Unbearable Grief Given Full-Throated Voice By BERNARD HOLLAND Published: September 10, 2005
Diamanda Galas does what a lot of people want to do and don't: stand up in the middle of a crowd and yell like crazy. In the 1980's she was our princess of the primal scream. If we allowed our discontents to seep out through narrow vents of politeness, Ms. Galas's misery arrived in hot unencumbered blasts.
She is back with "Defixiones, Orders From the Dead" at Pace University, a one-woman performance piece colored by loud, echoing amplification, taped recitation, film projections and deep bass drones. They are no match for Ms. Galas's howls of disapproval and dire predictions of world conflagration. She pounds the piano, holds forth at the lectern, dances with microphones in each hand or goes on her knees.
These are not your ordinary yells, but rather a repertory of skillfully modulated moans, shrieks, whoops, wobbles, gurgles, stage whispers and spitting consonants. None bear good news. Indeed, "Defixiones" remembers, according to a press release, "Armenian, Assyrian, Anatolian and Pontic Greek genocides that occurred between 1914 and 1923." The texts draw from all those languages with English and Spanish thrown in. The title refers to inscriptions typical of Middle Eastern gravesites, threatening with curses those who would desecrate the dead.
Thursday's eager listeners at the Schimmel Center for the Arts were mostly under 30 and evidently looking for something different. Contrariness is the business of young people, and they got it here in large doses. Acceptance of Ms. Galas's art depends on one's definition of overkill. First there are the props: a darkened stage, four burning candelabra, and lighting that both obscures and sends hot blasts of brightness toward to the audience. Then there is Ms. Galas herself, draped head to toe in black and moving in the shadows with Robert Wilson-like stateliness.
Ms. Galas's strengths are also her fatal weaknesses. Relentless grief is indeed the intended message, but after an hour of this 75-minute piece, what begins as legitimately unbearable becomes merely tedious. The sentiments pour out in an unvaried monochrome of mood, and Ms. Galas's mood is terrible. Given no air to breathe, the onlooker suffocates. Even the hippest of Thursday's enthusiasts were twitching at the drawn-out coda of "Defixiones."
Diamanda Galas is, on the other hand, a genuine original and a living, breathing survivor of a largely vanished downtown scene. She is also vocally and technically well armed to do what she does. Those with a taste for the extravagant and a willingness to share her outrage should go to the repeat performance tonight.
Diamanda has recorded new vocal improvisations for the upcoming motion picture "The Ring Two" which is scheduled for release by DreamWorks on March 18, 2005. "The Ring Two" stars Naomi Watts and is directed by Hideo Nakata, the director of the Japanese hit film "Ringu", on which The Ring was based.
We have added a small The Ring Two page at http://www.diamandagalas.com/theringtwo.htm
Sziasztok!
Megtudnátok mondani, hogy a Bram Stoker's Dracula c. Francis Ford Coppola filmben elhangzó EXEOLUM c. D. Galas szám megtalálható-e valamelyik lemezén teljes formában?
(Akkor van ez, amikor Drakula női megkörnyékezik W.Rydert meg A. Hopkinst)
Netalántán át tudnátok írni nekem bármilyen D.Galas CD-t? Ami költsége van, azt fedezném, de nagyon szeretnék legalább egy párat megszerezni...
Volt egy kazettám tőle, fogalmam sincs, mi volt a címe, és egí ismerősöm lenyúlta.
KÖSZI ELŐRE IS!!
Nekem sjanos meg nincsneke meg a zuj duplak. Majd ha hasznaltan meg tudom oket venni, akkor meglesznek. Javaslom, hogy ha tudod akkor rendeld meg az amazon.co.uk-rol
Őrülten keresem az utolsó duplákat (főleg a La Serpenta Canta-t). Esengek, segítsetek.
Esetleges aggályokat tisztázandó:
Csak "kölcsönbe" kellene. Nem károsítom meg sem a kiadót, sem az általam roppant mód tisztelt művészt, cask éppen május elején lesz esedékes a
következő amazonos rendelés, és én nem bíííírom ki, hallani akarom. A helyi hiénáknak pedig nem fogok 9500 hufot kiadni, mert ez kissé ellenséges ár, nem mondom, mit csinálhatnak az alfelemmel.
