Az alapprobléma a politikai elitet illető általános és jogos kiábrándultság... Az állampolgárnak az a benyomása -- és ez a benyomás egyáltalán nem csalóka --, hogy alkotmányos rendszerünkbe befészkelte magát egy olyan párt- és politikuskészlet, amely azt nem rendeltetésszerűen használja (tisztelet a kivételnek stb.), és amely onnan elmozdíthatatlan. A négyévenkénti választások alkalmából csak az arányokba szólhatunk bele, az elit marad. E tehetetlenség oka, hogy a politikai harc kiélezettsége miatt a választók erősen motiváltak a szemszögükből "nagyobbik rossz" oldal győzelmét megakadályozandó "a kisebbik rossz" melletti voksolásra -- azon belül pedig a biztonság kedvéért a nagyobbik párt választásával. A hatalom gyakorlásában részt nem vevő köznép és a politikai elit közötti szakadék kezd mélyebb lenni, mint az egyes politikai szekértáborok közötti.
Szükség volna valamiféle diszkontinuitás előidézésére. Például lehetséges volna népszavazáson kimondani, hogy a jövőben a jelenleg bejegyzett politikai pártok egyike sem indulhat választásokon, egyúttal egy alkalmas törvényben rendelkezni arról, hogy a következő választásokig szabadon megalakuló új pártok miben nem hasonlíthatnak a régiekhez -- tehát nem lenne többé SZDSZ, MSZP, Fidesz-MPP, MDF, MIÉP, de még hasonló nevű sem. El kellene érni, hogy az újak tiszta lappal kezdhessék, ne vihessenek magukkal régi pártszimpátiákat. Eszmerendszereknek, értékeknek örököse lehessen egy új politikai erő, de érdekcsoportoké nem. Meg persze az is üdvös volna, ha a holdudvarképződésnek lenne aztán valami működőképes gátja.
Hát.... Sierra barátunkból nem csak Bader tulajdonságai hiányoznak! :-)) A RAF.-ból is hibádzik nehány dolog! 1. Nem Rot! (legfeljebb a feje, ha felmérgelik!) Nem sokat találtam eddig benne ami hajazna az Armija-ra! :-) Írásai alapján inkább "őscivil" Hát esetleg a Frakcion...... :-O!
Kedves sierra, tehat a legjobb az lenne, ha alakitanank egy radikalis szervezetet, amely a politikai elit megujulasa erdekeben sorra likvidalja a jelentos partok vezetoit, nameg mondjuk a gazdasagi elet nehany jelentos szemelyet?
Mit szolnal ehhez a nevhez: Voros Hadsereg Frakcio?
Főállású EU Néppárti alelnök. Vagy az EU Parlament Néppárti frakcióvezetője. A lényeg, hogy emelt fővel, halaszthatatlan nemzetközi kötelezettségei miatt, távozhasson a magyar politikai életből.
Hű, a nemjóját neki, de igaza van itt valakinek, nem én írtam a cikket véletlenül? Nézzük csak, nem, Hankiss Elemér. Kár. Pedig jó lett volna ha én vagyok ilyen okos.
Más. Honnan, melyik pártból várható olyan politikus személyiség feltámadása, amelyik új lendületet tudna adni Magyarország modernizációs araszolásának és jóléti fejlődésének?
Fidesz. Nem várható, mert ahhoz először Orbánt kellene lenyomnia, ez meg nem aktuális. Majd ha 2006-ban megbukik egy esetleges vereség folytán. De hogy ki lenne ilyen a mai esélyesek közül, az nem látható, mert ma minden egyéni vonásuk alá van rendelve a Fidesz Orbán által vezényelt irányzatának, úgy meg nehéz egyéni elképzeléseket produkálni.
MDF. Nem várható, mert ugyan ma már sikeresen független párt, csak éppen ugyanúgy Orbánt kellene legyőzniük, addig minden más tőle függ. Ehhez meg mintha nem volna találékonyság, akármennyire is létező a tisztségújítás. Kisebbségi komplexussal is küzdenek a nagy testvér miatt.
MIÉP. Csurkát legföljebb megmerényelni lehet, de a vezetésből eltávolítani nem. Kizárt más személyiség felbukkanása.
KDNP. Ilyen párt nincs is, önállóságuk pont annyi van, mintha fideszpolitikusok lennének. Akkor viszont Orbán-szindróma. Kizárt.
Centrum. Kupa Mihály háta mögül előlép a megújuló Kupa Mihály. Na hagyjuk.
JMM és szociáldemokraták: tökéletesen észrevehetetlenek. A JMM-nek egyáltalán nincs olyan személyisége, akit per pillanat ismerne az ország, nemhogy azt leváltó személyisége volna, a Szűrös féle bagázs meg azzal kelti a legnagyobb "feltűnést", hogy szintén valami Fidesz-csatlósi szerepre áhítozik a vezetője.
MSZP. Elméletileg képes kinevelni új személyiségeket, mint mondjuk Gyurcsány, mert rá azt kell mondani mégiscsak. Aztán azt látjuk, hogy ő ugyanúgy nem tud mit kezdeni a dezorganizált struktúrájukkal és a szocialista ideológiának nagyon nem megfelelő gazdasági tereppel, mint bármely tucatszemélyiségük. Megújult formában sem tudtak maguk fölé kerekedni.
