A Pevek – korábban Hírtelevízió, majd Kavkaz – nevű, történelem iránt érdeklődő júzernek nyitom ezt a szaktopicot, azzal a céllal, hogy kellő teret kaphasson az 50. szélességi körtől északra vegetáló kis népecskék (nyenyecek, manysik, hantik stb.) elmélyült tanulmányozására.
Magának a nyelvnek éppen van köze, bár a rokonság fokát nagyon eltúlozzák. Amit a gondolkodásmódról írsz, nézetem szerint is teljesen helytálló. Nekünk Belső-, Közép-Ázsiához, Iránhoz, Észak-Indiához és főként Elő-Ázsiához van közünk, a magyarságot alkotó komponensek gondolkodásmódja (hitvilág, mesevilág, képzőművészeti motívumkincs pl.) teljesen afelé mutat, nem pedig a tajgára vagy a tundrára...
A tanulmány precíz, gondos, átfogó, igazi női munka. Emellett fényesen bizonyítja: mennyire más a két népfaj - mármint a magyar és bármely "finnugor" gondolatrendszere. Tekintve, hogy a nyelvi kifejezés nem más mint a köznapiasan gondolatok-nak nevezett "valami" fizikai úton történő közlési módja, a nyelvi rendszer pontosan mutatja egy nép/ember gondolati felépítését, annak bonyolult vagy nem bonyolult módját, logikai, környezeti, a világról alkotott képének, a fizikai világban való elhelyezkedésének rendszerét s természetét.
Egy ilyen fontos alapfogalomrendszer, mint az egyén közvetlen fel-,és lemenői, a napi életben rendszerben lévő társviszonyok, rokonnyelvű-, és így rokongondolatrendszerű társadalmak esetében közel azonos - nyilván a különállás során kialakult eltérések (szokásváltozások) figyelembevételével.
A tanulmány precízen kimutatja, hogy a vizsgált eset mennyire különbözik a magyartól, s ezen keresztül (:ebből is következően:) azt is, mennyire semmi köze egymáshoz e két nyelvnek sem. Szerintem.
"A vogulok nyomorultak, betegek, halálra vannak ítélve. Mikor Oroszországban jártam, az a gondolatom támadt, hogy az egész ötezerfőnyi nemzetet Magyarországba kellene vezetni, egy faluban elférnek, valamelyik nagybirtok lakatlan pusztaságán."
Hiába vetette tehát papírra Fischer már 1756-ban az Ungrok eredetét, nyomtatásban nem ez, hanem a szempontunkból fontos másik műve, a Szibéria története jelent meg először. Közelebbi vizsgálatot igényelne, hogy a nyomdából 1768-ban frissen kijött munka befolyásolta-e, s ha igen, akkor milyen módon Hell Miksa és Sajnovics szemléletmódját, akik – mint tudjuk – abban az évben és a következőben is, egészen június végéig Vardø szigetén, Lappföldön időztek.
Mindenesetre Hell Miksa életéről egy alapos összefoglaló:
Pinzger Ferenc
Hell Miksa emlékezete – Születésének kétszázadik évfordulójára, különös tekintettel vardői útjára
MTA, Bp., 1920
Megtudjuk ebből, hogy Hell édesatyját Höll Máté Kornélnak hívták, s a család atyai ága cseh vidékeken keresztül bajorföldről vándorolt Magyarországra. Miksának még 22 testvére volt, s az apa bányamérnökként, gépmesterként tevékenykedett Miksa szülőhelyén, Selmecbányán. Hősünket is Höllnek hívták eredetileg (az anyakönyv tanúskodik róla), vezetéknevét azonban később Hellre változtatta – gyaníthatóan azért, hogy elkerülje a német Hölle ’pokol’ szóval való egybecsengést.
Hell elsősorban Scheffer és Anton Friedrich Büsching (1724–1793) műveiből merítette az ösztönzést a magyar–lapp etnogenetikai rokonság kiagyalására. Tulajdonképpen csak azért nem ő, és azért Sajnovics fogalmazta meg a magyar–lapp nyelvtörténeti téziseket, mert a nevezetes csillagászati megfigyelés babérjait egyedül akarta learatni. Ezért amíg ő a távcsövekkel ügyködött, rendre a „finnerek” nyelvének megfigyelésére ösztökélte „kámzsás céhbeli” barátját. (Hell és Sajnovics a lappokat következetesen finnereknek nevezte, a norvég szokásokhoz híven.)
Ám, jóllehet Hell nem írt könyvet a kérdésről, a jezsuita csillagász kézirataiból azért mégis leszűrhető egy s más történeti és nyelvészeti nézeteit illetően. Hell előtt nem volt kétséges, hogy a finnek mindig is XVIII. századi lakhelyeiken éltek, ezért úgy képzelte a rokonságot, hogy valaha a régiségben Finnországból vándorolt ki a magyarság. Hiszen Lót és Ábrahám is homlokegyenest ellenkező irányba indult, az egyik délre, a másik északra, amidőn búcsút intettek egymásnak! S íme, Johann Gabriel Doppelmayer térképére hivatkozva, amelyen magyaros hangzású karéliai földrajzi neveket vélt felismerni, a magyar és a lapp nyelv azonosságáról beszél az „éleselméjű” tudós (valószínűvé téve ezzel, hogy kinek a fejéből is pattant ki a Sajnovics hírhedett művének címében megmutatkozó provokatív leegyszerűsítés)…
Hell szerint Bíborbanszületett Konstantin kazárjai és P. magister kumánjai lappok (finnek) voltak, akikkel a türkök – szerinte másként a Hetumoger nép – Baskíriából jőve összeolvadtak. A fúzió Kijev környékén történt, s ebből az elegyből, de elsősorban a finnekből vált ki aztán a magyarság. A jezsuita kutató élénk levelezésben állt másik rendtársával, Pray Györggyel, aki fejtegetéseit csak módjával fogadta el; Pray ugyanis, bár magáévá tette a magyar–lapp nyelvrokonság gondolatát, továbbra is népünk hun–avar volta mellett tört lándzsát.
Sajnovics a Demonstratióban többször céloz rá, hogy az udvari csillagász egy nagyobb lélegzetű tanulmány összeeszkábálásán törte a fejét:
„Márpedig, jóllehet tudom, hogy a finnmarki lapp nyelv a svéd és orosz lappok nyelveivel, s mindezek a finn lappok nyelveivel összhangban van; és az előbbi biztos érvekkel, az igen tisztelendő Hell atya kiadandó művével, az Expeditio Litteratura (Nyelvi kutatójárat) közrebocsátásával birtokomba jutott: a magyaroknak beszédéhez legközelebb esnek a finnek, különösen a kareliak (helyesebben karjeliak), így megnevezve a finn Karelia vagy Karjelia tartományról, nekem mégis a bemutatott értekezésben csak a finmarki lappok és a magyarok beszéde lesz, hogy a mű ne nőljön ki a tömegből … Hell tisztelendő atya meg sok nyelvész bátorított, és hogy ezt metehessem, nagylelkűen megigérték, hogy művemet ellátják a munkához szükséges könyvekkel. Nem lustán, ahogy megigérték, úgy el is végezték. Így hát rövidesen nem csak lapp nyelvtanokkal és szótárokkal, de finn, észt, és még magyarral is bőségesen el voltam látva. Azonkívül megszereztem némely híres szerzők művét, ahol a magyar nyelv megegyezését a finnel, valamint a lappal ugyan nem bizonyítják, de világosan felhozzák, így az új dolog felfedezésének dicsőségét nem igényelhetem magamnak … Fischer véleményét az ungrok (ungarok) eredetéről, nem helyeslem. Sokkal helyesebb nézetet tanít Maximilian Hell tisztelendő atya, ha művét – Litteraria Expeditionis (Nyelvi kutatójárat) – közli a műveltek körében. E munkában (amit Hell tisztelendő atya nemrégi bécsi leveleiben velem tudatott), az ungarok, magyarok és lappok közös eredetén kívül nyomós adatokkal bizonyítja, a finnek általában több magyar nyelvet használó népnek az igazi elődei; főleg az előkelőbb magyar népeknek, kik Magyarországon élnek, első hazájuk Karelia, pontosabban Karjelia finn tartomány volt; tehát a karjeliaiak a magyarok és ungarok igazi elődei. Maga az ősebb és nagyobb Finnország pedig sok, magyar nyelvet használó nép bölcsödéje volt. Amíg bizonyítja, hogy az ungarok és magyarok mielőtt Finnországból más vidékekre vándoroltak, tényleg Karjeliában laktak, azt is ragyogóan tanítja, hogy az ungarok és a mai magyarok, habár nyelvük megegyezik a lappokéval és más Oroszországban és Ázsiában szétszórt finnekkével, mégsem erednek a lappoktól, hanem a karjeliaiktól, és a magyarok semmiképpen sem nevezhetők lappoknak, pont úgy, ahogy a bohémek (csehek) sem nevezhetők polonoknak (lengyeleknek), vagy az osztrákok bajoroknak, vagy a dánok norvégeknek … Így a legelőkelőbb népek leszármazottjai, kik