Ha valaki tud segíteni, kérem, dobjon mailt a sekigahara@chello.hu címre. Csak kitalálunk valami okosságot, ellentételezendő a kedves jóember fáradozásait.
Richard Morrison's written piece called "Approaching Necropolis" has been posted to "The Concept" page at www.diamandagalas.com/defixiones. This piece also appears in the liner notes of the Defixiones CD booklet.
APPROACHING NECROPOLIS
The Middle Passage. The Nazi Holocaust. The decimation of the Incas, Aztecs, and the North American Tribes. Rwanda, Kosovo, East Timor. In acknowledging genocide, it's not enough to merely provide a taxonomy of cases or a litany of symptoms. We need catharsis, redemption, and a vision to move forward. Apart from the legendary Paul Robeson, no singer has had as keen – or as empathic – an understanding of this fact as Diamanda Galás.
Confronting the AIDS pandemic in 1990 with Plague Mass, Galás asked us, "Were You a Witness?" The question remains, and it isn't just rhetorical; it's a direct challenge to the collusion of silence and passivity within each of us as yet another pogrom is played out and marched through the media for mass consumption. In this context, the "Will and Testament" of Defixiones refers not only to the last wishes of the dead, but also to the testament of the living – those who have borne witness – and to the will to survive.
With Defixiones Galás excavates the memory of the so-called "minor holocaust" of Asia Minor (the Armenian, Assyrian, and the Anatolian and Pontic Greek genocides that occurred between 1914 and 1923), long buried and perpetually denied in the name of a new European Community. By recovering these campaigns, committed by the Ottoman Turks and condoned by Allied nations to protect economic and strategic interests, Galás links their atrocities to other histories of oppression: incarceration, torture, slavery, exile, epidemics, and execution. Yet the work at hand is no simple archaeology. We need look only as far as the continued struggle for a Palestinian state, the internment of Afghan rebels at Camp X-ray in Guantánamo Bay, and the recent routing and systematic plundering of Iraq to grasp the relevance of Defixiones. This music calls upon us to continue the fight to remember and to commemorate – to keep up the fight for our ancestors, our loved ones, and ourselves.
Defixiones fuses all the modes – textual, linguistic, and sonic – that have made Diamanda Galás both famous and infamous, from her formal capabilities to her radical interpretive skills to her electronic manipulations of the voice. Her spectral presence, uncompromising moral stance, and unflinching outspokenness are all abundant here. We hear the brilliance and veracity of her artistic forbears. She calls them forth even as she becomes the conduit to the persecution of her blood ancestry. Descended from the very people forced into the desert on death marches or pushed into the Aegean Sea, Galás has referred to this performance as the deepest part of her soul, just as she considers the poets whose work she deploys – each one a dissident – to be her blood brothers.
Defixiones opens with The Dance, a 35-minute opus that unveils the true horrors of political persecution and ethnic "cleansing." Bookended by the Armenian liturgy, "Ter Vogormia," The Dance (through Siamanto's poem of the same name) relays eyewitness testimony to torture and human sacrifice as Armenian women are tormented then burned alive. Via Adonis' "The Desert," it also conveys the desolation of someone regarded as stateless in his very own land, recalling as it does Israel's occupation of Lebanon under the charge of then-General Ariel Sharon. "You die because you are the face of the future," Adonis writes, an assertion of the lethal consequences of cultural nationalism or the belief in racial purity.
The gravity of these poems is obvious, but it's Diamanda's interpretation of them that's so affecting. Ultimately, though, it's the utter abjection expressed in "Sevda Zinçiri" that brings the specificity of individual suffering into acute and unrelenting focus. This lament is infinitely multiplied in "Holokaftoma," where it quickly transforms into incomprehensible terror. The conflagration of Armenian brides converges with the torching of an Armenian church (its congregation trapped inside), and the drowning of the Anatolian Greeks of Smyrna, (denied refuge by Allied warships, detached sentinels floating at the furthest edge of the harbor). Diamanda spits out Pasolini's final text of defiance (excerpts from a poem composed just before his murder) until we return to "Ter Vogormia," its very utterance emptied now of any conviction.
