem vonok le belőle olyan konzekvenciát, mint te, vagyis az én értelmezésem más. Ezután sem fogok ebből a mondai elemből olyan következtetést leszűrni, hogy Gordas megölésével és Muagerisz trónra kerülésével a megyer törzs került nemcsak hogy egy szabír népcsoport, hanem – mint hihetetlenül differenciálatlanul állítod – általában véve a szabírság élére, ezt ugyanis semmiféle más forrás nem támasztja alá, és ami talán még fontosabb, dokumentumok 2-3000 évre visszamenőleg bizonyítják a „megyer” vagy ahhoz közel álló népnevek előfordulását Szubur-ki (Szubartu) területén.„…felmerülhet az a kérdés is, hogy ha Szibéria, vagy a szibirjákok nevét említjük, akkor közvetve, áttételesen a szabírokról beszélünk-e…”Ha jól emlékszem, valamikor régebben a szkítás topicban magam is céloztam erre, tehát Szibéria (Szibíria) nevét magától értetődően a szabíroktól eredeztettem. Minek kell ezt idekeverni?„Aminek az a célja, hogy megértessem veled: néha határt kell húzni. Ilyen határ a VI. század, amikor a szabírság feltűnően eltűnik a források egy részéből s amikor megjelenik a magyarság a források egy részében.”Ezt az alattomos olcsó húzást! Megáll az eszem… Én magam idéztem ezzel kapcsolatban Németh Gyulát, teljesen egyetértően, és csak később finomítottam a megfigyelését. Hogy jössz te ahhoz, hogy engem kioktass olyan valamiről, amit alig valamivel korábban – nem egészen három napja – pont én vetettem fel!? (Korábban ráadásul, erre biztosan emlékszem, a Kik voltak a szkíták? topicban is előrángattam Némethnek ezt az igen jó megfigyelését.)„Ami pedig Kazáriát illeti, lehetséges, hogy az eredetileg szabír (azaz magyar) alapítású állam volt, de a türk támadás következtében az ott élő szabírok egy része nyugatabbra vonult.”
Persze, minden lehetséges, ha be tudod bizonyítani, de fogd már fel végre, hogy attól, hogy van egy nép, és más idő- és térbeli keretek között újra felbukkan egy nép ugyanezen a néven, az nem feltétlenül jelenti ugyanazt az etnikumot, mert egy-egy töredék olykor bizony – még szinkronban is – akár három-négy különböző állam keretei között is élhet.
„A második megoldás az, amikor az uralkodó veszi fel a nép nevét (pontosabban, amikor a méltóságnevét személynévként kezdik használni). S azt gondolom, hogy ilyen elég gyakran előfordulhatott, esetleg az utókor, vagy a külföldi krónikások emlékezetének köszönhetően. Például Csaba királyfi nevében a szabír népnév rejlik, akár Kuber és Zabergán »szabír kán« nevében is. Vagy ilyen a kínai bölcs uralkodók idejéből említett Sun nui, aki a hsziung nuk őseként szerepel a kínai krónikákban ...Ezek akkor sem mesterséges nevek, ha a nép allegóriái - ahogyan mondtad. Mert a kialakulásuk nagyon is természetes. Az egyes uralkodók ugyanis olyasféle nevet vettek fel trónra lépésükkor, mint Atatürk »türkök atyja«. S az egymást követő uralkodók cselekedeteit a hálás utókor esetenként már egyetlen személy cselekedeteiként tartotta nyilván. Azaz e nevek egy dinasztiát, vagy egy meghatározható történelmi korban élő népet jelentenek. De nem mesterségesek.”Nézzük csak… Ezek szerint az a gyakoribb, „amikor az uralkodó veszi fel a nép nevét”, de előfordulhat, hogy néha „az utókor, vagy a külföldi krónikások” aggatják rá. Az elsőre az Atatürk kivételével nem hoztál példát, a másodiknál viszont elég egyértelmű az utólagos auctori munkálkodás. Csak azt a kijelentésedet nem tudom mire vélni, hogy „az uralkodó veszi fel a nép nevét (pontosabban, amikor a méltóságnevét személynévként kezdik használni)”. Most akkor a nép nevét veszi fel, vagy a méltóságnevéből lesz a személynév? A Csabánál a „szabír” és a Sun-nuinál a „hun” etimológia még csak-csak egyértelmű, de a Kubert nagyon sokan a ’kormányozni, irányítani’ jelentésű ógörög κυβερνάωból magyarázzák (a lat. gubernator is ’kormányzó’).