magukat ungaroknak és magyaroknak nevezik, Karjeliából jöttek valamikor, végre a 9-ik században Pannóniában települtek le, melyet saját, Karjeliában használt uonger nevükről Ungáriának jelöltek, oly sok meggyőző adattal reméli bizonyítani, hogy a jövőben alig akad valaki, aki állításait kétségbe tudja vonni. Ezt a legdicsőségesebb, habár népünk előtt eddig ismeretlen szülőhazát a magyarok a jövőben jóindulatúan el fogják fogadni, vagyis úgy ítéli Hell, be van bizonyítva az ungarok és magyarok e neves néptől való eredete, mely jóval azelőtt, hogy az idegen népek, akár görögök, akár latinok szkíta vagy hunn név alatt ismerték, már akkor a saját a dicső tetteikért híres királyaik alatt, kiérdemelték a szomszédos népektől a finn fényes nevet: karjeliaiak, mely azt jelenti: erős karú férfiak, vagyis bátor, erős, háborúban ügyes, a hazában és külföldön is kitűnően kiérdemelt férfiak. Örök és halhatatlan dicsőségükre, ezt a vidéket, ma a Finn Nagyhercegséget, most is finn nyelven Karjeliának (nem Careliának) nevezik, ami: Kar-jel-ország, tudniillik erős, kitűnő, kiváló férfiak vidéke. Ezen a helyen Hell megjegyzi: maguk a környező lappok nevezik karjelnek a mai Carjelia lakóit. A carelia népnevet a svéd lappok így mondják: karjalaiu vagy karjelaiu. Hell szerint a karjel szó igazán egyedi magyar vagy finn szóösszetétel, nevezetesen a kar (brachium) és jel (signum, insigne) szavakból, mely szónak a melléknévi származéka: jeles (insignis, egregius, excellens, eximius, singularis, inclytus). Tehát feltételezi, a karjel magyarul annyit jelent, mint erős karú férfiú, vagy: erős, kitűnő, kiváló, kitüntetett, nemes, dicsőséges férfiú. Az ő által megállapított jelentését a karjel szónak választékosan erősíti meg a hajdani királyság, most a Carjeliai Nagyhercegség pajzsával vagy címerével: ugyanis e pajzson két kar látható, magasba emelve és egymás ellen harcolva, mindkettő fölött korona emelkedik, melyek közül az egyik páncélban kardot ráz, a másik fegyverben lángyát szegez ellenében, bíbor mezőnyben. Ezt a pajzsot, a carjeliai bátorság és hősiesség legvilágossabb jelét, a tekintetes Bleau nagy geographica (földrajzi) munkájából választottam, és Hell tisztelendő atya gondoskodott, hogy ide tegyem a magyarok kedvéért, hogy képben láthassák eredeti hazájuk ősi harci hősiességét, és összehasonlítsák a mai fegyverkezelést, és a hadviselés ügyességét a régivel; Ebből észreveszik, hogy őseink bátorsága nemcsak hogy nem merült ki, de első vezéreinktől és első királyunktól, Istvántól egészen a Legfenségesebb Uralkodónk [Mária Terézia] idejéig igen sok hozzájárulással gyarapították, ezért igazán karjeliaiak, azaz: tanúsítják hogy a bátor férfiak utódai. Íme bemutatom magát a pajzsot a latin és magyar versekkel! Miután a fent említetteket Hell tisztelendő atya közzéteszi a közegekben, igazabb és biztossabb forrásokat mutat be, melyből hazánk a legnemesebb népei, az ungarok és magyarok történelmét származtathatja, a magyar bevándorlás előtt. Hell teljesen meg van arról győződve, hogy a latin, görög és kínai történetírók, mivel e népek hazái olyan elválasztva és távol voltak a magyarok székhelyétől, hogy rólunk alig tudtak mást, az üres, értelem nélküli neveken kívül: szittyák, hunnok, magyarok, avarok stb., stb., azaz: merő homályt tanúsítottak. Tehát a szomszédos finn népek évkönyveiben és történelmi emlékeiben kell keresni az öreg magyar nép jegyzeteit, tudniillik azoknál, akikkel az ungarok, azaz: finnek és karjeliaiak lakhelyükön mozogtak, harcot folytattak, kereskedelmet, megegyezéseket kötöttek, a svédek, a dánok és leinkább az oroszok, valamint a litvánok és rutének, valamint a törökök évkönyveiben … amíg Hell műve – Expeditionis litterariæ – megjelenhet a nyilvánosság előtt, addig Hell már most énáltalam kéri az olvasót, tekintsék meg Svédország földrajzi térképét, vagy Finnországét, vagy egész Európa Homann-térképét, vagy más jóváhagyott szerzőét, főleg a tekintetes Bleav térképeit, vagy Piscatorét, keressék ki Careliát a Lagoda és Onega tavak felett, és ha megtalálják, hogy a folyók, tavak és a többi helyek nevei (Karjeliai nyelvjárásban) igazán magyarosak, megtalálják majd még a megyerokat és uongerokat, azaz: a mai magyar nyelvjárásban a magyarokat és hungarokat, tudni fogják, hogy Hell nem tanít meséket, senem rudbecki álmokat, hanem igazi, habár eddig hallatlan jelentéseket, és meg fogják érteni (amit tapasztalatból tudtunk), a karjeliaiak, úgymint a lappok is, nemcsak nyelvükben közelítik meg a magyarokat, de nyelvjárásukban is megközelítik a magyar nyelvjárást, a finn és a lapp nyelvjárás elõtt. Innen van az, hogy a legtöbb szóban, melyekben a magyarok különböznek a lappoktól, a karjeliaiak is különböznek a lappoktól, és megközelítik a mai magyarokat … Az eddig felsoroltakon kívül, Hell tisztelendő atya egy sajátos értekezést állít össze számunkra a lappokról. Megmutatja, hogy a lapp név egészen máshonnan ered, mintsem a lefitymált német szóból: Lap (ahogy egyes járatlanok gondolják). A szemeknek bemutatja a lappok és az öreg magyarok közös öltözködési módját. Oldalain dicséri testük erős és szilárd, valamint nehézségek kiállására teremtett alkatát. Végül méltóan magasztalja sokféle erénnyel díszített lelküket. Ekkor pedig csodálkoznak majd az olvasók, mi okból festették le olyan borús szinekkel az írók a lapp népet, és miként voltak képesek becsmérelni esztelen megjegyzésekkel, hogy főleg emiatt egyes magyarok becstelennek tartják a lappokkal való akármilyen rokonság megjelölését. Nem gondolok itt magas államférfiainkra, mivel ők kiegyensúlyozottabb mérleggel szoktak mérlegelni, és az általános tömeg felfogása fölé emelkedve, továbbá annak mesés megjegyzései fölé, ezt a dolgot teljesen másképp ítélik meg, ahogyan én magam is tapasztaltam, amikor az elmúlt ősszel meg voltam tisztelve többségük jelenlétével. Maga a legfennségesebb Császárnőnk és Királynőnk, Mária Terézia, amikor több értesülést kapott Hell tisztelendő atyától, nem kételkedett e dolgot Magyarország számára megtisztelőnek nevezni, és kegyelmesen megbízta a magyar írókat, hogy szorgalmasan kutassák ki, akármi is a rokonsághoz tartozik, akár nyelvben, akár eredetben, és tegyék közzé a magyar nép dicsőségére. Nem kétséges, hogy ők ezt szolgálatkészen megteszik ...
…az eredményt, mely a tudomány dolgában, főleg a történelemben, ebből gazdagon kifejlődik, egyedül Maximilián Hell tisztelendő atyának köszönhető, a magyar eredeti haza saját kutatásának, felfedezésének és mivelünk való közlésének. Ő vitt engem önszántából magával Finmarchia vidékeire. Ő ajánlotta először, hogy kezdjek bele a kutatásba. Ő biztatott, hogy folytassam, amit elkezdtem, Ő tette lehetővé, hogy befejezzem, amit folytattam, feláldozva üdülését, tanácsokat adva, tekintélyét befektetve. Ilyen titáni része van neki a munkában!”
Hell a tervbe vett művét végül is nem készítette el, és Sajnovics sem ülhetett a Budán építendő jezsuita obszervatórium vezetői székébe. Pedig érezhetően csúszott-mászott a poszt elnyeréséért! A megvezetett csillagászt azonban nemcsak ez töltötte el keserűséggel: talán ennél is kellemetlenebbül érintette a személyét, hogy úton-útfélen magyarázgatnia kellett bizonyítványát, miért írt eszelős módjára „idem essé”-t botrányos nyelvészeti értekezésének címébe…
A betegesen magyargyűlölő német tudósok sorában előkelő hely illeti Johann Eberhard Fischert (1697−1771), aki nem egy munkájában foglalkozott a „halszagú atyafiak” és a magyarok kapcsolataival. Fischer egy Oroszországba csábított nyelvész volt, aki 1733–43 között kamcsatkai expedícióban vett részt.
