Én is nemrég keztem dolgozni, a fiam januártól (2 éves korától napra pontosan) bölcsis, én dolgozom. Nem könnyű, utólag látom, mennyire jó volt otthon. De otthon meg szenvedtem már, kellett a felnőtt társaság, neki meg a gyereksereg.
Azért mostanra már eléggé belejöttünk a dologba. Ha én viszem Bendzsit bölcsibe, akkor 8-ra érek be dologozni, ha a férjem, akkor 7-re. De minden nap legkésőbb fél 4-kor le tudok lépni, 4-ig elhozom a bölcsiből a kisfiamat.
Nekem is jó lett volna, ha lett volna otthon net, megúszhattam volna az egyedüllét-érzést, persze Bendzsi ott volt, de tudod, hogy értem! Lett volna kivel beszélgetnem ... ó!
Én a Kismama-Kisbaba 3.0-ba szoktam írni, mert ez a topic a GYES-betegségről szól, és ugye nem vagyok GYES-en!
Nagyon örültem emikor rátaláltam erre a topikra, egyvégtében végig is olvastam az egészet.
Egy 20 hónapos kisfiú anyukája vagyok, 5 hete dolgozom újra, szenvedünk, mint a kutya az elválással, de javul a helyzet. Amíg otthon voltam is kínlódtam, klasszik tüneteket produkáltam, de ma már tudom, hogy jobban meg kellett volna becsülnöm az otthon töltött időt, és nem rengeteg energiát pazarolni a szenvedésre
:( Hozzáteszem, hogy kisfiam nem eccerű gyerkőc, nagyon nehezek voltak az első idők, mára már sokkal könnyebb. Persze én húzom az igát pontosan olyan módon, ahogy pl. mzs nem szeretne. Reggel elmegyek otthonról 3/4 7-kor és fél 5 után érek haza jó esetben, de a héten előfordult a negyed 7 is. Levi egyébként Anyukámmal van otthon, jól meg vannak, szereti a mamát, csak a kajálásssal van némi probléma, de ez már egy másik történet.
Szóval azt akartam mondani összességében, hogy nagyon jó és nagyon tartalmas dolgokat írtatok, és ha lett volna otthon net, akkor biztosan sokat segített volna abban, hogy túllépjek a problémáimon.
Egyébként miért van az, hogy az aktív hozzászólók - tisztelet a kivételnek - eltűntek? Ugye nem hal el a topik?
Szia, már gondolkodtam többször is rajta, vajon mi lett veletek! Csak én úgy emlékeztem, elköltözni készültök. Mi már nem lakunk ott, szeptemberben kiköltöztünk Budatéténybe, de korábban sokat jártam felétek, bicajoztunk arra Dömével, de nem emlékeztem már, melyik házban laktatok. Ám ezek szerint úgyse ismertem volna rá, ha közben "megnőtt" :)))
A kicsi úgy tűnik, kislány lesz, de csak UH-n láttuk, magzatvízvizsgálat nem volt. Azért remélem, nem vágott át bennünket ilyen sokáig :))
Szia, volt itt egyszer az Indexen a Kisbaba-kismamában egy Csetus, nem Te vagy az? XI. ker., Albertfalva? Ha igen, üdv újra itt! Kriza (nekem egy Jakab nevű kisfiam volt akkortájt még csak, azóta van egy Dömém és egy nyolchónapos pocaklakóm)
Kedves moncaberta!
Köszönöm a megnyugtató szavaid. Mostanra kezd elmúlni a "ki vagyok készülve"érzésem. Jó, hogy kigépeltem magamból:-)).
A vicc az, hogy mindenből kőkeményen ki tudom magam rángatni, s mindig előre próbálok nézni. Bár optimista nem igazán vagyok, annál inkább realista.
Tudom én is, hogy minden percet élveznem kellene, de sajnos az egésznapos fegyelmezgetés, főzés, mosás, takaritás, játszás, furdés, egyebek között ezt nem igazán tudom mostanság.
De, ez sem igaz teljesen igy, mert esténként, ha végre elalszanak a gyerekek, a nyavalygásaim után azért a férjem azt szokta hallani, hogy mennyire imádom őket, a lelkem legmélyebb részével, s hogy milyen iszonyatos nagy lelki társam a kislányom. Napjában elmondja, hogy anyu, én annyira szeretlek. Néha már nagyon is érzékenynek találom.
Ma is sirdogálva mondta, miután hazajöttünk az oviból, hogy annyira szeretlek. Erre én: hogy én is. De mennyire? -kérdezte. S mikor mondtam, hogy a világ minden kincsénél jobban, akkor megnyugodott.
A telet nagyon nem szeretem, mivel évekig cserépkányhával fűtöttem, s soha nem volt meleg reggel, ha meg elfogyott a fa, akkor bizony befagyott a konyhámban a vizcsap.
De erre csak "nosztalgiával" emlékszem vissza.
Viszont a tavasz-nyár-ősz nekem az élet, bármilyen fáradt vagyok, a kertészkedés feltölt, pedig ugye az is elvileg fárasztó lehet. Nekem ez a hobbim. Szivom a növények energiáit:-)
Ovival kapcsolatban, meg persze, az ovónőnek az a dolga, hogy szóljon. Én csak annyit mondtan neki - nem pókerarccal sajnos- hogy mindenesetre nem tudok minden nap 2 órát az orvosnál ülni igazolásért, ugyhogy a héten nem hozom a kislányom, de nem tudom, hogy igazolást tudok-e "szerezni"!
Persze biztosan bunkónak tüntem, pedig ha tudná milyen lelkiismeretes stb. vagyok, na de nem fényezem magam:-)
A nyári "szokásrendet" pedig nekem egy szóval sem emlitették.
Idén már a pici 2,5 lesz a nagy pedig 5, már jól ellesznek itthon, de tavaly épphogy járni kezdett a kicsi, a nagy meg állandóan lökdöste.
Mindenesetre nekem is mindig vannak terveim. Nekem annyi elég, ha egy nap mondjuk valamit kicsit átrendezek, vagy sikerül megmosnom egy ablakot. A lényeg az, hogy "alkossak " egy keveset. Nem birok egy helyben lenni.
Még egyszer köszi, hogy válaszoltál. Tudni, kell, hogy jövőre 40 leszek, s simán pályakezdő. Mivel a terhességeim előtt végeztem el sulit, alig pár hónapot dolgoztam képzettségemnek megfelelő beosztásban. Amit akkor ezerrel tudtam, az mára megfakult. Szóval...... ez azért aggaszt. Bár ez is csak abban az esetben, ha férjem jelenleg halódó cége meg is hal:-(
koszi mindent
csetus
Ha visszaolvastál, akkor láthattad, hogy én vagyok itt az ügyeletes optimista (ha-ha). Elég húzós évek állnak mögötted, de azt hiszem leírtad a lényeget: imádod a gyerköcöket és túllesztek ezen.. A tavasz pedig jön :-)) Én amúgy nagy télimádó vagyok , de most -életemben elöször- én is várom a tavaszt, a t..öm tele az öltöztetéssel.. Menjetek ki a napsütire, az jót tesz.