SZDSZ. Személycserék itt is voltak a 15 év alatt, tehát változás van. Csak az a baj, hogy a kezdeti elitjükből a fele kilépett, a maradék meg mindig egymás közt rotálja a vezetőségi posztokat, megújulás nulla.
"nem mer válogatni a szavazó, mert kb., 20-nak matematikailag sincs esélye"
Nno, azért ezzel kapcsolatban az a halavány gyanú merül föl bennem, hogy eleddig a matematikai bizonyításig bezony nem sokan mennek el kicsiny hazánkban.
Inkább azt feltételezem, hogy lilagőzü(n)k sincs arról, hogy egyáltalán ekkora választék van. (Gondolom, nem csak én lepődtem meg a lista láttán.)
Politikusaink sajátos és szomorú esete Népszabadság Hankiss Elemér 2005. május 7.
Szegény politikusok. Mindenki bántja őket. Korruptnak, tisztességtelennek, tehetségtelennek tartják őket. Kik? Hát az emberek többsége. Így van ez a fejlett nyugaton is, így van még inkább nálunk, hogy ne is említsem a fejlődő országok nyomorúságos és gyilkos zűrzavarában evickélő vagy lubickoló ottani politikusokat. De söpörjünk a magunk háza táján. Beszéljünk csak az 1989 után kialakult új magyar politikai osztály sajátos és szomorú esetéről.
Sokan irigylik őket, pedig inkább szánalomra méltóak. Irigylik őket, mert - legalábbis a népi képzeletben - semmittevő fontoskodással keresnek - többnyire görbe utakon - milliókat. Sajnálni kellene őket, mert - tisztelet a remek kivételeknek - személyük, személyiségük az esetek jelentős hányadában eltorzul. Nem annyira fizikai értelemben (ahogy annak idején például rengő háj nőtt az káderek, főkáderek tomporára s nyakszirtjére), hanem abban, amit karakternek szokás nevezni.
Nem voltak, nincsenek könnyű helyzetben. Mert abban az arénában, amelybe 1989 után léptek vagy csörtettek be, nehéz lehetett emberként talpon maradni. Sokan kudarcot vallottak, ami persze emeli azok emberi-erkölcsi értékét, akik megőrizték emberformájukat. Nincsenek egyébként egyedül; minden foglalkozásnak megvannak a maga ártalmai - évtizedekkel ezelőtt a tanári és színészi pálya foglalkozási ártalmait elemeztem egy tanulmányban -, de politikusaink esete ennek ellenére szomorú és figyelemre méltó.
Igaz, sok minden felhozható a mentségükre. Hadd említsek meg néhány ilyen mentséget.
Túl nagy, túl nehéz volt a feladat
Egy parancsuralmi rendszert kellett szinte egy csapásra parlamentáris demokráciává átalakítaniuk. Ez részben sikerült is nekik. A demokratikus intézményrendszer gyorsan kiépült, és megindult e rendszer működtetésének tanulási folyamata. Sajnos az 1992-ben kirobbant "törzsi háború", amely különböző formákban máig tart, megzavarta, lelassította ezt a folyamatot. Akadályozta és akadályozza a rendszer működését, eltorzította számtalan politikus személyiségét, és erősen rontotta a rendszer s különösképpen a politikai osztály társadalmi megítélését.
Egy már megmerevedett, csődbe jutott tervgazdaságot kellett lehetőleg minél gyorsabban szabad piacgazdasággá átalakítaniuk. A törvénykezés viszonylag gyors és hatásos volt, de nem számolt kellőképpen a változások társadalmi következményeivel. Azzal, hogy a társadalom felének-harmadának elnyomorodását és az amúgy is gyenge társadalmi szolidaritás csaknem teljes felbomlását is magával vonja. Ezt nehéz bevallani, a dolgokat csűrve-csavarva mellé kell beszélni, az ember korábbi meggyőződéseit el kell felejteni, köpenyt kell forgatni vagy a békát lenyelni (a szocialistáknak például neoliberális gazdaságpolitikát kell folytatniuk): ez is rongálja az ember személyiségét.
Egy meggyötört, szétzilált, alattvalókká züllesztett, önzővé vadult embertömeget kellet volna elindítaniuk azon az úton, amelyen felelősségteljes és egymással szolidáris állampolgárok "okos gyülekezetévé" válhatnak. Itt politikusaink csaknem teljesen kudarcot vallottak, sőt - vakságból, önhittségből, önös érdekből - inkább akadályozták, mintsem támogatták e folyamat kibontakozását. Időnként észbe kaptak, "dialógust" hirdettek, majd minden maradt a régiben. Bizonyára vannak olyanok, akiknek emiatt rossz a lelkiismeretük - ha ezt a luxust megengedhetik maguknak a nagy rohanásban -, de a többség lelkiismerete és személyisége már valószínűleg kellőképpen megkérgesedett az ilyen morális érzékenységekkel szemben.
Túlzott remények
Arról nem tehetnek a politikusok, hogy 1989-90-ben túl nagyok voltak a rendszerváltáshoz és áttételesen az új politikai elithez fűződő remények. Az emberek többsége azt hitte - ezt hitették el vele -, hogy az államszocialista rendszer és a vasfüggöny leomlásával szinte azonnal beáramlik ide a nyugat-európai jólét, szabadság, biztonság, jogrend, polgári civilizáció és életforma.
