Ha demokratikus keretek közöt akarunk maradni, szerintem is ez a legbölcsebb.
Kedves Laci! Nem kéne ellenségnek tekinteni ezt a kormányt, legfeljebb ellenfélnek. O.V. a Magyar Köztársaság miniszterelnöke, a többség rá - pontosabban erre a koalícióra - szavazott. Két év múlva persze lehet másként dönteni.
Hacsak nem polgárháborúra gondoltál, hanem polgári engedetlenségre, az utóbbit általában nem szokás egy kormány ellen enbloc indítani, hanem valamilyen kirívóan súlyos, _konkrét intézkedés ellen, amely tömeges jogsértésekhez vezet. Szvsz a kormány személyzeti politikája nem ilyen. Az leginkább azoknak nem tetszik, akiket most kitúrtak a húsosfazék mellől.
Jó, tőlem megvárhatjuk a következő szavazást, az előző kormány idején legalább úgy tűnt mintha..., de aztán mégsem persze. Most már csak úgy sem tűnik, hanem egyértelmű a dolog.
Nekem csak az a gondom ezzel az egésszel, hogy mindig akkor jönnek elő a "zsenik" a kor hibája -vagy a szegénység - elleni tüntetésükkel amikor a jobboldal kormányoz. Olyankor nem csak velük van baj, hanem velejéig rothadt a rendszer.
Kérdem kiváncsian: 1994 és 98 között miért nem szerveződtetek oly bőszen? A kor hibái akkor is hasonlók voltak. Vagy nem?
Az a helyzet, hogy ezt t opicot komolynak szántam.
Szerintem minden korban vannak emberek, akik felismerik a kor hibáját, és esetleg hajlandóak is tenni érte, vannak emberek akik felismerik a kor hibáját, de nem hajlandóak tenni semmit, inkább alkalmazkodnak.
Az viszont már gond, amikor egy komoly topicban raba bácsi megjelenik a humorával :)
Egyébként tudjátok hogy honnan lehet felismerni a zseniket? Onnan, hogy ráéreznek bizonyos igazságokra, amik csak később fognak beigazolódni. És én már ál. isk. 6.-ban egy dolgozatomban használtam a Thales tételt :)
1998 szeptemberében az Európai Utas terjedelmes interjút készített Orbán Viktor miniszterelnökkel a rendszerváltás folyamatáról, szakaszairól és arról, hogy pártja és ô maga milyen szerepet töltött be ebben a folyamatban. A beszélgetés során kitértünk arra is, milyen cél- és eszközrendszerrel vág neki az új kormány a Magyarországot az újabb évezredbe átvezetô kormányzati ciklusnak. E beszélgetés szerkesztett változata zárja azt az osztrák partnerlapunkkal közösen kiadott német nyelvű könyvet, amelyben a külföldi olvasóknak a magyarországi rendszerváltást kívánjuk bemutatni. A szöveget két részletben bocsájtjuk a magyar közönség elé – a beszélgetés második része decemberi számunkban jelenik meg.
– Kezdjük a Fidesz – Magyar Polgári Párt jövôképével…
– E század szomorú jellegzetessége, hogy az egymást követô nemzedékek mindig rendkívül szerény célt tűztek ki a magyar jövôkép középpontjába: a megmaradást. Trianon óta a magyar jövôkép középpontjában ez áll: megmaradni. Minden történelmi korszakban más-más aspektust kapott ez a fogalom, s a XXI. századra gondolva sajnos még mindig aktuális ez a célkitűzés. Immáron nem a Magyarországot körülvevô, egykor ellenséges államok szorítása a veszedelem, hanem a demográfiai kihívás. A demográfiai tendenciák köztudottan csak lassan változnak, lassan változtathatók. Ha a ma ismert tendenciákat a következô öt-tíz évben nem lehet megfordítani, akkor 2025 és 2030 között a ma tízmilliós magyarországi népesség hét és félmillióra csökken, összetétele pedig még a mainál is kedvezôtlenebb lesz a gazdasági életképesség szempontjából. Ha az aktív népesség tömege tovább zsugorodik, akkor ez gazdaságilag szinte kezelhetetlen helyzetet teremt. A kormánynak mindezt látva lehetôsége és egyben kötelessége is a fiatalok gazdasági helyzetének javítása. Ez összehangolt gazdaságpolitikai döntéseket jelent. Szemlélet- és gondolkodásmódunk középpontjába az egyén helyett a család került, a családot tekintjük gazdasági egységnek. Ez sokféleképpen megnyilvánul – a támogatások formájától és mértékétôl kezdve az adózásig. Bár ez komoly vitákat vált majd ki, ám mégis azt kell mondanom, hogy ennek megvalósítása lényegében kormányzati döntéstôl függ, s e döntéshez megvan bennünk az elszántság. Készülnek, illetve készen vannak a gyakorlati megvalósítás módozatai. Sokkal nehezebb ennél a mentalitás és a beidegzett, szocializált kultúrák megváltoztatása. Senki sem hiheti, hogy csak attól, hogy az állam adókedvezményt kínál a gyerekek után, a gyermekek száma hirtelen megnövekedhet. A magyar társadalom ugyanis nemcsak attól szenved, hogy nehéz lakáshoz jutni, és hogy általában alacsony a fiatalok fizetése, hanem attól is, hogy a gondolkodásmódot meghatározó mentális és kulturális értékek egy fogyasztásorientált világot hoztak létre. Itt sajnos egy igen káros interferenciát tapasztaltunk. A két rendszer, a két kulturális