Végsö esetben gondolj arra- én is szoktam, ez nem káröröm, csak olyan szolidaritás-féle érzés- hogy másnak sem könnyebb, viszonylag ritka az olyan gyerek, aki átalussza az éjszakát, soha nem beteg, stb.. Nekem a nagylányom egy éves koráig átaludta, utána vagy fogzás miatt, vagy köhögés miatt nem. A kicsim holnap lesz hét hónapos, na én ez idö alatt nem aludtam egybe 3 órát. Mi azt csináljuk egyébként, hogy hétvégén, ha nem kell dolgozni menni apának, akkor ö kel reggel a kicsihez, én meg alszom kilencig..A nagyobbal meg néha ö aludt, ha már nem kell szoptatni, most is ez lesz, és akkor lehet aludni egész éjszaka. Most nekem is itthon a nagy az oviból, mert annyit volt beteg, hogy most egy darabig nem engedem, nem mondom, hogy könnyü (pont az elöbb üvöltöttem egy sort vele is meg a kicsivel is), de az egészsége most fontosabb. Kicsit rakoncátlan a lelkem, jól felhúz, aztán a kicsivel is veszekszem , pedig ö még nem érti mi van (de néha, csak néha megmaradhatna a hátán, amíg pelenkázom, mert elegm van a közelharcból , ami hónapok óta folyik köztünk. Valami hihetetlen izgága kölök..) Mindegy, nem könnyü idöszak ez a tél vége senkinek, de fel a fejjel, el fog múlni. És panaszkodj itt nyugodtam, ha az segít (most én is pont ezt teszem :-)) Egyébként az oviban nálunk is szólnak, hogy aki otthon van, ne vigye a gyereket nyáron, mondjuk normálisan szólnak, de szerintem jól tetted, hogy úgy csináltad, ahogy neked jó. Ha meg fájlalja a gyerek a fülét -tökmindegy, hogy igaz vagy csak pszichés- nekik kötelességük szólni, azt ugye tudod. Vidéken laktok?
Új vagyok itt a topikon. Kicsit kivagyok, ezért gondoltam, hogy kiirom magamból ide a "nyomorom"
2 gyermekem van, 2 és 4+fél évesek.
Második terhességemet végig épitkeztük(felújitás+tetőtérbeépités) a férjemmel. Férjem reggel anyagot beszerzett, utána dolgozni ment, én meg otthon az akkor 22 - 30 hónaposommal plusz hasamban az picivel végignavigáltam az egész épitkezést. Esténként merev remegős fáradtan huppantam le a kocsitárolónkba aludni, mivel a házban nem lehetett.
Az első kislányom születése után sajna tanuja voltam nap, mint nap édesanyám alkoholizálásának. Szétszorongtam az agyam, de gyógyszert nem tudtam szedni, mert 8 hónapig szoptattam. Kislányom 7 hónapig nem aludta át az éjszakát. Segitségem semmi nem volt, kivéve a férjem. De pihenni nem tudtam. Miután megszületett kisfiam inhüvelygyulladást kaptam. Mivel szoptattam csak egy sint kaptam a kezemre, igy tudtam emelgetni, ha levettem a sint, iszonyatos fájdalmaim voltak. A kisfiú se nappal, se éjjel nem aludt szinte. 5 hónap után aludta át az éjszakát. 5 hónap alatt éjjel 3-4 x keltem, végleg fél hat körül, majd ott volt a 2,5 éves kis dackorszakos, akit még pelenkázni kellet, főzni napjában, s rendszeresen felzavarta a tesóját.
Volt olyan időszak, hogy ha feküdtem, akkor remegtem, ha álltam, akkor szédültem.
Durva hasonlat, de régen igy is vallatott a Gestapo, hogy nem hagyott aludni, amire elaludtál, már felráztak. Voltam olyan állapotban, hogy bármit bevallottam volna, csak hagyjanak aludni. Ha adtak volna egy pisztolyt, hogy tegyem a fejemhez és huzzam meg, megtettem volna. Ebben az időszakban tudtuk befejezni a tetőteret is, mert végre megkaptuk a szocpolt. Persze mindezt, tehát festést, stb. Ilyen kómában éltem át.
Kozben persze a világ legsegitőbb férje az enyém, de neki meg dolgozni kell, ha már a gyes-ből nem lehet megélni.
Fellélegeztem, amikor kislányom oviba ment, ekkor már 8 hónap telt el, hogy kétgyermekes lettem. 1 héten keresztül csak aludtam, amikor tudtam, mármint amikor a pici aludt. De állandó kómában voltam igy is.
Hatalmas segitség volt igy nekem az ovoda. Aztán jött a nyár, s úgy gondoltam, hogy kislányom összevont csoportba is fog járni, mivel imád oviba menni. A másfél hónapos szünetre meg talán kipihentebb leszek.
Be is fizettem ovizárásig az étkezését. Erre az egyik ovónő megkérdezte, hogy anyuka meddig akarja hozni a kislányt, én meg gyanútlanul mondtam, hogy hát addig, amig be nem zár az ovi. Na, amit kaptam, hogy maga azért kapja a gyerst, hogy a gyerekével otthon legyen (bocs, de a gyest a kisebbre kapom), meg neki ezt jelentenie kell.
A vége az lett, hogy úgy összevesztem a nővel, hogy legalább egy hétig utána hasmenésem volt, hánytam, 3 napig meg sirtam miatta. Aztán persze a férjem vitte regge, hozta du.
Szóval már nem gondolom, hogy milyen rendesek az ovónők/tisztelet a kivételnek/,
a gyerekeket rendszeresen kemény fagyban is kiviszik, nem foglalkoznak azzal, hogy sapka sál, stb. Állandóan rájuk nyitják az ajtót. S ha a gyerek csak úgy fájlalja a fülét, máris telefonálnak.
Ma ment először kislányom oviba, Tegnap orvosnál 2 órát ültünk az igazoláséert. Abszolut nem beteg. Reggel már sirt, hogy fáradt, ennek ellenére ugye bementünk.
Fél 11 kor már hivtak, hogy a kislány sir, fájlalja a fülét. Itthon érdekes módon csak fáradt volt.
Ami bosszat, hogy megint üljek orvosnál két órát, amikor a kisebbet nem tudom hova tenni, magamra sokszor 10 percet sem tudok szánni, mert ha van annyi időm, akkor meg fáradt vagyok.