Az elkerülhetetlen csalódást érthető módon, bár részben indokolatlanul, a politikai elit számlájára írták és írják. Az viszont egyértelműen a politikai elit, a hazai értelmiség és a médiumok súlyos hibája, hogy 1990 óta nem magyarázták el az embereknek, hogy miért lesz az átmenet folyamata elkerülhetetlenül hosszú és megpróbáltatásokkal terhes. A politikusok nem szeretnek a nehézségekről beszélni. Legjobb meggyőződésük ellenére is folyton-folyvást ígérgetniük vagy sunyítaniuk kell, és ez a kétszínűség sem tesz különösebben jót személyiségüknek.
Hazugságkényszer
Politikus nyilvánosan nem mondhatja azt, amit gondol. Mást kell mondania. Ezt nevezi a köznyelv, a pszichológia és az erkölcsfilozófia hazugságnak. Persze lehet politikailag korrektebbül is minősíteni; például "diplomatikus megfogalmazásnak", "fontos féligazságnak", "bölcs titoktartásnak", "diszkréciónak", az emberek "ügyes etetésének" és így tovább. De ettől a hazugság még hazugság marad. És lehetséges ugyan, hogy az ügyes hazugságok jót tesznek a politikus karrierjének (hacsak rajta nem kapják), de mindenképpen rombolják s torzítják karakterét, személyiségét.
Hozzáértés hiánya
Ha valaki amatőr, esténként meg a hétvégén otthon festeget, azzal nem okoz különösen nagy kárt az emberiségnek és az országnak. De ha a politikus csizmadia egyszeriben felállhat a háromlábú suszterszékről (ez a suszterszék 1990-ben sok minden lehetett: az író, a tanár, az ÁFÉSZ-elnök, a könyvtáros, az ügyvéd, az orvos, a szocialista vállalatvezető, a mérnök, a színész széke), és bevonulhat a parlamentbe, s pláne a kormányba, akkor a legjobb szándékkal is komoly károkat okozhat. És okozott is. Ezt minden olyan ország megszenvedte, köztük Magyarország is, ahol a társadalmi-politikai folytonosság a huszadik század folyamán többször megszakadt, és a politikai osztály - s vele együtt a közigazgatás szakértő gárdája - szétzilálódott vagy megsemmisült. Mindez azonban nem vigasztalja a társadalmat, az embereket, akik a kárvallottjai annak, hogy a politikai döntéshozás mechanizmusa és a közigazgatás a mai napig kínosan roszszul működik az országukban.
Túl nagy tét és túl sok vesztenivaló
A politikai osztály elvadulásának, méltatlanná válásának egyik fő oka az volt, hogy a rendszerváltás első éveiben túl nagyok voltak a tétek. Akik odafigyeltek - s voltak köztük kitűnő és nem kitűnő emberek -, tudták, hogy most dől el az, hogy a következő évtizedekben kié lesz a hatalom, és kié lesz a gazdagság. És őrült versenyfutás indult meg a hatalomért és a gazdagságért. A tét óriási volt, mindent meg lehetett nyerni, és mindent el lehetett veszíteni. A küzdelem annál is inkább heves és kíméletlen volt, mivel nem voltak már és még szabályok; a dzsungel törvénye, illetve törvénytelensége, az erősebb és az erőszak törvénye uralkodott. Ezekben a zűrzavaros és hisztériás években alakult ki az új magyar burzsoázia és az új magyar politikai osztály. Minket most ez utóbbi érdekel. Nem nehéz megállapítani azt, hogy az eszeveszett küzdelem szülte vágyak és félelmek, bizalmatlanságok és gyűlöletek közepette formálódó politikuscsoport nem az európai típusú, felelősségteljes, higgadt, önkorlátozásra képes, fair playre törekvő politikusi személyiségek iskolája volt. És még ma is messze vagyunk attól, hogy e küzdelem nyomai, gyűrődései, torzulásai eltűnjenek a magyar politikai elit arcáról, tudatából, zsigereiből. Megint csak: tisztelet a tiszteletre méltó kivételeknek.
Másképp megfogalmazva ugyanezt jelenti az, ha azt mondjuk, hogy a zéró-összegű játszma neurózisa tette tönkre a magyar politikai elitet. Az a hit vagy tévhit, hogy az egyik csoport vagy párt csak a másik csoport, illetve párt rovására nyerhet. Amit én nyerek, azt a másiktól kell elvennem. Az egyetlen józan taktika: megsemmisíteni a másikat. Csak a kormányon lét az igazi lehetőség, az eldorádó, az igazi feladat, ezért mindent, erkölcsöt, jellemet, tisztességet föl kell, föl lehet áldozni. Mert ha én kormányzok, akkor ebből mindenkinek, a pártnak, az országnak, az állampolgároknak, a világmindenségnek is haszna van. Ez pedig igazolja a hatalom megszerzésének vagy megtartásának minden stratégiáját. Machiavelli boldogan forog a sírjában, az ország meg boldogtalanul forog a saját levében.