rendszer hatása nem összeadódik, hanem összeszorzódik. Az egyik az 1990 elôtti, az úgynevezett létezô szocializmus értékrendszerébôl eredô kulturális szocializáció hatása. Mi került akkor a fejekbe? Mit sugallt ez a materialista világrendbôl fakadó kultúrkoncepció? Nem részletezem, tudjuk, a matérián kívüli világot értéktelennek tartotta, mindazt, ami ennek ellentmondott, ellenfélnek állította be. Nos, ezzel a szocializmusra jellemzô, általa kialakított szemlélettel találkozott össze 1990-ben és 1990 után az a gátlástalan, minden korlátot nélkülözô gondolkodásmód, ami a „teljesítsd ki önmagad, fogyassz minél többet” rövid jelszavával írható le. És ennek a két rendszernek a kulturális együtthatása az, ami a kilencvenes évek elején valósággal sokkolta a magyar társadalmat, és ennek a negatív hatása itt mind a mai napig él. A nyugatiak mindig elnézô mosollyal hallgatják a közép-európaiakat, kelet-európaiakat, ha azok a fogyasztói kultúra, a globalizáció, az amerikanizáció romboló hatásairól beszélnek, mert eltúlzottnak érzik mindazt, amit errôl hallanak. Csak azt nem értik meg, hogy a miénk nem egy fogyasztói kultúrával szemben hagyományos értékeiben fölfegyverzett társadalom. A miénk hagyományos értékeibôl kiforgatott, mentálisan immunhiányos társadalom. Ezért minden, amit ôk is veszélyesnek gondolnak, de tudják róla, hogy végveszélyt nem jelent az ô társadalmuk számára, az itt nálunk nem egyszerűen veszélyes, hanem valóban a végveszélyt jelenti, mert védtelenek vagyunk, mert csökkent mentális, tudati, emberi védekezôképességünk.
A mentalitásváltoztatást, tudati értékteremtést megcélzó kormányzati politika számára nem a fiataloknak elmondott példabeszédeket tartom helyes módszernek. Ha a prédikáció a kormány részérôl hangzik el, az biztosan hatástalan, inkább negatív hatást vált ki. A fiatalok azt mondják, hogy na, nekünk ezek ne papoljanak. Elegük van a példabeszédekbôl, sugalmazásokból. A kormány két módszert alkalmazhat. Egyfelôl lehetôséget teremt, másfelôl pedig kényszert, és mind a két eszközt használni kell. A lehetôségteremtés elsôsorban azt jelenti, hogy a kormány megválaszolja azt a dilemmát, amely minden közép-európai állam dilemmája is egyben, hogy mire akarja építeni a jövôjét és versenyképességét. Arra akarunk-e építeni – ez is egy választható út –, hogy a nemzetközi versenyben a mi adunk, a mi tromfunk az alacsonyan képzett – következésképpen rendkívül olcsó – munkaerô? Olyan nemzetközi beruházásokat kívánunk-e idehozni és azokhoz kapcsolódó magyar beruházásokat szeretnénk-e létrehozni, amelyek ezt az elônyt akarják kihasználni? A másik lehetôség hosszabb távú gondolkodást igényel, és a megtérülése is sokkal több idôt vesz igénybe – ha úgy döntünk, hogy Magyarország versenyképessége azon alapszik, hogy az itteni munkaerô magasan képzett, sokkal inkább kreatív, sokkal megbízhatóbb, mint a térségbeli versenytársai. A kormány döntött, és az utóbbi lehetôség mellett foglalt állást. Mi következik ebbôl a stratégiai döntésbôl? Az, hogy iskolarendszerünket úgy kell átalakítanunk, hogy a fiatalok számára valóban lehetôség nyíljon arra, hogy korszerű, értékmotivált tudást szerezzenek, vagyis a tudásátadás ne csak lexikális, hanem értékorientált is legyen. Az iskolától elvárjuk a nevelést is, nem csak a tudás átadását. Az ilyen korszerű tudás az, amelyik eladható a piacon. A kötelezô iskolai évek számát emelni akarjuk. E problémakörhöz kapcsolódik a tandíjkérdés. A nyugatiak értetlenséggel fogadják a döntést, amellyel eltöröltük az egyetemi, fôiskolai tandíjat. Ám így a családok anyagi helyzete nem lesz korlátja az egyetemre való bekerülésnek. Ez a lehetôség oldala. A kényszer oldala viszont az, hogy segélyre nem nagyon számíthatnak a fiatalok az iskolák elvégzése után. Tehát Magyarország olyan ország lesz, ahol csak munkából lehet megélni. Egyre szűkülni fog annak a lehetôsége, a kormány legalább is szűkíteni kívánja annak a lehetôségét, hogy munkapótló, jövedelempótló, munkabérpótló támogatásokból el lehessen vegetálni. Ez vitatott szándék, hiszen arról van szó, hogy a fiatalok a munka helyett lehetôséget kapnak a tanulásra, arra viszont nem kapnak lehetôséget, hogy munka nélkül vagy nagyon csekély jövedelembôl a szüleik nyakán éljenek. Tudom, hogy mindez szigorúan hangzik, de hát a világ ilyen szigorú helyzetet teremtett Magyarországon. Hadd mondjak itt azért néhány örömteli dolgot is. A társadalmi életben sehol a világon nem jellemzô az, amit most a magyar munkaerôpiacon láthatunk. Az, hogy 25–35 év közötti fiatalok, és nemcsak magyar vállalatoknál, hanem nemzetközi vállalatoknál is olyan arányban töltsenek be vezetô pozíciókat, mint