Egyik érdekes műve a De origine Ungrorum, melyet még 1756-ban vetett papírra (in: Quaestiones Petropolitanae I., Göttinga, 1770). Másik könyve pedig, amelyik szempontunkból jelentős, a kétkötetes Szibéria története (Sibirische Geschichte von der Entdeckung bis auf die Eroberung des Landes durch die russischen Waffen; Orosz Tudományos Akadémia, Szentpétervár, 1768; oroszul: 1774).
Fischer a „halzsíros” összefüggések mellett talált néhány magyar−tatár szóegyezést is, miközben olyan hangtani jelenségekre figyelt fel, mint a magyar és a csúd nyelv közötti szabályos f > p változás. Abul-Gasi Khanra hivatkozva kijelenti, hogy a Káspi-tengertől északra, a Volga–Káma vidékén egy ujgur vagy jugra nevű nép élt, amely azonos a később az Irtisz mellékére költöző vogulokkal. Mint leszögezi: „úgy vélem, az észt, a finn, a lapp, a permi, a vót, a cseremisz, a mordvin, a csuvas és végül – a szavak nem csekély számának egyezése folytán – a mai magyar közös nyelv!” Tüstént látni fogjuk, miféle elmélyült áttekintés alapján vonta le ezt a magabiztos következtetést...
A magyarok, akik az ungarus nevet az oroszoktól kapták, szerinte azonosak a jugra nevű vogulokkal. Ezek után élvezettel ecseteli a manysik életvitelét: „született vadságban és tudatlanságban [in ihrer angebornen Wildheit und Unwissenheit] élnek”, szinte vadállati szinten. A rokonságot bizonyítandó felsorol 13 (!) szót, de csak annyira tud magyarul, hogy az egyet edgjnek, a négyet negjnek, a nyolcat njoltzinak írja. Összesen 80 szót vizsgál, s ezek alapján mondja ki: a manysi, hanti és a magyar nyelv egyezése vitathatatlan.
A „magyarfaló” Schlözer felkérésére Fischer egy 34 nyelvű szótár összeállításához is hozzáfogott ezután, ennek munkálatai azonban halála miatt félbemaradtak. (Röviden csak Vocabularium Sibiricumként szokás emlegetni ezt a szerencsére töredékesen maradt művet.)
Itt hívjuk fel a figyelmet arra, hogy az Avar_Portálon új fórum indult Finnugrista történészek csúsztatásai, hazudozásai címmel, a közeljövőben szeretnénk ezt is feltölteni anyaggal. Nem lesz túlzottan nehéz dolgunk.
"Mind Bél Mátyás, mind Pray György, mind az ugyancsak jezsuita Katona István, hatalmas adattömeg felhasználásával, úgy írta meg a magyar történelmet (Katona 42 kötetben!), hogy hitet tett az ősi szkíta-hún-avar-magyar rokonság mellett, noha a Habsburg-házhoz való ragaszkodásuk mindenek felett állt. Ennek ellenére a bécsi udvar mellőzte őket, Katonát is, Prayt is, Schönwisnert is, Cornidest is. Csakis megbízható, noha egészen jelentéktelen embereket neveztek ki egyetemi tanároknak, olyanokat, akiknek a neve egyenlő volt a jelentéktelenséggel, mint Koppi, Trenka, etc."
Megemlíthetjük még az ugyancsak teljességgel jelentéktelen, minden munkásság nélküli Czinke Ferencet, aki Horvát István helyett kapta meg Révai Miklós halála után a magyar nyelvi egyetemi katedrát. A tanítványai úgy űztek gúnyt belőle, hogy a tanteremben az egyik alkalommal egy cinkét eresztettek el...
Mária Terézia magyar királynő uralkodásának harmadik évtizedében igen jelentős változások történtek a világban. 1765 táján kétségtelenül új korszak kezdődött Európában is, sőt az amerikai gyarmatokon is. Ekkorra a magyar nemesség által kedvelt királynő korábbi okos liberalizmusa megváltozott, fiának, II. Józsefnek társuralkodóként maga mellé vételével.
1740 után Mária Terézia több gesztust tett a magyarok felé, létrehozta a Tereziánumot (1747), felállította a bécsi magyar testőrséget, megalapította a Szent István Rendet, pártolta, hogy az országot Mária országának tekintsék (Regnum Marianum), nem ellenezte a magyar nyelv hétköznapi használatát, mivel jól tudta, hogy a fél ország kiürült, kihalt a török háborúk során, de azért kitartott a hivatalos latin nyelv mellett, amelyet már Európa nagyobb fele egyáltalán nem használt. Velejéig katolikus volt, de nem annyira elfogult és részrehajló, mint elődei. Kedvelte a jezsuitákat, így a rend felosztására soha sem tudta magát elszánni. Kedvencei közé tartozott a királyi történetírónak kinevezett jezsuita Pray György (1723-1801), a magyar Livius, aki még a bécsi Ringen álló hatalmas bronz szobrának mellékalakjai közé is bekerült. Pray György is, sajnos, mint kortársai szinte kivétel nélkül, többek között az evangélikus Bél Mátyás (1684-1749) is, latinul írta meg műveit, noha 1750 táján Bod Péter már létre akart hozni egy tudós társaságot a magyar nyelv pallérozására. Mind Bél Mátyás, mind Pray György, mind az ugyancsak jezsuita Katona István, hatalmas adattömeg felhasználásával, úgy írta meg a magyar történelmet (Katona 42 kötetben!), hogy hitet tett az ősi szkíta-hún-avar-magyar rokonság mellett, noha a Habsburg-házhoz való ragaszkodásuk mindenek felett állt. Ennek ellenére a bécsi udvar mellőzte őket, Katonát is, Prayt is, Schönwisnert is, Cornidest is. Csakis megbízható, noha egészen jelentéktelen embereket neveztek ki egyetemi tanároknak, olyanokat, akiknek a neve egyenlő volt a jelentéktelenséggel, mint Koppi, Trenka, etc. A latinul olvasni tudó magyar értelmiséget mégis felajzotta az ekkoriban (1746) közzétett új magyar történeti forrás: Anonymus Gesta Ungaroruma. Felpezsdült a magyar múlt búvárlása. Ám Európában a XVIII. század végére erőteljesen felvirágzott az un. összehasonlító nyelvtudomány, (Leibnitz) amely a maga korában kétségtelenül korszerű volt. A világ nyelveit nyelvcsaládokba rendezték (Schleier), keresték a rokonságokat, a közös eredeteket. Különösen kiemelkedő szerepe volt ezen kutatásokban az 1737-ben alapított göttingai egyetemnek, ahol 1848-ig közel félezer magyar diák is tanult, többek között Körösi Csorna Sándor is. A német nyelvészek és történészek, akiket a magyarok iránti rokonszenvvel senki sem gyanúsíthat meg, hamarosan rájöttek arra a triviális tényre, hogy a ragozó magyar nyelv élesen különbözik az indoeurópai vagy árja népek hajlító nyelveitől s ezért a figyelmük azon adatok felé fordult, amelyeket már a XV. század óta feljegyezgettek utazók és diplomaták, s amelyek szerint a napkeleti magyar nyelv mégsem rokontalan, hanem testvérnyelve a primitív körülmények között élő szibériai vogul és osztyák, az Ural hegység nyugati oldalán lakó permi népek nyelve, a mordvin, a votják, a zűrjén (komi és mari), az udmurt, sőt az észak-európai finn, észt, liv és lapp is. Johann Eberhard Fischer, Szibéria története c. műve 1768-ban jelent meg s ebben a szerző már kinyilatkoztatja, hogy a finnek, az észtek, a lappok, a permiek, a vótok, a cseremiszek, a mordvinok, a vogulok és az osztyákok mind-mind rokonai a magyaroknak. Az indítás tehát kétségtelenül idegen eredetű. Súlyos torzítás és kemény csúsztatás tehát, hogy még a közelmúltban napvilágot látott nyelvtudományi könyvekben is azt olvashatni (például a nyelvész Fodor István, Mire jó a nyelvtudomány? c. legújabb könyvében és a Millenniumi Magyar Történetben is), hogy a magyar nyelv „finnugor" voltát legelőször Sajnovics János ismerte fel és úgymond: bizonyította be. Sajnovics egy évvel