"The Eagle of Tkhuma" serves as a somber interlude depicting the desperation of Christian Assyrians at the hands of the Ottomans before Diamanda offers her own recitative, "Orders from the Dead." Its incantatory refrain stretches back some eighty years, conjuring with surgical precision images of fascistic brutality and murder during the burning of the city of Smyrna (now called Izmir). Yet this threnody reverberates right up through the present moment, issuing forth in the wake of U.S. occupation of Iraq and the uncovering of mass graves holding the bodies of those goaded by Imperial forces into rising up against their ruler, only to be abandoned by their would-be liberators.
The orders rising from the grave are to remember exactly how and why the body was butchered and by whom, to honor the life once housed in that body and the ceaseless mourning of its loss. Everything here is underscored by the soundscape of a humanity besieged by drumbeats of death, turning machinery of torture, and the echoing cries of carrion crows. True to her nature, Diamanda leaves no room for easy sentimentality. By the time we've reached the end of this march, we are left adrift in the desert amidst blowing sand.
"Hastayim Yasiyorum" opens the second disc, its plaintiveness bringing us back into the house of suffering, longing, and despair. An Armenian song composed in Turkish (It is useful to remember that Armenians in Turkey were forbidden to speak their own language.), it is closely allied in form and content to "Sevda Zinçiri" and to the two rembetika included here: "San Pethano" and "Anoixe." Rembetika, a vernacular Greek song referred to at times as hashish music, expresses the sorrows of the dispossessed – the lovelorn, the addicted, the tubercular, and the imprisoned.
The unadorned sadness of "Hastayim Yasiyorum" gives way to the seeming resignation of "San Pethano,"in which the singer relinquishes her body to the sea. But this particular rendition is infused with enough anger to make us question just how ready the subject really is to slide beneath the water's surface, whereupon we are launched into "Je Rame," Diamanda's adaption of Michaux's "hex" poem. As with Diamanda's entire corpus, "Je Rame" is an invective against the quiet acceptance of death by unnatural causes. "I am rowing," goes the refrain. "I am rowing against your life." The "life" referred to is that of death's harbinger, the wraith who "reek[s] far and wide of the crypt." And as oars hitting the water morph into the flapping wings of death birds, we "split into countless rowers" in absolute defiance.
Rowing against a murderous fate, we arrive at the shores of forced exile with "Epístola a los Transéuntes," its whimsical waltz offering a moment of reprieve. But this calm belies a brooding indignation. Before us are the reflections of a man stricken by poverty and illness, stranded in a foreign land, his small room a virtual prison cell as he considers his fate, depression turned to a festering sickness in the bowels, intensified by the anticipation of death's arrival. We are spirited off by the melody as Galás proves once again her virtuosity as a pianist, the rondo accelerating to a frenetic pace as Diamanda delivers Vallejo's closing verses. Repeated in rapid succession they decry a quintessential existential moment, the revelation of life's randomness, a belief in non-belief arising from genuine despair.
And so the angels arrive in "Birds of Death," reprised here along with "Artémis" from the "AIDS trilogy," Masque of the Red Death, and recast in the context of middle-eastern musics. The bottomless pit of sorrow transmitted through these two numbers ricochets back to the opening of Defixiones, exposing the limitlessness of human misery. In this arrangement of "Birds" raw anger has taken flight; the anguish is now turned inward as we are brought to the bedside of the beloved, holding vigil. Inclusion of "Birds" as well as "Artémis" is significant as it traces a clear trajectory of Diamanda's intellectual and artistic development, and it betrays a fundamental ethos: Pain (psychic and corporeal) is administered in myriad ways. One form of suffering cannot be separated from the other. Whether it's death caused by benign neglect or the willful slaughter of millions, establishing a hierarchy of persecution is not only useless, but also dangerous.
