ANNO!
AZ ELFELEJTETT HŐSÖKÉRT
Postagalambként szállunk vidáman,
fehér bárányfelhők között boldogan!
Simogatva ölel át a friss reggeli szél,
szivárvány színeiben hull ránk a fény!
A vizek tükrében fentről minden oly kék,
még könnyedén repülünk otthonunk felé!
Szikrákat szór reánk a meleg nap szét,
a távoli látóhatár messze még oly szép!
De jaj, kezdek már félni és ez nem alaptalan,
hiába keresem a társaimat, már hasztalan!
Elmúlt a hosszú nap és nemsokára sötét van,
a nyugvó napnak egyre gyengébb fénye van!
Tudom, hogy az otthonom nagyon messze van,
akitől támaszt remélhetnék, olyan távol van!
Sötét felhők gyülekeznek, dörgés hallatszik,
vihar készül, rémisztő villámok fénye látszik!
Üldözöttként vánszorgok most már egymagam
ismeretlen, sötét tetők között bolyongok céltalan!
Erőm a végét járja, kimerültem már teljesen,éhesen,
szomjasan az éjjeli szállásom keresem!
Nem adhatom fel, pedig a sorsom reménytelen,
mert tudom, hogy az életemért kell küzdenem!
Hiába kiáltanék, emberek! Eltévedtem! Segítsetek!
Hányan lennétek kik meghallanák könyörgésemet?
Van aki puskát fog rám, kihasználva helyzetemet,
szívtelen, gonosz ember nem kíméli az életemet.
Ha még is sikerült túlélnem a szörnyen hosszú éjt
,és a felkelő nap sugarai újra erőt öntöttek belém!
Fájó, merev izommal indulok ismét az otthonom felé,
mert párom, gazdám szeretete bizalmat öntött belém.
Az utolsó erőmet beleadva sikerült végre hazaérnem,
pedig mindent megtettem, de sajnos mégis elkéstem!
Mert hiába igyekeztem, mégis véget érhet földi létem,
ha a gazdám úgy dönt, nem jöttem időben, selejtezem!
Felesleges volt az éjszaka és az előző napi küzdelem,
nem tudja, hogy milyen szerencsével sikerült túlélnem!
A kicsi szívemben még töretlenül meg van az EMBEREK iránti szeretet,
meg bízom bennük, de Ők bármikor elvehetik az én kicsinyke életem!
Egyszer hibáztam, de sikerült magamat szerencsésen haza küzdenem,
de sajnos ez nem jelent semmit, ha végül, talán a levesben kell végeznem!
Szívesen!