ez a fiatal magyar topmenedzserek, szakemberek esetében látható. Nem tudom, hogy volt-e már valahol a nagyvilágban példa rá, hogy néhány esztendô leforgása alatt a munkaerôpiacon egyszercsak megjelent egy teljesen más kultúrával, korszerű tudással rendelkezô korosztály. A kötelezô orosz nyelven kívül más idegen nyelveket Magyarországon csak kevesen beszéltek, ôk is inkább az idôsebbek közül kerültek ki. A korábbi német tradíció jórészt elhalt. A nyolcvanas évek közepétôl kezdôdô egyetemi oktatási és képzési változásoknak köszönhetôen azonban a kilencvenes évek elején megjelent egy munkaerôtömeg, amely nem egy, hanem inkább két idegen nyelvet tud. Ráadásul a nyolcvanas évek második felében már teljesen más könyveket, irodalmat, szakirodalmat olvashatott, mint az ugyanazokról az egyetemekrôl korábban kikerülô generációk. Mintha késsel vágták volna el az idôt. A korosztály idôsebb része még a szocializmusra jellemzô szakirodalmon nôtt föl és szerezte meg az egyetemi képesítését, és egyszercsak jött utána egy másik generáció, amely már a nyugati szakirodalmat tanulta, a versenyben immár nem lemaradva nyugati kortársaitól, szinte ugyanazt az anyagot olvasta, és eredetiben, szemben a korábbi magyar generációkkal. Ezek az újak immáron két nyelvet beszéltek, olyan nyelveket, amelyre aztán a néhány év múlva ide megérkezô piacgazdaságnak igénye volt. Ez a réteg, amely a korosztályi nemzetközi versenyképességünket szimbolizálja, otthonosan mozog a nemzetközi világban. A munkája gyakran máshová szólítja, de itt vannak a gyökerei. A szakember elmegy és visszajön. Ma már az a jelenség kezd kialakulni, hogy nemzetközi cégek egykori magyarországi vállalatvezetôiket közép-európai igazgatókká nevezik ki. Csehországba, Lengyelországba, Szlovéniába viszik ôket. Azt gondolom, hogy most már nem elmennek az országból, hanem körforgás van. Dolgoznak külföldön, aztán hazajönnek, aztán másik közép-európai országba helyezik ôket, ugyanakkor mindig megmarad az itthoni bázisuk, mert nem emigrálnak, nem lesznek gazdasági emigránsok, mindig visszajönnek Magyarországra. Nem is számolják föl a magyarországi hídfôállásaikat.
– Honnan lesz az oktatásra, fejlesztésre, a korszerű tudás átadására pénz?
– Mindaz, amit a családpolitikáról meg az oktatási rendszer átalakításáról elmondtam, abból a hipotézisbôl indul ki, hogy a közép-európai térségben – ezalatt most Csehországot, Lengyelországot, Magyarországot, bizonyos mértékig Szlovákiát és Szlovéniát értem – a következô tíz évben tartósan az európai uniós államok gazdasági növekedését meghaladó lesz a gazdasági növekedés üteme. Most egyébként ez a helyzet. A lengyeleknél, ugye, már két-három éve 7 százalékos a növekedés, és ebben az évben nálunk is már eléri a 4–5 százalékot, a továbbiakban pedig 7 százalékos növekedést én hosszú távon is fönntarthatónak tartok. Ez azt jelenti, hogy a külföldi tôke számára ez a terület tartósan vonzó lesz, és ha jön, akkor az önmagában is generálja a további növekedést. Ez természetesen hipotézis, de nem üres hipotézis, hanem a mostani gazdasági folyamatok extrapolációjából fakad, s mint minden prognózis: sérülékeny. Napjainkban tanúi vagyunk az orosz válságnak, amely ha le nem is döntötte, de behorpasztotta ezt a stratégiát. Nyilvánvaló, ha a világgazdaság bármely meghatározó pontján recesszió következik be vagy káosz keletkezik, annak mi is megisszuk a levét. Hiszen esetünkben exportorientált régióról van szó, az elôbb felsorolt kisállamok növekedésének alapja az az áru, amit külföldön adnak el. Így ha recesszió van a világban, az a mi gazdasági növekedésünk ütemét is képes lelassítani, és akkor a mi tervünk sajnálatos módon sokkal kevésbé érvényesül. Ezért vitatott kérdés, hogy az 1999-es évi költségvetést szabad-e egy, a nyugatit másfélszeresen meghaladó gazdasági növekedési elôrejelzésre építeni vagy sem. Meglátjuk. Ami azt a kérdést illeti, hogy elmegy-e innen a tôke, azt kell mondanom, hogy éppen azért hozta ez a kormány azt a döntést, hogy a munkaerô képzettségébôl fakadó versenyelônyre alapozzuk a politikánkat, mert az ilyen alapra tervezett beruházások nehezen mozdulnak. Az olyan típusú külföldi befektetések, amelyeknek egyetlen szempontja, hogy itt képzetlen, rendkívül olcsó munkaerôt találnak, könnyebben odébb állhatnak. Elmozdulhatnak Ukrajnába, Románia irányába, ha úgy hozza az élet, vagy onnan is tovább, péládul megint vissza Ázsiába. Ezért azt gondoljuk, hogy a munkaerô olyan minôségi kínálata, amelyet mi Magyarországon kialakítunk, olyan tényezô, amely nem a jövök-megyek tôkének kedvez elsôsorban, hanem a legalább középtávon komoly szándékkal befektetni akaró tôkének.