On a more intimate level, "Birds of Death" and "Artémis" each carry forth the legacy of Philip Dimitri Galás, Diamanda's brother who, in life and death, has continued to serve as a guiding force. Honoring his memory yet again in Defixiones could not be more appropriate. But this personal stroke is linked once more to the worldly in "Todesfugue," Paul Celan's poem about survival in Auschwitz, the most notorious of the Nazi death camps where European Jews (as well as Catholics, homosexuals, and other "undesirables") were collected and summarily tortured, starved, then executed. Here the death bird has transformed into a growling beast; the master – both a dog and a man -- barks out commands to his subjects, forcing them to dig a singular grave while ashes of bodies burnt sift through the air above. Galás closes Defixiones with her breathtaking account of "See that My Grave is Kept Clean," just one of her many forays into the blues and gospel of Black America, aggressive musical forms developed in response to slavery and racism. An astounding and literal defixio, "Grave" is both a plea and a warning to protect the memory of the deceased. Our failure to do so is indeed an immense disservice to the dead, and it's a neglect we exercise at our own peril. Sacred or secular, the preservation of our individual histories is the only hope against those who try to oppress and condemn us. It is the key to our collective future.
In an era of increasing Imperial dominance – its every move informed by the ancient hatreds of cultural and religious fundamentalisms – Defixiones could not be more timely. Or timeless. It is at once an interrogation and an edict. It further asserts Galás' reputation as the most gifted, vital, and visionary musician of our time. Singer and pianist, poet and composer, emissary and philosopher, Diamanda reminds us the voice is an instrument that needs to be more than just something finely honed and rigorously developed; it is the blade that cuts us all to the heart.
az elozo hozzaszolas meg egy angol nyelvu interjura hivte fel a figyelemt, de a Mancsban megjelent egy magyarul:
"A Föld árnyékos oldala"
Diamanda Galás
A görög ortodox családból származó Diamanda Galás (1955, San Diego) mióta csak színpadra lépett a nyolcvanas évek elején, az emberiségre oly veszélyes mákony, a felejtés ellen dolgozik. Több mint húsz évet átfogó munkássága a XX. század legszörnyűbb eseményeit: a holokausztot, a kisázsiai népirtást, valamint a nemzeti hovatartozástól függetlenül fenyegető AIDS-et vette sorra. Ez utóbbi élménye - öccse, Philip-Dimitri Galás is az AIDS áldozata - kapcsán írta a Pestis mise című dalciklusát. Következetes témaválasztása s a lemezeiről megszólaló hipnotikus énekhang alapján Diamandát korunk Antigonéjának is tarthatnánk, aki a temetetlen holtak láttán nem tud és nem akar csendben maradni. Az utóbbi években olyan költők - többek közt a belga Henri Michaux vagy az olasz költő-filmrendező, P. P. Pasolini - verseihez írt zenét, akik már életükben bensőséges viszonyba kerültek a halállal. 2003 végén Diamandának két albuma jelent meg: a kisázsiai népirtás örmény és görög áldozatainak emléket állító Defixiones: Will and Testament, valamint a XX. századi amerikai folk- és bluesdalszerzők műveit feldolgozó dalciklus, a La Serpenta Canta. Erről beszélgettünk vele.
H
Magyar Narancs: Legutolsó két koncertlemeze alapján úgy tűnik, hogy egyre inkább a blues felé fordul. És minél mélyebbről fakad a mondanivalója, annál egyszerűbb formába önti.
Diamanda Galás: A blues fiatal- korom óta természetes kifejezési forma számomra. Sokféle blues van: vannak szerelmes bluesok, kifejezetten boldog bluesok, de ami engem illet, van valami sötét a természetükben. Az én bluesaim általában sötétebb tónusúak. Rendszerint mollban vannak, és meglehetősen sötétek.
MN: Ahogyan zongorázik, az sem tipikus a bluesban. Inkább mintha egy ókori görög hárfa szólna...
DG: ", köszönöm!
MN: ...minden egyes hangnak önálló élete, mondhatni "mágiája" van.
DG: Azt hiszem, ez az éneklésem miatt van így, de abból is adódhat, hogy rengeteg zenét játszom, Chopint meg mindenfélét, és jól ismerem a különböző zenei stílusok tradícióit, úgyhogy cseppet sem érzem magam korlátozva a zenei kifejezőeszközök területén.
MN: Igen, de én arra gondolok, hogy a zenéje nem harmóniaközpontú, vagyis nem a harmóniák teremtik a muzikalitást, hanem maguk a hangok, önmagukban. Úgy tűnik, ön képes lenne írni egy csupán egyetlen hangból álló, ám a maga nemé-ben tökéletesen hangzó művet.