Fischer könyvének megjelenése után indult csak el a Lappföldre s a lapp és a magyar nyelv összevetésével éppen a göttingai professzor, a magyargyűlölő August Ludwig Schlözer és a szász Hell Miksa bíztatására kezdett foglalkozni, a Demonstaratio c. műve pedig csak 1770-ben jelent meg. Sajnovics matematikus és csillagász volt, egyáltalán nem értett a nyelvészethez, primitív szóhasonlításait tudatosan felfújták, hasonlóképpen Gyarmathi Sámuel orvos működéséhez, aki a finn nyelvet tanulmányozta. Gyarmathit is Schlözer vette rá, hogy mentse meg a magyar tudományosság jó-hírnevét, mert a magyar őstörténészek javíthatatlan rajongók. A finnugor rokonság és származás-elmélet kidolgozása és hangoztatása vitathatatlanul politikai tartalmú is volt. Nem csak az, természetesen, de le nem tagadható, hogy a magyarok nemzeti önbecsülését, nemzeti büszkeségét kívánták ezzel is sárba tiporni. Már az olasz Bonfini észrevette ezt II. Pius pápával kapcsolatosan, amikor így írt: „A pápa nem vette jónéven, hogy a magyaroknak valamiféle nemes eredet jusson! Ez a szentséges atya nem nézte jó szemmel, hogy a Szkítiából származó magyarok, akik az ausztriaiakat és a németeket súlyos vereséggel és csapással sújtották, ily nagy dicsőséggel ékeskedő ősöket kapnak!" A Berlint megsarcoló Hadik-huszárok is bőszítették a németeket, akik szerint a magyarok csak a lóhoz és a kardforgatáshoz értenek, a tudományhoz és az irodalomhoz semmi közük sincs, boldogan közlik hát, hogy az 1730-ban kiadott Philip Johan Strahlenberg-könyv újabb perdöntő bizonyítékokat mutat be arra, hogy az Atilla hun királlyal dicsekvő magyarok valójában a primitív, barbár és buta mongoloid szibériai obi-ugorok testvérei. Az osztyákok Szibéria leghülyébb népe - írta Strahlenberg. S ezt a könyvet a szegedi őstörténeti műhely 1975-ben újra kiadta! Az 1945 előtti művelt magyarság legnépszerűbb kézikönyve volt a Hóman Bálint és Szekfű Gyula által írt Magyar történet, amelynek korai részét a közelmúltban újratemetett nagy magyar tudós, Hóman Bálint írta. Hóman ebben a művében elfogadta a finnugor nyelvrokonság tételét, bár a magyar-hún hagyományok eredetisége és valódisága mellett is hitet tett. Sőt, neki köszönhető az a primitív és hiteltelen kép, amely olykor még ma is felbukkan: „Nyilvánvaló, hogy az ogurság egyik ága valamikor az l-IV. század folyamán (!) prémvadászat közben behatolt a szomszédos erdővidékre és uralma alá vetette a Tobol-vidéki (!?) előmagyarokat. Az V. és IX. század közt (!) a volgavidéki finnugor népek egy része is ogur (bolgár) fennhatóság alá került, de itt a hatás felületesebb, rövid tartamú volt. A vogulok, osztyákok, mordvinok legfeljebb adófizetői lehettek az oguroknak. Az előmagyarok azonban teljes életközösségben éltek a tájuk telepedő ogur néppel. Az érintkezések kezdetén vadak űzése közben családjuktól, talán évekig is távol, erdei vadásztelepeken (!) élő ogur vadászok - fajrokonaiktól elszakadva - idegennyelvű szolgáik kőrében éltek s nem egyszer ezek nőivel házasodtak össze. Később finnugor nyelvű (?!) előmagyar szolgák kerültek a távoli ogur telepekre... A két nép közt tartós együttélés fejlődött ki s az ogur urak a nyelvtanulásra kevéssé fogékony (!?) asszonyaiktól és szolgáiktól megtanulták azok nyelvét, emezek pedig uraiktól új, fejlettebb fogalmakat ismertek meg s jelölésükre tőlük eltanult ogur /török/ szavakat használtak." Ez az 1935-ben is hivatalosnak tekintett álláspont mindenki számára nyilvánvalóvá teheti, milyen elképesztő állapotok jellemezték és jellemzik ma is a magyar őstörténet-kutatást. A Hóman-féle hipotézis lényege: a magyar nyelv lényegében nyelvcsere révén került a primitív gyűjtögető magyar szolganéptől a török vezető réteghez. Nyelvcsere, nyelvvesztés vagy akár nyelvhalál természetesen volt és lehetséges, ám ha őseink a honfoglalást megelőző időben is még gyűjtögető-vadászó erdei emberek lettek volna, hogyan következhetett be a honfoglalás és a magyar nagyhatalom kialakulása a X. században? Hóman Bálint élete utolsó munkájában: az Ősemberek, ősmagyarokban azonban szembefordult korábbi nézeteivel, belátva azok képtelenségét és történelmietlenségét s határozottan leszögezte: az, hogy két nép nyelve hasonlít egymásra, egyáltalán nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy a két nép testvére vagy rokona is volna egymásnak! Példamutató módon gyakorolt önkritikát, kijelentvén: „az obi-ugorok és a szamojédok testi és lelki alkata merőben különbözik a magyarokétól, az ő életszínvonalukról induló magyarság hipotézisét végleg fel kell adnunk. Ki kell rekeszteni őket az ősmagyarok közeli rokonsága köréből. A régi magyar nemzedékek helyes ösztönnel riadtak vissza a lapp-vogul-osztyák-szamojéd rokonság nyelvtudományi alapon kikövetkeztetett gondolatától!" A magyar történettudósok legjava egyébként mindig képes és hajlandó volt az önkritikára, a ma élők közül hadd említsem meg Harmattá János professzort, aki szembe mert fordulni például az ugyancsak dogmaként tanított, magyar honalapítást kiváltó besenyő támadás hamis legendájával. A magukat mérvadónak nevező akadémisták azonban ma is konokul kitartanak amellett, hogy annak idején a fejlett német tudomány igenis jogosan ostorozta a nacionalista rendi-nemesi avitt nemzettudatot és Schlözer nagyon is igazat állított, amikor helyretette az Európa művelt népeit gyilkoló magyar rabló hordákat, akiknek nincs is saját történelme és soha nem játszottak szerepet Európa színpadán. A Schlözer által festett képet a mai magyar nyelvtudomány nemcsak meggyőzőnek, de lenyűgözőnek is tartja, noha műveit nyilván senki sem olvasta el tisztességesen. Különben meglelték volna az ilyesfajta mondatait: „A magyarság pozíciója Európában igen szerény. A magyaroknak nincs helyük Európa fő népei között, tisztázatlan az eredetük és nincs joguk nemhogy Erdélyre, de Magyarországra sem." I. Lipót magyar király egy ízben azt mondta: „az ereimet nyittatnám fel, ha tudnám, azokban egyetlen csepp vér találtatik, mely a magyaroknak kedvező." Paul de Legarde szerint a magyar nép csak arra jó, hogy csontjaival kövezze ki a németség számára a történelem országútját. A magyarság és a magyar nyelv kihalását jósló Herder és társai szerint a Kárpát-medencei Magyarországot a németek és a szlávok varázsolták virágzó országgá, a magyar föld minden értékét a németeknek köszönhetjük, a magyarságnak nincs is egyéb történeti szerepe, mint előkészíteni a németek tömeges letelepedését a Kárpát-medencében. Természetesen a magyar tudósok mind a XVIII. század végén, mind a XIX. század első felében élesen szembefordultak ezekkel a nézetekkel és elutasították a finnugor származás-elméletet. Jellemző példaként ragadjuk ki a magyar nyelvészet egyik nagy úttörőjét, Révai Miklóst, aki a Tsillag néző Sajnovics és Hell hibái tzáfoltatnak című költeményében büszkén kiáltja a világ felé:
Szkíta vagyok, nem lappon!
Barcsay Ádám pedig így írt:
Sajnovics jármától ójjuk nemzetünket, Ki Lappóniából hurcolja nyelvünket!