A Zabergán pedig szerinted „szabír kán”. Mit mondanak erről mások? Például Otto Maenchen-Helfen:
Leader of the Kutrigur Huns about 550–560 [Moravcsik, BT 2, 128. Menander has τόν Ζαβέρταν (EL 17014, 20) and τῷ Ζαβέργα (17024); he would, thus, have written Ζαβέργας]. Justi compared the name with Ζάβαργος in two inscriptions from Tanais, assuming that -an was the patronymic -ana, -an [Justi 1895, 377, 523; Zgusta 1955, 109]. Zabergan is a Persian name. In the inscription of Shapur I, 261, A. D., it occurs as Pahlavi zplk'n, Parthian zbrkn, and Greek Ζαβρίγαν [Honigmann and Maricq 1953, 59]. Although Ζαβέργαν, the general who in 586 defended the fortress Chlomaron against the Romans [Theoph. Sim. II, 8, 7; for Ζαβέρτας, read Ζαβέργας, cf. M. de Saint Martin in Lebeau 1820, 10, 242], might have been the commander of barbarian auxiliaries and, therefore, a barbarian himself, Ζαβεργάνης, a minister of Chosroes I [Procopius I, 23, 25–26; II, 8, 30; 26, 16-19; Anecd. II, 32], was certainly a Persian [Mutafčiev (1932, 67) maintains that Zabergan was a Hephthalite. He does not state his reasons; there are none].
Vagyis a Zabergán a parthusoknál is ismert volt „zbrkn” formában, amit a pahlavi „zplk’n” alakban vett át. A név a Szászánida I. Sápúr egyik feliratán is előfordul Kr. u. 261-ből. Nem tartja perzsának Maenchen-Helfen azt a Zabergánt, aki 586-ban Khlomarón erődjét védelmezte a rómaiakkal szemben, mert szerinte ő csak a „barbár” népek segédcsapatainak tábornoka volt, ellentétben I. Huszrau egyik miniszterével, Zabergánésszal. A hunok közé tartozó kutrigur fejedelem személynevének megvoltak tehát az előzményei az ókori Iránban, méghozzá – mily különös – eredetileg éppen a parthusoknál, még ha te nem is tudsz róla.
Forrás:http://www.kroraina.com/huns/mh/mh_5.html#Zabergan .
Ezek szerint arra, hogy az uralkodók maguk vettek volna fel népneveket, az „Atatürk” kivételével nem hoztál példákat, pedig említhetted volna a Rosztiszlávot, Braszlávot és még egy seregnyi szláv uralkodót. A valódi példákkal azonban még ekkor is adós maradnál, az igazi az lenne, ha a franciáknál „Francia”, a bolgároknál „Bolgár”, a tatároknál „Tatár” nevű királyokról tudnál beszámolni.
„De hát éppen arról beszéltünk eddig, hogy Muagerisz esete bizonyítja, mikor kerültek a magyarok a szabírok fölé. Muagerisz azért kapta a nevét, mert ő volt a megyer törzs vezetője. Mi nem érthető ezen?”
Nem az érthetőséggel van baj, a gond az, hogy adós maradtál a bizonyítással. Ha adatszerűen tudnád igazolni, hogy az anonymusi vérszerződésnél korábban, de még a bizánci időszakban egy – valószínűleg a szabírok közé tartozó – magyar nevű nép került más szabír egységek élére, nyert ügyed volna.