– A kérdés az, milyen feltételek rendszerében igyekszik a kormány valósággá változtatni a jövôképét. Milyenek a külsô, nemzetközi feltételek, milyennek ítéli a hazaiakat? Várható-e konszenzus az ellenzékkel bizonyos alapkérdésekben?
– Kezdjük a nemzetközi megítéléssel. A kormányt a bizalom légköre veszi körül. Semmifajta bizonytalanság, semmifajta fenntartás nem fogadta a Fidesz – MPP által vezetett kormányt. Franciaországtól kezdve az Egyesült Államokon keresztül Németországon át, Washingtontól Brüsszelig, Brüsszeltôl Strasbourgig mindenhol bizakodva várják az új kormányt, tudván tudva, hogy ez a kormány következetes szószólója lesz a magyar nemzeti érdekeknek. Nyugat-Európában pontosan tudják, hogy nem az a jó partner, aki állandóan – különbözô okokból, legyenek azok kompenzációs vagy más természetűek –, de állandóan igazodni, alkalmazkodni akar, hanem az az igazi kiszámítható partner, aki következetesen az érdekeit képviseli a nemzetközi színtéren is. Olyan kormányt várnak most Brüszszelben, Washingtonban és Strasbourgban, amellyel lehet, hogy rövid távon egy-egy kérdésben nehezebb lesz megegyezni, mint egy simulékony kormánnyal, de hosszabb távon biztonsággal számíthatnak és építhetnek rá mint leendô NATO- és európai uniós tagtársra.
Ami a magyarországi helyzetet illeti, úgy vélem, komoly konfrontációra számíthatunk. Az új kormány be akarja fejezni a rendszerváltást, s ez nyilvánvalóan sérti egy nagyon erôs befolyással rendelkezô csoport érdekeit, tehát kezdetben erôs szembenállásra kell számítani.
– Miben kell befejezni a rendszerváltást?
– Tekintve, hogy a rendszerváltás folyamatának vizsgálata, a magyarországi pártok struktúrájának átalakulása egy másik beszélgetés témája lesz, így most csak azt summázom, milyen célokat tűztek ki 1990-ben a rendszerváltást végrehajtó politikai erôk, s azt, hogy mi hogyan valósult meg napjainkig. Milyen célokat tűzött ki 1990-ben a rendszerváltás? Egyrészt intézményi és alkotmányos változást, vagyis a politikai szabadságok intézményesítését; másrészt a piacgazdaság kiépítését és feltételeinek megteremtését; harmadszor elitcserét. És volt egy negyedik, szellemi, kulturális célkitűzése is a rendszerváltoztatásnak, ez a nemzet rehabilitációját jelentette. A nemzetközpontú gondolkodás, a nemzeti önérdekűség, a nemzeti kultúra, a nemzeti örökség rehabilitálását. Ebbôl az elsô kettô megvalósult, az elitcsere már nem következett be. A radikális rendszerváltó célokhoz 1990-tôl nem társult adekvát politikai gyakorlat. A rendszerváltoztatási kísérlet 1990-tôl kezdôdôen nem a radikális forgatókönyv szerint indult. A célkitűzések radikálisak voltak, de az átalakulások demokratikus és jogállami alapon és keretek között zajlottak, még ha tartalmuk természetesen forradalmi értékű volt is. Ám maga a metódus, a módszer, a stílus, az 1990-ben megindult kormányzás módja egyáltalán nem állt összhangban ezekkel a radikális célkitűzésekkel. Nem volt lusztráció, tehát átvilágítás, nem volt világos számvetés a múlttal. A felelôsség vállalása és kirovása nem történt meg. Ahogy ma Magyarországon vagy Közép-Európában mondják, a láthatatlan régió földerítése nem történt meg. Nem történt meg bizonyos kapcsolatrendszerek fölfejtése, amelyek működésének késôbb igen komoly következményei lettek, s talán vannak mind a mai napig a magyar politikában. Az irattárak kellô komolyságú átvétele és feldolgozása nem történt meg. A kommunista párt, tehát a Magyar Szocialista Munkáspárt elszámoltatása nem történt meg. A vagyoni pozíciók, a versenyre berendezkedô pártok közötti