Budai Ézsaiás 1809-ben azt hangoztatta: „A magyar és a lapp nyelv ugyanazon voltát hozni ki, nagy hirtelenkedés...Sajnovics a Lappoknak a Magyarokkal való Atyafiságát elégséges fundamentum nélkül vette fel, melyel sok Európai Tudósokat tévejgésbe ejtett." Akkor hát, kérdezhetjük joggal, hogyan szilárdult vasbeton keménységűvé a finnugrizmus tanítása? Úgy, hogy az 1848/49-es szabadságharc vérbefojtása után idegenszivű embereket helyezett a bécsi udvar a magyar tudományos élet legfőbb posztjaira. Mindenekelőtt a kitűnő német és osztrák kapcsolatokkal rendelkező Schedel (Toldy) Ferencet, a szepesi szász Hunsdorfer (Hunfalvy) Pált, az egészen német Joseph Budenz-et és tanítványaikat, akik 1872-től egyetemi katedrát kaptak Pesten és egyeduralmukat máig is tartják. Jellemükre jó fényt vet, hogy a magyar nemzeti krónikák és szent hagyományaink szemétdombra vetését szorgalmazó Hunfalvy Pál egyszerűen ellopta a korán elhunyt Reguly Antal vogul anyagát és megfejtéseit a sajátjaként közölte! Ezek a tudósaink büszkén vallották barátaiknak azokat a német történészeket, akik azt javasolták, hogy a krónikáinkat el kellene égetni, mert haszontalanok s a magyarok a honfoglalás idején az emberi fejlődés legalacsonyabb fokán álltak (Büdinger). Nyilván innen merített Hóman Bálint is a 20-as években. Egy szlovák lap 1896-ban a következőket írta le: „Az un. magyar honfoglalás mese, nemcsak rendezett magyarországi államélet kezdetei nem mutatnak egy mákszemnyi magyar nemzeti jelleget, de az itt a mi hazánkban a magyarok vették át a nem-magyar nemzetek erkölcsét, szokásait, nyelvüknek fő bélyegeit s nyelvükben csak úgy hemzsegnek az idegen szavak." S most lássuk mit állítanak a finnugristák immáron két századév óta? Hogyan rekonstruálják a finnugor alapú magyar őstörténetet? Az állítják, hogy a magyar nyelv, amely a világ egyik leggazdagabb szókincsű ősnyelve, több százezer szóval, szóbokorral, eredetileg csak abból a 4-500 (maximum 660) szóból állt volna, amely - úgymond - minden finnugor nyelvben fellelhető. Az a szavunk, amelyik nincs meg egyik rokonnyelvben sem, az eredetileg nem létezett. A biztos vogul megfelelés száma: 319, az osztyáké 287, a zürjéné 221, a votjáké 199, a cseremiszé 153, a mordviné 156, a finné 212, az észté 160, a lapp megfelelés száma pedig 173 szó. A Kr.sz. előtti VI-IV. évezredben, így szól az elmélet, vagyis az un. uráli korban, amikor még valamennyi finnugor elő-ősnép együtt élt valahol Szibériában vagy az Ural nyugati oldalán vagy a keleteurópai hátságon (őshazalánc?!) vagy másutt, beszélték, képzetük szerint, az un. uráli ősnyelvet. Ma is azt vallják a nyelvészek, hogy a rekonstruált alapnyelv a valóságban létezett, sőt az alapnyelvet beszélő népek nyelvszövetségeket (Sprachbund) hoztak létre, s ezek a nyelvek családfa-modellben felrajzolhatók (August Schleier találmánya a nyelvek családfája!). Hóman Bálint szavával élve: uráli ősnép természetesen nem volt, amint uráli ősnyelv sem létezett soha. Ma már sok nyelvész is idejétmúltnak nevezi a keletről nyugatra vándorló népek nyelvi migrációját. De alapjukat vesztették az un. őshaza-meghatározások is. Azért kell a kitalált őshazát az Ural környékére és Szibéria tajgáira és tundrás vidékeire tenni, mivel a rokon kis népek ma is ezen a területen laknak, érvelnek vonalas és mérvadó tudósaink. A finn őstörténészek azonban egyre határozottabban utasítják el a keletről bevándorlás dogmatikus hipotézisét s síkraszállnak amellett, hogy az ő eleik 8-9 ezer éve ugyanott laknak, azaz Skandináviában, mégpedig a lappokkal együtt! Ezzel halálos döfést kapott a finnugrizmus. Amikor a szamojédok kiváltak, így szól a hivatalos elmélet, akkortól már az un. finnugor alapnyelvet beszélők maradtak csak együtt. Ez Kr.sz. előtt 4000-3000 tájékán lehetett. Ezután ismét osztódott a nép: s lett finn-permi és ugor ág. Az ugor ágból 2500 körül vált ki az előmagyarság, de továbbra is gyűjtögetésből, halászatból, vadászatból éldegélt, majd egyszercsak a korábbi sztyeppe félsivataggá vált, amikor is a vogulok és az osztyákok északra a hideg és zord tajgára-tundrára költöztek rénszarvasaikkal és kutyaszánjaikkal, az előmagyarság azonban, valamilyen oknál fogva, helyben maradt, illetve délebbre vándorolt és áttért az állattenyésztésre. Majd valamikor Kr.sz. előtt 500 körül a magyarság a mai Baskiriába költözött, onnan pedig lesodródott a Fekete-tenger vidékére, innen tovább, megveretve és elüldözve, fejveszett meneküléssel bezúdultak a IX. században a Kárpát-medencébe. Annak pedig, hogy délen nem olvadtunk bele a török népek tengerébe, az az oka, egy másik jeles mérvadó akadémikus (Róna-Tas András) szerint, hogy vészhelyzetben eleink egyszerűen visszaszaladtak a rejtekadó erdőkbe s ott vészelték át a nehéz időket. Majd a vész elmúltával újra elbújtak az erdőrengetegekből. Íme, itt a nagy elmélet, pőrére vetkőztetve. S aki ezen teóriát nem fogadja el, amint ezt a közelmúltban elhunyt egyik mérvadó akadémikusunk (Engel Pál) nagy garral kijelentette: az kirekeszti magát a tudományból, mert a finnugor rokonság-elmélet tagadásánál véget ér a tudomány! Nos, milyen új eredmények születtek az elmúlt évtizedekben s ezek az eredmények megerősítik a finnugor-elméletet avagy ellenkezőleg: megcáfolják? Kezdjük a nyelvészettel. A több százezres magyar szókincs-állomány elemzése során a Magyar nyelv etimológiai szótárának készítői arra az „exakt eredményre" jutottak, hogy az alapszókincsen kívül (4-600 szó) a magyar szavak javarésze idegen nyelvekből átvett jövevényszó, közel fele azonban ismeretlen eredetű. Az tehát fel sem vethető, hogy a magyar átadó nyelv is lehetett, csakis és mindig kizárólag átvevő. Átvettünk mindent az iráni nyelvekből, a török nyelvekből, a szláv nyelvekből, a német és latin nyelvből, etc. Azon tényt azonban, hogy ti. az un. magyar- finn típusú nyelvek, nyelvtanilag is és csekély szókészleti egyezés révén is, közel állanak a magyarhoz, nem lehet kétségbe vonni. Mi hát a valós magyarázat? Nyilvánvalóan az, hogy ezredévekkel, vagy az obi ugorok esetében cca. másfélezer évvel ezelőtt a nagy lélekszámú magyarság szállásterületének közelében laktak ezek a kis, nyelvileg és gazdaságilag is fejletlen népcsoportok, akik a kereskedelmi és egyéb kapcsolatok folytán átvették a magyar nyelv szerkezetét és bizonyos mennyiségű alapszavát. Ez a térség Közép-Ázsiában és Nyugat-Belső-Ázsiában volt, ahonnan eleink a VII. század végén nyugatabbra költöztek, mégpedig három irányban. A nép zöme a kazár birodalom része, létrehozója lett a Kaszpi-tenger és a Kaukázus vidékén, egy részük a kaukázusi szavárd magyarok ősei lettek, a harmadik csoport pedig a volgai bolgárokkal felhúzódott a Volga-Káma vidékére, ők Julianus barát baskiriai magyarjai. Az obi-ugor vogul (manysi) és osztyák (hanti) nyelvben például megvan a magyar ló (lu) szó és több más lótartásra vonatkozó kifejezés, ám lovat sohasem tenyésztettek, nem hátálták, magyarán: nem voltak lovas nép. Vagyis: csak átvették a szavakat és elsősorban az isteneik történeteiben szerepeltették őket, mint „a déli tájak szárnyaslábú szép állatait" vagy az isteneik áldozati állatait, ami azt is jelzi, hogy a magyarok uralmuk alatt tartották ezeket a mongoloid és paleoszibirid népeket. A kengyel szó is megvan a vogulban, de bőrharisnyát jelent! A lovagló ostor alapszava pedig egyszerű vesszőt jelent. Nem arról van tehát szó, hogy az ősmagyarok, úgymond, kiszakadtak az uráli, majd a finnugor őshaza primitív népei közül és valamilyen csoda folytán, egyedül e csoportok közül, dél felé sodródva, a törökök vezetésével, megtanulták az állattartás fortélyait, hanem arról, hogy a magyar nyelvű nép a kultúrájával és az erejével hatott a peremterületeiken élő kis népek nyelvére, mint közlekedő nyelv (lingua franca). Az elmaradott peremterületek izolált nyelveit beszélők ugyanis mindig nyelvileg is és kulturálisan is átvették a fejlettebb szomszédaik nyelvét és műveltségének bizonyos elemeit. A magyar és a finnségi nyelvek keleti és permi csoportjának érintkezési területe azonban nem a szibériai tajga és tundra volt, hanem Közép-Ázsia térségének északi, északkeleti