Túl nagy a kísértés
Az új politikai osztály tagjai számára kezdettől fogva túl nagy volt, és ma is túl nagy a kísértés. Óriási vagyonok, nyereségek és veszteségek, előnyök és hátrányok ide-oda áramlása függött és függ az ő döntéseiktől, s ugyan már, miért tiltakozna az ember, ha segítsége fejében megnyílik a vagyonok egyik vagy másik kis csapja, és hozzá is átcsordogál belőlük valami. Bőven vannak mentségei. Az öntudatos közhivatalnoké: "De hiszen megdolgoztam érte. Én intéztem el a dolgot." A jó családapáé: "Nem tehetem meg a családommal, a gyerekeimmel, hogy ne ragadjam meg ezt a lehetőséget." A feledékeny morálfilozófusé: "És különben is, mi az az elv, érték, eszmény, amit megsértek ezzel? Hirtelenjében nem jut eszembe egy sem." A cinikusé: "Mindenki ezt csinálja, miért ne csinálhatnám én is." A praktikus elméé: "Ha nem teszem meg én, megteszi más." A felelősségteljes polgáré: "Én értek a pénzhez, a társadalomnak is haszna lesz belőle, ha én kezelem, és nem más." A pártkatonáé és hazafié: "A pártért, a jó, szent ügyért, az országért teszem, amit teszek, nem önmagamért." A szorongósé: "Bármikor kieshetek a hatalomból, senki sem vetheti a szememre, hogy gondoskodni akarok a jövőmről." A pszichopatáé: "Ugyan már, sose derül ki a dolog, meg nem is kell különösebben nagy dolgot csinálni az ilyesmiből." És így tovább.
Amíg a társadalmi ellenőrzés siralmasan gyenge az új demokráciákban, amíg a parlament, a kormány és az országos intézmények csak papíron "felelősek", amíg mindent el lehet rejteni, el lehet kenni, minden számonkérés elől ki lehet térni, amíg a kormány és az ellenzék csak nyaggatja egymást (vagy bizonyos esetekben cinkosa egymásnak), addig nem várható változás e téren. Addig tovább folyik az ország romlása, és tovább folyik a politikusi személyiség rombolódása, torzulása. Igaz, a privatizálható (s részben ellopható) társadalmi vagyon lassan elfogy, de az engedélyezések, kivételezések, közbeszerzések eldorádójának kapuja tárva-nyitva áll.
Hadd legyek egy pillanatra cinikus: azt nem is annyira bánom, hogy egy politikus korrupt, ha közben a munkáját jól végzi, ha közben igazi államférfiként remekül kormányozza az országot vagy a maga városát, faluját. Valószínűleg nagyobb baj az, ha valaki tisztességes ugyan, de tudatlanságával, tehetetlenkedésével komoly károkat okoz az országnak, a városnak, a falunak. És a legnagyobb baj az, ha a politikus egyszerre tehetségtelen és korrupt. Ha egy buta arcra még a korrupció torz ráncai is ráégnek, az már valóban csúnya látvány.
Kiváltságos státus
Nem használ az emberi személyiségnek a kiváltságos helyzet sem. Az, hogy ámbár hite szerint minden állampolgár egyenlő, neki azért mégiscsak vannak többletjogai. Olyan fontos közfeladata van, olyan sok helyen ott kell lennie, olyannyira föl kell áldoznia családi életét a közért, annyit tesz az országért, hogy végül mégiscsak valamivel több jár neki, mint az egyszerű állampolgároknak, akikért egyébként a szívét kiteszi, életét, nyugalmát föláldozza. Jogos és méltányos tehát, hogy ő sokszorta többet keres, mint az átlagpolgár; fontosságának s mentelmi jogának tudatában százas tempóban száguldhat át a városon, hogy el ne késsen valamilyen igazán fontos gyűlésről-ülésről-ebédről; s ha történetesen balesetet okoz, elvárhatja, hogy a bíró kivételes bánásmódban részesítse; neki lakáskiutalás, lakástérítés, ilyen-olyan kedvezmény, zsíros igazgatótanácsi tagság, olcsó üdülés, megkülönböztetett tisztelet, drága, nagy autó jár. Ő különösen fontos személyiség. Már ő maga is kezd felnézni önmagára.
Igen, nehéz lesz megtanulni - nyugaton sem tudja megtanulni minden politikus -, hogy a magas sarzsival, közhivatallal, kiváltságos státusszal elsősorban több felelősségnek, nagyobb önmérsékletnek, szerénységnek, a valódi szolgálat szellemének kell, kellene párosulnia. Egy kis latin stúdium nem ártana politikusainknak. Sok minden más mellett találkozhatnának azzal az érdekes ellentétpárral, hogy lex sub rege - rex sub lege. Az előbbi kifejezés egy olyan korábbi állapotra utal, amikor a király (rex) állt a törvény (lex) fölött. Az utóbbi az alkotmányos rend jelszava; amikor is a törvény áll az uralkodó felett. Így többek között a mi választott politikusaink fölött is. Ez az utóbbi helyzet bizonyos kötöttségekkel jár, de kifejezetten jót tesz, jót tenne a politikus személyiségének.