DG: Érdekes ötlet! De azért egy dolgot nagyon kell tudni. Ha az ember dalokat játszik, az akkordváltásokat nagyon be kell vágni az elején, csak aztán indulhat el a saját útján. Mint amikor egy Hank Williams-dalt játszom: játszom a saját változatomat, de pontosan tudom, hogy milyen az eredeti, és elő tudom adni úgy is, ahogy van; azaz el tudom játszani egészében és részleteiben is nagyon hű Hank Williams-stílusban. Meg tudom tenni, de nem teszem, mert ennél jóval többet is tudok - elvégre 2004-et írunk, és nem hinném, hogy az eredeti másolása különösebb zenei hőstett lenne. De hát pontosan az, ahogyan játszom, az oka annak, hogy az összes countrykiadó visszautasított, mert mindegyik ijesztőnek, borzalmasnak és valamifajta blaszfémiának találta, amit csináltam. Én meg csak röhögtem rajtuk, és azt mondtam, idióták vagytok! Ha Hank Williams élne, biztosan tetszene neki!
MN: A La Serpenta Canta című lemezen előadja a free jazz egyik klasszikus szerzeményét is, Ornette Coleman Lonely Womanjét...
DG: ", igen, Ornette Coleman igazán csodálatos! A Lonely Woman egy gyönyörű dal, és ahhoz, hogy valaki el tudja énekelni, meglehetősen képzett énekesnek kell lennie; ahhoz ki kell fejleszteni egy nagyon komoly legatotechnikát, ugyanis ezt a dalt nem énekhangra írták. Egyébként remekül énekelhető, csak rendkívül hosszan kitartott frázisokat kell produkálni hozzá - én nem túl sok énekest ismerek, aki képes erre. Aretha Franklinnek például sose menne: neki van a gospelhez érzékenysége, de nincs elég hosszú legatója; szóval ő nem tudná elénekelni. Még nála is sokkal képzettebb énekesnek kell ehhez lenni.
MN: A Meladiction and Prayeren pedig a többi XX. századi klasszikus amerikai dal mellett újra elénekli Seres Rezső szerzeményét, a Szomorú vasárnapot.
DG: Igen, nagyon szeretem a Szomorú vasárnapot. Mindig meglepődöm, amikor különböző filmekben találkozom vele, mert általában nem szokták említeni, hogy ez egy magyar dal. Mondanak valamit, hogy mit tudom én, honnan való, de nem az igazat.
MN: Furcsa ezt hallani, mert attól függetlenül, hogy ki mit gondol az értékéről, azért vagy ötven éve abszolút standard mindenütt a világon.
DG: Hát persze, ez világos. De legutóbb egy ausztrál filmben úgy mutatták be, mint egy "holokausztdalt". Csak néztem. Mi a fasz van? Ez nem egy "holokausztdal", hanem egy magyarországi zeneszerző dala, amit ugyan már sokfé-leképpen előadtak, de a holokauszthoz aztán semmi köze.
MN: Talán Ausztráliából távoli dolognak tűnik az öngyilkosság, amiről szól.
DG: Lehet. De azért a rendező Sally Potter - aki a Zongora című filmet is csinálta - bizonyára pontosan tudta, hogy mi az igazság, és mégis úgy használta a Szomorú vasárnapot, mint valami propagandaeszközt, amivel teljesen kiakasztott.
Ma a művészek arra vannak trenírozva, hogy mindig a jelent célozzák meg. Arra tanítják őket, nehogy zavarjanak vagy nyugtalanítsanak bárkit is, vagy ha mégis megteszik, akkor valami roppant divatos módon tegyék. Pontosan ez az, amit abban a filmben a Szomorú vasárnappal is csináltak! Ez a pontos analógia: eléneklünk egy dalt, aztán rakunk a végére happy endet, amitől az egész olyan lesz, akár egy álom. Miközben sem a dal, sem az élet nem álom!
Egy jó barátom lakik egy emelettel alattam, aki történetesen magyar. Rengeteget beszélgetünk, úgyhogy tisztában vagyok a dal eredetével. Ez egy lenyűgöző történet! Hallgassa csak végig! Ennek a dalnak megvan a maga története, és egyébként is, már mindenki elénekelte, ezer és egy változata ismert, annyiféleképpen lehet elénekelni. Ahogyan én énekelem, annak semmi köze nincs a közismert Billie Holiday-féle változathoz. Az enyémet a Paul Robenon-féle verzió inspirálta. Egyébként hallott arról, hogy valaki egy egész website-ot szentelt a Szomorú vasárnapnak?