és északnyugati övezetei. Ugyanakkor ma már az is világos, hogy a magyar nyelvhasonlítás eddig követett útja tökéletes zsákutca, hiszen minden nem finnugor típusú nyelvvel való egybevetés fő bűnnek és tudománytalan, gálád tettnek minősül. Holott igenis szükséges és fontos a török, a mongol, a sumer, stb. nyelvvel való egybevetés, aminthogy továbbra is vizsgálni kell a finn, az észt, a lapp, a lív, etc. nyelvvel való rokonság történeti, régészeti és nyelvészeti hátterét. Annál is inkább, mert az elmúlt évtizedekben a finn kutatás alapjaiban döntötte össze a finnugor rokonság dogmáját, kimutatván, hogy a finnek ősei sehonnan sem vándoroltak mai hazájukba, hanem mindig (8-9000 éve!) ott élnek, ahol ma. Lehetséges, hogy az embertanilag a germánsághoz közeli nép nyelvcsere révén jutott a nyelvéhez valahol Közép-Európában vagy annak északkeleti térségében. Még azt sem helyénvaló kategorikusan kizárni, hogy az őskor idejében végbemehetett egy nyugat-keleti irányú népmozgás is, akár a Kárpátmedencéből kiindulóan is. Amint a szkíta-szarmata népek nyelvi hovatartozását is szakadatlanul vizsgálni kell, hiszen hiteles bizonyítékunk máig sincs arra nézvést, hogy a szkíta és a szarmata nyelv iráni nyelv lett volna, aminthogy a finnségi nyelvek közül sincs egyiknek sem, nemhogy többezer éves, archaikus nyelvemléke, de félezer esztendős is csak a finneknek. Az elfogadott tudományos dogmák a tudomány fejlődésének legnagyobb kerékkötői. Ugyanis vitathatatlanul olvasható (tehát két vagy több nyelvű, mint például a világhírű rosette-i kő vagy az Orchon vidéki türk rovásfeliratok!) szkíta, szarmata, hun és avar nyelvemlékünk nincs! Tettek és tesznek ugyan kísérleteket, mint például a magyar nyelvben fellelhető avar szavak összegyűjtése (törő, terem, etc), ám ezek még nagyon a kezdeti stádiumban vannak. Ugyanakkor fellendültek az antropológiai kutatások, amelyek kimutatták, hogy a magyarság embertani alkata még ma is 46%-ban turanid és csak 4,6%-ban kelet-balti (Henkey Gyula adatai), sőt a történeti antrpológiai adatok szerint a IX-XI. századi magyar csontvázak legközelebbi rokonleletei a Kaszpi-tenger melléki szarmata sírokban lelhetők fel (Tóth Tibor). Ma már egyértelműen bizonyított, hogy a finnugristák által az eddig fő érvekként felsorakoztatott adatok és forrásidézetek nem alkalmasak a magyar nyelv- és néprokonság un. finnugor származtatására. Kiderült, hogy a XV. századi adatok nem a vogulokra és az osztyákokra vonatkoznak, kiderült, hogy az un. ugor őshazának vélt Jugriához az Ungariának és a magyarságnak semmi köze sem volt, Jugria nem Szibéria tartománya volt, kiderült, hogy Sigismundus Herberstein XVI. századi királyi követ megjegyzéseinek semmi alapja sincs, kiderült, hogy Philip Johann Strahlenberg 1730-ban kiadott műve nem tartalmaz perdöntő adatokat, csak megerősíti a finnségi nyelvek, kivált az obi ugor nyelvek és a magyar nyelv közötti felszínes nyelvi rokonság tényét. Kiderült, hogy nagyon is igaza volt azoknak a nyelvtudósoknak, akik a magyar nyelvet egy eredeti ősnyelvnek tekintették, így mindenek előtt Sir John Bowringnak, aki a következőket állapította meg: „A magyar nyelv távoli és magányos. Pontos megértéséhez más nyelvek tanulmányozása rendkívül csekély haszonnal jár. Lényegében saját öntőformájából került ki, kialakulása és felépítése bízvást oly korszakra tehető, amikor a mai európai nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem hatott a magyarlakta térségre." Beigazolódott, hogy a magyar nemzeti történetírás jelesei kezdettől elutasították a finnugor származás-elméletet: Beregszászi Nagy Pál, Körösi Csorna Sándor, Jászay Pál, Fessler Ignác, Wenczel Gusztáv, Szabó Károly, Toldy Ferenc, Bartal György, Ribáry Ferenc, Vámbéry Ármin, Czuczor Gergely, Mátyás Flórián, Szilády Áron, etc. A hivatalos és a bécsi udvar által elismert és támogatott történeti irányzat az 1848/49-es forradalom és szabadságharc után mégis döntő fölénybe került, elsősorban Hunfalvy Pál, Budenz József, Pápay József, Munkácsi Bernát révén. A kiegyezés korában a kérdés másodrendűvé vált, a trianoni Magyarország pedig elfogadta a finnugor származás-elméletet, aminthogy teljesen vitathatatlanná és támadhatatlanná tették ezt az elméletet a marxista történettudósok 1945 után, akik és utódaik ma már odáig jutottak el, hogy kijelenthetik: aki a finnugor rokonság és származáselméletet nem fogadja el vagy kritikával illeti, egyszer és mindenkorra kizárja magát a történettudományból. A finnugor-elmélet egyeduralma azonban a XX. század elmúlásával végetért. Új korszak kezdődött, új kutatási módszerekkel és új kutatási szemlélettel. A finnugor származás-elmélet összeomlását előidéző a legnagyobb erejű bomba a legújabb DNS-vizsgálatok egyre bővülő sorozatai, amelyek természettudományos módszerekkel mutatták ki, hogy a magyaroknak semmi közük sincs sem a finnekhez, sem a permi, sem az obi-ugorokhoz. Maradtak persze nyitott kérdések, mint például a finn és a magyar nyelv rokonságának okai és kialakulásának helye és ideje, avagy a török-magyar nyelvi kapcsolatok kora és mélysége, de ezekre a kérdésekre is meg fogjuk találni a helyes és hiteles válaszokat. Törődnünk kell a múltunkkal, mert az a sajátunk, az a mi ősi örökségünk. Hallgassunk Bél Mátyás intelmére: „Az a mi népünk legfőbb baja, hogy a saját dolgaival rút hanyagságig nem törődik és semmibe veszi a sajátját, csak az idegent magasztalja." A magyar nyelvre pedig jobban kell vigyáznunk, mint a szemünk fényére, mivel - ahogyan a német Eugen Kremserből lett magyar író, Rákosi Jenő mondotta volt - „a magyar nyelvnek rendkívüli ereje van. A magyarság fennmaradásának egyetlen biztosítéka és jövőjének záloga a nyelv. Ez a nyelv csodatévő hatású, titokzatos erő van benne s még fizikailag is átalakítja annak az agyvelejét, aki elsajátítja." Egy negyed évezred óta mozdultak meg hatalmas erők a magyar nyelv és ezen keresztül a magyar nép közvetett kiirtására, mindenek előtt múltjától való megfosztása révén, amelyet kiválóan jelez az, hogy a magyar nyelv használatát már a XV. században meg akarták tiltani, majd II. József, a kalapos király rendeletben tiltotta meg a magyar történelem tanítását az iskolákban! S hogy egy nép kiirtása lehetséges, ezt éppen egy finnségi nyelvű nép, a lív igazolja, akikből ma már csak húsz fő él a világon!
Állítólag visszautasította az Académie Française felkérését is arra vonatkozóan, hogy a magyar kutatók is vegyék ki részüket a szumír nyelv vizsgálatából. Ugyanis több neves francia nyelvész ekkoriban már világosan felismerte a magyar nyelv rendkívül szoros kapcsolatait a szumírral...
A sokat idézgetett Trefort-beszéd 1876-ban hangzott el egy konferencia végén:
„Tisztelem az urak álláspontját, én azonban – mint miniszter – az ország érdekeit kell nézzem, és ezért a külső tekintély szempontjából előnyösebb a finn-ugor származás princípiumát fogadnom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finn-ugor származás mellett törnek lándzsát.”
Trefort maga vallja be önéletírásában: "nem vettem részt a forradalomban".
A szabadságharc idején végig nyugaton tartózkodott, saját elhatározásából.
No és ennek a belga kultuszminiszternek a németbarátságát kellőképp indokolhatja, hogy nem szerette, sőt kifejezetten utálta a franciákat:
"A francia irodalommal döntően szembefordultam, s irodalmi termékeiket élvezhetetlennek találtam; ugyanígy kényelmetlenné vált a francia szellem is számomra. Erkölcsi rothadást tapasztaltam náluk, aminek a vége egyfajta szétesés lehet majd. Hogyan lehetett volna egyolyan néppel szimpatizálni, amely a februári forradalom után a császárságot újra visszaállította. Egy nép, ahol egy Louis Napoleon, a maga decemberi államcsínyével és abszolutizmusával megmaradhat, csak megvetést érdemel."
Trefort e szavaival maga a megtestesült objektivizmus, és etnikai elfogultságot ugyebár még véletlenül sem lehet felfedezni nála...
Az 1960-as évekig családtagjaival német nyelven érintkezett, németül levelezett, és önéletrajzi feljegyzéseit is ezen a nyelven írta. E tekintetben Budenzre hasonlít, aki huszonéves koráig nem is hallott magyar szót.