Nagyon kivagyok, 4,5 éve nem voltam egyedül. Munkahelyem megszünt már rég.
S ráadásul 39 éves vagyok.
Ja, azért arra volt időm, hogy szorongásgátlót "intézzek" magamnak. Persze a dokival is csak telefonon tudtam értekezni.
Szerintetek be fogok kattanni, mert, hogy pl. rohamosan romlik a memóriám. Beszélni is lassan elfelejtek. Sokszor perceknek tűnik, amig eszembe jut egy szó.
Amúgy meg imádom a gyerekeimet, biztos túl leszek ezen. Csak legalább jönne a tavasz.
én meg, annak ellenére, hogy vidéki lány vagyok, folyvást elkövetem azt az otromba hibát, hogy Budapestben gondolkodom. :-( (annyira utálom is miatta magam, de újra és újra elkövetem.)
na, az építkezésről én biztosan nem mondanék le, de a főiskoláról simán. :-) valami megoldás biztos van arra, hogy később majd újra elkezdd, emelt szintű érettségivel akár, hát miért ne? simán meg tudnád azt is csinálni.
bébiszitter vidéken szerintem simán van ám, csak nem így hívják. :-) plakátold ki vagy kérdezd meg a postán/boltban/fodrászban, hogy nem tudnak-e egy frissnyugdíjas nénit, frissmunkanélküli középkorú hölgyet, etc, aki szívesen vállalna gyerekvigyázást egy-két órára hetente. szerintem tolonganak a jelentkezők. (én csepp faluból jöttem, emlékszem, aki megtehette, annak volt segítsége, mindig, a legjobb melónak tartották, na nyilván nem bébiszittingnek hívták :-)).
alkalmazottat keresni elhiszem, hogy nem könnyű, de ha kerestek, akkor úgy is tekintheted, hogy átmeneti a helyzet.
mi volt még? :-)))
de viccen kívül, én továbbra sem akarom megoldani a te problémádat, de ha az segít, hogy beszélünk róla, akkor beszéljünk. :-)
(nem, én azt hiszem, hogy kicsit sem vagyok bátor, inkább csak (általában, többnyire) elég a kevesebb is. :-))
a te dolgodat tekintve: akkor viszont én úgy látom, hogy te mindezt elhatároztad, mármint hogy bevállalod ezt a rengeteg dolgot, ha törik, ha szakad és nem megoldást keresel, csak panaszkodol egy kicsit, ami tök rendben van, ennyi cucc mellett mindenki panaszkodna.
mindamellett heti egy-két óra bébiszitter, ha addig te egy csomó mindent el tudnál intézni, következésképpen kevésbé lennél fáradt és sokkal több lenne az energiád, egyáltalán nem drága. énszerintem. :-)
Csak kérdezem, nincs lehetőség arra, hogy külön kérvénnyel halasztást kapj, vagy felmentést az alól a bizonyos előadás alól? Netán egyénileg meglátogatni az előadó tanárt és kérni tőle egy aláirást? Az én sulimban legalábbis ugy volt, hogy elvileg ugyebár max.kétszer halaszthatsz, de gyakorlatilag valami főmuftinak irt kérvénnyel még adhatnak neked időt. Én is sokszor kényszerültem rá a kicsi miatt, hogy külön időpontot kérjek az előadóktól és többségben normálisan reagáltak rá. Először nekem is nagyon nehéz volt feladni a büszkeségem és szivességet kérni, de megérte.
Nagyon örülök ennek a topiknak! Már egypárszor végigrágtam magam a régi topikon is, hátha ad jó ötleteket és nagyon sajnáltam, hogy az teljesen kihalt illetve átment tali megbeszélésekbe.
Magamról: egy kétéves kisfiu mamája vagyok, talpig gyesbeteg hosszú hónapok óta. Olyannyira, hogy már azon is gondolkodtam valami profi segitség után kell nézzek (pszihomókus stb.)...Nekem is minden egyszerre jött össze, s bár terveztük és nagyon vártuk a kisfiam én is alaposan túlvállaltam magam. Szintén főiskola, hét hetes volt a kicsi, amikor az aktuális vizsgaidőszakom kezdődött. Azóta szakdolit irtam, lediplomáztam, más országba költöztünk, ahol nem beszélem a nyelvet és nincs senki ismerős, ja és épitkezés előtt állunk. Az időm 99 százalékában a kicsivel vagyok kettesben, szellemileg ugy érzem teljesen eltunyultam, lassan csoda ha egy épkézláb mondatot el tudok mondani. A férjem imádom, de a depim lassan kezdd a kapcsolatunknak is ártani. Ő tipikus ffi, egyszerűen képtelen megérteni mit "nyavalygok", amikor van egy egészséges gyerekünk, nincsenek anyagi gondjaink és egésznap itthon vagyok nem kell dolgoznom se. Én pedig ha mehetnék meg sem állnék az első munkahelyig, legyen az bármilyen, csakhogy ujra értelmes emberek között lehessek, ne kelljen minden nap ugyanazt a "pisi-kaki-büfi-kézmosás-játszótér- eszik,nem eszik- hiszti,dackorszak- bevásárlás-takaritás körforgást csinálnom. Sokszor érzem magam emiatt rossz anyának, és én is azt látom az összes kisbabás ismerősöm repes az örömtől, esze ágában sincs többet dolgoznia és már jön a második, harmadik baba.Rajtam is állandóan azt kérik számon, hogy mikor jön már a második, ilyenkor sirva tudnék fakadni, mert aki kérdezi az egy fűszálat nem tett keresztbe, hogy nekem segitsen akár az elsőt felnevelni. Ha nagyon rossz passzban vagyok sokszor gondolom azt, nekem az életben nem lesz mégegy gyerekem. Nem akarok mégegyszer ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülni.
Bocs kicsit negativra sikerült... :)
Egyébként csak annyit tennék még hozzá paszada és Derzu Uszala "önmegvalósitás" témájához, hogy ma sajnos nagyon kevesen engedhetik meg maguknak a kizárólagos anyaságot. Még akkor is, ha ez az álmuk. Mert ahhoz vagy nagyon jól kell keresnie a férjnek, vagy 20 órákat kell gályáznia.Ezt meg azért szerintem senki nem várhatja el a párjától...Tehát a legtöbb anya előbb utóbb vissza kell menjen dolgozni és érthető, hogy akkor már olyan dolgot akar csinálni amiben ő is örömét leli és elismerést arat. Jó lenne, ha ennek tényleg nem kellene vagylagosnak lenni, és nekünk is lenne esélyünk normális munkára a gyerekek után.