MN: Nem én.
DG: Nézze csak meg, gyönyörű, rengeteg kutatómunka van mögötte!
MN: Ön állandóan a halálról és a fájdalomról énekel. Mintha korunk Antigonéja lenne, aki így tiltakozik a felejtés ellen...
DG: Eddig még csak anyámtól hallottam ezt.
MN: És mintha megpróbálna hangot adni a sok névtelen szenvedésnek.
DG: Én a magam nevében beszélek. Mindenkinek megvan a maga hangja, én nem beszélhetek ön vagy bárki más helyett, de amikor ezeket a rettenetes dolgokat látom a világban, valamit mondanom kell. És sajnos azt kell mondanom, hogy sok amerikai kizárólag a saját oldaláról képes szemlélni a körülöttünk történő eseményeket. Az én országomban még a szándék sincs meg arra, hogy megértsék a történelmet, az igazi történelmet, azt, hogy min mentek keresztül a magyarok, a szerbek, a keresztények, a görög ortodoxok, a szerb ortodoxok. Ezekről a dolgokról fogalmuk sincsen. Az óriási szenvedésekről nálunk az embereknek nincs tudomásuk. Az egyetlen dolog, ami napirenden van, az a zsidók és a mozlimok közötti harc. Na de mi a helyzet a katolikus ortodoxokkal és a görög ortodoxokkal, és mi a helyzet a szírekkel meg az örményekkel? És a kelet-európaiakkal? Az a kutyát nem érdekli. A kutyát sem érdekli, hogy mi a helyzet az ukránokkal. Pedig ezek az emberek rengeteget szenvednek, én meg egyszerűen a betege vagyok annak, hogy ezeknek az embereknek a hangja nem jut el a világba.
MN: Mit gondol, miért van, hogy nem nagyon merünk mit kezdeni a körülöttünk levő szenvedéssel? Miért van az, hogy miközben körülvesz minket a magánéletben, a tv-ben, a médiában, mégis úgy csinálunk, mintha nem történne semmi?
DG: Nem tudom. Én nem értem ezt. Azt hiszem, az emberek attól félnek, hogy ha odalépnek egy sírhoz, akkor időt vesztegetnek. Ugyanis azt gondolják, hogy mindig nyomulni kell, mint az őrült, hogy pénzt keressenek, hogy gazdagok legyenek, hogy nagy autójuk legyen, hogy nagy hajójuk legyen, hogy pazar ékszereik legyenek, meg... Szóval arra egyáltalán nincs idejük, hogy elgondolkozzanak a szenvedésen, amivel amúgy lépten-nyomon találkoznak. Azt tanítják nekik, hogy ha ezt teszik, akkor beleragadnak a múltba. Nem értik, hogy ez döntés kérdése: az egyik választás szerint kapzsivá lesznek, és a világ összes pénzét meg akarják szerezni, a másik választás szerint pedig tehetnek valamit, amire büszkék lehetnek, amikor a halálos ágyukon fekszenek. Ez az ókori görögök gondolkodásmódja. Nem a rómaiaké, hanem a görögöké - az, hogy létrehozol dolgokat, hogy felfedezel dolgokat az univerzum természetét illetően, hogy kételkedsz és faggatod az univerzumot, aztán megteszel mindent, amit csak tudsz, és a végén békében halsz meg. Ez minden, amit akarok: békében meghalni. Nem érdekel, hogy egy csomó pénzzel haljak, nem érdekel, hogy egy csomó pénzzel éljek, én csak békében akarok meghalni, ami egy görög dolog - ez a mi rögeszménk, mi rögeszmésen ragaszkodunk egy hagyaték létrehozásához. Ön is láthatja, hogy a kultúránk rögeszmésen ragaszkodik a hagyatékok teremtéséhez, hiszen viszonylag rövid idő alatt eszméletlen, mi mindent hoztak létre az ókori görögök. A Pink Floyd annak idején elkészítette A Hold árnyékos oldala című lemezét, mi meg lassan élhetünk a Föld árnyékos oldalán, mert már az égvilágon senkit nem érdekel az a szellemi örökség, ami itt található, ezen a bolygón.