Haláláig, 1888-ig tizenhat éven át több kormánynak volt vallás- és közoktatásügyi minisztere megszakítás nélkül, s felmérhetetlen a kár, amelyet a magyar nyelvtudománynak okozott doktrinér nézeteivel. Persze a Habsburg-elnyomás nélküle is megtalálta volna céljai megvalósításához a megfelelő embert.
Trefortnak a magyar őstörténet-kutatásra gyakorolt hatása egyértelműen negatív, függetlenül attól, hogy sokat köszönhet neki pl. az iskolaügy (népiskolák, közép- és felsőfok, kolozsvári egyetem, rabbiképző stb.)...
Mint láttuk, Sajnovics mögött a nyelvészeti elképzeléseit illetően valójában a szász Höll (Hell) állott, aki instrukcióit -- Gyarmathyhoz hasonlóan -- egyenesen Göttingából kapta, a "magyarfaló" Schlözertől...
Zsirai Miklós hadifogoly-levelezése
In: Ad Acta -- A Hadtörténelmi Levéltár évkönyve 1998
A Cicerotól származó klasszikus szállóige szerint "inter arma silent musae", azaz "háborúban hallgatnak a múzsák". Évezredes tapasztalatok igazolják ezt, és az ellenkezőjét is. A magyar irodalomban is találunk bőségesen, fényesebbnél fényesebb bizonyítékokat arra, hogy legnagyobb költőink egyszerre harcoltak - ha kellett - kardjuk forgatásával és lantjuk pengetésével: Balassi, Tinódi, Zrínyi, Petőfi, Gyóni Géza, sőt a második világháború embertelenségében, az üldözöttség poklában és még az "erőltetett menet" iszonyú halálközelségében sem hallgatott Radnóti múzsája.
Nem csupán a költészet ihletői, hanem a tudomány géniuszai is keresték tennivalóikat, hivatásuk kibontakoztatásának, teljesítésének alkalmait a legszörnyűbb fegyverzajok, a börtön, a hadifogság reménytelen egyformaságában is. A csodás véletlennek látszó lehetőségeket a Gondviselés adta meg.
Így volt ez Zsirai Miklóssal, a későbbi kiváló finnugor nyelvtudóssal is, akinek budapesti egyetemi bölcsész-éveit éppen finnországi tanulmányútja közben szakította félbe az akkor kitört első világháború. A bevonulás, kiképzés, tiszti iskola, frontszolgálat gyors egymásutánját követte az 1915. március 29-ével kezdődő öt és fél évi szibériai hadifogság végeláthatatlannak tűnő időszaka.
Egyetemi óráin és önéletrajzaiban is beszámol a nagyrészt Tobolszkban (Irtis járás), nélkülözésekkel, kényszermunkával töltött, átlagosnál hosszabb hadifogságáról. Azt is tőle tudjuk, hogy ez az időszak sem volt számára terméketlen. Ezt a mostoha helyzetet és időt használta fel jól megalapozott nyelvtudásának és széleskörű ismereteinek gazdagítására. Segítségére voltak ebben zürjén őrei, az otthoni jóbarátok és a Nemzetközi Vöröskereszt útján - ha nehezen és késve is - hozzá eljuttatott könyvek, és nem kis mértékben a fogságból adódó orosz, finn, latin, angol nyelvi megbízatások. A "rábízott tálentumokkal jól sáfárkodott", s mi, akik ma is büszkék és boldogok vagyunk, hogy közvetlen tanítványai voltunk, szájtátva hallgattuk, amint egyetemi óráinak anyagába illesztve hivatkozott a hadifogságának is "köszönhető" orosz nyelvtudományi, néprajzi, történelmi ismereteire.
1920. november 23-án - végre újra itthon! - leszerelték. Egy éven belül megszerezte mind a tanári, mind a bölcsészdiplomát magyar, szláv és latin nyelvészetből "kitűnő" eredménnyel, év veszteség nélkül. Ettől kezdve egyenesen és magasra ívelve futotta be fájdalmasan rövid, de sikerekben gazdag tudományos és egyetemi tanári pályáját. 1955-ben, 63 évesen - valószínűleg a hadifogságból eredő szívbetegség is közrejátszott - halt meg.
Az ún. katonasági levelek méltatása, értékelése előtt még szeretném megmagyarázni a közlemény címében szereplő "levelezés" szót. Ez többet sejtető vagy legalábbis nagyvonalú megjelölése egy csupán egyoldalú levélgyűjteménynek, amely csak az itthonról és más fogolytáborokból hozzá írott katonai levelezőlapokat tartalmazza. A lapokat őmaga és családja őrizte meg. Leánya, Zsiray Jolán féltő gonddal rendezte a gyűjteményt, a lapokat az eredeti német, illetve orosz nyelvből magyarra fordíttatta. Tőle kaptam meg az OSZK-ban lévő kéziratanyag és magyar fordításának fénymásolatát. Sajnálatos, hogy a Zsirai Miklós által írt válaszlevelek, illetve előzmény-posták nincsenek meg, de 80 év után elképzelni is lehetetlen, hogy a 10 küldő személy családja, utódai felkutathatók és hadifogoly-postái megtalálhatók lennének.
Be kell tehát érnünk azzal, hogy a rendelkezésünkre álló 55 német és 7 orosz nyelvű levelezőlap szövegéből próbáljuk meg, egyéb ismereteink és feltevéseink alapján rekonstruálni, mit is tartalmazhattak Zsirai Miklós hadifogságból küldött írásai.
Mint tanítványa és valamennyi egyetemi félévemen át előadásainak lelkes hallgatója, legmerészebb álmaimban sem gondoltam arra, hogy egy fél évszázad múltán a tőle hallottakat a megmaradt hadifogoly-levelezés hozzá írott darabjainak utalásaiban látom viszont. Tartalmuk hadtörténeti szempontból kevéssé jelentős, de művelődéstörténet és jellemábrázolás tekintetében annál inkább. Én, pályám, érdeklődésem, tanulmányaim és tanítványi mivoltom alapján csak ez utóbbi irányból közelíthetem meg a kezünkben lévő 62 írás méltatását.
A hét darabból álló cirill betűs, orosz nyelvű corpus írója egyetlen egy személy: Farkas Gyula hadnagy, ugyancsak hadifogoly, aki lapjait az asztrahányi (1-5., 1917. február 7. - május 10.) és a Perm városbeli (6-7., 1917. július 26. - szeptember 17.) táborból írta. A legtöbb levélben röviden szól arról, hogy több-kevesebb sikerrel próbál magának orosz, francia, angol, finn nyelvkönyveket szerezni tanulás végett, mert úgy érzi - ahogy azt 3. sz. levelében írja -, hogy "életünk félbe van szakítva". Zsirai bizonyára megírta neki, hogy sikerült tudományos könyvekhez jutnia, mert 2. sz. lapján azt kérdezi tőle: "Tudományos könyveim nincsenek, Neked honnan vannak?". A 4. és az 5. sz. lapon arról tudósít, hogy van tábori újságjuk, amelynek ő az első munkatársa, illetve szerkesztője. Ezekből a rövid utalásokból feltehető, hogy írójuk is egyetemi vagy kollégista jóbarát, akivel kölcsönösen érdeklődnek egymás sorsa, egészségi állapota, általános hogyléte felől.
A többi, 55 lapnyi corpus német nyelvű és 9 feladótól származik, az 1916-1918 közötti időszakból. Nagyrészük a hátországban íródott, három az orenburgi, egy a majorkai fogolytáborban és egy - az egyik legérdekesebb! - a pilseni katonai táborban.
Ez utóbbinak, a 7. sz.-nak a bemutatásával kezdem: írója a legnevezetesebb a levelező társak közül. A feladó Kövendi Dénes, két évvel fiatalabb kollégista barátja, aki később klasszika-filológus, filozófiatörténész lett. Előbb Kunszentmiklóson gimnáziumi tanár, majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen magántanár. Beszámol néhány behívott társukról - akiknek neve mellé a kollégiumi hagyomány szerint az "úr" megjelölést is kiteszi - és arról is, hogy Gombocz Zoltán Eötvös Collegiumi tanárt, Zsirai kedves mesterét akkor (a levél kelte 1916. május 6.) nevezték ki egyetemi rendes tanárrá Kolozsvárra.
Az I. csoport 5 lapját küldő Pethő Ilma 1916. májusa és októbere között többször utal "szegény Jani barátunk" hősi halálára, és október 15-én megköszöni Zsirainak, hogy a gyászoló édesanyát, Simon asszonyt felkereste soraival.