„Az avarok is magyarul beszéltek, meg a szabírok is, meg Árpád népe is. Mindhárom nép a heftalita Hun Birodalom népe volt eredetileg, de különböző időpontban jöttek el onnan.”Ezekre is kérek forrást. (A Fehér-hun Birodalom kiemelt szerepével őstörténetünkben egyetértek.)„Előbb a szabírok, akiknek a neve valóban csupán az avar név változata (vagy fordítva) s ebből keletkezett az »álavar« kérdés. Hiszen mindegyik joggal hivatkozott arra, hogy ő avar.”
Valószínűleg nem ebből keletkezett, hanem abból, hogy Baján avarjai kevert avar–hun nép voltak. Leírtam már párszor. (Theophülaktosz szöveghelyét pedig jó párszor végigelemeztem eredetiben annak idején.)
„Azaz a székelyek nem avarul, hanem magyarul beszéltek.”
Forrás?
„A szabírokról ugyanis tudjuk, hogy azonosak a magyarsággal…”Csak azt tudjuk – a Bíborbanszületett-től – hogy a magyarok neve eredetileg Σαβαρτοιασφαλοι volt. Arról, hogy a magyarság néppé ötvöződésében részt vevők milyen etnikumokból kerültek ki – és itt most nemcsak a vérszerződés etnikumaira gondolok –, hogy milyen arányban voltak köztük szabírok, vagy sem, te nem nyilatkozhatsz ilyen kurtán, legfeljebb a Badiny-hívők megeszik ezt az újabb baromságot is, és hasraesnek tőled.„…ha tehát a saját nyelvükön beszélőket találtak a KM-ben, akkor ez azt jelenti, hogy a székelyek is magyarul beszéltek. A források ugyanis így alkotnak kerek egészet. S így nem kell semmiféle nyelvváltást feltételezni.”
Valóban, ez egy módfelett egyszerű, kevés pepecselést igénylő eljárás, szóljál az asszirológusoknak is, hogy hagyják a fenébe az egész variálást, mert a parthusok és a szumérok is magyarul beszéltek.
„Ha tiszteljük a forrásokat, akkor komolyan kell venni a hétmagyar kifejezést - ami ugyanis azt jelenti, hogy mind a hét törzs magyar volt.”A „Hetumoger” kifejezés akkor jött, amikor Árpád megyer népe megkapta a tiszteletbeli vezető helyet és a honfoglalás katonai irányítására vonatkozó jogot a vérszerződéssel létrejövő szövetségben.„Szövetkezni pedig azonos nép különböző törzsei, néprészei is szoktak. Gondolj például a görög városállamok szövetségére, vagy a későbbi magyar vármegyerendszerre - amely valamiképpen a törzsszövetségi szervezet folyománya lehet.”A hellén szümmakhiák, amphiktüóniák (az utóbbiak szakrális köntösbe öltöztetett szövetségek) kifejezetten egy-egy háború tartamára köttettek csupán, vagy pedig vallási jellegű poliszszövetkezések voltak, ugyanúgy, mint a vérszerződés. Nem hatottak ugyan az önállóság ellen, de kétségtelenül az összetartozás tudatát erősítették a pánhellén (összgörög) játékok – az olümpiai, a delphoi, a némeai és az iszthmoszi –, valamint a jósdák is, mint a delpjoi, a dódónai, a didümai vagy az epidauroszi. A „kalandozások”-nak nevezett hadmozdulatok is azt mutatják egyébként, hogy a Hetumoger közösség népei ezen túlmenően megőrizték az önálló hadviselést, valamint a politikai és a gazdasági önállóságot (eleutheria, autonómia és autarkhia a görögöknél). Amit a vármegyékről mondasz, totális baromság.II. Kuri-galzu (316):
„Azaz a hun kornak szerintem Atilla halálával van vége, akkor kezdődik a szabír dinasztia korszaka …ezt a magyar krónikák Csaba életével azonosnak tekintik.”
Eléggé egybehangzóan fogadja el a kutatás, hogy a magyar gesták hunjai azonosak a hunugorokkal, akik egy összetett avar–hun népesség. Kangarnak, várkonynak, onogurnak, uarhunnak is nevezték őket. Vagyis itt – ezt a régészet is megerősíti – tényleges népkeveredésről volt szó, és nem azért mondták hunoknak az avarokat, mert hasonló volt a harcmodoruk, az életmódjuk, vagy mert részét képezték a hun szövetségnek. Így jogosnak érzem Anonymus és társai névhasználatát, hiszen amikor kunokat emlegetnek, és a hunokról beszélnek, nem járnak messze a tényleges igazságtól. És hogy nem szabírt vagy avart mondanak, abban szerintem Atilla kultuszának, ismertségének döntő szerepe volt.