Hatalom
Veszélyes. Súlyos személyiségártalmak forrása. Sokan hajlamosak hinni annak a balga közmondásnak, hogy "akinek hatalmat ad az Úristen, annak eszet is ad hozzá". Nem föltétlen ad. Nincs genetikai összefüggés sem a hatalom és az értelmi képességek, s különösen nincs a hatalom és a tisztesség között. De az kétségtelen, hogy a hatalom remek egopumpa. Felfújja az ember önérzetét. Elhiteti vele, hogy különös képességei vannak; hogy mindenki másnál jobban tudja, hol van az igazság; hogy az Isten lábát fogja; hogy aki bármit másképp gondol, mint ő, az csak ostoba vagy a jó ügy gonosz ellensége lehet. Olyan a hatalom, mint a bableves: felpuffasztja az embert. Aki nagyon komolyan veszi a hatalmat, nagyon ragaszkodik hozzá, úgy járhat - hogy megint egy latin példával éljek - mint annak a bizonyos állatmesének a főszereplője, a "rana rupta". Vagyis az a béka, aki fontosságának tudatában addig pöffeszkedett, míg végül kipukkadt. Tanulságos mese: megóvhatja az embert személyiségének további torzulásától.
Csoportnyomás
A társadalom minden tagján van csoportnyomás, de az esetek többségében ennek sokszorosa nehezedik szegény pártpolitikusok vállára. Meg is rokkannak alatta. Csak annak a pártnak van ugyanis jó esélye hatalomra kerülni és hatalomban maradni, amely a lényeges kérdésekben legalább kifelé egységes. A tagoknak olyan fegyelmezetten kell viselkedniük, mint egy középkori kolostor szerzeteseinek, akiknek minden körülmények között alá kellett vetniük magukat az apátúr akaratának. Mert Isten igazságát csak egységesen sugározhatták. Ilyen a párt igazsága is: ha kiderül a belső meghasonlás, akkor megzavarodik, szétszéled a nyáj. Ez más szóval azt jelenti, hogy a pártelit tagjainak föl kell adniuk emberi autonómiájukat, ha nem is minden téren, de a fontos kérdésekben föltétlenül. Autonóm emberekből egy szervezet alkatrészeivé válnak. Egy szentnek vélt ügy ezt indokolhatja, de az ember személyisége mindenképpen megsínyli.
Az oligarchizálódás vastörvénye
Elviselhetőbb volna ez, ha valóban létezne pártdemokrácia, vagyis ha a pártokban a döntések demokratikusan születnének. Akkor könnyebb volna kötelezőként elfogadni és az ember személyes véleményétől függetlenül képviselni őket. De a pártdemokrácia az esetek többségében csak retorika, és még azokban a pártokban is, ahol komolyan veszik a demokratikus játékszabályokat, működik az oligarchizálódás folyamata: az úgy-ahogy demokratikusan megválasztott pártvezetők egyre erősebb és egyre autokratikusabb hatalmat építenek föl maguknak a párton belül. Ők osztják a pozíciókat, a pénzt, a kiváltságokat. És alattvalóvá görnyed körülöttük az udvaronchad és a párttagság. Eljön a kliensek, hízelgők és farkcsóválók korszaka. Ami megint csak rossz iskolája az emberi személyiség kibontakozásának.
Félelem
A célok, érdekek, kapcsolatok, ambíciók, remények, sértődések bonyolult szövete egy párt, minden párt. Mindenki kötődni próbál ide-oda, fogódzkodni ebbe is, abba is, benne lenni ebben és abban a csoportosulásban is, mindenki valakinek a kliense, főnöke, barátja, ellensége, fegyverhordozója, informátora, mindenki mögött állhat valaki, bárkiből lehet valami, helyezkedni kell, nem kell túlságosan megbízni senkiben, csínján kell bánni mindenkivel, erős a bizonytalanság, a bizalmatlanság, a szorongás.
A teljesítmények nehezen mérhetők, így aztán könnyű múltbeli érdemekre hivatkozni, és nehéz bárkitől megválni. A pártnak magával kell cipelnie a roncsokat, illetve, ha lehet, az államháztartás nyakába varrva őket kell számukra újabb és újabb zsíros, de üres stallumokat kreálni. Olyan ma már a kormány, mint egy jó-rossz hajó, amely rozsdás roncsbárkák százait és ezreit vontatja, vonszolja maga után. Hogyan is várhatnánk tőle ezek után sebességi világrekordot, vagy akár csak igazi "lendületet"? S mit kezdenek magukkal a roncsbárka-személyiségek?
Hiúság, politikus a neved
A színészeknek jól, a politikusoknak rosszul áll a hiúság. A színész önmaga és szerepeinek személyisége körül forog: ettől válik a közönség számára színessé, érdekessé, értékessé. A politikusnak viszont nem önmagával, hanem az ügyekkel kell, kellene foglalkoznia. Fontos, hogy meglegyen a maga józan öntudata, önbecsülése, de a hiúság gyengévé, esendővé, nevetségessé teheti. A közszereplésnek azonban igen nagy a vonz- és csábereje. Nehéz ellenállni neki, mert minél több hír szól rólam, minél több ember tekintete szegeződik rám, minél többek csodálatában fürödhetek, annál inkább fontosnak, nagyszerűnek látom magam, annál inkább érezhetem úgy, hogy igazán, intenzíven élek. Sok politikus beleesik ebbe a csapdába, s következésképpen megzavarodik ítélőképessége, gyengül morális integritása, szétmállik személyisége.