pozíciók nem egyenlô arányban osztattak szét 1990-ben. Merôben más pozíciókat tudhattak magukénak még a kormányzó pártok is, mint az akkor ellenzékbe szorult Magyar Szocialista Párt. Semmilyen vagyonelszámoltatás nem volt. Annak a folyamatnak a földerítése, amely 1988-ban Magyarországon megindult, nem történt meg. Milyen folyamatról beszélek? Az akkori, 1988-as uralkodó elitnek a rendszerváltoztatás radikális kísérleteire történô válaszáról, amely 1988-tól már jogállami eszközökkel – vagy ha úgy tetszik, jogi eszközökkel –, késôbb pedig majd a kontinuitás alapjára helyezkedve és a változásokat elôre látva, megkezdte a hatalmi pozíciók átalakítását. Megkezdte már 1988-tól kezdôdôen a társasági és az átalakulási törvénnyel, részben pártvagyonok magánvagyonná történô átalakításával, a kapcsolati tôkék magántôkévé alakításával, az akkori pártkinevezésekkel is, s 1990 ezt a folyamatot nem vágta el. Ez eleve lehetetlenné tette a valódi szabadversenyes mobilizációt, amelyben az egész társadalom, de különösen a Fidesz és korosztálya nagyon is érdekelt volt. 1990 azt jelenthette volna, hogy nem egyszerűen újraosztják a pozíciókat a magyar társadalomban, hanem úgy kell kialakítani az új társadalmi és gazdasági berendezkedést Magyarországon, hogy aki az átalakulás elsô pillanatában alul marad vagy kimarad – és szükségszerűen kimarad, mert fiatal például –, a késôbbiekben, ha versenyképes, akkor a képességének és szorgalmának megfelelô pályát futhasson be. Ez a Fidesz számára különösen fontos volt, már csak nemzedéki elkötelezettségünk miatt is.
A választások elôtt volt egy bakafántosnak tűnô mondatom, aminek aztán elég hosszú utóélete is volt. Azt mondtam, hogy a Fidesz többet akar, mint kormányváltást, de kevesebbet mint rendszerváltást. Mi nem olyan nemzetépítô államkoncepciót akartunk megvalósítani, mint mondjuk a radikális jobboldal, amely szerint mindent át kell alakítani, és nem egy, a nyugat-európai államokhoz hasonló intézményekre épülô világot, hanem radikális nemzeti önépítô államot kell megvalósítani. Az ô koncepciójuk az eddigi, az 1990 óta megteremtett intézményrendszerrel is egyidejű gyökeres szakítást jelent. A parlamenti radikális jobboldal meg mi közöttünk az a különbség, hogy az 1990-es rendszerváltás intézményeit mi meg akarjuk tartani. Nekik más elvekre és más intézményekre van szükségük. Az ô radikális nemzetépítô államuk nem egy, a XX. század második felének európai hagyományára épülô intézményrendszert feltételez. Nincs verseny, nincs versenyhivatal, nincs Alkotmánybíróság, nincs a hatalmi ágak szétválasztása, csak egységes, erôs nemzet. Nem is erôset mondanék, hanem egyneműt. Errôl ennyit. Zárójel bezárva.
Milyen értelemben folytatása és befejezése a 1990-es rendszerváltásnak a 1998-as Fidesz-kormányzás? Miért több, mint kormányváltás? Kétségtelenül az eszméitôl. Például a korábban említett negyedik cél megvalósításától. Amit a mai kormány a nyilvánosság elôtt is vállalt, saját eszméiként képvisel, azt a korábbi kormány nem vállalta. Az elôzô kormány, amelyet mi felváltottunk, azt mondta, hogy ezek az eszmék, amelyekrôl mi beszélünk és amelyek lépéseinket vezetik, nos, ezekre az eszmékre nincs is szükség. Az államnak nem dolga, hogy eszméi legyenek. Veszélyes, ha az államnak eszméi vannak. Az állam politikájának nem lehet értéktartalma, nem lehet kulturális tartalma. Az állam semlegessége az ô fejükben egy lépéseinél nem értékek mentén irányt keresô, hanem egyszerűen hatalomtechnikusi, pragmatista államot jelentett. E téren kétségtelen változás következett be.