és mi lenne, ha simán csak nem csinálnád meg azt a főiskolát? miért muszáj?
egyszerűen nem megy, ez teljesen rendben van, senki nem fogja a szemedre hányni, hogy abbahagytad.
a párod munkájához miért nem vesztek fel fizetett alkalmazottat? a házimunkához takarítónénit, a gyerekhez napi egy-két órára bébiszittert?
ha ennyi sok a meló, talán pénz is van belőle (jó, értem én, hogy építkezés, kell rá minden pénz, de azért nem minden áron).
legalábbis az én határozott álláspontom az, hogy amikor harmincegy éves vagyok, van egy gyönyörű gyerekem, akkor én bizony nagyon PONT MOST szeretnék élni. és az élet azt jelenti, hogy találkozni a barátaimmal, együtt lenni a párommal, ráérni a gyerekkel foglalkozni, etc. és nem akarom, egyáltalán nem akarom most mindemet feláldozni azért, hogy majd tíz vagy húsz év múlva nekem nagyon jó legyen. legyen inkább jó most is egy kicsit és tíz vagy húsz év múlva is kicsit, az sokkal jobb megoldás.
hát, nem irigyellek. Én "csak" szakdolgozatot írok és készülök az utolsó KKKK.. va nehéz angolszász irodalom-történet szigorlatomra. Dolgozgatok is ha marad időm és én is háztartást vezetek. Gyerek is fél éves. Szerencsére (sajnos) mi nem építkezünk.
Hát, szorítok, hogy menjen neked is és Paszadának ,meg a hasonszőrüeknek is. :-)
szia moncaberta, orulok, hogy semmi gaz, etc.etc. :)
azt hiszem, atmentem en is ezen az idoszakon -- en a klotyon ulve vilagosodtam meg, hogy b...ki, mit aggodom, ket csodaszep kolok, meg mindig szerelmes vagyok a gyerkocok apjaba, vannak baratok, hobbi, meg dolgozni is tudtam, (itthon, arculattervezes, szerkesztes) jol kerestem, es meg a fozesben is meg tudom valositani magam (olyanokat komponalok, hogy!), de...
de most, hogy 6. eve vagyok gyesen, be akartam fejezni vegre az egyetemet, nem art egy diploma, ha az ember kezdeni akar magaval vmit 31 evesen, es volt egy eloadas (!), amire 4szer nem tudtam elmenni, mert betegk voltak a kolkok, es most nem engednek vizsgazni, viszont ebben a felevben kifut az a program, amit ezzel a vizsgaval zarnek le (es egyben a diplomam is meglenne), ergo kedhetek egy uj programot, ami min. tovabbi 2-3 felev, tulfutokent felevenkent 210 ezer ft., es amikor ezt felazoltam, azt kaptam, hogy miert vallaltam be ezt, es ez az en problemam.
lehet, hogy nem is vagyok gyesbeteg, hanem a vilag egy resze beteg, akikbe en belefutok es akik sajna nagyon durvan bele tudnak avatkozni az eletembe.
bocs, de nem jártam erre, csak most látom, hogy születtek új hozzászólások.
Írhatsz mailt, de ne aggódj, nem a neten élek érzelmi életet, szóval egyáltalán nem sértödtem meg, ahhoz nekem személyes ismeretség kell (egyetlenegyszer fordult elö jópár éves fórumos múltamban, hogy érzékenyen érintett egy hozzá- vagy inkább beszólás és igazán indulatból reagáltam, de akkor sem a véleménykülönbség miatt, hanem egy igen-igen igazságtalan vád miatt, ami ért, nevezetesen, hogy egy másik -veterán- hozzászóló holdudvarához tartozok. Az mindig érzékenyen érint, ha megkérdöjelezik, hogy van önálló véleményem :-))) Én is sokszor elég nyersen fogalmazok, bár igyekszem a helyszüke korlátain belül valamennyire árnyalni a mondandómat, de ez, mint láthattuk, nem mindig sikerül, szóval nem nagyon van miért megsértödnöm. Nyugi. Ha már érzelmekröl beszélünk, talán annyi tényleg van, hogy érzek egy kis tehetetlenséget /frusztrációt/sajnálatot az olyan anyatársaim iránt, akik nehezen élik meg ezt a gyes-idöszakot. Mindig próbálkozok lelkesítö lenni ilyenkor, hátha átragad másokra is, de persze nem vagyunk egyformák, és ez így nem megy, de én csak próbálkozok, hátha :-))
Tudod, azért csinálom, mert ismerem azt az oldalt is ahol a "szenvedök" állnak, mint már írtam én nagyon nehezen törtem be az anyaságba, én is sok évig tanultam majd jópár évig dolgoztam és mindenféle karrierek szerepeltek a jövöképemben, a férjem már évekkel korábban gyereket akart csak én nem. Rettegtem az önfeladástól, a szellemi tespedtségtöl, mindentöl, amit alább írtunk/írtatok. Meg is kaptam a magamét, meg is volt a mélyrepülés, de amikor láttam, hogy tönkreteszem a gyereket a kínlódásommal, akkor elhatároztm, hogy ha kell a hajamnál fogva húzom ki magam ebböl az állapotból, mert az élet túl rövid, hogy éveket pazaroljak olyankor, amikor élvezhetem is, mert kurtára szerencsés vagyok, mert itt van egy egészséges gyerek , normális család, mindenki egészséges, és nem is éhezünk. Persze közben történt egy s más, pl itt az indexen elment egy fejlödési rendellenességgel született kisbaba, meg még más is volt ami felnyitotta a szemem, hogy lássam végre, hogy ha nehéz is, a drámák nem ott kezdödnek, ahol én állok. Akkor teljesen átértékeltem az életelveimet, azóta nem engedem meg magamnak, hogy eluralkodjon rajtam a negativ hangulat, ami nem is nehéz, mert csak rá kell néznem a gyerekeimre és tudom , hogy minden de minden áldozat megéri , és innen nézve ez már nem is áldozat. Nem adtam fel az álmaimat, söt! Most újra tanulok, mert persze nagy terveim vannak, és nem érdekel, hogy pl 40 évesen leszek-e esetleg pályakezdö. Ha majd nem megy, akkor kitalálok valamit, hogy megoldjam, de addig is élvezem ezeket az éveket (na jó, most nem annyira, a kicsi elég gáz, ma pl. egész nap nyüglödött ebben a frontos szeles idöben). Vannak barátaim, van hobbim, ami nélkül nem lenne teljes az életem, többet sportolok, mint munkás éveimben bármikor, ha szellemi kihívásra vágyok, olvasok és van egy jó barátnöm, akivel megbeszéljük a könyveket. A szellemiek most nem is hiányoznak, mivel tanulok, úgyhogy ellenkezö elöjelü a probléma (kicsit punnyadnék inkább :-)). Na nem írok inkább regényt, csak azért fejtettem ki, hogy hidd el, nekem ez nem hazugság, vagy önáltatás, engem TÉNYLEG nem zavar, hogy pár évvel el kell halasztani az anyai önmegvalósításon túli vágaimat. Fentiekböl az iskiderl, hogy nem is vagyok igazi szubjektív idealista, nagyon is a körülmények határozzák meg a tudatot szerintem, annak a rétegnek a lehetöségei, akik ide írnak (különben is akik megengedhetik maguknak a gyest :-) nem lehetnek olyan drámaian beszükültek, hogy ne lehetne valamilyen kitörési utat találni. Az etióp éhezö kisgyermek, a nyolcgyermekes iskolázatlan özvegyasszony más, azok más kaliberü problémák.