De álljunk meg itt. Mert lassan már-már egy állatorvosi politikus képe rajzolódik itt ki, minden lehetséges hibával s betegséggel, s valaki még azt hiheti, hogy no lám, végül mégiscsak különleges lények ezek a mi politikusaink. Nem azok. Ugyanolyan esendő emberek, mint mi vagyunk. Csak különleges helyzetükben sokkal többet tehetnek, tehetnének az országért, mint mi, s ha nem teszik, látványos a skandalum. Több a lehetőségük és nagyobb a felelősségük. Ha kárt tesznek az országban, joggal verjük el rajtuk a port.
Mentségükre szolgáljon, hogy nehéz dolguk volt ebben a tizenöt évben. Nehéz dolguk van most is. De sokan gyengének és méltatlannak bizonyultak közülük, és ezt az ország nagyon megsínylette, megsínyli. Össze kellene szedniük magukat, vagy a társadalomnak kell összeszednie magát, és olyan éberen és szigorúan ellenőriznie munkájukat, magatartásukat, hogy öt-tíz év múlva emelt fővel állhassanak ország-világ előtt.
Végezetül azonban nem árt, ha megkérdezzük magunktól is: milyen jogon kérjük számon rajtuk azt, hogy képtelenek rendben tartani az országot, hogy elkótyavetyélik az ország vagyonát, pazarolják pénzét, magukkal törődnek, nem az országgal, kihasználják kiváltságos helyzetüket - ha közben mi, állampolgárok, nem tartjuk rendben a saját portánkat, hagyjuk, hogy csöpögjön az eresz, szemetes legyen a házunk előtt a járda, nem megyünk el szavazni, nem kérjük számon egymáson s magunkon saját hanyagságainkat, mi is áthajtunk a piroson, mi sem törődünk a másik ember bajával, mi is keressük a kiskapukat, ha lehet, nem fizetünk adót, mondván, hogy "ők" úgyis elpazarolják... és így tovább? Nincs nekünk is részünk az ország romlásában? És nem félünk attól, hogy a mi személyiségünk is eltorzul ebben a nagy országos lomposságban?
"Szükség volna valamiféle diszkontinuitás előidézésére. Például lehetséges volna népszavazáson kimondani, hogy a jövőben a jelenleg bejegyzett politikai pártok egyike sem indulhat választásokon, egyúttal egy alkalmas törvényben rendelkezni arról, hogy a következő választásokig szabadon megalakuló új pártok miben nem hasonlíthatnak a régiekhez -- tehát nem lenne többé SZDSZ, MSZP, Fidesz-MPP, MDF, MIÉP, de még hasonló nevű sem."
-- Most látom csak: ez már majdnem olyan, mint a poszt-szovjet térség színes forradalmai. Mondjuk a narancssárga nálunk nem éppen célirányos... :o)
Esetleg kérhetünk segítséget és tanácsokat az Otportól. :o)
Helyette lett egy nagy Fideszünk, ami elméletileg rendszerváltó párt, de mára elég jelentéktelenné vált ez a törésvonal; 94 óta , sőt a Dem. Charta óta sokadrendű a szerepe.
Végül is ezen kár vitázni. Magam részéről csak arra gondolok, hogy akkor az összes új párt résszt vett volna a kormányzási felelősségben, és nem egymás lejáratásval lettek volna elfoglalva. A 9094. közötti bajok fő okát pont abban látom, hogy a kormányon kivüli új pártok alapvetően a kormányzat bírálatára voltak szorítkozva, ami gyakorlatilag a rendszerváltás károsultjaiban -millió munkanélküli- a rendszerváltás kritikájaként jelent meg.
Persze, még pártokon belül is voltak ellenkező példák(belső tozsalkodások), így hát akár igazad is lehet(ne).::D
Azt hiszem a rendszerváltáskor nem az volt az első számú hiba, amit említesz.
(Az sem lebescsülendő, én utólag(!) csak egy jó megoldást találtam volna, az első nekifutásra nagykoalíció 90-ben MSZP nélkül. Akkor talán elkerülhető lett volna, hogy 94-ben az MSZP taroljon.)
A kérdés lényege az, hogy a Kádár-rezsim majd mindenben szörnyen hazug volt.
Az állami vagyon kihordása a cégekből -még ha csak csavaronként, autókhoz, hétvégi házakhoz, új házakhoz, kis alkatrészekként is- nem számított bűnnek.
Aztán jött 84-ben (tán) a VGMK, ami tovább erősítette ezt a nézetet. Ugyanekkor egyre több vállalkozó indult be. A vállakozók a tanácsi adóosztállyal egyezkedve fizettek adót, évente úgy alkudva a megállapítottnál alacsonyabbra az összeget, hogy a hivatalnoknak is jusson.
Ezután következett az önbevallás, ami gyakorlatilag profit letagadó intéményként működik.
Ehhez jött a rendszerváltás után az állami javak elherdálása bagóért.
A rendszerváltáskor sem változott meg a szemlélet, hogy az államot nem becsapni hülyeség.