A leginkább körültekintően persze akkor járunk el, ha a korszakot nem hun, de nem is szabír (avar) kornak mondjuk, hanem a kelet–közép-európai várkony hegemónia időszakának.
„A székelyek Atilla halálakor maradtak itt Erdélyben s azóta székelyek. Ezt nem tudtad?”
Úgy látszik, még sokan nem tudják. Atilla hunjai helyett én is inkább a hunogurokra gyanakodnék (akiknek az elődei persze együtt harcolhattak Atillával).
„A hunugorok és a szabírok egy és ugyanaz a nép.”
Csak a te agyonvulgarizált fantáziádban ugyanaz, valójában a „szabír” a „hunogur” kifejezésnek csak a második szótagjával egyezik, mert amikor megindult a nagy qun hódítás, és az egyik ág nyugatnak tartott a Káspi-tó déli partjai mentén, a másik, a fehér hunoké pedig délre, India irányába, az utóbbiak 310 körül Turkménisztán nyugati vidékein hódoltatták az avar népet, amely egészen 228-ig a Parthus Birodalom vezető etnikuma volt, és ettől kezdve a forrásokban a hun és avar nép neve igen gyakran összevonva, hunogur, uarhun, kangar stb. alakban tűnik elő.
„Ezért viseljük ma is a hungar nevet, mivel mi voltunk a szabírok régebben. Ez a kettős névhasználat csak úgy lehetséges, hogy egyúttal hunogorok is voltunk. A két névnek persze lehet valami magyarázata, például egy ideig külön ágú történelem, később újra egyesülés.”
Leírtam már párszor, de lássuk még egyszer. A „hunogur”, „Ungarus”, „Hungarian”, „венгéрский” stb. onnan jön, hogy a magyar etnogenezis – amely folyamat révén a mai magyarság felépült – messze legnagyobb lélekszámú résztvevője a kangarok, azaz a hunogurok voltak (lásd köznépi temetőink csontanyagát). Árpád idejében a névleges fennhatóságot, Szt. István idejében a tényleges hatalmat is megszerezte a Kárpát-medencében és néhány csatlakozó területen a megyer, magyar – más források szóhasználatában: mada, mita, méd, mušk, básgird, baskír stb. – nép. (A nemrég emlegetett Abu-Hámid is pl. a „básgird” nevet alkalmazza II. Géza népére, akik között három évet élt.)
A Bíró Lajos- és tamana-hívők körében bizonyára nagy népszerűségre tehetsz szert ökörségeiddel, a félkegyelmű szófejtésekkel, meg a magyar nép légüres térben való ide-oda mozgatásával, újraegyesítgetésével, de attól tartok, hogy te vagy az, aki ezekkel az állatságokkal a finnugristák malmára a legtöbb vizet hajtja.
„A székelyek ezek szerint nem telepedtek be soha a KM-be (mert itt kapták a székely nevet). Hanem hunok telepedtek be, azok az ő őseik. De ez csak egy lehetséges magyarázat, ami a magyar krónikákon alapul.”
Amit én mondok, az is azon alapul, csak a kutatás időközben már rájött – ha nem vetted volna észre –, hogy kissé összetettebb volt a kép, és a magyar gesták, krónikák kunjain/hunjain többnyire a hunogurok értendők.
„A perzsa Zabergán és a barbár Zabergán pedig ugyanaz a személy.”
Theophülaktosz Szimokatta 586-ban említi Khlomarón ostrománál a „barbár” Zabergánt (II, 8, 7), I. Huszrau (Khoszroész) viszont, akinek a Prokopiosz által említett Zabergánész a minisztere volt, 579-ben már meghalt, így nem jelenthető ki ilyen biztonsággal – különösen, mivel láttuk, hogy elterjedt személy- vagy méltóságnévről volt szó – a két személy azonossága. Ha az ilyen pofonegyszerű adategyeztetéseknél elcsúszol, hogyan akarod átfogóan felvázolni a magyarság őstörténetét?