S rendszerváltás-értékű lesz az a változás is, amelyet a befolyásoló érdekcsoportok erôterében akarunk elérni. Tudom, hogy minden modern országban, így bármelyik nyugat-európai országban is léteznek olyan hatékony kapcsolatrendszerek, amelyek különbözô vonalak mentén elrendezôdve meghatározzák az ország sorsát. Nálunk is vannak kapcsolatrendszerek, amelyek meghatározzák az ország sorsát. A különbség Magyarország és a nyugat-európai országok között az, hogy ezek a kapcsolatok más elvek mentén jöttek létre. Nyugaton egy versenytársadalomban az egymással versengô, az egymást kiegészítô viszonyban lévô üzleti partnerek kapcsolati hálórendszere az, ami meghatározza az ottani politikai és gazdasági döntéseket, Magyarországon viszont a kapcsolati hálót még mindig az határozza meg, hogy ki honnan jön. A rendszerváltás e területen nem hozta meg a szükséges átalakulásokat. Nagyon sok ember számára, méghozzá az ország hatalmas pozícióit kezükben tartó jelentôs csoportok számára a rendszerváltás elôtti idôkbôl átmentett kapcsolatok jelentik az érdekérvényesítés legfôbb módját. Ezek a kapcsolati hálók élnek. A korábbi politikai kapcsolatokat átalakították gazdasági kapcsolatokká, és részben megmaradtak az árnyékos szegletekben kialakított titkosszolgálati és egyéb kifejezetten államhatalmi erôkapcsolatok is. Az értékelven történt csoportképzés jelentôsége nálunk egyelôre sokkal kisebb. Megjegyzem, nekem az egyik keserű tapasztalatom a rendszerváltás során egy hiedelem meghiúsulása volt. Azt hittem, s az antalli belpolitika igazi értelmét ebben a hiedelemben, várakozásban gondolta az elsô miniszterelnök és kormánya is, hogy ha lepattan az emberekrôl az a burok, amely korábban az állami ideológia hatására került rájuk, akkor minden a saját maguk által vallott természetes értékek mentén rendezôdik újra. Innentôl kezdve szabad választás alapján átrendezôdik majd a csoportérdek, így rajzolódik újra az erôviszonyok és az érdekek hálózata. Keserű élményem – gondolom, nem csak nekem –, hogy ez nem következett be. A váltás fôleg a pozíciókkal bíró emberek esetében csak egy szűk résznél történt meg. 1994-re pedig erôsen visszarendezôdtek a korábbi állapotok. 1994-ben azok nyerték meg a választást, akik 1990-et megelôzôen vitték az országot. Így a korábbi kapcsolati hálók mentén újrarendezôdtek és megerôsödtek a 1990 után lazulóban lévô kapcsolatok. 1994-ben ôk blokként álltak szemben az elsô demokratikus kormánnyal és annak pártjaival. Ennyit a víz alatti hatalmakról. Most folytatódik e területen is a rendszerváltás. Láttuk, az kevés, hogy a pántok lehullottak.
A valódi, olykor takart hatalmi pozíciókat érinteni fogják a mostani változások. Tényleges hatalmi pozíciók átalakítása is zajlik most Magyarországon. A tb-önkormányzatok felszámolása arról szól, hogy az állami újraelosztásban egy második költségvetést működtetô szakszervezeti érdekcsoport, amely egyébként ezt a pozíciót – meggyôzôdésem szerint – az ország polgárai többségének érdekével ellentétben szerezte meg és használta, most egyik napról a másikra elveszítette ezt. Számos példát tudnék még mondani, ami mind arról szól, hogy zajlik a hatalmi pozíciók átrendezôdése, és ennek eredményeképpen eljutunk oda, ahol ma Nyugat-Európa tart. Amikor valaki keresi a boldogulását, nem a régi telefonszámok fognak működni. A régi telefonszámokat baráti sörözések, kuglizások megszervezésére lehet használni. Ha az ember üzlettársakat keres magának, befolyást akar szerezni, akkor bizony új embereket kell fölhívnia, és nem is azt mondom, hogy újakat, hanem más embereket.
– Nem az irányadó eszmék és értékek mellett alakultak ki ezek a kapcsolatrendszerek, amelyek meghatározzák az ország sorsát?
– Még csak nem is az újonnan szervezôdô vagy éppen kialakuló piacgazdaság szabályai szerint.
– Magyarországon gyakorlatilag az elmúlt 15–18 évben eredeti tôkefelhalmozáshoz hasonló folyamat játszódott le, és azért ez az eredeti tôkefelhalmozás eléggé meghatározó, akár kicsiben is.