A további lapok szokványos üdvözlő és érdeklődő szövegei közül kiemelkedik nemcsak számával (34 db), hanem kitartó és hűséges rendszerességével is az 1915. októberétől 1918. szeptemberéig csaknem havonta jelentkező egyetemi jóbarát, Hajba Károly (8. sz. sorozat). Nemcsak számánál fogva, hanem témabeli, hangulati, hangvételi, stílusbeli változatossága miatt is ebből a sorozatból következtethetünk a legtöbbet és a legbiztosabban a két levelező társ igazi meleg barátságára. Aki megengedheti magának ezt a szellemes humorizálást, öniróniát, évődő kedélyességet, az jól ismeri barátjának minderre egészségesen rezonáló alaptermészetét és ragyogó stíluskészségét. Mind a rövidebb, mind a hosszabb írásai üdítően hatnak még ma is a békés olvasóra; milyen hatással lehettek akkor egymásra íróik a háborús és hadifogoly körülmények között?!
Nem csupán az egyetem és a kollégium köti össze őket, hanem szülőfalujuk is, hiszen "Kedves Fődi"-nek szólítja Miklós barátját. Örül, hogy szakterületén, a vogul, cseremisz-csuvas és a többi "halzsíros atyafiak" között remélhetőleg jól érzi magát (8. csop. 4. sz.). Az igazi jóbarát gondoskodására vall, hogy bár őmaga történelem-földrajz szakos lehetett - a 9. sz. lapon említett Czirbusz Géza és Marczali Henrik professzorok nevéből következtethetőleg -, fáradhatatlanul kísérletezik a Zsirai által kért könyvek beszerzésével és megküldésével, sőt Szinnyei professzor saját szakkönyveinek eljuttatásával is (10-18., a 20., a 22-26. sz. lapok tanúsága szerint). A 17-19. és a 29-34. sz. lapok szövegében saját egyetemi vizsga-terveiről, illetve sikereiről és a hadifogságból majdan hazatérők vizsga-lehetőségeiről tájékoztatja barátját.
Azon túl, hogy ezek a tájékoztatások megnyugtatóan és biztatóan hatottak Zsirai Miklósra, be is igazolódtak hazatérése után, mert valóban évveszteség nélkül folytathatta tanulmányait és kitűnő vizsgáival bizonyíthatta, hogy a súlyos hadifogság megpróbáltatásokkal teli éveiben szakmai tudásából, soknyelvű tanulási és széles látókörű kutatói készségéből semmit sem veszített, sőt gyarapította mindezeket. Gazdagította ezeket mindannyiunk javára, egyetemünk, a finnugor nyelvtudomány és nyelvművelésünk dicsőségére.
Közli: Kovács Lászlóné dr. Vermes Stefánia
Az etimológia alapjául a finn jama ’összekötött rész, összekötés, hézag’ stb., valamint az észt jama, jäma ’ua.’ és ezeknek igei származékai szolgálnak (finn jamata, jamoa, észt jamada, jämada), emellett a mordvin jav a kijaks jav ’padlórés’ összetételben. A lapp nyelvekben egyrészt található egy finn jövevényszó: lp. jamate- stb., másrészt egy ’iker’ jelentésű szó: lp. N juomek ~ juomek ~ jūmik ’ikerjuhok’, L juomitj ’iker, (t. sz.) ikrek’ ... md. jamśa- ’dupla’ ...
az óind nyelvben található egy yamás ’iker’ szó és a lettben egy jumis ’dupla, páros gyümölcs vagy gabonakalász’ (SKES 114, SSA 235). Ám egyik szótár szerkesztősége sem tartja valószínűnek, hogy a finn jama stb. szócsalád az indoeurópai nyelvek egyikéből származnék, mivelhogy szerintük egy ’iker, ikrek’ jelentésű szóból aligha fejlődhet egy ’hézag, két v. páros tárgy közötti rés’ jelentésű szó. A jelentésváltozás szerintük legfeljebb fordított irányba következhet be ... A szakirodalomban eddig még nem vették figyelembe, hogy ennek a szócsaládnak az obi-ugor nyelvekben is van megfelelője, amelynek a jelentése – akárcsak a lappban – ’iker’ ...
1943-ban Lengyeltótiban született, a nyelvtudományok doktora, az MTA külső tagja. Az Udinei Egyetem finnugor nyelvészeti professzora. Kutatási területe az uráli és a magyar nyelvészet, az obi-ugrisztika, az uráli hang- és alaktan valamint etimológia.
- Mi volt az a döntő mozzanat az életében, ami erre a pályára vitte?
- A véletlennek is volt szerepe abban, hogy érdekelni kezdett a magyar nyelv rokonsága. A keszthelyi gimnáziumban kitűnő orosztanárunk volt, aki az egyetemen tanult egy keveset finnül is. Amikor ez kiderült, az osztály kórusban kérte, mondjon valamit finnül. Ekkor ő a Kalevala első sorait idézte. Éppen akkoriban volt egy röpke tanóra a finnugor nyelvcsaládról. Mivel szerettem a nyelveket, ettől kezdve motoszkált bennem a gondolat, jó lenne többet is megtudni erről az izgalmas kérdésről. Az érettségit követő kényszerű vargabetűk után két év elteltével kerültem be az ELTE magyar-orosz szakára, de szinte az első hetektől rendszeres hallgatója voltam a finnugor tanszék óráinak is. Amikor harmadéves koromban hivatalosan is finnugor szakos lettem, az csak annyi változást eredményezett diákéletemben, hogy amit addig pusztán lelkesedésből csináltam, kötelességemmé is vált.
- Volt-e mestere?
- Több mesterem is volt. Időrendben elsőként Lakó Györgyöt, az ELTE professzorát említem meg, aki megtanította diákjait rendszeresen dolgozni, szigorúan megkövetelte a feladatok lelkiismeretes teljesítését. Azt hiszem, tőle tanultam meg, hogy a kutatandó kérdés lehetőleg minden részletét meg kell ismerni, a rá vonatkozó szakirodalmat lehetőleg teljesen fel kell dolgozni. Finnországi ösztöndíjas évemben Matti Liimola, turkui professzor oltotta belém az obi-ugor nyelvek, főleg a vogul iránti szenvedélyes érdeklődést. Emberként is felejthetetlen sokunk számára, hiszen óriási ismeretanyaga közmondásos szerénységgel párosult. Rédei Károly egyengette ellenszélben az utamat az egyetemre, és rendszeresen szakkönyveket adott a kezembe már egyetemi tanulmányaim megkezdése előtt is. Kétszer is a főnököm volt, először az MTA Nyelvtudományi Intézetének finnugor osztályán majd a bécsi finnugor tanszéken. Osztályvezetőként rendszeresen foglalkozott fiatal beosztottaival, egyebek közt osztják grammatikát tanított nekünk és szövegeket elemeztünk. Nagy nyereségnek érzem, hogy az eltelt évtizedek során szoros barátság is kialakult közöttünk. Végül, de nem utolsósorban Hajdú Pétert említem meg, aki saját példájával és expressis verbis is arra ösztönzött, hogy a szűk finnugrisztikai problémákon túlra is nézzek, igyekezzek tájékozódni a rokon tudományok eredményeiről. Igazgatóm volt hosszú évekig, a Nyelvtudományi Közlemények felelős szerkesztőjeként pedig maga mellé vett technikai szerkesztőnek. Ez jó iskola volt arra, hogy megtanuljam a kéziratok és a tudományos kiadványok megformálását. E négy személy természetesen más-más egyéniség, de közös bennük a tudomány iránti elkötelezettség, a szakmai kérdésekben tanúsított szigorúság, kritikus szemléletmód és következetesség.
- Mi volt az az eredmény munkája során, amelynek igazán örül?
- Nem kell különösebben törnöm a fejemet, mely munkáim szereztek különösen nagy örömet. Kettőt említek. Egyikük az 1993-ban megjelent számnévi monográfiám (Die Grundzahlwörter der uralischen Sprachen. Bibliotheca Uralica 11. Akadémiai Kiadó, Budapest), ami eredetileg "a nyelvtudomány doktora" cím elnyerése végett íródott, nagyon szép és izgalmas kutatói évtized eredménye. E téma kidolgozásához nemcsak az uráli nyelvek számnévrendszerét, számnévszerkesztési eljárásait (tehát nyelvészeti kérdéseket) kellett tanulmányoznom, hanem sok érdekes kultúrtörténeti, régészeti, matematikatörténeti munkát is el kellett olvasnom. A másik nagyon kedves témám az uráli nyelvek nyelvtani számának jelölése volt, amelyben igyekeztem kideríteni, milyen eszközökkel fejezték ki a nyelvcsalád története során a numerust, és miképpen magyarázható az a tarkaság, amely e nyelvek eszköztárát vizsgálva szemünkbe ötlik. Ez a monográfiaméretű tanulmányom 1997-ben jelent meg Finnországban (Numerusprobleme. Ein Erkundungszug durch den Dschungel der uralischen Numeri. Finnisch-ugrische Forschungen. 54, 1-126). A legnagyobb öröm mégis az, hogy olyan munkát végezhettem, amely izgalmas szellemi kalandot jelentett.
Budenz József -- Fotográfia, 1880 után 
Sajnovics, aki egy jól fizető állás reményében felcsapott nyelvésznek
Mencsik Ferdinánd
Honti agymenései