„Megsúgom: a méltóságnevében van benne a népnév…”
Az általad említettek közül legfeljebb a Kuber lehet méltóságnév, de az se a te etimológiád szerint, merthogy te a „szabír”-ból magyaráztad. A többiben – Csaba, Sun-nui, Zabergán, Atatürk – hol van a méltóságnév?
„A szabírok eltünése mellett van ez a Muagerisz adat is. Azaz a két adat egymást erősíti. Éppen ez az a helyzet, amikor én felhasználok egy adatot s ezzel meg tudok válaszolni egy kérdést. Te meg nem, mert te nem látod az összefüggéseket.”
Így van, nem látom az összefüggést, de te csak nyugodtan írjad a könyveidet, a Mesterházy-rajongók majd úgyis szétkapkodják.
„Honnan tudod te, hogy én mit tudok és mit nem? …A párthusok között pedig azért van otthon Zabergán, mert a szabír, az avar és az apar ugyanaz a nép. Tehát a párthusok szabírok is egyúttal s a kánjuk is kán. Mi van ezen különös?”
Ha olvastad, amiket korábban a szkíta topicban is írtam – márpedig olvastad, mert velem ott is vitába keveredtél –, akkor láthattad, hogy a „szabír”, „parthus”, „obor”, „ogór”, „avar”, „hurri”, „kár”, „szkír” stb. névalakok valószínű azonossága mellett foglaltam állást. Ha jól emlékszem, ott Gandas nicken héber, ógörög és egyéb névalakokat is idéztem. A „különös”-t tehát – ha még nem esett volna le – ironikusan értettem, tehát nemigen szorulok a te oktondi plebejus magyarázatodra.
Amikor pedig felvetem, hogy jó volna, „ha a franciáknál »Francia«, a bolgároknál »Bolgár«, a tatároknál »Tatár« nevű királyokról tudnál beszámolni” állításod alátámasztására, nagyképűen azzal hozakodsz elő: „Ez nem kívánságműsor, hanem történelem.”
Szerintem is, nem ártana tehát, ha kicsivel kevesebb teret szentelnél a fantáziának, és több figyelmet a forrásadatok józan mérlegelésének.
II. Kuri-galzu (319):
„Mi a különbség? A hunugorok/szabírok hunok voltak. Előbb hunokként, utóbb hunugorokként és szabírokként beszélnek róluk a források.”
hun + ogur = hunogur = kängär = várkony
hun ≠ hunogur
Annak, hogy Jordanes néha szabírt mond hunogur helyett, ugyanannyi a létjogosultsága, mint amikor gestáink a hunogur (várkony) népet nemes egyszerűséggel hunoknak minősítik. Magyarul: féligazság.
„Az effajta »érvelést« egyébként komoly ember nem alkalmazza, a fórumokban is csak akkor veszik elő egyesek, ha nincs mondanivalójuk, de nehezen viselik az alulmaradásukat.”
Értem. Milyen érvelést alkalmazzak akkor egy olyasvalakivel szemben, aki még a logika elemi szabályaival sincs tisztában, és akinek minden ténykedése kimerül abban, hogy a különböző lovas népeket barom módon „magyar” meg „hun” címkével látja el, mindenfajta közelebbi vizsgálat nélkül?
Ezen a téren bizonyára alulmaradtam veled szemben, de egy cseppet sem bánom, téged pedig meghagylak abban a hitedben, hogy szabír = magyar = hun = ufonauták, és további szorgos kitartást kívánok mélyszondázásaidhoz a történelem szemetes kosarában.
II. Kuri-galzu (478):
…a battonyai gyűrűnek semmi köze a kölesdi súlyokhoz.