– A múltat nem lehet meg nem történtté tenni. Ezt a mostani kormány határozottan vallja. Nem csak eltörölni nem lehet, ezt megtanultuk, hanem meg nem történtté sem lehet tenni. 1990-ben lehetett, s valószínűleg kellett volna, de 1990-ben a rendszerváltó ellenzék a jogfolytonosság talajára helyezkedett. Ami pedig 1990-ben nem történt meg, azt 1998-ban nem lehet megcsinálni. Ezt le kell szögezni. A választási kampányban is elmondtam, hogy nem javaslom az ország polgárainak, hogy ilyen illúziókat kergessenek, ugyanis ez csak rombolásra vezet. Hozzáteszem, ha csak a jogszerűség szempontjait sikerülne érvényesíteni 1998-ban, már az is jelentôs átrendezôdéshez vezetne Magyarországon. Abból, hogy egyfajta tôkefelhalmozódás, erôkoncentráció megtörtént korábban, nem következik, hogy bele kell nyugodni abba, hogy minden úgy maradjon, hogy merev, monopolizált legyen a piac, egyenlôtlen versenypozíciókkal. Meggyôzôdésem, hogy amit mi csinálunk, az két folyamatot indít el a magyar társadalomban. Az egyik, hogy akik a politikai kapcsolataikat ugyan át tudták alakítani eredeti tôkefelhalmozási lehetôséggé, de mára nincs meg az igazi képességük, hogy a megszerzett vagyont eredményesen működtessék a piacgazdaságban – azok kiesnek. Ha a piacgazdaságra jellemzô, versenyre épülô kapcsolati hálók működnek, akkor ezek az emberek ki fognak hullani a rostán, mert a versenyt nem fogják tudni állni, hiába indulnak két kör elônnyel. Zárójelben jegyzem meg, hogy az 1990 és 1994 közti idôbôl, más ideológiai alapon szerzett elôny, kapcsolat sem számít. Mindent ki akarunk zárni, ami versenyellenes. És a verseny nem önmagáért való – a tehetséget, a képességet akarja preferálni. Versenyképes Magyarországot akarunk.
– Milyen további hatásuk lehet ezeknek a lépéseknek?
– Feltételezzük, hogy rengeteg olyan ember van a fiatalok és idôsebbek között is, akinek nem adatott meg a lehetôség 1990 elôtt, hogy az eredeti tôkefelhalmozás részesévé váljon. Azt akarjuk, hogy ôk is nevezzenek be a versenybe. Azokra gondolunk, akik az elmúlt nyolc évben részben korszerű tudást szereztek, részben kiismerve magukat ebben az újfajta világban, igenis versenyképessé tették magukat. Ha a kormány egy kicsit segít nekik, elsôsorban gazdaságpolitikai eszközökkel, akkor itt a régi kapcsolatokkal szemben új versenytársak jelennek meg. Föl fog nôni a gazdaságban egy olyan jelentôs új versenyképes réteg vagy osztály, amely azt az igazságtalanságot, amelyet a korábbi politikai kapcsolatok tôkefelhalmozássá történô átalakítása jelent, ha ki nem is tudja iktatni, de valamelyest ellensúlyozza, és mindenképpen csökkenti. Ezért a Fidesz eltökélten monopóliumellenes a gazdaságpolitikájában is, a kulturális eszmék tekintetében is. Ezt a versenyre, megújulásra épülô társadalmi folyamatot szeretnénk mielôbb, minél erôsebben megindítani.
– Mielôtt a beszélgetés hivatalos részét elkezdtük volna, szóba került a rendszerváltásnak egy sajátos, esztétikai, etikai, magatartásbeli vonatkozása. Arról beszélt, hogy a mindennapi élet külsô jelenségeiben is jó volna változást elérni.
– Olvastam valahol egy találó kifejezést Magyarországról: „formátlan ország”. Azt szeretnénk elérni, hogy bizonyos korábban már létezô, elfogadott értékek visszakerüljenek a mindennapok gyakorlatába. A köszönéstôl, az egymás megbecsülésétôl a munka, a tanulás, a tisztességesen szerzett jövedelem, a tudás értékként való kezeléséig. Azt akarjuk, hogy Magyarország formátlan állapota megszűnjön, és miközben bizonyos szempontból a legkorszerűbb tudás birtokosai vagyunk, a hagyományainkból, kultúránkból adódó együttélési formák továbbéljenek. Nyilvánvaló, hogy a legkiválóbb program is csôdöt mond, ha mint fundamentumot nem állítjuk vissza a tisztességes munka becsületét. Azt a gyakorlati evidenciát, hogy tisztességes munkából jobban és biztosabban meg lehet élni, mint a törvénykerülô magatartásból. A szabadság kormánya kívánunk lenni, beleértve ebbe a munkához, a versenyhez, a mindennapi élethez biztosított rendet, közrendet, valóságosan és erkölcsi értelemben is.
Okom van feltételezni és remélni, hogy 1998 májusa óta valami megváltozott Magyarországon. Vissza fog szorulni a viselkedésben, beszédmódban, általában az érintkezésben eluralkodó elslamposodás, barbarizálódás, amely a korábbi negyven év gyakorlatából származik, és amely 1994 után a beletörôdés, fásultság miatt újra jelenvaló lett. „Nincs más alternatíva” – ez a választási kampányban elhíresült szlogen is ezt sugallta: törôdj bele, törôdjünk bele a formátlanságba, mert csak így tarthatjuk a jó irányt. Az alternatívátlanságból adódó csüggedést, önfeladást kellett legyôznünk, a négy évtizedes nevelésnek és az újabb négy évnek az összegzôdô hatását. Tudjuk, mindenki tudja, Magyarországon megvoltak és élnek a polgári együttélés, a kulturált együttélés hagyományai, ismerjük ennek városi, falusi, sokféle változatát. Fel akarjuk támasztani mindennapjainkban ezt az önmagára adó, önmagát és másokat tisztelô mentalitást.