derszu uzala, figyu, én a saját problémámról beszélek, és én úgy érzem, hogy engem a mindenki lenéz és kioktat – azok is, akik karriert csinálnak, és azok is, akik nem csinálnak karriert. Mert én ott vagyok középen, keresem a középutat.
Másrészt szereném leszögeni, hogy az anyaság is lehet központi témája az önmegalósításnak, és a karrier(nek nevezett dolog) sem feltétlenül az – ezt talán tényleg nem hangsúlyoztam eléggé, mert eszembe sem jutott, hogy valaki nem így gondolja. Talán tényleg el kéne mondanom, mi az önmegvalósítás szerintem, illetve mit jelent ez a pszichológiai fogalom. Ez valami olyasmi, amikor a ember tuadtában van a képességeinek, a korlátainak, a vágyainak, a igényeinek, és az élményeit szerves, koherens egésszé szervezi, integrálja a világot önmagába, a folyamatot, a fejlődést élvezi, és nem a célra tör, és megküzd ezért az állapotért, és időnként meglepi valami eufórikus boldogság és elégedettség. Hát szerinted én úgy vélem, hogy ennek a folyamatnak nem lehet a szevező ereje, központi témája az anyaság? És szerinted azt hiszem, hogy bérszámfejtőként vagy kutató orvosként gályázni feltétlenül az? Egyszer, a eus csatlakozásról, láttam egy riportműsort, ahol a vendéglátós ántsz rendeletek szigorításának apropóján kérdeztek büféseket, talponállók tulajonosait, hogy mit szólnak hozzá. Mindenki rítt, panaszkodott, a csődről beszélt, és volt egy lángossütő maca, aki kivigyorgott a bódéjából, és at mondta, hát, nehéz lesz, de megbírkózunk vele valahogy – mert én ezt szeretem csinálni. Az a maca önmegvalósíó életet élt, soha nem fogom elfelejteni, annyira – nem is tudom, hogy fogalmazzak – annyira megíndított, annyira csodálatraméltónak gondoltam, és keresném a társaságát, ha tudnám, hol van.
És ezennel kijelentem, hogy elhiszem, hogy te önmegvalósítasz, mint anya (ha nő vagy egyáltalán :), és irigyellek, amiért neked sikerül, és téged is ugyanannyira csodállak, mint az összes többi boldog és integer embert. De nekem az anyaság az utóbbi 2-3 évben kikerült a középpontból, ugyanakkor végtelenül fontos szerepet játszik az életemben, ennyi. És most szenvedek, mint egy ló, és úgy látom, nem vagyok egyedül ezen a topikon, és messze nem vagyok egyedül ezen a világon.
Én a saját problémámat mondom, az ambíciók és az anyaság nehéz, már-már kilátástalan összeegyeztethetőségéről beszélek (talán nyafogok, szerinted).
És azt hiszem, azért idegesítenek a hozzászólásaim, mert úgy vélheted, hogy semmibe veszlek vagy mi, csak mert nem akarsz olyan hejde nagy karriert befutni. Ez nincs így, ez nincs így, ez nincs így!!!
sziasztok, nagyon eltűntem, a múlt hét arról szólt, hogy megpróbáltam elindítani azokat a dolgokat, amik majd a nagy visszatérésben segítenek :) tanítás, csoportok szervezése, egyetemi referátum, szemináriumi dolgozatok etc, etc. Az egész mindenség kb egy-másfél napi munka lett volna gyerkőcök nélkül – így több, mint egy hétig elhúzódott, és különösebben elégedett sem vagyok az eredménnyel. Bevallom, be vagyok sz...va rendesen. Nem fog ez menni.
Zsuzsó és mások hozzászólását olvasva (tömegközlekedés, gályázás, házimunka) összeszorult a gyomrom, valószínűleg rám is ez vár. És én ezt nem akarom. Zsuzsó, nem tudok félmunkaidős kreatív munkát. Olyat tudok, hogy otthon, szabadúszóként kreatívkodni, de az nagyon bizonytalan anyagilag, és nagy tehetség, jó kapcsolatok és sok szerencse kell hozzá – amik nekem nincsenek, vagy legalábbis nem biztos, hogy vannak. Beszélgettünk a férjemmel arról, hogy szerinte csinálhatnám-e azt, amit ő (ő agykutató, a gyógyszerkutatásból-fejlesztésből befolyó pénzekből finanszírozzák az alapkutatást, és ő abban a szerencsés helyzetben van, hogy a hobbija a hivatása. És mióta vannak a gyerkőcök, azóta szárnyakat kapott – én meg..., de ezt hagyjuk.) Azt felelte, hogy szerinte nem – vagyis csak akkor, ha szerepet váltanánk, és ő csinálná azt, amit én.
Banyácska, örülök, hogy írtál, és nekem egy kicsit te vagy a fény az éjszakában. „És valóban rohanósabb lett az életem, de mivel tudom, hogy jó helyen vannak a gyerekek, fekszabadultan végzem a munkám. Élvezem az apró sikerélményeket, hogy használom az agyam.” – írod. Én tegnap éjjel jöttem rá, hogy az üresjáratban bömböltetem az agyam, és talán ez a legrosszabb, talán ez minden bajom forrása. Lehetséges, hogy mégis meg tudom csinálni? Hogy nyúzott és hajszolt leszek, de elégedett?