Az utóbbiakról írja Varga Géza:
A kérdéses jelsort Soproni Sándor közölte 1967-ben. Leírása szerint kölesdi vagy környékbeli gazdálkodó találta meg a hat súlyból álló sorozatot, amelynek négy darabján kisebb felirat tűnik szembe. A súlyok formája szokatlan, nincs analógiájuk, pontos lelőkörülményeik sem ismertek.
A feliratok lehetséges értelmét előre jelzi, hogy Soproni Sándor szerint a súlyokon a várható súly-jelzéseken túl néha feltüntetik a tulajdonos nevét is. Nem mindegyik súly-jelzés kifogástalan, amennyiben a jelzett súlynak (unciákról és dextánsokról van szó) a tényleges súly nem mindig felel meg pontosan. Ezzel együtt is úgy tűnik, hogy a lelettárgyak és jelöléseik a római kor jelölési és súlyrendszerének utóéletéhez és határterületéhez tartoznak – azaz a hun kor hagyatékáról lehet szó.
Az egyik súlyon halványan bekarcolva, székely rovásbetűkből álló elmosódott szöveg látható (6. ábra). A felirat jól olvasható, de jelei közül kettőnek a feloldása magyarázatra szorul.
Az egyik a tükrözött (a függőleges tengelye körül megfordított) „n” betű, amely kétszer is előfordul a szövegben. Ezekben az előidőkben még jól ismert volt a jelek fogalomértéke. Ezért elegendő lehetett egy „nagy” hegyet rajzolni az „n” felidézése érdekében s kevésbé volt fontos a grafikai alak irányultsága, amely ekkor – éppen a szóérték ismertsége miatt – még nem rögzült egyértelműen.
Hasonló következetlenség látható a csornai hun szíj végen és a sopronkőhidai sótartón is, ahol a szintén hegyet ábrázoló „m” változatai irányulnak egyszer jobbra, másszor meg balra. Nyilván nem az volt az érdekes itt sem, hogy a hegyek csúcsa balra mutat-e, vagy jobbra, hanem az, hogy a fokok a „magas”-ba vezetnek.
A másik magyarázatra szoruló betű a jobbról első jel, amelynek formai párhuzamai elvileg két hangérték behelyettesítését is megengedik. Az egyik formai megfelelő a fentebb ismertetett budapesti jelvény „k” betűje, amivel a KeSZi DéNeSNé olvasatot kapjuk. Friedrich Klára a csíkszentmártoni „ő” betű figyelembevételével az ŐSZ DéNeSNé olvasatot javasolja. Az „ő” hang azonban nem adna értelmes olvasatot a budapesti jelvény betűsorában, itt tehát – olvasatának elfogadása esetén – ellentmondás keletkezne. Miért használták volna a hunok ugyanazt a jelet egyidejűleg két különböző hang jelölésére? Több joggal számítunk arra, hogy az azonos korú hun feliratokban egy jelnek csak egy hangérték felelt meg.
Bár semmiben sem lehetünk teljesen biztosak, úgy véljük, hogy a jel hangértékének változását a székely „ő” jel kialakulásáról (a „k” fogalomjel „k” és „ő” betűkre hasadásáról) fentebb mondottakkal elfogadhatóan magyaráztuk.
Hangsúlyoznunk kell, hogy a KeSZi DéNeSNé olvasatot nem tekintjük véglegesnek, mert az túlzottan modernnek tűnik. Az olvasatból csak a mássalhangzókat tekintjük elfogadhatónak, a magánhangzók esetében (azok jelöletlensége miatt) szabad az út a további találgatások és elemzések előtt. A felirat – a jelformák alapján – az olvasat esetleges bizonytalanságai ellenére is a székely íráshoz köthető és így feltehető, hogy egy magyar nyelvű szöveget rejt.
Az új rovásírásos hun nyelvemlékek tehát a hagyományban megőrződött képet támasztják alá: a hunok magyarul beszéltek, mert a hunok és a magyarok azonosak.