A magyar adóellenőrzés lassan két évtizede képtelen eredményt felmutatni.
Én ismerek olyan ürgét, aki hosszú éveken keresztül még adóbevallást sem tett, és évekig csak küldözgették neki a leveleket, a végén elévülés miatt a sok kivetett bűntetést elengedték neki, és valami kitalált összeget -két havi jövedelmét- havi részletekben egyév alatt befizettették vele.
Az adóellenőrzésen egy húsz forintos hibával vagy elírással megbukhatsz, de adóeltagadás miatt a legritkább esetben.
Itt van a számla vagy nyugtaadás kötelessége. Vétenek ellene. Először is megbűntetika vállalkozót, aki kifizetteti az alkalmazottal. Legközelebb ugyanez.
Mi lenne a normális? Ilyen esetben tételes ellenőrzés -akár vagyon elszámoltatás- alá vonni a vállalkozót. Ilyent nem tesznek.
Ma van jó pár olyan cég, ahol nagysága, forgalma miatt évente kijárnak ellenőrizni.
Kimegy az ellenőr egy-két hétre. Mikor megérkezik elmondja, hogy x millió bűntetést kellene csinálnia. Aztán alkudozni kezdenek. Valamennyit befizetnek államnak, valamennyit ellenőrnek, és megy minden tovább.
Ebből is csak azt a következtetést lehet levonni, hogy általában az értelmiség vesztett irányt és nem a politikai elitben gyökeredzik a probléma, hanem annál mélyebben. A politikai elitet legalábbis négyévente le lehet váltani, akár teljes nagytakaritás formájában. Ha világossá válik, hogy értékrendi alapon leváltandóak. Csakhogy nem válik világossá.
Ami abból ered, hogy a magyar értelmiségnek hangyányi fogalma sincs a saját dolgáról. Ellenkező esetben szél ellen is kibrusztolná, hogy kialakuljanak a társadalomelemzés effektiv intézményei és kommunikációs csatornái. Egy tömeg önjelölt értelmiségi Nárcisz, meggyőződéses szerencselovag, szimpla gazember és önfeledt önépitő rohangászik össze-vissza szabadcsapatokat alkotva. A kohéziót, a József Attila-i "közös dolgainkat", az igazságkeresést és a közösségi éthoszt pedig a bankszámlák és párnás zsámolyok helyettesitik, aki meg még ezekről is lemarad, annak esze ágában ss jut elgondolkodni rajta, hogy nem is ez volna a cél.
Hüjjepatikus: na hálistennek alkoholizmusra viszonylag kevés hajlamot mutatok. Összesen egyszer rúgtam be nagyon cefetül életemben és azóta óvatos duhaj vagyok.
A PECHES ÜLDÖZÖTTEK SZÖVETSÉGÉNEK PÁRTJA ÖSSZEFOGÁS MAGYARORSZÁGÉRT CENTRUM DEMOKRATIKUS ROMA PÁRT FIDESZ-MAGYAR POLGÁRI PÁRT FÜGGETLEN KISGAZDAPÁRT FÜGGETLEN MAGYAR DEMOKRATA PÁRT FÜGGETLEN POLGÁRI PÁRT FÜGGETLENEK LISTÁJA KISGAZDAPÁRT A KISGAZDA SZÖVETSÉG PÁRTJA KORRUPCIÓELLENES POLGÁRI DEMOKRATA PÁRT LIBERÁLIS SZÖVETSÉG MAGYAR VÁLLALKOZÓ EGYSÉGPÁRT MAGYAR CIGÁNYOK DEMOKRATA PÁRTJA MAGYAR DEMOKRATA FÓRUM MAGYAR IGAZSÁG ÉS ÉLET PÁRTJA MAGYARORSZÁGI NÉPJÓLÉTI PÁRT MAGYAR NŐPÁRT MAGYAR NYUGDÍJASOK PÁRTJA MAGYARORSZÁGI ROMÁK DEMOKRATIKUS PÁRTJA MAGYARORSZÁGI ROMA ÖSSZEFOGÁS PÁRT MAGYARORSZÁGI ROMA PÁRT MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT MAGYAR SZOCIALISTA PÁRT MAGYAR SZOCIÁLIS ZÖLD PÁRT MUNKÁSPÁRT NEMZETI DEMOKRATA PÁRT NEMZETI NÉPPÁRT NYUGDÍJASOK PÁRTJA ÖSSZEFOGÁS A FENNMARADÁSÉRT SZÖVETSÉG MAGYAR ÉRDEK PÁRTJA REFORM KISGAZDAPÁRT SZABAD SZABADSÁGÉRT PÁRT SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT SZABAD DEMOKRATÁK SZÖVETSÉGE ÚJ BALOLDAL PÁRT MAGYARORSZÁGI ZÖLD PÁRT MAGYAR CENTRUM PÁRT AGRÁRSZÖVETSÉG-NEMZETI AGRÁRPÁRT
Ez (elméletileg, ha jól ollóztam) 39 nyilvántartásba vett, a 2002-es ogy-választásokon így vagy úgy, de indult párt. Ebből ha azt a hat-hét ismerőst levonjuk, kedvenc népünk még mindig küzdhetett volna a bőség zavarával.