Ez a topik a gyesbetegségről szól, és itt panaszkodnak a emberek – de ez senkit ne vezessen félre, biztosan tudom, hogy itt mindenki imádja a gyerekét (gyerekeit) és mérhetetlenül büszke rá (rájuk), senki nem csinálná vissza a gyerekvállalást, csak most itt nem erről beszélgetünk. És egyre inkább azt hiszem, hogy nekünk azért probléma, mert igenis komolyan vesszük a anyaságot, feladatnak és kihívásnak is tekintjük, mert nálunk tudatos és felelőségteli az anyai szerepvállalás és aggódunk amiatt, hogy a személyes ambícióink hogyan befolyásolják majd a gyerkőc(ök) életét, és keressük az utakat-módokat, hogyan integrálhatnánk az anyaságunkba a személyes vágyakat, igényeket – és nem fordítva. Morzsavadász, nem tudom, ez így helyes-e, hogy nem fordítva kellene-e. Szerintem te is ilyen vagy – ilyen leszel majd, és te is meg fogod vívni a magad harcait. Azt írod, hogy „ennyivel könnyebb lenne a gyereknevelés, mint legyártani hülye aktákat?” Nem, persze, hogy nem könnyebb, gyereket nevelni komplex, az embert talptól skalpig igénybe vevő és sokszor nagyon nehéz dolog, bla-bla. De te is úgy teszed fel a kérdést, hogy vagy-vagy. Már most aktagyártásnak minősíted azt, amit csinálsz, degradálod a munkád, ami eddig sikereket nyújtott és élvezetet adott. És miért??? Miért érezzük valamennyien így? Luisette, Helén, Moncaberta, Cory, Mzsperx, és talán én is – csak én igyekszem nap-mint-nap tudatosítani, hogy lehet, hogy csak hazudok magamnak. Védekezésből talán? Mert a kérdés az, hogy elment az eszed? Elkallódsz, eltűnsz a porondról, semmire sem viszed – és erre azt feleljük, hogy ti vagytok a hülyék!, mert mennyivel értékesebb és teljesebb az, hogy gyereket nevelek, mint az a bizonyos porond – de vajon mennyire vagyunk hitelesek? Mennyi ebben a hazugság, önáltatás, és mennyi a valóság?
Moncaberta, ha még olvasod ezt a topikot – neked szeretnék emilt írni, ha nem bánod, jó? Tüskét hagyott bennem az a félreértésből (félreírásból) származó vita, attól félek, megbántottalak, azóta nem is írtál, kereslek majd, jó?
ps: nem értem, miért más a betűméret. nem hagyj magát átállítani. szóval ennek nincs jelentősége
sziasztok. előrebocsátom, h nem vagyok még közvetlenül érintett, csak véleményeim és kétségeim vannak. Nektek meg olyan hsz-aitok, amikkel már most egy kicsit megnyugtattatok :)
sz'al, a helyzet: jogi végzettség, eddig nem is olyan rossz karrier, az első években sikeres, kreatív, pörgős, ám agyilag és lelkileg 0-24 óráig igénybevevő munka, most nemrégóta közigazgatás, amolyan nem-nemszeretem-de-nem-is-rajongok-érte állás. én sajnos(?) olyan típus vagyok, aki nem nagyon bírja a kötött munkaidőt és a mechanikus feladatokat, de most ez van, és azért megpróbálom ennek a helyzetnek is az előnyeit nézni.
tegnap a barátainkkal vitatkoztunk egy nagyot a gyermeknevelés-témán. az apropó egy ösztöndíj volt, amit elég jó esélyekkel pályáznék meg, és 1 évet jelentene jövőre külföldön. csakhogy én nem akarom. és úgy egyáltalán, egy kicsit a karrieremet is szüneteltetni szeretném, mert eddig pörögtem veszettül, de úgy érzem, h eljött az idő, és otthon akarok lenni, és gyerekeket szeretnék. a barátok (hasonló korúak, 27-30 évesek, hasonló helyzetben, azaz családalapítás előtt) meg néznek rám nagy szemekkel. hogy a munka kell az önmegvalósításhoz. én mondtam, h nemcsak az intézményesített munkavégzés mentheti meg az embert attól, h intellektuálisan ellustuljon. azt is mondták, hogy ez szerintük menekülés valami könnyebb életbe. ennyivel könnyebb lenne a gyereknevelés, mint legyártani hülye aktákat? nem hiszem. azt is mondták, h ha az ember otthon van főállásban, akkor előbb-utóbb akarva-akaratlan rátelepszik a gyerekére, mert egész egyszerűen nem tud mással foglalkozni. sztem ez hülyeség, indokolás nélkül. nyilván akkor fogok tisztán látni, ha már én is helyzetben leszek, de nekem a Ti hsz-aitok is szinte egyenként cáfolják meg ezeket az érveket.
az 5-kor befejeződő munka: én már megtapasztaltam mindkettőt (ld. fentebb). az előző helyzet inspirált, boldoggá tett, egyúttal a magánéletemre is durván ráült. a mostani helyzetemben kissé megszürkült agyúnak érzem magam 8-5-ig, de lgbb marad bennem intellektuális és érzelmi energia 5-8-ig :) nemtom, a későbbiekben ez hogy fog alakulni, de megértem mzs borítékcsomagolós vágyait :)
huh, kicsit hosszú lett, köszi, ha elolvastátok. nagyon jó a topik, sokat tanultam/-ok ...
Sziasztok! Végig olvastam a topiot és bavallom nem bírtam a könnyeimmel....
Kifakadt belőlem a megkönnyebbülés, hogy nem vagyok egyedül.
Köszönöm az öszinteségét mindenkinek.
Az én nagyfiam 9 éves, a kicsi 2 múlt. Két hete dolgozom újra. És valóban rohanósabb lett az életem, de mivel tudom, hogy jó helyen vannak a gyerekek, fekszabadultan végzem a munkám. Élvezem az apró sikerélményeket, hogy használom az agyam.
Az itthon töltött 2,5 év tanulsága az az, hogy ÉLNI kell vele. Nem szabad túl hamar előre szaladni, hogy mi is lesz ez után, hanem lubickolni a pillanatokban. És lazsálni és pihenni és eljárni SOKAT otthonról!!!!!
Jókat írtok! Csak egy megjegyzés mzs-re és Luisettére hivatkozva: teljesen megértelek Benneteket. Én sem akartam ekkora gyerekekkel önmegvalósítani. Ennél jobbat, üdvözítőt nem tudtam elképzelni, megjegyem most sem. Csak eltelt hat év, munába kellene állni, félek tőle, mert lelkem mélyén tiltakozom az egész ellen, de valamilyen, kreatív munka ennyi idős gyerekekkel megvalósítható lenne.
A másik nyavalyám, de lehet hogy ez már nem ide tartozik: fel kell kellnem 5 órakor, elvinni a gyerekeket oviba isibe, rohanni tömegközlekedésre, beesni a hivatalba, húzni az igát, 4-kor letenni a lantot (persze egész nap agyalni a gyereken), ha a párom el tud jönni előbb elhozza a őket délután, ha nem, rohanok, mert ezen intézményeket bezárják 16:30-kor, és ebben az utolsó felállásban tuti hogy mindennap az én gyerekeim az utolsók. Szóval szerintem ez mindenképp egy seggel két ló megülése.