Forrás:hunok_nyelve.htm">http://vargageza.tar.hu/a_hunok_nyelve.htm
A „KeSZi DéNeSNé” olvasatot tehát még Varga is ötletszerűnek és nehezen hihetőnek tartja, az „ŐSZ DéNeSNé” literációhoz hasonlóan. (Ennek ellenére, ki tudja, miért, a teljesen kétséges olvasatban lát bizonyítékot a hunok magyar nyelvűségére.) A Provó-féléknek azonban az ilyen primitív és a magyar őstörténet kutatását messzemenően lejárató „eredmények” is megfelelnek, mint az a Kik voltak a szkíták? 2858. hozzászólásából is látható:
Rovó: „Hun betűírásra példa: ...A tolna megyei súlysorozat székely betűs felirata: »Keszi Dénesné«. Ha jól emlékszem, a kaposvári Múzeum régésze, Soproni Sándor adta ki előbb, aztán Ilon Gábor, végül Varga Géza is (»A székelyek eredete« c. kötetben).”
II. Kuri-galzu (489):
Glatz egyébként nem volt ilyen udvarias és szerény, amikor egy trehányul odavetett megjegyzésben nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy a hunok törökül beszéltek...
Kánaán nevét egyébként sokan a hunokkal hozták kapcsolatba. Voltak, akik a "hun" népnévnek az egyiptomi szövegekben való felbukkanásáról is írtak nem egy tanulmányt.
Ēl, Éli, Ili, Ilu stb. ősi kánaáni istent a zsidók saját főistenükkel azonosították (Komoróczy is sokat írt róla). Az eblai királyi archívum feliratai közt a neve már Kr. e. 2300 körül előfordul. Így lett Jahve másik neve אלי (Éli) héberül és arámiul. Még Allah neve is innen származtatható: the Aramaic "Eli" is directly related to the Arabic Allah (http://en.wikipedia.org/wiki/Eli).
Voltak bővített alakjai is a zsidóknál: Eliahu (Elijah), Eliezer, Éliás stb.
Turtur már rávilágitott, h ez a név egy 700 körüli hun keresztény szövegből van.
(Én szkeptikus vagyok ezzel a hun szöveggel, sőt, ismerten a zAkadémiai :)álláspontot képviselem, de ha hun, és keresztény, akkor valószinűbb a szó héber/arámi eredetű név. )
Él nem egyszerűen az Isten, hanem egy Él nevű isten... Utolsó szavaival Jézus is hozzá fohászkodott, Él (Éli) egy pré-szemita mitológiai elem volt Kánaánban.
A héberben az "Él" az "Élóhim" rövid alakja, és alternativaként használták Jahve nevére, mert azon névkimondási tilalom tabu volt.
Ergo, amikor Jézus a kereszten ezt mondta arámi nyelven - és nem héberül :) : "Éli, éli, méli sábbáktámi!" (Istenem, istenem, miért teszed ezt velem) az Istenhez fohászkodott kinjában, és nem valami kánaánita istenséghez.
Bár az kétségtelen, h az arámi kánaánita nyelvből vette a szót.
Szólhatnál nekik, ha az özvegy már az összes kiadás tiszteletdíját felvette, hogy akkor most el lehet felejteni az öreg rosszindulatú tompsont. Nem sikerült a főműve, leginkább a hunokkal szembeni gyűlölete miatt. Könyvét temessétek az indoeurópai gyödörbe, és felejtsétek el.
A mauriacumi csata után költözött ide egy kisebb csoport Atilla hunjai közül?
Temetői keresztek Vissoie-ből
Azt olvasom, hogy ez az Eifisch-völgy (az Anniviers hegység völgye, franciásan) geológiai szempontból egy dolina: a víz járatokat, repedéseket vájt az itteni mészkőbe, amely ezáltal összeroppant, és ebből a süppedésből keletkezett a Val d'Anniviers. Tehát nem folyóvölgy.
A Val d'Anniviers helységei
Az ősi kun (hun) város romjai Tungvancsengnél
Tongvancseng
Szegő Iván Miklós:
National Geographic 2006. VI. 9.:
Szegő Iván Miklós
Világörökség lesz a hunok fővárosa? – Kínában a magyarokat tartják az utódoknak
A nagyszentmiklósi kincs rovásos feliratainak megfejtése
A nagyszentmiklósi kincs rovásos feliratainak megfejtése