Kérdés persze mennyire sérülne a kormányzati stabilitás, ha teszem azt 6-8 párt kellene a többségi koalícó fenntartásához.
Ezt már egyszer megpróbáltam, egy másik topicban...
...Ha marad ez a kétpolusú rendszer, el kellene törölni a 2/3-os törvényeket, mert a jelenlegi politikai kultúrában, ilyen törvények meghozatalára nincs esély, tehát a kormányzati munka e tekintetben béna.
...amennyiben viszont maradnak a 2/3-osak, vigyük le a bejutási határt 1%-ra, és a 6-8 vagy még több párt, alkalmi koalicióival, meg lehetne oldani a 2/3-osakat is. Nem tudom feltételezni, hogy egy 4-5-6 párti koalícióban, olyan erős fegyelmet lehetne létrehozni, hogy mindig mindenben együtt szavazzanak. Mi több esetlek ki-be járkálás lenne a kormányzati koalícióban.
Nem beszélve arról az előnyről, hogy a társadalom strukturáltsága, a rész és réteg érdekek is, megjelenhetnének a parlamenti munkában. Kifejezetten és legjobban, azért haraxok Orbánra, hogy szétverte a jobboldalt, mert ha nem teszi akkor a baloldalin is elindulhatott volna a nagy gyűjtőpárt szétesése, (feltéve pl., egy 2002-es koalíciós jobboldali győzelmet) majd a baloldali pártok újraformálódása, valós érdekek mentén.
Hát igen, de ezt nem lehet egyik napról a másikra semmilyen törvénnyel kikényszeríteni. 89/90-ben lett volna valami hasonlóra lehetőség, de ezt az akori állampárttal való békés megegyezés, majd a két nagy 'rendszerváltó' párt közötti végzetes ellentét meghiúsította. Most már sajnos ki kell várni azt a 20-50 évet mire elérjük nagyjából az ún. nyugati demokráciák morálját...
Ehhez nem a jelenlegi pártokat kell diszkriminálni, elég levinni a bejutási küszöböt mondjuk az állami támogatás szintjére (1%). Télleg az nem alkotmányellenes, hogy a bejutási és az állami támogatásra jogosító határ eltérő? Így bátrabban szavaznának az emberek kisebb pártokra, tudván, hogy nem vész el (illetve kerül épp ellentétes oldalra) a szavaztuk. Kérdés persze mennyire sérülne a kormányzati stabilitás, ha teszem azt 6-8 párt kellene a többségi koalícó fenntartásához.
Azért nem teszik, mert ők maguk, a választópolgárok is olyan színvonalon állnak, mint a politikusok. Megbocsátják a saját favoritjuk umbuldáját, nehogy a másik kerüljön hatalomra. Nem mindenki, mert néhányakat azért lehet befolyásolni azzal, ha kiderül valami simlisség, kb. a választók 35%-át. A többinek tökmindegy mi történik, csak ne a másik tábor kerüljön hatalomra. És amíg ilyen választóból van táboronként 30%, addig tuti bejön, hogy hát tényleg bebűnöztünk, de azért kell ránk szavaznod, mert különben jön a démoni ellenpárt. Manapság ezt be lehet adni az embereknek, vevők rá. Legalábbis eddig vevők voltak. (ez azt jelenti, hogy a választásokon eddig jobban manifesztálódott ez az attitűd, mint az ami tisztességes. Amikor szavazni kellett, a tisztességes csak 10%-kal volt gyengébb a másiknál, de mivel dönteni kellett, ezért a simlis attitűd győzött és aszerint adta le a választó a voksot. Lehet, hogy nem kell sok hozzá és átbillen a mérleg. De eddig nem billent, ezért tartunk itt.)
Namost ha társadalmi oldalról nézzük, akkor az emberek jól tudják, hogy a politikusok is csibészek, de azt is tudják, hogy ebben az országban aki azt állítja, hogy ő tisztességesen élve boldogul, az hazudik. Mert ha mást nem, akkor vagy adót, vagy áfát tuti, hogy csalsz, esetleg feketén dolgozol. Ez egyszerűen kikerülhetetlen, ahogy ma az állam fel van építve. És ezt mindenki tudja. Innentől a jogrendszer nem ér semmit, mert irreális dolgokat akar betartatni, az emberek nem tartják be. Ha nem tartják be és mindenki bűnözik valamilyen szinten - akkor miért pont a politikus ne bűnözzön, hiszen neki is csak meg kell élnie valamiből.
Na, ez a magyar mottó: neki is csak meg kell élnie valamiből és ez a valami mindig szükségszerűen harács, mert a tisztességesből semmire nem futja. Ez úgy a kommunisták alatt, mint a rendszerváltás óta töretlenül így igaz. Erre treníroztuk/ták az embereket most már ötven éve egyfolytában. Ötven éve padlón van a morál, senki nem vár el tisztességet a politikusoktól, hát akkor miért tartsák magukat bármihez? Ma Magyarországon valaki nem azért népszerűtlen, mert tisztességtelen, hanem azért ha egy loser. Magyarország nemzeti szimbóluma a viszkis, mindenki úgy akart boldogulni, mint ő: gyorsan sok pénzt, mert másként csa lúzerkedsz az életben. Nahát bankrabló választóknak meg sikkasztó politikusok dukálnak.