Persze mondhatnátok erre, minket is így neveltek. Így van, de nekem nem tetszik ez a jövőkép.
UI: ha valaki tud 4 órában végezhető megfelelő anyagi fizetésértkreatív, alkotó munkát, állást, az szóljon:-)
Nekem az utolsó munkám olyan volt, amire te is vágysz :) 5-kor levetettem a köpenyt (laboratóriumban voltam kutatási asszisztens) és el is felejthettem az egészet másnap reggel 9-ig. És még csak nem is borítékhajtogatás volt, hanem diplomás állás. Szóval ideális lenne egy ilyen gyerek mellett is, ha mondjuk 8 helyett 4 óra lenne a munkaidő...
Néha eszembe jut nekem is, hogy mi lesz velem a gyes után, de remélem, hogy ez még nagyon-nagyon messze van (még plusz 2 gyereknyivel ezután), és inkább nem is gondolkodom rajta.
Ez most kicsit off volt, ui. én nem vagyok gyesbeteg, tök jó itthon :) Csak egy kicsit úgy vagyok, mint Heady, néha azt érzem, hogy régebbi ismerősöknek, munkatársaknak az a ki nem mondott véleménye, hogy minek szereztem 2 diplomát, nyelvtudást, ha nem használom semmire. Igazából azt szeretném hallani, hogy nem vagyok lusta disznó, aki nem dolgozik, nem tanul, "csak" babázik (meg persze házimunkázik) :)
jesszus, moncaberta, ne haragudj, nem-nem-nem, nem voltál sértő, kirekesztő, dehogy. sajnálom, ha úgy értelemeztél -- biztos én is rosszul választottam meg a "kirohanás" szót. egyszerűen csak lendületes voltál, nekem meg az a neuralgikus pont, hogy ki vállaljon, ki nem. de írtam is a végén, hogy csak kötözködöm -- nem is veled, hanem a te véleményed apropóján.
és most nem tudok válaszolni, de továbbra sem értek veled egyet (miközben továbbra is teljesen egyetértek veled :)
és corky, mzsperx, és persze én se vágyom kötött munkaidőre, 8 órás biztonságos gályázásra, a kölkök előtt sem volt soha olyanom. csak én olyan vagyok, akit sötét fekete rettegés tölt el, ha olyan jövőképet vizionál, ahol nem lehet kreatív, nem tanulhat és fejlődhet és nem alkothat -- ennek egyébként a munkahely meg a főnöksereg is nagy kerékkötője ;) de én ufo vagyok: haza! haza! :)
és mzs, megnéztem a kölköket :) nagyon helyesek :) azt hittem, hogy nagyobbak. az első két év maga a csoda. nekem akkor eszembe se jutottak ezek a nyavalyák. csak most, 6 év után, a végén. szóval beszélgessünk a dobozhajtogatásról majd 3-4 év múlva megint ;)
vitatkozz csak nyugodtan, ez is a fórum célja, gondolom, többek között. A "kirohanást" viszont visszautasítom, valóban sietek , ezért ált. egy lendületböl írok, és tényleg nem is árnyaltam agyon a HSZ-t, de csak a saját véleményemet írom, amit nem tartok kötelezönek elfogadni, lehet vele vitatkozni és lehet válaszolni (a kérdések nem költöik, érdekel más mit gondol erröl!!!) A kirohanás azonban számomra valami olyasmit jelent, hogy kinyilatkoztatom az abszolút igazságot, és jaj annak, aki nem ugyanúgy.. Lehet, hogy stílusom nem 100%-ig árnyalt és diplomatikus, de azt hiszem semmi sértöt vagy kirekesztöt nem írtam (más topikban sem), erre kifejezetten figyelek.
Akkor:
természetesen nem hiszem, hogy csupán a sorsuk kézbe vételével megoldható a 3. világ problémája, vagy a muzulmán nök helyzete, ennyire azért nem vagyok idealista. De nem is ezekre gondoltam (még csak a bünözökre sem, bár ezzel kapcsolatban csak annyit: azért hiszek, abban, hogy az embernek van választása és ezzel azért talán nem vagyok egyedül).
Itt mi most a Gyes-en lévö anyukák problémáiról csevegünk, nem gondoltam, hogy hangsúlyoznom kell, hogy amit írtam föleg ebben a kontextusban értendö.
Az "évszázados múltra visszatekintö társadalomkritikai irodalom"-mal kapcsolatban: ebben számomra a kulcsszó a "múltra visszatekintö". Nem bagatellizálom, mert valóban patriarchális társadalom az, amelyik nem hajlandó nagykorúsítani az asszonynépet, ahol nincs a nöknek szavazójoga, valóban beszükült szerepvállalás az, ahol a nö nem járhat egyetemre, vagy ki van zárva bizonyos szakmákból, vagy nem dolgozhat csak a háztartásban. De hol vagyunk már ettöl? Nem gondolom, hogy jelenleg egy patriarchális társadalomban élünk, a gyed/gyes intézménye ennek éppenséggel ellent is mond. Szerintem sokkal patriarchálisabbak a nyugat-európai országok, ahol nincs, vagy sokkal minimálisabb a gyes -tipusú ellátás, mivel feltételezi, hogy az apa (vagy a keresö fél) majd eltartja a családot, az asszonynak, aki otthon gályázik a gyerekekkel nem kell jövedelem. Szerintem EZ patriarchális felfogás, nem a miénk.
A kérdéseidet illetöen: azt azért el kell fogadnunk, hogy a gyereket nekünk kell megszülni, esetleg táplálni, szóval mondjuk egy fél évet valószínüleg kikerülhetetlenül ki kell hagynunk, sajnos ez biológiai szükségszerüség. Aki ezt nem akarja, az ne szüljön, mert nem magának, hanem a bébiszitternek lesz egy gyereke. Persze a gyerek az késöbb is sok idöt kér magának, sok kapacitást belölünk, esetleg beteg lesz, tehát az elsö pár évben leginkább ránk lesz szüksége, ezért korlátozottan fogunk tudni "mozdulni", mindenféle értelemben. Ha én gyereket akarok, akkor el kell tudnom dönteni, hogy mi a fontosabb: néhány évre le tudok e mondani a szakmai elömenetleröl a hobbiról az utazásról stb vagy nem. Ha nem, akkor VSZ veszélyes a gyerekvállalás, mert vagy frusztrált lesz az anya (ha lelkiismeretes), mert sehogy sem tud mindenhol megfelelni, vagy a gyerek fogja húzni a rövidebbet. Ezért írtam, hogy szerintem jobb akkor nem szülni. Nem lehet egy fenékkel két lovat megülni. A karrier vagy család kérdésre az én válaszom: karrier ÉS család, egymás UTÁN ,tetszöleges sorrendben. Visszakérdezek: Szerinted miért vállaljon? És szerinted mi az önmegvalósítás?