Érzek egy mentális felszabadulást, ezt bizonyítja a választási eredményt messze meghaladó jelenlegi támogatottsága a Fidesz – Magyar Polgári Pártnak, amelynek mai parlamenti frakciójában ott ül egy olyan képviselô, aki az 1945-ös magyar országgyűlés kisgazda képviselôje volt, és egy másik, aki az 1947-es országgyűlés Barankovics-párti tagja volt. Ez üzenetértékű. Szó esett korábban többször is az érdekcsoportok alkotta erôtér átalakításáról. Hangsúlyoztam, hogy ami 1990-ben nem történt meg, azt 1998-ban megkísérelni nemcsak értelmetlen, hanem káros is lehet. Van véleményünk a múltról, de nincs szándékunkban az elmaradt küzdelmeket lefolytatni, azokat befejezni vagy újraindítani. Nem a múlt, hanem a jövô kormánya kívánunk lenni. Küzdelmet csak ott kell folytatnunk, ahol valami, ami visszamaradt a múltból, akadályozhatja a sokoldalú, az egész ország érdekét szolgáló igazi, a legjobbat kitermelô folyamat megvalósulását.
A másik beszélgetésben, ahol áttekintjük az elmúlt tíz esztendôt, nyilván szót ejtünk majd az 1998 májusában lezajlott nyilvános tévé-vitáról. Ezzel kapcsolatban most csak annyit mondanék, hogy szimbolikus értelemben ott mérkôzött meg a két értékrendszer. Az egyik az 1990 elôttrôl napjainkig húzódó folytonosság, a kádári hagyományok továbbélése, amelynek elfogadását sulykolta média-politológus és újságírógárda, sajnálkozva ugyan, hogy csak egy ilyen elitünk van, amelyben fellelhetôk a tegnap funkcionáriusai, akik ma esetleg nagytôkésként nyúlnak bele a sorsunkba; hogy tovább élnek, mert kiiktathatatlanok a nyelvi, érintkezésbeli, öltözködési, viselkedési ügyetlenségek, otrombaságok. Ennek az állapotnak az elfogadását kellett megakadályoznunk, ehhez kellett bizakodókat, támogatókat találnunk.
Szerintem biztos is kikéne menni.
Már az utcára.
Biztos több forró teát, kaját kapnánk mint
annak idején a taxisok, és mimindent értek el ők is. Azóta a benzinárak a háromszorosára nőttek, mégis csend van.
Azért azt élvezném ha Torgyán lógna kifele a parlament ablakán, lehet ki is esne, agond letudva.
Na jó csak úgy gondoltam hátha. Én pont azért nem írtam a bevezetőbe, hogy mit lehetne csinálni, mert nem jutott eszembe semmi értelmes, nem értek hozzá. De itt annyi ötletgép van, gondoltam hátha...
Te jolelku Valentine, te...:-))Torgyan bacsi orul, hogy kormany van a kezeben, nem hulye az,hogy maganak artson azert fog belegazolni a tomegbe. ...Vagy begazolni?(csak jatszom itt az ekezetekkel)
Szerintem Evilman nem ker sokat, pl.a nyilvanvaloan varhato "termeszetes deficit"toredekebol ki tudnank ot fizetni.:-)))
Hulyeseg nelkul: a topicnyito otletet csak tisztelni tudom, fuggetlenul attol, hogy esetleg nem lesz belole semmi.
De miert ne lehetne? Annyi alkalmas, jofej ember akadna itt az Asztal korul...Szerintem csak az hianyzik belolunk, ami a francia "manif"-osokat meg az utcara is kiviszi.
Evilman
szerintem egy kicsit sokat kérsz! alkudni lehet? :))))
Egyébként - megpróbálva komolyra fordítani - az a probléma, hogy tudtommal a megválasztott "honatyákat" ( lásd ki tud többet igérni vetélkedő gyöztesei) nem lehet visszahívni. ( vagy valahova messzire elküldeni) Tehát négy évig azt csinálnak amit akarnak..., de ez valahogy nem mindig ugyanaz mint amit mi akarunk.
Most már tényleg csak a "manif" marad, úgy franciásan, magyar fordítás, kb: "tünti" :)
Tán nem kellett volna odaengedni Torgyán urat a kormányhoz. Most már ő vezet, ha kiállunk az útra, és aszonygyuk, hogy csakatestünkönkeresztül, akkor talán megáll, annyira nem hűje, hogy bégázoljon a tömegbe.
Én nem értem, miért ez a nagy ellenszenv, ami az utcára vonulást illeti. A demokráciát - én úgy gondolom - leginkább gyakorló Franciák pl. mindenért oda vonulnak. Van nekik is ...miniszerelnökük, .....miniszterük, stb. A pont helyére ki-ki magának behelyettesítheti a neki megfelelő jelzőt. Ám valahogy mégis más ami ott történik. Ez a jelenlegi leghatékonyabb módszer kinyilvánítani, hogy valami nem tetszik. Ez a konstruktiv javaslatom is egyben.