Diamanda Galás releases two double albums on 8th December, her first
releases since 1998's Malediction and Prayer. For both of these albums,
Galás continues her forensic acts of identifying long buried hurts.
For more information on Defixiones, Will & Testament and La Serpenta
Canta see:
http://www.mute.com/diamandagalas/
Live performances:
Wed 3 Dec Nantes, France Le Lieu Unique
Fri 5 Dec Nantes, France Le Lieu Unique
Performance: La Serpenta Canta
Venue: http://www.lelieuunique.com/
Well we finally have a release date for Diamanda’s new albums.
“Defixiones, Will and Testament” and “La Serpenta Canta” will be
released in the UK and Europe on November 25, 2003.
A new “logo” has been put in place at www.diamandagalas.com
. It is part of the album artwork for
“Defixiones, Will and Testament” and “La Serpenta Canta”. More album
artwork will be showing up on the site (here and there) as we get closer
to the release date. I also hope to have song clips available for
download in the coming weeks.
The Glasgow concert press release is now up at
http://www.diamandagalas.com/frenzy.htm. The presenters, Glasgay
festival, have not yet released ticket info but I will be sure to keep
you informed.
For those of you attending Diamanda’s concert in London on October 17,
we hope to have some copies of the new albums available for purchase at
the show. Please note that this is VERY tentative as the CD’s may not
be ready in time. As we get closer to the show, we should have more
info.
For Diamanda’s current tour schedule, please go to
www.diamandagalas.com/tourinfo.htm.
Bad news first: the release date for Defixiones and Serpenta has been
pushed back to November.
The good news is Mute will release a special "Defixiones, Will and
Testament" Limited Edition CD. The Limited Edition will include the
same audio content as the regular edition but the LE will come in
special packaging with a 48 page booklet.
mindenható brék! elvette a labdámat. teremts egy szörnyet h igázza le!
(na ez miez? jókis elliptikus szerkesztésű nemlineáris progersszió. referenciális utalás szövegen kívülre. a pronominalizáció hiányzik de odaképzeljük és E/3 lesz.)
Ize, ez igy nem teljesen igaz. Bar dolgozom azon, hogy szentte/buddhava/caddikka valjak, de meg nem ertem el ezt a szintet. Ja, es soha nem mondom azt, hogy 'soha'. :-)
ommmmmmmmm
[Nesze nektek a kieroszakolt onvedesem; na most menjetek vissza szepen a homokozoba jatszani. Olyan jo nezni a szemantikus marakodasotokat. :-)]
sztem jólesett neki h megvédted. a nevében köszönöm bár nem szükséges nyelvészdiploma (esetleg némi egészséges nyelvérzék mégis) h alábbi mondatom mondanivalóját emberfia megfejtse. állítás: a történet jó. a mondatban nem ellenben nem szerepel olyan állítás h a történet nem igaz. stilisztikai fogással próbáltam élni abból a célból h árnyaltabban kifejezzem mennyire tetszett adott történet.
nos, megyek uccsóvizsgára tanulni, a tangóban egyébiránt diamanda hegyek (schrei x, megminden), aki a kar vegy en.
Tudhatnád már Kinky, hogy break2 soha nem hazudik és nem kreál történeteket (ellentétben másokkal). Legalábbis én még nem tapasztaltam nála ilyet itt a neten...
Nem a védelmében mondom (erre nyilván nem szorul rá), de az öncélú sztory-kreálás nem break2 műfaja. Pláne nem ilyen morbid történetben...
Coool lett a vas. Úgy értem, az after állapot.
A szomszédsággal kapcsolatban a második verzió áll: ha nekilát egy ábrándos szerda reggelen hangosan károgni (miként az néha szokása), és nyom mellé némi furcsa futamokat a zongorán, hát tényleg messze futok.
Viszont bőven egyetértünk: ő egy igazán nagy formátumú zenész, kevés ilyen van. Direkt nem a "zseniális" jelzőt használtam - mert annál több. Nagyon tudatos és összeszedett.