A késleltetési idövel kapcsolatban: igazad van, ha egyszer gyerekem van, akkor már tökéletesen a magam ura soha nem leszek. De miért úgy kérdezed, hogy : "Mikor mondhatja egy anya, hogy oké, mostantól önmegvalósítok?" Optimális esetben van annak a gyereknek apja is, öt is ugyanúgy köti az a gyerek, az elsö pár évet leszámítva. Nekem ez nem nöi probléma, hanem emberi: ha gyereket akarunk, tudunk -e hozni érte ilyen áldozatokat?
Egyébként szerintem azért van kevesebb (bár növekvö számú) nö vezetö pozícióban, mert a nök számára kevésbé fontos a hatalom, ezért kevésbé ambíciózusak ilyen téren. Aki meg igen, az megcsinálja.
MZsperx: én abszolút megértelek. Én 26 vagyok, van már egy abszolutóriumom, nyelvizsga, szakdoli, államvizsga még hiányzik. Tanár leszek, ha végzek, de sokszor úgy gondolom, hogy valami olyasmit csinálnék szivesen, aminek vége a munkaidővel. Pedig szeretnék tanítani. De nem teljes állásban. A tanítás mellett szól a szünetek egybeesése a gyerekekével, az meg nem nagyon van máshol. Ezen sokat gondolkozom, de még én is itthon leszek jó pár évig :)
Mzsperx
fura, amit írsz. A fizika meg a pszicho nem igazán akcidentális szakok. Azt el tudom képzelni, hogy vkivel megtörténik az a baleset, hogy levelezőn lediplomázik virágkötészetből vagy kirakatrendezésből, de a te szakjaid nehezek; ész, figyelem, érdeklődés és sok-sok munka nélkül nem végezhetőek el. Az írod, már harminc vagy. (Szerintem CSAK harminc vagy, egyébként.) Nem tudom, de arra tippelnék, legalább 2 gyereked van. Ebből a kövekezik, hogy jártál egyetemre nagy pocakkal, miközben bűvészkedtél, hogy addig ki van a másik kölökkel. 10 évig tanultál. És erre azt mondod, hogy jó lenne a levélhordás meg a borítékolás. Hát figyu, kedves mzsperx, én nem hiszek neked. :) Ez valahogy nem áll össze. Arról nem is beszélve, hogy messze-messze nem lennél 45, mire elkezdhetnél pszichológusként dolgozni. Meg különben is, én felvételi előkészítőt tartottam tíz évig, és középkorú orvosok, történészek, mérnökök, közgazdák, óvónők, logopédusok meg ötvenes családanyák is jártak hozzám, akiket felvettek és már vígan végzik az egyetemet.
Engem nagyon érdekel a dolog, folytassuk emilben?
Moncaberta,
Engem gyakran kevernek a szubjetív idealista gyanújába, de ilyen messze azért még én sem mennék el. Hogy a saját sorsom a saját kezemben meg minden. Az egy közhely, hogy az ember menekül a szabadság elől, nem szeret felelősséget vállalni a saját sorsáért, és ha így vesszük, értem és támogatom a kirohanásodat, mert szerintem is kicsit gyáva és éretlen dolog sodródni és a körülményeket okolni szorult helyzetünkért. De azért azt nem gondolhatod komolyan, hogy ha vki kitalálja, hogy ez meg ez lesz, akkor az csak rajta áll. Vannak nagyon szerencsés esetek, amikor a lehetőségek és az ambíciók nem zárják ki egymást – ilyen a tied is. A saját konkrét tapasztalatodból általánosítasz (alapvető pszichologikai-kognitív hiba ;) Számtalan (és triviális) konkrét példát tudnék sorolni, mikor ez nem működik, de az nagyon off lenne. (Csak annyi, szerinted aki bűnözik, az csak azért bűnözik, mert élvezi? Teljesen ki van zárva, hogy a körülmények áldozata?) És az, hogy ugyanannyi lehetőségünk van, mint egy férfinak – ezzel azt az évszázados múltra visszatekintő társadalomkritikai irodalmat bagatellizálod, ami a patriarchális társadalmakról és a nők behatárolt szerepvállalásáról szól. Biztosan te is elképedsz a muzulmán nők (szerinted is nyilván) jogfosztott, kiszolgáltatott, alávetett helyzetén – de azt tudod, hogy a tőlünk nyugatabbra elő nők meg minket sajnálnak? Van egy olyan brit szleng, hogy „Milyen kicsi, de máris magyar!” Ezt a kacér, a férfiak kívánságait leső és a férfiak igényeinek alárendelődő, üresfejű lányokra mondják. Ők így látnak minket.
És az meg különösen szíven ütött, hogy „Aki nem képes késleltetni a karrier-vágyait, aki nem képes félretenni vagy mérsékelni egy idöre a hobbiját, a hivatását, az ne vállaljon gyereket.” Mégis, miért ne vállaljon? És mennyi késleltetési időre gondolsz? Amíg ovis lesz? Vagy amíg középiskolás? Vagy amikor már elköltözött? Szerinted mikor mondhatja azt egy anya, hogy oké, akkor mostantól önmegvalósítok, a hivatásomnak élek? És ha teszi, teljes gőzzel teheti? És nem sínyli meg a családja? És be tudja hozni a kihagyott éveket? Ad rá lehetőséget a társadalom? Lehet, hogy te nem ebben a világban élsz, amiben én? Nem tűnt fel, hogy a magas (vagy akár közép) közéleti, tudományos, művészi, vezetői státuszokban, pozíciókban elenyésző a nők aránya? Ez azért lenne, mert nekünk kevesebb eszünk, tehetségünk, önmegvalósító potenciálunk van? Biztos hallottál a (manapság nagyon trendi) holisztikus női gondolkodásról, a nagyobb stressztűrésről, terhelhetőségről és kitartásról, arról, hogy a népességben magasabb a tanult nők, mint a tanult férfiak aránya – vajon hol vannak ezek a nők? Nyilván késleltetnek.
Mielőtt ezt írtam, végigolvastam a többi hozzászólásodat is, és félre ne érts, nagyon klassz csajnak gondollak ám, nagyon jó és igaz dolgokat írtál, de ez a legutóbbi megakadt a torkomon :) Igazából azt hiszem, hogy csak siettél és nem fogalmaztál elég árnyaltan. Szóval nem is veled vitatkozom, hanem csak apropót adtál a kötözködésre :)
